A kereszténység története

Zsidó folytonosság

A kereszténység számos gyakorlatot megtartott a zsidó hagyományból. A kereszténység a zsidó szentírásokat szentnek tartotta, és Ószövetségként főként a Septuaginta kiadását és fordítását használta, Újszövetségként pedig más szövegekkel egészítette ki. A keresztények Jézust Izrael Istenének vallották, aki emberi alakot öltött, és Jézust tekintették a Messiásnak (Krisztusnak), akiről az Ószövetségben próféciák szóltak, és akit ezért Izrael népe várt.

A kereszténység számos zsidó gyakorlatot folytatott tovább: a liturgikus istentiszteletet, beleértve a tömjén használatát, az oltárt, a zsinagógai gyakorlatból átvett szentírási olvasmányokat, a szent zene használatát a himnuszokban és az imában, valamint a vallási naptárat, és más jellegzetes vonásokat: kizárólag férfi papságot és aszketikus gyakorlatokat (böjt stb.).

Post-Apostolizmus utáni egyház

Azt az időszakot, amikor az apostolok többsége meghalt, és a városokban a keresztény közösségek vezetői posztját a püspökök vették át, poszt-apostoli korszaknak nevezzük. Ide tartozik az üldözések időszaka egészen addig, amíg Nagy Konstantin alatt legalizálták a keresztény istentiszteletet. A kereszténység (görög Χριστιανισμός) kifejezés legkorábbi feljegyzett használata ebből az időszakból származik. A kifejezést az antiókhiai Ignatius használta 107 körül.

Üldözések

A korai keresztények különböző üldözéseknek voltak kitéve. Ez akár a halált is jelentette. A korai mártírok közé tartozott István (ApCsel 7:59) és Jakab, Zebedeus fia (ApCsel 12:2). A Római Birodalom hatóságai által folytatott nagyobb léptékű üldözések 64-ben kezdődtek, amikor Néró császár őket tette felelőssé a nagy római tűzvészért, ahogyan arról Tacitus római történetíró beszámolt.

Az egyházi hagyomány szerint Néró üldöztetése alatt lett Rómában vértanú Péter és Pál szentek. Az Újszövetség több írása is említést tesz üldöztetésekről és nagyon nehéz időkről. 250 éven keresztül voltak olyan időszakok, amikor a keresztények üldöztetést szenvedtek, mert nem voltak hajlandóak a római császár imádatára. Ezt árulásnak tekintették, és kivégzéssel büntették. A keresztény vallás azonban tovább terjedt az egész mediterrán térségben. A negyedik század végén a Római Birodalom uralkodó vallási erejévé váltak.

Kereszténység legalizálva

Galerius 311 áprilisában kiadta a keresztény vallás gyakorlását engedélyező ediktumot. 313-ban I. Konstantin és Licinius a milánói ediktumban bejelentette a kereszténység tolerálását. Konstantin lett az első keresztény császár; a kereszténységet édesanyjától, Helenától ismerte meg.

391-re, I. Theodosius uralkodása alatt a kereszténység Róma államvallásává vált. A kereszténység legalizálásakor az egyház ugyanazokat a tartományokat vette át a közigazgatásra, mint a császári kormányzat, és egyházmegyéknek nevezte el őket. A római püspök azt állította magáról, hogy ő a legmagasabb a többiek között, és a pápai címet választotta.

Ebben a korszakban több ökumenikus zsinat is volt. Ezek többnyire krisztológiai vitákkal foglalkoztak. A két niceai zsinat (324, 382) elítélte az arianizmust, és a hit meghatározására létrehozták a Nikaiai Hitvallást. Az efezusi zsinat elítélte a nesztoriánizmust, és megerősítette, hogy Szűz Mária teotokos ("Istenszülő" vagy "Istenanya"). Talán a legfontosabb a khalkédoni zsinat volt, amely megerősítette, hogy Krisztusnak két természete van, egyszerre teljesen Isten és teljesen ember. Ez azt jelentette, hogy a monofizitizmust elítélték.

Konstantin kolosszális szobrának feje a Musei Capitoliniben

A kora középkor egyháza (476 - 800)

A kora középkorban az egyház inkább a "római világ átalakulását" látta, mint a "Római Birodalom bukását". A hetedik századi muszlim inváziókkal a kereszténység nyugati (latin) és keleti (görög) területe kezdett sajátos formákat ölteni, és a római püspökök inkább a barbár királyokkal, mint a bizánci császárokkal foglalkoztak. Ez vezetett ahhoz, hogy Nagy Károlyt 800 karácsonyán III. Leó pápa Rómában "a rómaiak császárává" koronázta.

Korai középkori pápaság

Róma városát a kora középkorban nagyon erősen érintették az itáliai háborúk. I. Justinianus császár meghódította az ostrogótok itáliai királyságát. Az itáliai Ravennát saját helytartóval rendelkező területté tette, de a császári befolyás gyakran korlátozott volt. A longobárdok inváziója után Rómának magáról kellett gondoskodnia. Így a pápák kényszerűségből a pápai birtokokról származó gabonával látták el a várost, szerződéseket kötöttek, védelmi pénzt fizettek a lombard haduraknak, és ha ez nem sikerült, katonákat béreltek a város védelmére. Végül a birodalom segítségnyújtás elmaradása miatt a pápák más forrásokhoz, elsősorban a frankokhoz fordultak támogatásért.

A magas középkor egyháza (800 - 1499)

A magas középkor Nagy Károly 800-ban történt megkoronázásától a XV. század végéig tartó időszak, amely Konstantinápoly elestét (1453), a százéves háború végét (1453), az Újvilág felfedezését (1492), majd a protestáns reformációt (1515) jelentette.

Befektetési vita

Az Investitúciós vita, más néven a világi beiktatási vita, a középkori Európa legfontosabb konfliktusa volt a világi és vallási hatalmak között. A 11. században IV. Henrik szent római császár és VII. Gergely pápa közötti vitaként kezdődött. A kérdés az volt, hogy ki ellenőrizze a püspöki kinevezéseket (investitúra). A laikus investitúra megszűnése a királyi hatalom jelentős elvesztését jelentette, és veszteséget jelentett az ambiciózus nemesek számára, a pápa szándéka szerinti egyházi reform javára.

A püspökök a püspökségükhöz tartozó birtokokról szedték be a jövedelmeket. Azok a nemesek, akik birtokoltak földeket (hűbérbirtokokat), ezeket a földeket családjukon belül öröklődve adták tovább. A király azonban jobban ellenőrizhette a püspökei uradalmához tartozó földeket. A királyok a püspökségeket befolyásos barátaiknak adták. Ha egy király üresen hagyott egy püspökséget, a pénzt addig kapta, amíg egy püspököt ki nem neveztek, amikor is vissza kellett fizetnie a jövedelmeket. Ez ritkán történt meg. Az Egyház véget akart vetni ennek a laikus beiktatásnak az üres püspökségek szimónia és más problémák miatt. Így a beiktatási verseny része volt az egyház azon kísérletének, hogy megreformálja a püspöki karát és jobb püspököket szerezzen.

VII. Gergely pápa kiadta a Dictatus Papae-t, amely kimondta, hogy csak a pápa hozhat létre, szüntethet meg vagy helyezhet át püspököket más székekre. A császár ezt elutasította. Henrik kiátkozással és hercegeinek lázadásával bocsánatot kért és megbocsátást kapott, bár a konfliktus folytatódott. Hasonló vita történt Angliában I. Henrik király és Szent Anselm, Canterbury érseke között. Az angol vitát 1107-ben egy egyezséggel oldották meg, amelyben a király lemondott a püspökök kinevezéséről, de hűségesküt követelt. A későbbi wormsi konkordátum (Pactum Calixtinum) hasonló kompromisszummal oldotta meg a császári beiktatási vitát.

Keresztes hadjáratok

A keresztes hadjáratok a keresztény lovagok által a keresztények védelmében és a keresztény területek kiterjesztése érdekében folytatott katonai összecsapások voltak. Általában a keresztes hadjáratok a pápaság által támogatott, a Szentföldön a muszlim erők ellen folytatott hadjáratokra utalnak. Voltak más keresztes hadjáratok az iszlám erők ellen Dél-Spanyolországban, Dél-Itáliában és Szicíliában, valamint a teuton lovagok hadjáratai a kelet-európai pogány erődök ellen, és (sokkal kisebb mértékben) a katarizmus vagy más keresztény eretnekségek elleni keresztes hadjáratok.

A Szentföld a hetedik és nyolcadik századi iszlám hódításokig a Római Birodalom, és így a Bizánci Birodalom része volt. Ezt követően a keresztényeknek általában megengedték, hogy felkeressék a Szentföld szent helyeit egészen 1071-ig, amikor a szeldzsuk törökök megszüntették a keresztény zarándoklatokat, és megtámadták a bizánciakat, akiket a manzikéri csatában legyőztek. I. Alexius császár segítséget kért II. urbán pápától (1088-1099) az iszlám agresszióval szemben. Pénzküldés helyett II. urbán az 1095. november 27-én a clermonti zsinaton elmondott beszédében a kereszténység lovagjait szólította fel, összekapcsolva a Szentföldre való zarándoklat gondolatát a hitetlenek elleni szent háború vívásának gondolatával.

Kelet-nyugati skizma

A kelet-nyugati skizma vagy nagy skizma az egyházat nyugati (latin) és keleti (görög) ágra, azaz nyugati katolicizmusra és keleti ortodoxiára osztotta. Ez volt az első nagyobb megosztottság azóta, hogy egyes keleti csoportok elutasították a khalkédoni zsinat határozatait (lásd keleti ortodoxia), és sokkal jelentősebb volt. Bár általában 1054-re datálják, a kelet-nyugati skizma a latin és a görög kereszténység között a pápai primátus és bizonyos tanbeli kérdések, például a filioque miatt hosszú ideig tartó nézeteltérés eredménye volt. A rossz érzéseket a kulturális és nyelvi különbségek fokozták.

A szakadás 1054-ben vált "hivatalossá", amikor a pápai legátusok értesítették Mihály Cerularius konstantinápolyi pátriárkát, hogy kiátkozták. Néhány nappal később ő kiátkozta a legátusokat. Kísérleteket tettek a megbékélésre 1274-ben Lyonban és 1439-ben Bázelben, de az egyesülésekbe beleegyező keleti hierarchákat az ortodoxok egésze minden esetben elutasította. A Nyugat és a ma "keleti rítusú katolikus egyházaknak" nevezett egyházak között azonban sikerült a megbékélés. Nemrégiben, 1965-ben a kölcsönös kiközösítéseket a pápa és a konstantinápolyi pátriárka visszavonta, bár a skizma továbbra is fennáll.

Mindkét csoport az ősegyháztól származik, mindkettő elismeri egymás püspökeinek apostoli utódlását és egymás szentségeinek érvényességét. Bár mindkettő elismeri Róma püspökének primátusát, a keleti ortodoxia ezt úgy értelmezi, mint egy tiszteletbeli primátust, amely korlátozott vagy semmilyen egyházi hatalommal nem rendelkezik más egyházmegyékben.

Nyugati skizma

A nyugati skizma, vagy pápai skizma, egy hosszabb válságos időszak volt a latin kereszténységben 1378 és 1416 között, amikor két vagy több igénylő volt a római székre, és így nehéz volt eldönteni, ki az igazi pápa. A konfliktus inkább politikai, mint doktrinális jellegű volt.

Kilátás a Krak des Chavaliers falaira, a szinte áthatolhatatlan keresztes lovagvárra.

Az egyház és az olasz reneszánsz (1399 - 1599)

A reneszánsz a nagy kulturális változások és eredmények időszaka volt, amelyet Itáliában a klasszikus irányultság és a kereskedelemből származó gazdagság növekedése jellemzett. Róma városát, a pápaságot és a pápai államokat egyaránt érintette a reneszánsz. Egyrészt a nagy művészeti mecenatúra és az építészeti pompa időszaka volt, amikor az egyház olyan művészeket támogatott, mint Michelangelo, Brunelleschi, Bramante, Raffaello, Fra Angelico, Donatello és da Vinci. Másrészt a gazdag itáliai családok gyakran biztosítottak püspöki tisztségeket, köztük a pápaságot is, saját tagjaik számára, akik közül néhányan erkölcstelenségükről voltak híresek, mint például VI. Sándor és IV. Sixtus.

Michelangelo Pietà-ja a Szent Péter-bazilikában, Vatikánvárosban

Protestáns reformáció (1521 - 1579)

A 16. század elején két teológus, Luther Márton és Ulrich Zwingli indított mozgalmakat, amelyek az egyház reformját tűzték ki célul. A korábbi reformátorokkal ellentétben ők a romlottság gyökerét tanbeli (és nem egyszerűen erkölcsi gyengeség vagy az egyházi fegyelem hiánya) okának tekintették, és ezért arra törekedtek, hogy a korabeli tanokat úgy változtassák meg, hogy azok megfeleljenek az "igaz evangéliumról" alkotott elképzelésüknek. A protestáns reformációt azért nevezik így, mert a mozgalom vezetői "tiltakoztak" az egyházi hierarchia és a pápa ellen, lényegében azt választották, hogy reformjaikat attól függetlenül vezetik be. A "protestáns" kifejezést azonban eredetileg nem használták ezek a vezetők; ehelyett "evangélikusnak" nevezték magukat, hangsúlyozva a "visszatérést az igaz evangéliumhoz (görögül: euangelion)".

A protestáns reformáció kezdetét általában Luther Mártonnal és a 95 tézis 1517-ben Wittenburgban (Németország) történt felállításával azonosítják. A korai tiltakozás olyan korrupciós jelenségek ellen irányult, mint a szimónia, a püspöki tisztségek betöltése és az engedékenységek árusítása. A protestáns álláspont azonban olyan tanbeli változásokat is magába foglalt, mint a sola scriptura és a sola fide. A protestáns reformációból közvetlenül kialakult három legfontosabb hagyomány a lutheri, a református (kálvinista, presbiteriánus stb.) és az anglikán hagyomány volt, bár az utóbbi csoport "reformátusnak" és "katolikusnak" is vallja magát, és egyes alcsoportok elutasítják a "protestáns" besorolást.

A protestáns reformáció két különböző, de alapvetően egyidejűleg zajló mozgalomra osztható: a magiszteri reformációra és a radikális reformációra. A magiszteri reformáció egyes teológiai tanítók (latinul: magistri), mint Luther, Huldrych Zwingli, Kálvin János, Cranmer stb. szövetségét jelentette a világi elöljárókkal, akik együttműködtek a kereszténység reformációjában. A radikális reformátorok amellett, hogy az állami szankciókon kívül álló közösségeket alkottak, gyakran szélsőségesebb tanbeli változtatásokat alkalmaztak, például a nikaiai és a khalkedoni zsinatok tételeinek elutasítását. Gyakran a magiszteri és a radikális reformátorok közötti megosztottság ugyanolyan vagy még hevesebb volt, mint az általános katolikus és protestáns ellenségeskedés.

A protestáns reformáció szinte teljes egészében Észak-Európa határain belül terjedt el, de bizonyos északi területeken, például Írországban és Németország egyes részein nem érvényesült. A magiszteri reformátorok messze sikeresebbek voltak, és változásaik szélesebb körben elterjedtek, mint a radikális reformátorok. A protestáns reformációra adott katolikus választ ellenreformációnak vagy katolikus reformációnak nevezik, amely a hagyományos tanok megerősödését és új vallási rendek megjelenését eredményezte, amelyek célja az erkölcsi reform és az új missziós tevékenység volt. Az ellenreformáció Észak-Európa mintegy 33%-át térítette vissza a katolicizmushoz, és missziókat indított Dél- és Közép-Amerikában, Afrikában, Ázsiában, sőt Kínában és Japánban is. Az Európán kívüli protestáns terjeszkedés kisebb mértékben Észak-Amerika és Afrika területeinek gyarmatosítása révén történt.

Luther Márton

Luther Márton augustinus szerzetes és a wittenbergi egyetem professzora volt. 1517-ben 95 tézist, vagyis vitatható pontokat tartalmazó listát tett közzé az engedmények eladásának jogtalanságáról. Luther különösen megvetette az arisztotelészi filozófiát, és ahogy elkezdte kidolgozni saját teológiáját, egyre inkább konfliktusba került más tudósokkal. Luther hamarosan elkezdte kidolgozni a megigazulás teológiáját, vagyis azt a folyamatot, amelynek során valaki "igazzá" (igazzá) válik Isten szemében.

A katolikus teológiában az ember a hit által elfogadott és a jócselekedetekkel együttműködő kegyelem fokozatos beáramlása által válik igazzá. Luther megigazulásról szóló tanítása más volt. Szerinte a megigazulás "valakinek igaznak nyilvánítását" jelenti, ahol Isten Krisztus érdemeit tulajdonítja annak, aki eredendő érdemek nélkül marad. Ebben a folyamatban a jó cselekedetek inkább csak egy lényegtelen melléktermék, amelyek semmit sem járulnak hozzá az ember saját igazságossági állapotához. A Luther és a vezető teológusok közötti konfliktus oda vezetett, hogy fokozatosan elutasította az egyházi hierarchia tekintélyét. 1520-ban az Exsurge Domine pápai bullával eretnekség miatt elítélték, amit Wittenburgban az egyházjogi könyvekkel együtt elégetett.

Kálvin János

Kálvin János francia klerikus és jogi doktor volt, aki a reformáció második nemzedékének protestáns reformátora lett. A keresztény vallásról szóló (később átdolgozott) Institutes of the Christian Religion című művének 1536-os kiadásáról vált ismertté, és a genfi református egyház egyik vezetője lett, amely a XVI. század második felében a református kereszténység "nem hivatalos fővárosává" vált. Nagy tekintélye volt a városban és a városi tanács felett, olyannyira, hogy (meglehetősen gyalázatosan) "protestáns pápának" nevezték.

Kálvin a "konzisztóriummal" együtt létrehozta a presbitériumot, ahol a lelkipásztorok és a vének a genfi lakosság vallási fegyelmével kapcsolatos ügyeket intézték. Kálvin teológiája leginkább a (kettős) predestináció tana miatt ismert, amely szerint Isten az örökkévalóságtól fogva gondviseléssel előre meghatározta, hogy kik fognak üdvözülni (a választottak) és kik fognak elkárhozni (a kárhozottak). A predestináció nem volt meghatározó gondolat Kálvin műveiben, de úgy tűnik, hogy református utódai közül sokak számára azzá vált.

Angol reformáció

Lásd még: Angol polgárháború

Más reformmozgalmakkal ellentétben az angol reformáció királyi befolyás hatására indult el. VIII. Henrik alapvetően katolikus királynak tartotta magát, és 1521-ben egy általa megrendelt könyvben, A hét szentség védelme címmel megvédte a pápaságot Lutherrel szemben, amiért X. Leó pápa a Fidei Defensor (A hit védelmezője) címmel tüntette ki. A király azonban konfliktusba került a pápasággal, amikor meg akarta semmisíteni Aragóniai Katalinnal kötött házasságát, amihez pápai jóváhagyásra volt szüksége. Katalin - sok más nemesi kapcsolat mellett - nagynénje volt V. Károly császárnak, a pápaság legjelentősebb világi támogatójának. Az ezt követő vita végül a Rómától való elszakadáshoz és az angol király angol (anglikán) egyház fejévé nyilvánításához vezetett. Anglia ezután a frenetikus és eklektikus reformok időszakát élte át, amelyek közül egyesek radikálisabbak, mások hagyományosabbak voltak, olyan uralkodók, mint VI. Edward és I. Erzsébet, valamint olyan canterburyi érsekek, mint Thomas Cranmer és William Laud alatt. Kialakult egy olyan államegyház, amely egyszerre tekintette magát "reformátusnak" és "katolikusnak", de nem "rómainak" (és habozott a "protestáns" címtől), valamint más "nem hivatalos", radikálisabb mozgalmak, például a puritánok.

Luther Márton, Lucas Cranach az idősebbtől

Ellenreformáció

Az ellenreformáció vagy katolikus reformáció a katolikus egyház válasza volt a protestáns reformációra. Az ellenreformáció lényege a hagyományos gyakorlatokban való megújult meggyőződés és a katolikus tanítás fenntartása volt, mint az egyházi és erkölcsi reform forrása, valamint a protestantizmus terjedésének megállítására adott válasz. Így új vallási rendek, például a jezsuiták alapítását, a papok megfelelő képzését szolgáló szemináriumok létrehozását, megújult világméretű missziós tevékenységet, valamint a spiritualitás új, de ortodox formáinak kialakulását tapasztalta, például a spanyol misztikusokét és a francia lelkiségi iskolaét. Az egész folyamat élén a tridenti zsinat állt, amely tisztázta és megerősítette a tanítást, dogmatikai meghatározásokat adott ki, és elkészítette a Római Katekizmust.

Bár Írország, Spanyolország, Franciaország és más országok is jelentős szerepet játszottak az ellenreformációban, annak középpontjában Itália és a kor különböző pápái álltak, akik létrehozták az Index Librorum Prohibitorumot (a tiltott könyvek listáját) és a római inkvizíciót, az eretnekség és a kapcsolódó bűncselekmények üldözését végző törvényszéki rendszert. V. Szent Pius pápasága (1566-1572) nemcsak arról volt ismert, hogy az egyházon belül az eretnekség és a világi visszaélések megállítására összpontosított, hanem arról is, hogy a protestantizmus vonzerejének megfékezésére tett elszánt erőfeszítései során a népi vallásosság javítására összpontosított. Pius pontifikátusát azzal kezdte, hogy nagy összegű alamizsnát adott a szegényeknek, a jótékonyságnak és a kórházaknak, és a pontifex arról volt ismert, hogy vigasztalta a szegényeket és a betegeket, és támogatta a misszionáriusokat. E pontifex tevékenysége egybeesett a római ősi keresztény katakombák újrafelfedezésével. Ahogy Diarmaid MacCulloch megállapította: "Éppen amikor ezek az ősi vértanúk ismét napvilágra kerültek, a katolikusok újból mártírhalált kezdtek halni, mind a tengerentúli missziós területeken, mind a protestáns Észak-Európa visszahódításáért folytatott küzdelemben: a katakombák sokak számára ösztönzőleg hatottak a cselekvésre és a hősiességre".

Nagy ébredések

Az első nagy ébredés az amerikai gyarmatokon élő protestánsok vallási lelkesedésének hulláma volt 1730-1740 körül, amely a hagyományos református erényeket hangsúlyozta: az istenes igehirdetést, a kezdetleges liturgiát, valamint a személyes bűnösség és a Jézus Krisztus általi megváltás mély érzését. Sydney E. Ahlstrom történész úgy látta, hogy ez egy "nagy nemzetközi protestáns felfordulás" része volt, amely Németországban a pietizmust, Angliában az evangélikus ébredést és a metodizmust is létrehozta. Ennek középpontjában a bevett gyülekezetek lelkiségének újjáélesztése állt, és leginkább a kongregációs, presbiteriánus, holland református, német református, baptista és metodista egyházakat érintette, miközben a rabszolga népességen belül is elterjedt. A második nagy ébredés (1800-1830-as évek) az elsőtől eltérően az egyházon kívüliekre összpontosított, és az ébredési összejöveteleken megtapasztalt személyes üdvösség mély érzését igyekezett beléjük sulykolni. Ez indította el a restaurációs csoportok, például a mormonok és a szentségimádás mozgalmának kezdetét is. A harmadik nagy ébredés 1857-től kezdődött, és leginkább azzal volt nevezetes, hogy a mozgalmat az egész világra, különösen az angol nyelvű országokba vitte. Az utolsó csoport, amely a "nagy ébredésekből" Észak-Amerikában kialakult, a pünkösdizmus volt, amely a metodista, a Wesleyan és a szentségmozgalomban gyökerezett, és 1906-ban kezdődött a Los Angeles-i Azusa Streeten. A pünkösdizmus később a karizmatikus mozgalomhoz vezetett.

Restauráció

A restaurációs mozgalmak különböző független mozgalmakra utalnak, amelyek a kortárs kereszténységet, annak minden formájában, az igaz, eredeti kereszténységtől való eltérésnek tekintették, amelyet ezek a csoportok megpróbáltak "újjáépíteni", gyakran az Apostolok Cselekedeteinek könyvét használva "útikönyvként" vagy másként. A restauráció a második nagy ébredésből fejlődött ki, és történelmileg kapcsolódik a protestáns reformációhoz, de abban különbözik, hogy a restauráció hívei általában nem úgy írják le magukat, mint akik a Jézus korától folyamatosan létező keresztény egyházat "reformálják", hanem úgy, mint akik helyreállítják az egyházat, amely szerintük valamikor elveszett. A restauráció elnevezést használják az Utolsó Napok Szentjei (mormonok) és a Jehova Tanúi mozgalom leírására is.

Fasizmus

A fasizmus a 20. századi Európa egyes kapcsolódó politikai rezsimjeit, különösen a náci Németországot jellemzi. Amikor az olasz kormány bezáratta a katolikus ifjúsági szervezeteket, XI. Pius pápa kiadta a Non Abbiamo Bisogno című enciklikát, amelyben kijelentette, hogy a fasiszta kormányok "pogány szándékokat" rejtegetnek, és kifejezte a katolikus álláspont és a fasizmus összeegyeztethetetlenségét, amely a nemzetet Isten és az alapvető emberi jogok és méltóság fölé helyezte. Később megállapodásokat írt alá Olaszország és Németország új uralkodóival.

A náci rezsim alatt számos katolikus papot és szerzetest üldöztek, például a koncentrációs táborok áldozatait Maximilian Kolbe és Edith Stein (Keresztes Szent Teréz Benedicta). Továbbá sok katolikus laikus és pap segített a zsidók menedékében a holokauszt idején, köztük XII. Pius pápa is. Különböző incidensek, mint például a lezuhant szövetséges repülőgépek megsegítése, majdnem azt eredményezték, hogy a náci Németország 1944-ben, Róma felszabadítása előtt majdnem megszállta a Vatikánt.

A nácizmus és a protestantizmus, különösen a német evangélikus egyház kapcsolata összetett. Bár a németországi protestáns egyházi vezetők többsége alig nyilatkozott a nácik növekvő zsidóellenes tevékenységéről, néhányan, mint például Dietrich Bonhoeffer (lutheránus lelkész) határozottan ellenezték a nácikat. Bonhoeffert később bűnösnek találták a Hitler elleni merényletre irányuló összeesküvésben, és kivégezték.

Fundamentalizmus

A fundamentalista kereszténység egy olyan mozgalom, amely főként a brit és amerikai protestantizmuson belül alakult ki a 19. század végén és a 20. század elején a modernizmusra és egyes liberális protestáns csoportokra reagálva, amelyek tagadták a kereszténység alapvetőnek tartott tanokat, mégis "kereszténynek" nevezték magukat. A fundamentalizmus tehát olyan tanokat igyekezett visszaállítani, amelyeket nem lehetett megtagadni a keresztény identitás feladása nélkül, az "alapokat": a Bibliát mint Isten szavát, amelyet a tekintély egyetlen forrásának tekintettek, Krisztus szűzi születését, a Jézus által történő engesztelés tanát, Jézus testi feltámadását és Krisztus közeli visszatérését.

Ökumenizmus

Az ökumenizmus tágabb értelemben a keresztény csoportok közötti mozgalmakra utal, amelyek célja, hogy a párbeszéd révén bizonyos fokú egységet teremtsenek. Az "ökumenizmus" a görög οἰκουμένη (oikoumene) szóból származik, ami "a lakott világot" jelenti, de átvitt értelemben inkább valami olyasmit, mint "egyetemes egység". A mozgalom megkülönböztethető katolikus és protestáns mozgalomra, az utóbbit a "felekezetiség" újraértelmezett ekkléziológiája jellemzi (amit többek között a katolikus egyház is elutasít).

Ami a görög ortodox egyházat illeti, a kelet-nyugati skizma kibékítése érdekében folyamatos mozgások történtek. 1894. november 30-án XIII. Leó pápa közzéteszi az Orientalium Dignitas (A keleti egyházakról) című apostoli levelet, amelyben megvédi a keleti hagyományok fontosságát és fennmaradását az egész egyház számára. 1965. december 7-én Őszentsége VI. Pál pápa és I. Athenagorasz ökumenikus pátriárka közös katolikus-ortodox nyilatkozatot ad ki, amely feloldja az 1054-es kölcsönös kiközösítéseket.

Ami a katolikusok és a protestáns közösségek közötti kapcsolatokat illeti, a párbeszéd előmozdítására bizonyos bizottságokat hoztak létre, és olyan dokumentumokat készítettek, amelyek célja a tanbeli egység pontjainak meghatározása volt, mint például a megigazulás tanáról szóló közös nyilatkozat, amelyet 1999-ben a Lutheránus Világszövetséggel közösen készítettek.

A protestantizmuson belüli ökumenikus mozgalmak arra összpontosítottak, hogy meghatározzák a kereszténységhez nélkülözhetetlen tanok és gyakorlatok listáját, és így minden olyan csoportra, amely megfelel ezeknek az alapvető kritériumoknak, (többé-kevésbé) egyenlő státuszt biztosítanak, miközben a saját csoport talán még mindig megtartja az "első az egyenlők között" státuszt. Ez a folyamat az "egyház" fogalmának a hagyományos teológiából való újradefiniálásával járt. Ez a felekezetiségként ismert ekkléziológia azt állítja, hogy minden csoport (amely teljesíti a "kereszténység" alapvető kritériumait) egy nagyobb "keresztény egyház" alcsoportja, amely maga is egy tisztán absztrakt fogalom, közvetlen képviselet nélkül, azaz egyetlen csoport vagy "felekezet" sem állítja magáról, hogy "az egyház". Nyilvánvaló, hogy ez az ekkléziológia eltér más csoportokkal, amelyek valóban "az Egyháznak" tekintik magukat. Ráadásul, mivel a "lényeges kritériumok" általában a Szentháromságban való hitből állnak, ez viszályt eredményezett e protestáns ökumenikus mozgalmak és a nem trinitárius csoportok, például az Utolsó Napok Szentjei (mormonok) és Jehova Tanúi között, akiket ezek az ökumenikus csoportok gyakran nem tekintenek kereszténynek.