A longobárdok egy germán nép volt, amely 568 és 774 között az Itáliai-félsziget nagy részét uralta. A hagyomány szerint eredetileg Dél-Skandináviából indultak, majd a kontinensen dél felé vándorolva előbb Közép-Európában (Pannóniában) telepedtek le, végül a 6. század közepén Itália meghódítására indultak. Eredeti vallásuk természet- és harci kultuszokra épült; később a germán panteon egyik vezető alakját, Odint is tisztelték. A név, amelyet magukra vettek — longobárdok, latinul Langobardi — hagyományosan a „hosszú szakáll” jelentésű magyarázattal társul; a megnevezés arra utalhatott, hogy a férfiak jellegzetes szakállt viseltek.

Történeti fordulópontok

A 6. század közepén a longobárdok vezetője volt Audoin, akit fia, Alboin követett. Kr. u. 560 körül Audoint, aki vezetőjük és harcosuk volt, fia, Alboin, egy fiatal és energikus vezető követte. Ő legyőzött néhány szomszédos törzset, majd 568 tavaszán Alboin vezette a lombardok Itáliába való vonulását. A Lombardok története szerint: "Ekkor a langobardok, miután elhagyták Pannóniát, feleségükkel, gyermekeikkel és minden vagyonukkal együtt siettek Itália birtokba vételére".

Az Itáliába érkezést követően a longobárdok gyorsan elfoglaltak nagy területeket: északon Paviát (Ticinum) tették meg királyi székhelynek, és a megszerzett földeket különféle dukátusokra (fejedelemségekre) osztották. A királyság politikailag erősen decentralizált volt: a helyi hercegek (ducék) jelentős önállósággal rendelkeztek, ami később részben magyarázza az itáliai politikai töredezettség tartósságát.

Társadalom, jog és adminisztráció

A longobárdok társadalma alapvetően hadviselő, harcos rétegekre és családi-közösségi egységekre épült. A királyságban megőrződtek a germán szokásjogi elemek, de párhuzamosan alkalmazkodtak a római/keleti bizánci intézményekhez is, különösen a megszállt vagy együttműködő itáliai városokban. Jelentős jogi forrás a Rothari törvénye (Edictum Rothari), amelyet I. Rothari király adtak ki 643-ban, és amely szabályozta többek közt a vagyonjogot, családjogi viszonyokat és a büntetőjog egyes elemeit, ezáltal fontos forrást jelent a kor társadalmi viszonyainak megismeréséhez.

Vallás

Amikor Itáliába érkeztek, a longobárdok többsége még mindig a régi vallását követte, de néhányan ariánus keresztények voltak. A hatalom gyakorlásában és a helyi kapcsolatok építésében a vallásnak fontos szerepe volt: a kezdeti pogány és ariánus rétegek mellett a később megkötött dinasztikus házasságok és a papság tevékenysége révén egyre többen váltottak a nyugati (római) kereszténységre. A 7–8. században a longobárd uralkodóház egy része és jelentős politikai csoportok felvették vagy erősítették a római katolicizmust, amely a birodalmi és pápai kapcsolatokban is meghatározóvá vált.

Hadakozások és bukás

A longobárdok több irányban is harcban álltak: ütköztek a Bizánci Birodalommal, konfliktusaik voltak a frankokkal, és a déli területeken idővel a muszlimokkal szemben is meg kellett védeniük birtokaikat (a muszlim jelenlét és támadások főként a 9–10. századra tehetők). Végül a frankok döntő szerepet játszottak sorsukban: Nagy Károly (Karoling-dinasztia) 774-ben elfoglalta Paviát és ezzel a longobárd királyság függetlensége megszűnt, bár a lombard nemesség hatalma és helyi intézményei részben megmaradtak a későbbi évszázadokban.

A későbbi századokban — különösen a 11. század folyamán — a déli itáliai térségben megjelentek és megerősödtek a normannok, akik fokozatosan leigázták a déli hercegségeket és Szicília nagy részét, majd a 12. században a Szicíliai Királyság megalapításához vezettek. Ezek az események tovább alakították az itáliai politikai térképet; a középkor és az újkor folyamán Itália sok kisállamra töredezett, melynek gyökerei részben az előző korszakok intézményi sokszínűségére vezethetők vissza.

Örökség

  • A longobárdok neve él tovább Olaszország északi részének elnevezésében: Lombardia (Lombardia) régió neve erre utal.
  • Joguk és intézményeik — különösen a Rothari törvény — fontos forrásai a korai középkori itáliai történelemnek.
  • Művészeti és régészeti anyaguk (sírmellékletek, díszítőművészet) hozzájárul a kor materializált kultúrájának ismeretéhez.

Összességében a longobárdok a 6–8. századi Itáliában kulcsszereplők voltak: létrehozták saját királyságukat, befolyásolták az itáliai politikai, jogi és vallási viszonyok alakulását, és nyomot hagytak a térség néprajzi és földrajzi elnevezéseiben is.