Amerikai polgárjogi mozgalom (1954–1968): történelem, stratégiák, eredmények

Az amerikai polgárháború előtt közel négymillió fekete rabszolga élt az Egyesült Államokban. Csak a vagyonnal rendelkező fehér férfiak szavazhattak, és csak fehérek lehettek az Egyesült Államok állampolgárai.

A polgárháború után az Egyesült Államok kormánya három alkotmánymódosítást fogadott el:

• A 13. módosítás (1865) véget vetett a rabszolgaságnak.
• A 14. módosítás (1868) állampolgárságot adott az afroamerikaiaknak.
• A 15. módosítás (1870) szavazati jogot adott az afroamerikai férfiaknak (akkoriban az Egyesült Államokban még nem szavazhattak nők).

Délen

A polgárháborút követően az amerikai kormány megpróbálta érvényesíteni a volt rabszolgák jogait a déli államokban a rekonstrukciónak nevezett folyamat révén. A rekonstrukció azonban 1877-ben véget ért. Az 1890-es évekre a déli államok törvényhozásai ismét teljesen fehérek voltak. A déli demokraták, akik nem támogatták a feketék polgárjogait, teljesen uralták a déli államokat. Ez nagy hatalmat adott nekik az Egyesült Államok Kongresszusában. A déli demokraták például el tudták érni, hogy a lincselés elleni törvényeket ne fogadják el.

1890-től kezdve a déli demokraták olyan állami törvényeket kezdtek elfogadni, amelyek elvették az afroamerikaiak által megszerzett jogokat. Ezek a rasszista törvények Jim Crow-törvények néven váltak ismertté. Ezek közé tartoztak például:

• Olyan törvények, amelyek lehetetlenné tették a feketék számára a szavazati jogot (ezt nevezik jogfosztásnak). Mivel nem szavazhattak, a feketék nem lehettek esküdtek sem.
• Faji szegregációt előíró törvények - a feketék és fehérek elkülönítése. Például a feketék nem tehették:
• Ugyanazokba az iskolákba, éttermekbe vagy kórházakba járnak, mint a fehérek.
• Használja ugyanazt a mosdót, mint a fehérek, vagy igyon ugyanabból a szökőkútból.
• Ülj a fehérek elé a buszokon

1896-ban az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Plessy kontra Ferguson ügyben úgy döntött, hogy ezek a törvények jogszerűek. Azt mondták, hogy a "különválasztás, de egyenlő" rendben van. Délen minden külön volt. Azonban az olyan helyek, mint a fekete iskolák és könyvtárak sokkal kevesebb pénzt kaptak, és nem voltak olyan jók, mint a fehérek számára fenntartott helyek. A dolgok külön voltak, de nem egyenlőek.

Megnőtt a feketék elleni erőszak. Egyének, csoportok, rendőrök és hatalmas embertömegek bánthatták vagy akár meg is ölhették az afroamerikaiakat anélkül, hogy a kormány megpróbálta volna megállítani vagy megbüntetni őket. A lincselések egyre gyakoribbá váltak.

Az Egyesült Államokban

A problémák délen voltak a legsúlyosabbak. A társadalmi megkülönböztetés és a feszültségek azonban más területeken is érintették az afroamerikaiakat.

A lakásszegregáció az egész Egyesült Államokban problémát jelentett. Sok afroamerikai nem kaphatott jelzáloghitelt házvásárlásra. Az ingatlanügynökök nem adtak el házakat feketéknek a külvárosokban, ahol fehérek éltek. Nem adtak ki lakásokat a fehér területeken sem. Az 1950-es évekig a szövetségi kormány semmit sem tett ez ellen.

Amikor 1913-ban megválasztották, Woodrow Wilson elnök szegregáltatta a kormányzati hivatalokat. Úgy vélte, hogy a szegregáció mindenkinek a legjobb.

A feketék az első és a második világháborúban is harcoltak. A hadsereg azonban szegregált volt, és nem kaptak ugyanolyan lehetőségeket, mint a fehér katonák. A fekete veteránok aktivizmusa után HarryTruman elnök 1948-ban feloldotta a hadsereg szegregációját.

Korai aktivizmus

Az afroamerikaiak sokféleképpen próbáltak visszavágni a diszkriminációnak. Új csoportokat alakítottak, és megpróbáltak szakszervezeteket létrehozni. Megpróbáltak bírósági úton igazságot szerezni. Például 1909-ben megalakult a Színes Emberek Előrehaladásáért Országos Szövetség (NAACP). Perekkel, oktatással és lobbizással küzdött a faji megkülönböztetés megszüntetéséért.

Végül azonban sok afroamerikai frusztrálttá vált, és nem tetszett nekik az ötlet, hogy lassú, jogi stratégiákkal érjék el a deszegregációt. Ehelyett az afroamerikai aktivisták a tiltakozások, az erőszakmentesség és a polgári engedetlenség kombinációja mellett döntöttek. Így kezdődött az 1954-1968 közötti afroamerikai polgárjogi mozgalom.

Fotógaléria

Brown v. Board of Education (1954)

A déli államokban és az ország néhány más részén az iskolák már 1896 óta szegregáltak voltak. Abban az évben a Legfelsőbb Bíróság a Plessy kontra Ferguson ügyben úgy döntött, hogy a szegregáció legális, amíg a dolgok "külön, de egyenlőek".

1951-ben tizenhárom fekete szülő csoportos keresetet nyújtott be a kansasi Topeka városának oktatási tanácsa ellen. A perben a szülők azzal érveltek, hogy a fekete és a fehér iskolák nem "külön, de egyenlőek". Azt állították, hogy a fekete iskola sokkal rosszabb volt, mint a fehér.

A per végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé került. Többéves munka után Thurgood Marshall és más NAACP-ügyvédek csapata megnyerte az ügyet. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a szegregált iskolák törvénytelenek. A Legfelsőbb Bíróság mind a kilenc bírája egyetértett.

A Bíróság határozatában a következőket mondta:

Arra a következtetésre jutottunk, hogy ... a közoktatásban a "külön, de egyenlő" doktrínának nincs helye. Az elkülönített oktatási létesítmények természetüknél fogva egyenlőtlenek.

Ez volt a polgárjogi mozgalom első jelentős győzelme. A Brown azonban nem változtatta meg a Plessy kontra Ferguson ügyet. Brown az iskolai szegregációt törvénytelenné tette. De a szegregáció minden más helyen továbbra is legális volt.

A montgomery-i buszbojkott (1955-1956)

A polgárjogi vezetők az alabamai Montgomeryre összpontosítottak, mert az ottani szegregáció olyan szélsőséges volt. 1955. december 1-jén a helyi fekete vezető, Rosa Parks nem volt hajlandó átadni a helyét egy nyilvános buszon, hogy helyet adjon egy fehér utasnak. Parks polgárjogi aktivista és NAACP-tag volt; éppen akkor tért vissza egy erőszakmentes polgári engedetlenségi képzésről. Letartóztatták.

Az afroamerikaiak összegyűltek és megszervezték a montgomery-i buszbojkottot. Elhatározták, hogy addig nem szállnak fel újra a buszokra, amíg nem bánnak velük ugyanúgy, mint a fehérekkel. A szegregáció értelmében a feketék nem ülhettek a fehérek előtt - a busz hátsó részében kellett ülniük. Továbbá, ha egy fehér ember azt mondta egy feketének, hogy álljon arrébb, hogy leülhessen, a feketének engednie kellett.

Montgomery 50 000 afroamerikai lakosának többsége részt vett a bojkottban. A bojkott 381 napig tartott, és majdnem csődbe vitte a buszrendszert. Eközben az NAACP a buszokon alkalmazott szegregációval kapcsolatos peren dolgozott. 1956-ban megnyerték a pert, és a Legfelsőbb Bíróság elrendelte, hogy Alabama szüntesse meg a buszok szegregációját. A bojkott győzelemmel ért véget.

A Little Rock Central High School szegregációjának megszüntetése (1957)

1957-ben az NAACP kilenc afroamerikai diákot (a "Little Rock-i kilenceket") jelentkezett az Arkansas állambeli Little Rockban található Little Rock Central High Schoolba. Ezt megelőzően csak fehérek járhattak az iskolába. A Little Rock-i iskolaszék azonban beleegyezett abba, hogy követi a Legfelsőbb Bíróság Brown v. Board of Education ügyben hozott döntését, és feloldja az iskolák szegregációját.

Aztán eljött a fekete diákok első tanítási napja. Arkansas állam kormányzója behívta az Arkansasi Nemzeti Gárda katonáit, hogy megakadályozzák, hogy a fekete diákok egyáltalán belépjenek az iskolába. Ez ellentétes volt a Legfelsőbb Bíróság döntésével, ezért Dwight D. Eisenhower elnök is közbelépett. Átvette az Arkansas-i Nemzeti Gárda irányítását, és elrendelte, hogy hagyják el az iskolát. Ezután az Egyesült Államok hadseregének katonáit küldte a diákok védelmére. Ez fontos polgárjogi győzelem volt. Ez azt jelentette, hogy a szövetségi kormány hajlandó volt beavatkozni, és rákényszeríteni az államokat, hogy szüntessék meg a szegregációt az iskolákban.

Sajnos a Little Rock-i kilencekkel nagyon rosszul bántak az iskola sok fehér diákja. A tanév végén a Little Rock Central High School bezárt, hogy a következő évben ne kelljen fekete diákokat felvenni. Délvidék más iskolái is így tettek.

Ülősztrájkok (1958-1960)

1958 és 1960 között az aktivisták ülősztrájkkal tiltakoztak az ebédlőkben (kis éttermek az üzletekben) tapasztalható szegregáció ellen. Leültek az ebédlőpulthoz, és udvariasan megkérték őket, hogy vegyenek egy kis ételt. Amikor felszólították őket, hogy távozzanak, továbbra is csendben ültek a pultnál. Gyakran addig maradtak, amíg az ebédlő be nem zárt. Az aktivisták csoportjai addig jártak vissza ugyanazokra a helyekre, amíg azok a helyek beleegyeztek abba, hogy afroamerikaiakat szolgáljanak ki az ebédlőjükben.

1958-ban a NAACP megszervezte az első ülősztrájkot a kansasi Wichitában. Egy Dockum's Drug Store nevű üzletben lévő ebédlőben ültek le. Három hét után rávették az üzletet, hogy szüntesse meg a szegregációt. Nem sokkal később Kansas összes Dockum drogériája feloldotta a szegregációt. Ezután az oklahomai Oklahoma Cityben diákok sikeres ülősztrájkot tartottak egy másik drogériában.

1960-ban egyetemi hallgatók (köztük néhány fehér diák) elkezdtek beülni az észak-karolinai Greensboróban egy Woolworth ebédlőbe. Egy idő után más ebédlőknél is elkezdtek beülni. Azokban az üzletekben, ahol ezek az ebédpultok működtek, a forgalom egyharmadával csökkent. Ezek az üzletek feloldották a szegregációt, hogy elkerüljék a további veszteségeket. Öt hónapnyi ülősztrájk után a greensborói Woolworth's is feloldotta a szegregációt az ebédlőjében. Az újságok országszerte írtak a greensborói ülősztrájkokról. Hamarosan az egész délen elkezdtek ülni az emberek.

Néhány nappal azután, hogy a greensborói diákok megkezdték ülősztrájkjukat, a Tennessee állambeli Nashville-ben is megkezdték saját ülősztrájkjukat. Nashville azon részén lévő üzleteket választották, ahol a legtöbb üzlet volt. Mielőtt elkezdték az ülősztrájkot, eldöntötték, hogy nem lesznek erőszakosak, bármi történjék is. Szabályokat írtak, amelyeket más városok aktivistái is alkalmazni kezdtek. A szabályaikban ez állt:

Ne [üss vissza], és ne káromkodj, ha bántalmaznak. ... Ne zárják el a boltok bejáratait kívül [vagy] a folyosókat belül. [Legyenek mindig udvariasak] és barátságosak. Üljön egyenesen; mindig nézzen a pult felé. ... Az információt kérőket udvariasan irányítsa a vezetőjéhez. Emlékezzenek Jézus, Gandhi, Martin Luther King tanításaira. A szeretet és az erőszakmentesség az út.

A nashville-i diákok közül sokakat fehér emberek csoportjai megtámadtak és bántalmaztak, letartóztattak, sőt a rendőrség meg is verte őket. A diákok azonban mindig erőszakmentesek voltak. Tiltakozásuk és az őket ért támadások több újsághírt és figyelmet hoztak. Ez azt is megmutatta, hogy az aktivisták valóban erőszakmentesek voltak. Három hónapos ülősztrájk után Nashville belvárosi áruházaiban az összes ebédlőpultot feloldották a szegregáció alól.

Hamarosan országszerte ülősztrájkok voltak. Még Nevadában és olyan északi államokban is ülősztrájkok voltak, mint Ohio. Több mint 70 000 fekete és fehér ember vett részt az ülősztrájkokban. Az ülősztrájkkal mindenféle szegregált hely ellen tiltakoztak - nemcsak az ebédlők, hanem strandok, parkok, múzeumok, könyvtárak, uszodák és más nyilvános helyek ellen is.

Az ülősztrájkok még Eisenhower elnök támogatását is elnyerték. A greensborói ülősztrájkok kezdete után azt mondta, hogy "mélyen együtt érez bármely csoport azon törekvésével, hogy élvezze az alkotmány által biztosított egyenlőségi jogokat".

1960 áprilisában az ülősztrájkokat vezető diákokat meghívták egy konferenciára. A konferencián úgy döntöttek, hogy megalakítják az Erőszakmentes Diák Koordinációs Bizottságot (SNCC). Az SNCC a polgárjogi mozgalom fontos csoportjává vált.

Freedom Rides (1961)

1960-ban a Legfelsőbb Bíróság a Boynton kontra Virginia ügyben úgy döntött, hogy az egyik államból a másikba tartó tömegközlekedési eszközökön az emberek elkülönítése jogellenes. 1961-ben diákaktivisták úgy döntöttek, hogy tesztelik, hogy a déli államok követik-e ezt a döntést. Fekete és fehér aktivisták csoportjai úgy döntöttek, hogy szegregáció helyett együtt ülve buszoznak végig a déli országrészeken. Azt tervezték, hogy Washingtonból a louisianaiNew Orleansba utaznak buszokkal. Ezeket az utakat "Freedom Rides"-nek nevezték el.

A Freedom Ridereket veszély és erőszak érte. Például:

• Alabamában az egyik buszt felgyújtották, és a Freedom Riders-nek az életéért kellett futnia.
• Az alabamai Birminghamben Eugene "Bull" Connor közbiztonsági biztos 15 percig hagyta, hogy a Ku Klux Klan tagjai megtámadják a Freedom Riders-t, mielőtt a rendőrség "megvédte" őket. A lovasokat súlyosan megverték, és egyiküknek 50 öltéssel kellett összevarrni a fejét.
• Az alabamai Montgomeryben a Freedom Riders-t megtámadta egy fehér emberekből álló tömeg (egy nagy, dühös csoport). Ez hatalmas, két órán át tartó zavargást okozott. Öt Freedom Rider kórházba került, és még 22-en megsérültek.

A Student Nonviolent Coordinating Committee (SNCC) újabb Freedom Ridereket vont be a mozgalom fenntartása érdekében. Őket is erőszakkal fogadták:

• Montgomeryben egy másik tömeg megtámadott egy buszt. Egy aktivistát eszméletlenre vertek, egy másiknak pedig kiverte a fogát.
• A Mississippi állambeli Jacksonban a Freedom Riders-t letartóztatták, mert "csak fehéreknek fenntartott" mosdókat és ebédlőket használtak.
• Újabb Freedom Riders csatlakozott a mozgalomhoz. Amikor megérkeztek Jacksonba, őket is letartóztatták. A nyár végére több mint 300-an kerültek börtönbe.

Egy új törvény

Az emberek azonban országszerte támogatni kezdték a Freedom Riders-t, akik soha nem alkalmaztak erőszakot, még akkor sem, amikor megtámadták őket. Végül Robert Kennedy, aki bátyja, John F. Kennedy kormányának igazságügyi minisztere volt, ragaszkodott egy új törvényhez a szegregáció feloldásáról. Ez kimondta, hogy:

• Az emberek oda ülhettek a buszokon, ahová akartak.
• A buszpályaudvarokon nem lehetnek "fehér" és "színes" táblák.
• Nem lehetett külön ivókút, WC vagy váróterem a fehérek és a feketék számára.
• Az ebédlőknek minden fajú embert ki kellett szolgálniuk.

Választói regisztráció (1961-1965)

1961 és 1965 között aktivista csoportok azon dolgoztak, hogy a feketéket regisztráltassák (regisztráltassák) a szavazásra. A rekonstrukció vége óta a déli államok törvényeket hoztak és számos stratégiát alkalmaztak arra, hogy megakadályozzák a feketék regisztrációját. Ezek a törvények gyakran nem vonatkoztak a fehérekre.

A választói regisztráció aktivistái Mississippiben kezdték. Mississippi összes polgárjogi szervezete összefogott, hogy megpróbálják regisztráltatni az embereket. Ezt követően Louisiana, Alabama, Georgia és Dél-Karolina aktivista csoportjai is hasonló programokat indítottak. Amikor azonban az aktivisták megpróbálták regisztráltatni a feketéket a szavazásra, a rendőrség, a fehér rasszisták és a Ku Klux Klan megverte, letartóztatta, lelőtte, sőt meg is gyilkolta őket.

Eközben azokat a feketéket, akik megpróbáltak regisztrálni a szavazásra, kirúgták a munkahelyükről, kidobták az otthonukból, megverték, letartóztatták, megfenyegették és néha megölték őket.

1964-ben elfogadták az 1964-es polgárjogi törvényt. Ez törvénytelenné tette a megkülönböztetést, és kifejezetten kimondta, hogy a különböző fajoknak eltérő választói regisztrációs követelményeket kell betartaniuk. A déli államok azonban még e törvény elfogadása után is nagyon megnehezítették a feketék számára a szavazást. Végül elfogadták az 1965-ös választójogi törvényt. Ez a törvény olyan módszereket tartalmazott, amelyek biztosítják, hogy az Egyesült Államok minden polgára megkapja a választójogát.

Mississippi egyetemek integrálása (1956-1965)

1956-tól kezdve egy Clyde Kennard nevű fekete férfi a Mississippi Southern College-ra akart menni. Kennard a koreai háborúban szolgált, és a GI Billt akarta felhasználni, hogy főiskolára járhasson. A főiskola elnöke, William McCain megkérte az állami politikusokat és egy helyi rasszista csoportot, akik támogatták a szegregációt, hogy Kennard ne kerülhessen be a főiskolára.

Kennert kétszer tartóztatták le olyan bűncselekmények miatt, amelyeket soha nem követett el. Végül elítélték és hét év börtönre ítélték. Miután Kennard három évet töltött börtönben kényszermunkát végezve, Ross Barnett kormányzó kegyelmet adott neki. Újságírók utánanéztek Kennard ügyének, és azt írták, hogy az állam nem adta meg Kennardnak a vastagbélrákja miatt szükséges kezelést. Kennard még abban az évben meghalt. Később, 2006-ban egy bíróság kimondta, hogy Kennard ártatlan volt azokban a bűncselekményekben, amelyekért börtönbe került.

1962 szeptemberében James Meredith pert nyert, amely jogosította fel arra, hogy a Mississippi Egyetemre járhasson. Háromszor próbált bejutni az egyetemre, hogy beiratkozhasson órákra. Ross Barnett kormányzó minden alkalommal megakadályozta Meredith felvételét. Azt mondta Meredithnek: "[S]egy iskola sem lesz integrált Mississippiben, amíg én vagyok a kormányzójuk."

Robert Kennedy főállamügyész amerikai rendőrbírókat küldött Meredith védelmére. 1962. szeptember 30-án Meredith a rendőrbírók védelmében be tudott menni az egyetemre. Aznap este azonban a diákok és más rasszista fehérek lázadásba kezdtek. Köveket dobáltak és fegyverekkel lőttek a marsallokra. Két embert megöltek, 28 marshallt lelőttek, és további 160 ember megsérült. John F. Kennedy elnök az Egyesült Államok hadseregét küldte az iskolához, hogy megállítsa a lázadást. Meredith a hadsereg megérkezését követő napon kezdhette meg az órákat a főiskolán. Meredith túlélte a zaklatást és az elszigeteltséget a főiskolán, és 1963. augusztus 18-án diplomázott politológia szakon.

Meredith és más aktivisták tovább dolgoztak az állami egyetemek szegregációjának megszüntetésén. 1965-ben az első két afroamerikai diák a Dél-Mississippi Egyetemre járhatott.

Birminghami kampány (1963)

1963-ban a Déli Keresztény Vezetői Konferencia (SCLC) kampányt indított az alabamai Birminghamben. Céljai a következők voltak: a Birmingham belvárosában lévő üzletek szegregációjának megszüntetése; a munkaerő-felvétel igazságossá tétele; valamint egy feketéket és fehéreket egyaránt magában foglaló bizottság létrehozása, amely tervet dolgoz ki Birmingham iskoláinak szegregációjának megszüntetésére. Martin Luther King úgy jellemezte Birminghamet, mint "valószínűleg az Egyesült Államok legjobban [teljesen] szegregált városát".

Birmingham közbiztonsági biztosa Eugene "Bull" Connor volt. (A közbiztonsági biztos a rendőrség és a tűzoltóság irányításáért felelős, és a város lakosságára veszélyes vészhelyzetekkel foglalkozik. ) Connor nagyon ellenezte az integrációt. Gyakran hagyta, hogy a rendőrség, a Ku Klux Klan és a rasszista fehérek megtámadják a polgárjogi aktivistákat. Megígérte, hogy feketék és fehérek soha nem fognak integrálódni Birminghamben.

Az aktivisták a tiltakozás többféle erőszakmentes módját alkalmazták, többek között ülősztrájkokat, "térdre ereszkedéseket" a helyi templomoknál és felvonulásokat. ^{218. o.} A város azonban bírósági végzést kapott, amely szerint minden ilyen tiltakozás illegális. Az aktivisták tudták, hogy ez törvénytelen, és polgári engedetlenséget tanúsítva megtagadták a bírósági végzés betartását. ^{108. o.} A tüntetőket, köztük Martin Luther Kinget is, letartóztatták.

A börtönben Kinget magánzárkában tartották. Ott írta meg a híres "Levelet a birminghami börtönből". Körülbelül egy hét után elengedték.

A gyermekek keresztes hadjárata

Azonban nagyon kevés aktivista engedhette meg magának, hogy megkockáztassa a letartóztatást. Az SCLC egyik vezetője ekkor állt elő azzal az ötlettel, hogy középiskolásokat, főiskolásokat és általános iskolásokat képezzenek ki, hogy részt vehessenek a tüntetéseken. Azzal érvelt, hogy a diákoknak nem volt főállású munkahelyük, ahová járhattak volna, nem volt családjuk, amelyről gondoskodniuk kellett volna, és "megengedhették" maguknak", hogy többet legyenek börtönben, mint a szüleik.

A Newsweek magazin később ezt a tervet "Gyermekkeresztes hadjáratnak" nevezte el. Május 2-án több mint 600 diák, köztük néhányan már 8 évesek voltak, megpróbáltak egy helyi templomtól a városházáig vonulni. Mindannyiukat letartóztatták.

Másnap újabb 1000 diák indult el a menetelésre. Bull Connor rendőrkutyákat eresztett rájuk, hogy megtámadják őket, és tűzoltótömlőket használt a diákok leütésére. A riporterek ott voltak, és az erőszakot bemutató videókat és képeket az egész országban levetítették a televízióban és kinyomtatták.

Megállapodás

Az emberek az egész Egyesült Államokban annyira feldühödtek a videók láttán, hogy Kennedy elnök az SCLC-vel és a birminghami fehér üzletemberekkel együttműködve megegyezést dolgozott ki. Ebben az állt:

• Az ebédlők és más nyilvános helyek a belvárosban szegregációmentessé válnának.
• Létrehoznának egy bizottságot, hogy kitalálják, hogyan lehetne megállítani a diszkriminációt a felvételek során.
• Minden bebörtönzött tüntetőt elengednek (a szakszervezetek, mint az AFL-CIO segítettek az óvadékot összegyűjteni).
• A fekete és fehér vezetők rendszeresen kommunikálnának

A birminghami fehérek egy része nem örült ennek a megállapodásnak. Felrobbantották az SCLC központját, King testvérének otthonát és egy szállodát, ahol King megszállt. A feketék ezrei lázadással reagáltak; néhányan épületeket gyújtottak fel, sőt egy rendőr megkéselt és megsebesített egy rendőrt. ^{301. o.}

1963. szeptember 15-én a Ku Klux Klan felrobbantott egy birminghami templomot, ahol a polgárjogi aktivisták gyakran találkoztak, mielőtt elindultak volna a menetelésre. Mivel vasárnap volt, éppen istentisztelet volt. A bomba négy fiatal lányt megölt és további 22 embert megsebesített.

"Az elégedetlenség növekvő áradata" (1963)

1963 tavaszán és nyarán az Egyesült Államok több mint száz városában, köztük az északi városokban is tüntetések voltak. Chicagóban zavargások törtek ki, miután egy fehér rendőr lelőtt egy 14 éves fekete fiút, aki egy rablás helyszínéről menekült. Philadelphiában és Harlemben fekete aktivisták és fehér munkások verekedtek össze, amikor az aktivisták megpróbálták integrálni az állami építési projekteket. Június 6-án több mint ezer fehér ember támadt egy ülősztrájkra Észak-Karolinában; a fekete aktivisták visszavágtak, és egy fehér embert megöltek.

A marylandi Cambridge-ben a fehér vezetők statáriumot hirdettek, hogy megállítsák a feketék és fehérek közötti harcokat. Robert Kennedy főállamügyésznek kellett közbelépnie, hogy létrejöjjön egy megállapodás a város szegregációjának megszüntetéséről.

1963. június 11-én George Wallace alabamai kormányzó valóban az Alabamai Egyetem ajtajában állt, hogy megakadályozza az első két fekete diák bejutását. Kennedy elnöknek amerikai katonákat kellett küldenie, hogy rávegyék, hogy álljon ki az ajtóból, és biztosítsa, hogy a fekete diákok bejuthassanak az iskolába.

Közben a Kennedy-kormány nagyon aggódott. A fekete vezetők elmondták Robert Kennedynek, hogy az afroamerikaiaknak egyre nehezebb erőszakmentesnek lenniük, amikor támadások érik őket, és amikor az Egyesült Államok kormányának olyan sokáig tart, hogy segítsen nekik polgárjogokat szerezni. Június 11-én este Kennedy elnök beszédet mondott a polgárjogokról. "Az elégedetlenség [elégedetlenség] növekvő áradatáról beszélt, amely a közbiztonságot fenyegeti". Arra kérte a kongresszust, hogy fogadjon el új polgárjogi törvényeket. Arra is kérte az amerikaiakat, hogy támogassák a polgárjogokat, mint "erkölcsi kérdést ... mindennapi életünkben".

Június 12-én kora reggel Medgar Evers-t, a Mississippi NAACP egyik vezetőjét meggyilkolta egy Ku Klux Klan-tag. ^{113. o.} A következő héten Kennedy elnök átadta a kongresszusnak polgárjogi törvényjavaslatát, és kérte, hogy alkossák meg azt. ^{126. o.}

A washingtoni menet (1963)

1963-ban a polgárjogi vezetők tiltakozó felvonulást terveztek Washingtonban. Az összes jelentős polgárjogi csoport, néhány szakszervezet és más liberális csoportok együttműködtek a felvonulás megtervezésében. A felvonulás teljes neve "The March on Washington for Jobs and Freedom" volt. A menet céljai a következők voltak: polgárjogi törvények elfogadása; az amerikai kormányzat rávétele, hogy több munkahelyet teremtsen; valamint egyenlő, jó lakhatási, oktatási, munkahelyi és választójog biztosítása mindenki számára. A legfontosabb cél azonban az volt, hogy Kennedy elnök polgárjogi törvényét elfogadtassák. ^{159. o.}

Sokan úgy gondolták, hogy lehetetlen, hogy ennyi aktivista összejöjjön erőszak és zavargások nélkül. Az Egyesült Államok kormánya 19 000 katonát állított készenlétbe a közelben, arra az esetre, ha zavargások törnének ki. A kórházak felkészültek a rengeteg sérült ellátására. A kormány erre a napra illegálissá tette az alkohol árusítását Washingtonban. ^{159. o.}

A washingtoni menet az Egyesült Államok történetében az egyik legnagyobb erőszakmentes emberi jogi tüntetés volt. Ifjabb Martin Luther King úgy gondolta, hogy 100 000 felvonulóval sikeres lesz az esemény. 1963. augusztus 28-án mintegy 250 000 aktivista gyűlt össze az ország minden részéből a menetelésre. A felvonulók között volt körülbelül 60 000 fehér ember (köztük egyházi csoportok és szakszervezeti tagok), valamint 75-100 kongresszusi képviselő. ^{160. o.} Együtt vonultak a Washington-emlékműtől a Lincoln-emlékműhöz. Ott meghallgatták a polgárjogi vezetők beszédét.

Martin Luther King, Jr. beszélt utoljára. "Van egy álmom" című beszéde a történelem egyik leghíresebb polgárjogi beszédévé vált.

Történészek szerint a washingtoni menet segített abban, hogy Kennedy elnök polgárjogi törvényt fogadjon el.

Malcolm X csatlakozik a mozgalomhoz (1964)

Malcolm X amerikai lelkész volt, aki 1948 körül, a börtönben tért át az iszlám hitre. Az Iszlám Nemzet tagja lett. ^{138. o.} Ez a csoport a fekete felsőbbrendűségben hitt - abban, hogy a fekete faj a legjobb mind közül. Úgy vélték, hogy a feketéknek teljesen függetlennek kell lenniük a fehérektől, és végül vissza kell térniük Afrikába. ^{127-128. o., 132-138. o. 149-152. o.} Hittek abban is, hogy a feketéknek joguk van visszavágni, és erőszakot alkalmazni a jogaik kivívása érdekében. Emiatt Malcolm X és az Iszlám Nemzet nem támogatta a polgárjogi mozgalmat, mert az erőszakmentes volt, és támogatta az integrációt. ^{pp. 79-80.}

Malcolm X-et azonban 1964 márciusában kirúgták az Iszlám Nemzetből, mert nézeteltérései voltak a csoport vezetőjével, Elijah Mohameddel. Felajánlotta, hogy együttműködik más polgárjogi csoportokkal, ha azok elfogadják, hogy a feketéknek joguk van megvédeni magukat.

1964. március 26-án Malcolm találkozott Martin Luther King Jr. Malcolmnak volt egy terve, hogy az Egyesült Államokat az ENSZ elé citálja azzal a váddal, hogy az USA megsérti az afroamerikaiak emberi jogait. Dr. King talán ezt tervezte támogatni.

1963 és 1964 között a polgárjogi aktivisták egyre dühösebbek lettek, és hajlamosabbak voltak visszavágni a fehéreknek. 1964 áprilisában Malcolm híres beszédet mondott "A szavazat vagy a golyó" címmel. ("A szavazólap" azt jelenti, hogy "szavazás.") A beszédben azt mondta, hogy ha az amerikai kormány "nem hajlandó vagy nem képes megvédeni a négerek életét és tulajdonát", akkor az afroamerikaiaknak meg kell védeniük magukat. ^{43. o.} Figyelmeztette a politikusokat, hogy sok afroamerikai nem hajlandó "többé a másik orcát is odafordítani." ^{25. o.} Ezután figyelmeztette a fehér Amerikát, hogy mi fog történni, ha a feketék nem szavazhatnak:

Mississippi Freedom Summer (1964)

1964 nyarán polgárjogi csoportok közel 1000 aktivistát vittek Mississippibe. Többségük fehér főiskolai hallgató volt. ^{66. o.} Céljuk az volt, hogy fekete aktivistákkal együtt dolgozzanak a választók regisztrálásán, és nyári iskolában tanítsák a fekete gyerekeket a "Szabadság Iskolákban". Segíteni akartak továbbá a Mississippi Szabadság Demokrata Párt (MFDP) létrehozásában is. Abban az időben csak fehérek vehettek részt a Mississippi Demokrata Pártban. Az MFDP-t egy másik politikai pártként tervezték, amely lehetővé tette volna a fekete és fehér demokraták számára, hogy részt vegyenek a politikában.

Sok fehér mississippi lakos dühös volt, hogy más államokból érkeztek emberek, és megpróbálták megváltoztatni a társadalmukat. A kormányzati dolgozók, a rendőrség, a Ku Klux Klan és más rasszista fehérek számos stratégiát alkalmaztak az aktivisták és a szavazásra regisztrálni próbáló feketék megtámadására. A Freedom Summer projekt tíz hétig tartott. Ez idő alatt 1062 aktivistát tartóztattak le, 80-at megvertek, 4-et pedig megöltek. Három fekete mississippi lakost azért gyilkoltak meg, mert támogatták a polgári jogokat. Harminchét templomot és harminc fekete otthont vagy üzletet felrobbantottak vagy felgyújtottak.

1964. június 21-én három Freedom Summer aktivista eltűnt. Hetekkel később megtalálták a holttestüket. A helyi Ku Klux Klan tagjai gyilkolták meg őket - köztük olyanok, akik egyben a Neshoba megyei seriff hivatalának rendőrei is voltak. Amikor az emberek a helyi mocsarakban és folyókban keresték a holttestüket, megtalálták egy 14 éves fiú és hét másik férfi holttestét, akiket a jelek szerint szintén meggyilkoltak valamikor.

A Szabadság Nyara alatt az aktivisták legalább 30 Szabadság Iskolát hoztak létre, és mintegy 3500 diákot tanítottak. A diákok között voltak gyerekek, felnőttek és idősek is. Az iskolákban sok mindenről tanítottak, például a feketék történelméről, a polgárjogokról, a politikáról, a szabadságmozgalomról, valamint a szavazáshoz szükséges alapvető olvasási és írási készségekről.

Szintén a nyár folyamán mintegy 17 000 fekete mississippi próbált meg regisztrálni a szavazásra. Mindössze 1600-nak sikerült. Több mint 80 ezren azonban csatlakoztak a Mississippi Szabadság Demokrata Párthoz (MFDP). Ez azt mutatta, hogy szavazni akartak, és részt akartak venni a politikában, nem pedig hagyni, hogy ezt a fehérek tegyék meg helyettük.

1964. évi polgári jogi törvény

John F. Kennedy polgárjogi törvényjavaslatát a kongresszus északi tagjai - demokraták és republikánusok egyaránt - támogatták. A déli szenátorok azonban megakadályozták a javasolt törvény elfogadását. Ők 54 napon át tartó obstrukcióval akadályozták meg, hogy a törvényjavaslat törvényerőre emelkedjen. Végül Lyndon B. Johnson elnök elérte, hogy a törvényjavaslatot elfogadják.

1964. július 2-án Johnson aláírta az 1964. évi polgárjogi törvényt. A törvény kimondta:

• Törvénytelen volt az emberek hátrányos megkülönböztetése nyilvános helyeken vagy munkahelyeken, csak a fajuk, bőrszínük, vallásuk, nemük vagy hazájuk miatt.
• Ha a helyek megszegik a törvényt, a főügyész pert indíthat ellenük, hogy rákényszerítse őket a törvény betartására
• Minden olyan állami vagy helyi törvény, amely törvényessé tette a diszkriminációt nyilvános helyeken vagy munkahelyeken, megszűnt.

King Nobel-békedíjat kapott (1964)

1964 decemberében Martin Luther King megkapta a Nobel-békedíjat. A Nobel-bizottság elnöke a díj átadásakor azt mondta:

Selma to Montgomery felvonulások (1965)

1965 januárjában Martin Luther King és az SCLC az alabamai Selma városába ment. Az ottani polgárjogi csoportok arra kérték őket, hogy segítsenek a feketék szavazásra való regisztrációjában. Abban az időben a Selma városában szavazásra regisztráltak 99%-a fehér volt. Együtt kezdtek el dolgozni a szavazati jogért.

A következő hónapban azonban egy Jimmie Lee Jackson nevű afroamerikai férfit egy rendőr lelőtt egy békés felvonulás során. Jackson meghalt. ^{121-123. o.} Sok afroamerikai ember nagyon dühös volt. Az SCLC aggódott, hogy az emberek annyira dühösek, hogy erőszakoskodni fognak.

Az SCLC úgy döntött, hogy menetet szervez Selma és Montgomery között. Ez egy 54 mérföldes (87 kilométeres) menet lett volna. Az aktivisták azt remélték, hogy a menet megmutatja, hogy az afroamerikaiak mennyire elszántak a szavazásra. Azt is meg akarták mutatni, hogy nem hagyják, hogy a rasszizmus vagy az erőszak megakadályozza őket abban, hogy egyenlő jogokat kapjanak.

Az első felvonulásra 1965. március 7-én került sor. Rendőrök és rasszista fehérek botokkal és könnygázzal támadtak a felvonulókra. Azzal fenyegetőztek, hogy ledobják a menetelőket az Edmund Pettus hídról. Tizenhét felvonulónak kórházba kellett mennie, és 50 másik személy is megsérült. Ezt a napot Véres vasárnapnak nevezték el. A menetelők megveréséről készült képeket és filmeket világszerte bemutatták az újságok és a televízió.

Ezeket a dolgokat látva még többen támogatták a polgárjogi aktivistákat. Az emberek az egész Egyesült Államokból eljöttek, hogy együtt vonuljanak az aktivistákkal. Egyiküket, James Reebet a fehérek megtámadták, amiért támogatta a polgárjogokat. Ő 1965. március 11-én halt meg.

Végül Johnson elnök úgy döntött, hogy az Egyesült Államok hadseregének és az alabamai nemzeti gárdának a katonáit küldi a felvonulók védelmére. Március 21. és 25. között a menetelők a "Jefferson Davis Highway"-en gyalogoltak Selma és Montgomery között. Március 25-én 25 000 ember vonult be Montgomerybe. Martin Luther King beszédet mondott "Meddig még? Nem sokáig" címmel az alabamai állami székházban. Azt mondta a felvonulóknak, hogy nem fog sokáig tartani, amíg egyenlő jogokat kapnak, "mert az erkölcsi világegyetem íve hosszú, de az igazságosság felé hajlik".

A felvonulás után Viola Liuzzo, egy fehér detroiti nő, néhány más felvonulót a repülőtérre vitt. Miközben visszafelé tartott, a Ku Klux Klan három tagja meggyilkolta.

Az 1965-ös választójogi törvény

1965. augusztus 6-án az Egyesült Államok elfogadta a választójogi törvényt. Ez a törvény tiltotta, hogy valakit faji hovatartozása miatt megakadályozzanak a szavazásban. Ez azt jelentette, hogy az összes olyan állami törvény, amely megakadályozta a feketék szavazását, mostantól törvénytelen volt.

Közel 100 éven át a regisztrátorok (a kormányzat azon dolgozói, akik regisztrálták az embereket a szavazásra) mind fehérek voltak. Teljes hatalmuk volt arról, hogy kit regisztráljanak és kit ne. Ha egy regisztrátor megtagadta egy fekete személy regisztrációját, az illető csak pert indíthatott, amit nem valószínű, hogy megnyert volna. A választójogi törvény azonban végre változtatott ezen a rendszeren. Ha egy regisztrátor diszkriminálta a feketéket, a főügyész szövetségi alkalmazottakat küldhetett a helyi regisztrátorok helyettesítésére.

A törvény azonnal működött. Néhány hónapon belül 250 000 új fekete választópolgár jelentkezett szavazásra. Közülük minden harmadik szavazót egy szövetségi alkalmazott jegyezte be, aki egy rasszista regisztrálót váltott fel. 1965-ben Mississippi fekete szavazóinak 74%-a valóban szavazott, és Mississippiben több fekete politikust választottak, mint bármely más államban. 1967-re a 13 déli államból 9-ben a legtöbb afroamerikai volt regisztrálva a szavazásra.

A déli politika teljesen megváltozott azáltal, hogy az afroamerikaiak szavazati joggal rendelkeztek. A fehér politikusok nem hozhattak többé törvényeket az afroamerikaiakról anélkül, hogy a feketéknek ne lett volna beleszólásuk. Dél számos részén a feketék száma meghaladta a fehérekét. Ez azt jelentette, hogy fekete politikusokra szavazhattak, a rasszista fehéreket pedig leszavazhatták. Emellett a szavazásra regisztrált feketék esküdtszékben is részt vehettek. Ezt megelőzően, ha egy afroamerikai ellen bűncselekményt követtek el, az esküdtszék, amely a bűnösségéről döntött, kizárólag fehérekből állt.

Tisztességes lakhatás mozgalmak (1966-1968)

1966 és 1968 között a polgárjogi mozgalom nagy hangsúlyt fektetett a tisztességes lakhatásra. A tisztességes lakhatás még a déli területeken kívül is problémát jelentett. Kalifornia például 1963-ban elfogadta a tisztességes lakhatásról szóló törvényt, amely törvénytelenné tette a szegregációt a lakhatásban. A fehér szavazók és az ingatlanlobbisták a következő évben visszafordították a törvényt. Ez hozzájárult a Watts-i zavargásokhoz. (Később, 1966-ban Kalifornia ismét törvénybe iktatta a tisztességes lakhatásról szóló törvényt).

Aktivisták, köztük Martin Luther King, 1966-ban mozgalmat indítottak Chicagóban a tisztességes lakhatásért. A következő évben fiatal NAACP-tagok tették ugyanezt Milwaukee-ban. Az aktivistákat mindkét városban fizikailag megtámadták a fehér háztulajdonosok, jogilag pedig a szegregációt támogató politikusok.

A méltányos lakhatásról szóló törvényjavaslat

A polgárjogi mozgalom során elfogadott polgárjogi törvények közül a Fair Housing Act-et volt a legnehezebb elfogadtatni. A törvény a lakhatási diszkriminációt törvénytelenné tette. Ez azt jelentette, hogy a feketék beköltözhettek a fehér lakónegyedekbe. Ahogy Walter Mondale szenátor mondta: "Ez a polgárjogok személyessé válása volt."

A javasolt méltányos lakhatási törvényt először az Egyesült Államok szenátusának küldték el. Ott a legtöbb szenátor - északi és déli - ellenezte a törvényjavaslatot. 1968 márciusában a szenátus egy gyengébb változatot küldött a képviselőháznak. A képviselőház várhatóan olyan változtatásokat eszközölt, amelyek még gyengébbé tették volna a törvényjavaslatot.

Ez nem történt meg. 1968. április 4-én Martin Luther Kinget meggyilkolták. Ez sok kongresszusi tagot arra késztetett, hogy gyorsan tegyenek valamit a polgári jogokért. Dr. King meggyilkolását követő napon Mondale szenátor kiállt a szenátus elé, és azt mondta:

Április 10-én a kongresszus elfogadta az 1968-as polgárjogi törvényt. Johnson elnök másnap aláírta a törvényt. A törvény egy részét "Fair Housing Act"-nek nevezik. Ez tiltja a lakások eladása, bérbeadása vagy a lakáscélú hitelnyújtás során a faji hovatartozás, bőrszín, vallás vagy haza alapján történő megkülönböztetést.

A King-gyilkosság és a Szegények kampánya (1968)

1968-ban Martin Luther King és az SCLC a Szegények kampányát tervezte. A mozgalomban mindenféle fajú ember részt vett. A mozgalom célja a szegénység csökkentése volt minden fajhoz tartozó ember számára.

A szegénység elleni munkája részeként Dr. King és az SCLC a vietnami háború ellen kezdett felszólalni. King azzal érvelt, hogy Vietnamban szegény embereket öltek meg, és a háború csak még szegényebbé teszi őket. Azzal is érvelt, hogy az Egyesült Államok egyre több pénzt és időt fordít a háborúra, és egyre kevesebbet a szegény amerikaiakat segítő programokra.

1968 márciusában Dr. Kinget meghívták a Tennessee állambeli Memphisbe, hogy támogassa a sztrájkoló szemétszállító munkásokat. Ezek a munkások nagyon kevés fizetést kaptak, és két munkást megöltek a munkájukat végezve. Szakszervezeti tagok akartak lenni. Dr. King úgy gondolta, hogy ez a sztrájk tökéletesen illeszkedik a Szegények kampányához. Amint Memphisbe ért, Kinget fenyegetések érték.

A meggyilkolása előtti napon King prédikációt tartott "Voltam a hegytetőn" címmel. Másnap meggyilkolták. King meggyilkolása után az Egyesült Államok több mint 100 városában fellázadtak az emberek.

Ralph Abernathy polgárjogi vezető King halála után folytatta a Szegények kampányát. Körülbelül 3000 aktivista táborozott a washingtoni National Mallon körülbelül hat hétig.

Dr. King temetése előtti napon felesége, Coretta Scott King és három gyermekük 20 000 tüntetőt vezetett Memphisben. Katonák védték a menetelőket. Április 9-én Mrs. King újabb 150 000 embert vezetett Atlantán keresztül Dr. King temetése alatt. Dr. King koporsóját egy öreg, öszvérek által húzott fából készült szekér húzta. A szekér Dr. King Szegények kampányának jelképe volt.

Mrs. King egyszer azt mondta:

Sok embert öltek meg a polgárjogi mozgalom során. Voltak, akiket azért öltek meg, mert támogatták a polgárjogokat. Másokat a Ku Klux Klan (KKK) vagy más rasszista fehérek öltek meg, akik terrorizálni akarták a feketéket. Senki sem tudja, pontosan hány embert öltek meg a polgárjogi mozgalom alatt. Íme azonban néhány példa. Azok az emberek, akiknek a neve kékkel van kiemelve, gyerekek vagy tizenévesek voltak, amikor megölték őket.

A polgárjogi mozgalom során ismeretlen számú ember halt meg, vagy vesztette életét.

• Történelem: Ferguson kontra Plessy
• Okok: Rasszizmus; fehér felsőbbrendűség; faji szegregáció; diszkrimináció; Jim Crow törvények; lincselések.
• Emberek: Coretta Scott King; James Lawson; James Meredith; Little Rock Nine; Rosa Parks; Malcolm X.
• Csoportok: Nemzeti Szövetség a Színes Emberek Előrehaladásáért (NAACP); Déli Keresztény Vezetői Konferencia (SCLC); Erőszakmentes Diák Koordinációs Bizottság (SNCC).
• Jog és kormányzat: Egyesült Államok joga; esetjog; szövetségi jog; törvényhozás; az Egyesült Államok alkotmánya; Legfelsőbb Bíróság; Egyesült Államok Kongresszusa
• Jogok: Polgári jogok; polgári szabadságjogok; emberi jogok; választójog; társadalmi egyenlőség; társadalmi igazságosság.
• Más: Ku Klux Klan; napnyugati városok; Fehér Polgárok Tanácsa