Vietnámi háború
A vietnami háború (más néven második indokínai háború vagy amerikai háború Vietnamban) 1955. november 1-től 1975. április 30-ig (19 év, 5 hónap, 4 hét és 1 nap) tartott. Észak-Vietnam és Dél-Vietnam között folyt. Észak-Vietnamot a Szovjetunió, Kína és Észak-Korea, míg Dél-Vietnamot az Egyesült Államok, Dél-Korea, Thaiföld, Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek támogatta. Más országokból is mentek harcolni emberek, de nem a saját nemzeti hadseregükben. Ez a kommunista és kapitalista országok közötti konfliktus a hidegháború része volt.
A Vietkong (más néven Nemzeti Felszabadítási Front vagy NLF) egy dél-vietnami kommunista erő volt, amelyet az északiak segítettek. Gerillaháborút vívott a déli antikommunista erők ellen. A Vietnami Néphadsereg (más néven Észak-vietnami Hadsereg) hagyományosabb háborút vívott, időnként nagy erőket vetett be.
A vietnami háború nagyon ellentmondásos volt, különösen az Egyesült Államokban, és ez volt az első háború, amelyről élőben közvetített a televízió. Ez volt az első olyan nagy fegyveres konfliktus is, amelyet az Egyesült Államok elvesztett. A háború annyira népszerűtlenné vált az Egyesült Államokban, hogy Nixon elnök végül 1973-ban beleegyezett az amerikai katonák hazaküldésébe.
Média lejátszása Egy egyszerű videós magyarázat a vietnami háborúról
Háttér és okok
Franciaország 1859 és 1862 között kezdte gyarmatosítani Vietnamot, amikor Saigon felett átvette az irányítást. 1864-re egész Cochinchinát, Vietnam déli részét ellenőrzésük alá vonták. Franciaország 1874-ben vette át az irányítást Annam, Vietnam nagy központi része felett. Miután Franciaország legyőzte Kínát a kínai-francia háborúban (1884-1885), átvették Tonkin, Vietnam északi része felett az uralmat. Francia Indokína 1887 októberében alakult meg Vietnam e három területéből (Cochinchina, Annam és Tonkin), valamint a Kambodzsai Királyságból. Laosz a Thaifölddel vívott háború, a francia-sziámi háború után, 1893-ban került hozzá.
A második világháború alatt, miután a náci Németország 1940-ben legyőzte a franciákat, Francia-Indokínát a náci Németország által jóváhagyott bábkormány, a Vichy-francia kormány irányította. 1945 márciusában a császári Japán megindította a második francia-indokínai hadjáratot. Japán 1945 augusztusi kapitulációjáig megszállta Indokínát.
A náci Németország vereségét követően a Vichy-kormány már nem irányította Franciaországot és annak területeit. Az újonnan megalakult Francia Köztársaság Ideiglenes Kormánya szükség esetén erőszakkal próbálta visszavenni az ellenőrzést korábbi indokínai gyarmatai felett. A vietnami gyarmataik visszaszerzésére irányuló francia törekvéseknek azonban a vietnami hadsereg, a Viet Minh ellenállt.
A Viet Minh-t 1941-ben alapította a kommunista párt, és HồChí Minh vezette. Ez vezetett az első indokínai háborúhoz Franciaország és a Viet Minh között. A harcok Haiphong kikötőjének 1946. novemberi francia bombázásával kezdődtek, és a Viet Minh diadalával értek véget Dien Bien Phunál.
1954 júliusában Franciaország és Kína, valamint a Viet Minh aláírta a genfi békeszerződést. Ennek eredményeként Vietnamot a 17. szélességi kör mentén felosztották egy északi részre, amelyet a Ho Si Minh elnök vezette kommunisták irányítottak, és egy déli részre, amelyet a katolikus antikommunista Ngo Dinh Diem vezetett. A felosztás az 1956-os választásokig volt ideiglenes. Diem azonban 1956-ban elkezdte letartóztatni a feltételezett kommunista szimpatizánsokat, hogy megtartsa magának a hatalmat. A választásokat soha nem tartották meg, és 1957-ben az észak-vietnamiak gerillaháborút kezdtek a déliek ellen.
Az Egyesült Államok támogatta a dél-vietnami kommunistaellenes kormányt. Katonai tanácsadókat kezdett küldeni a dél-vietnami hadsereg kiképzésére és támogatására. A déliek a Vietkong ellen harcoltak, egy dél-vietnami székhelyű kommunista párt ellen, amely Észak-Vietnam szövetségese volt. A Vietkong 1957-ben merényletkampányba kezdett. 1959-ben Észak-Vietnam drámaian megnövelte a Vietkongnak nyújtott katonai segítségét, amely ezután támadni kezdte a dél-vietnami katonai egységeket. Az amerikai dominóelmélet szerint attól tartottak, hogy ha a kommunizmus teret nyer Vietnamban, akkor az átterjed más közeli országokra is.
A vietminhiek zászlót lengetnek egy elfoglalt francia bunker felett Dien Bien Phunál 1954-ben. A francia vereség a Ðiện Biên Phủ-i csatában a genfi konferenciához és Vietnam északi és déli felosztásához vezetett.
A felosztott Vietnam térképe, 1964. A kommunisták által ellenőrzött Észak-Vietnam piros színnel van jelölve; a szárazföldi harcok nagy része délen zajlott.
Hồ Chí Minh
Tonkin-öböl határozat
1964. augusztus 2-án a USS Maddox romboló a Tonkini-öbölben tartózkodott, felderítési feladatot látott el Észak-Vietnam partjai mentén. Az USA szerint három észak-vietnami torpedóhajó támadta meg a rombolót. A Maddox visszalőtt, és megrongálta a három torpedóhajót. Az USA aztán azt állította, hogy két nappal később a torpedóhajók ismét megtámadták a Maddoxot és a USS Turner Joy rombolót. Ennél a második támadásnál az amerikai hajók valójában nem látták a torpedóhajókat, hanem azt állították, hogy a hajóradar segítségével találták meg őket.
Az állítólagos második támadás után az USA légicsapásokat indított Észak-Vietnam ellen. A kongresszus 1964. augusztus 7-én elfogadta a Tonkin-öbölről szóló közös határozatot (H.J. RES 1145). Ez felhatalmazta az elnököt, hogy hadüzenet nélkül nagyszabású katonai műveleteket hajtson végre Délkelet-Ázsiában. Ezekre a támadásokra alig volt bizonyíték, és egyesek úgy vélték, hogy ezek ürügyet szolgáltattak az Egyesült Államok kiterjesztett indokínai szerepvállalására.
Az észak-vietnamiak és a vietkongok ellátása a Ho Si Minh-ösvény néven ismert rejtett ösvények kiterjedt hálózatán keresztül történt. Amit nagyon jól elrejtettek, és az USA sok kísérletet tett arra, hogy lebombázza és megsemmisítse. Az Észak-Vietnamból származó utánpótlást és katonákat Laoszon keresztül küldték a dél-vietnami kommunista erőknek. Az amerikai repülőgépek erősen bombázták a Ho Si Minh-ösvényt; 3 000 000 rövid tonna (2 700 000 t) bombát dobtak le Laoszra. Ez lelassította, de nem állította le az ösvényrendszert.
A súlyos kommunista veszteségek az 1968-as Tet-offenzíva során lehetővé tették az USA számára, hogy sok katonát kivonjon. A "vietnamizációnak" nevezett politika részeként dél-vietnami csapatokat képeztek ki és szereltek fel a távozó amerikaiak helyettesítésére. 1973-ra az amerikai csapatok 95 százaléka elment.
1973 januárjában Párizsban valamennyi fél békeszerződést írt alá, de a harcok 1975-ig folytatódtak.
A USS Maddox romboló
Guerilla hadviselés
A vietnami háborúban voltak nagyszabású csaták, a harcok nagy része azonban gerillaharc volt. Ez a fajta hadviselés különbözik a hadseregek között vívott nagyszabású csatáktól, mint például a II. világháborúban.
A gerillaháborúban kis egységek korlátozott csatákat vívnak az ellenséges erők ellen, csapdákat állítanak, meglepetésszerű támadásokat hajtanak végre, majd visszavonulnak a vidékre, vagy beolvadnak a helyi lakosságba. Ide tartozik továbbá az ellenség működésének megnehezítése szabotázsakciókkal és az ellenség halálos eszközökkel, például aknákkal és csapdákkal történő zaklatása. A kommunista csapatok gyakrabban folytattak gerillaharcot a dél-vietnami és az amerikai csapatok ellen.
Bár a legtöbb csapda nem volt robbanásveszélyes, volt néhány robbanásveszélyes csapda, amelyek mindegyike gránátot használt. A csapdába egy drótot helyeztek el, és ha egy katona megbotlott a drótban, a gránát csapszegét kihúzták, és a gránát felrobbant, megölve a katonát.
A csapda egy másik stílusát "Vénusz légycsapda" néven emlegették. Körülbelül nyolc tüske volt hozzáerősítve egy téglalap alakú kerethez, amely egy kis lyukon ült. A tüskék lefelé mutattak, így amikor a katona lába beleakadt, nem fájt, amíg ki nem húzta a lábát. Amikor kihúzta a lábát, a tüskék átszakították a lábát.
Egy másik vietkong csapda a Punji csapda volt. Két fából készült platformot helyeztek el, és levelekkel fedték le, hogy álcázzák. A fa belsejében tüskék voltak. Amikor egy katona arra jött és rálépett a fára, az beomlott, és a tüskék áthatoltak a katona lábán. Ezek a csapdák voltak a legelterjedtebbek, mert ezek voltak a legolcsóbbak és nagyon hatékonyak. Gyakran fertőzöttek is voltak, így a katona is megfertőződött.
Amellett, hogy megsebesítették vagy megölték az embereket, ezek a csapdák alkalmasak voltak arra is, hogy félelmet keltsenek és csökkentsék a katonák morálját.
Keresztmetszeti ábra, amely a vietnami háború alatt a vietkongok által használt alagútrendszer egy szakaszának példáját mutatja.
A legtöbb alagúttal rendelkező területet az amerikaiak Vasháromszögnek nevezték el. A Viet Minh és később utódaik, a Vietcong is ezeket az alagutakat használták.
A nagyobb alagútkomplexumok némelyikében konyhák, műtők, kollégiumi szobák, raktárak és iskolai termek voltak.
Egy vietkong katona tipikus ruházatban és szandálban egy alagútban.
Gyakran ettek és aludtak ezekben az alagutakban, és eltűntek bennük, amikor az amerikaiak rajtaütöttek egy falun.
Felvétel, amelyen a vietkong csapatok sampan nevű lapos fenekű csónakokban utaznak.
Amerikai légideszantosok támadás alatt a Dak To-i csatában (1967)
Saigon eleste
Saigon eleste Saigon, Dél-Vietnam fővárosának elfoglalása a Vietnami Néphadsereg és a Nemzeti Felszabadítási Front által 1975. április 30-án. Ez jelentette a vietnami háború végét és Vietnam kommunista állammá történő hivatalos újraegyesítésének kezdetét.
A város eleste előtt a kevés amerikai civil és katonai személyzet elhagyta Vietnamot, a több tízezer dél-vietnami katonával és civillel együtt elmenekült.
Az észak-vietnami erők Văn TiếnDũng tábornok parancsnoksága alatt április 29-én kezdték meg végső támadásukat Saigon ellen, amelyet Nguyen Van Toan tábornok irányított, a Tân Sơn Nhứt repülőtér nehéz tüzérségi bombázásával, amely során meghalt az utolsó két amerikai katona, aki Vietnamban halt meg, Charles McMahon és Darwin Judge.
Másnap délutánra az észak-vietnami csapatok elfoglalták a város fontos pontjait, és felhúzták zászlójukat a dél-vietnami elnöki palota fölé. A dél-vietnami kormány nem sokkal később hivatalosan is feladta a harcot.
Saigont átnevezték Ho Si Minh-városra, a kommunista vezető Ho Si Minh-városról.
Minden amerikait, aki akkoriban Saigonban tartózkodott, helikopterrel vagy merevszárnyú repülőgéppel evakuáltak. Saigon megadásáról maga a dél-vietnami elnök, Duong Van Minh tábornok beszélt. Azt mondta: "Azért vagyunk itt, hogy átadjuk a hatalmat, hogy elkerüljük a vérontást". Minh tábornok két napra lett Dél-Vietnam elnöke, miközben az ország összeomlott.
A kommunista erők elől menekülő vietnami menekültek egy amerikai repülőgép-hordozón Vietnam partjainál 1975. április 29-én, egy nappal Saigon teljes eleste előtt.
Kapcsolódó oldalak
Kérdések és válaszok
K: Mi volt a vietnami háború más néven?
V: A vietnami háborút második indokínai háborúként vagy amerikai háborúként is ismerték Vietnamban.
K: Meddig tartott a háború?
V: A háború 1955. november 1-től 1975. április 30-ig, összesen 19 évig, 5 hónapig, 4 hétig és 1 napig tartott.
K: Kik támogatták Észak- és Dél-Vietnamot?
V: Észak-Vietnamot a Szovjetunió, Kína és Észak-Korea támogatta; Dél-Vietnamot az Egyesült Államok, Dél-Korea, Thaiföld, Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek.
K: Kik harcoltak a dél-vietnami antikommunista erők ellen?
V: A Vietkong (más néven Nemzeti Felszabadítási Front vagy NLF) gerillaháborút vívott a dél-vietnami antikommunista erők ellen.
K: Milyen típusú hadviselést folytatott a Vietnami Néphadsereg?
V: A Vietnami Néphadsereg (más néven az Észak-vietnami Hadsereg) hagyományosabb hadviselést folytatott, időnként nagy erőket állítva csatába.
K: Hogyan kapcsolódott ez a konfliktus a hidegháborús feszültségekhez?
V: A kommunista és kapitalista országok közötti konfliktus a hidegháború része volt.
K: Miért egyezett bele végül Richard Nixon elnök abba, hogy 1973-ban hazaküldjék az amerikai katonákat? V: A háború annyira népszerűtlenné vált az Egyesült Államokban, hogy Richard Nixon elnök végül 1973-ban beleegyezett az amerikai katonák hazaküldésébe.
