„Külön, de egyenlő” doktrína: Plessy v. Ferguson és a Brown-ítélet
A "külön, de egyenlő" doktrína története: Plessy v. Ferguson igazolása és a Brown-ítélet 1954-es fordulata a szegregáció elleni küzdelemben.
A "külön, de egyenlő" jogi doktrína 58 évig létezett az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának Plessy kontra Ferguson ügyben hozott döntésén alapult. Ebben a bíróság úgy döntött, hogy a faji elkülönítés nem sérti az Egyesült Államok alkotmányának tizennegyedik módosítását, amennyiben a fajilag elkülönített létesítmények egyenlőek. A Bíróság azt is kimondta, hogy a szegregáció nem diszkrimináció. A közszállások, a közlekedés és az iskolák szegregációját a Plessy-ügy jogilag igazolta, amíg 1954-ben a Brown v. Board of Education ítélet meg nem döntötte.
Előzmények és a Plessy-döntés
Az 1896-os Plessy v. Ferguson döntés hátterében az 1890-es évek déli államaiban bevezetett Jim Crow törvények álltak, amelyek állami szinten szabályozták a faji elkülönítést (például külön vasúti kocsik, iskolák, közfürdők). A per alapja a louisianai "Separate Car Act" volt: Homer Plessy, aki részben afrikai származású volt, közölt szándékkal ült át a fehéreknek fenntartott vonatkocsiba, így tesztelte a törvény alkotmányosságát. A Legfelsőbb Bíróság többségi döntése (a döntés a gyakorlatban 7–1 volt) azt mondta ki, hogy az állami elkülönítés nem sérti a tizennegyedik módosítás egyenlő védelmet biztosító klauzuláját, amennyiben az elkülönített létesítmények ténylegesen egyenlőek.
Gyakorlati következmény: a gyakorlatban ritkán volt szó valódi egyenlőségről — a feketék számára fenntartott intézmények általában rosszabb állapotúak és kevesebb forrást kaptak. A döntés tehát a de jure (jogi) elkülönítést megerősítette, és legitimizálta a faji megkülönböztetést az Egyesült Államok nagy részén több évtizedre.
A Plessy-ellenes érvek és a Harlan-disszenzus
A per ellenérvei közül kiemelkedik a bírói disszenzus: John Marshall Harlan bíró híres, ma is idézett különvéleményében azt írta, hogy "a mi alkotmányunk színtelen" (our Constitution is color-blind) — vagyis az állam nem tehet különbséget polgárai között faj alapján. Harlan érvei előrevetítették a későbbi alkotmányjogi fejleményeket, amelyek végül megdöntötték a separate but equal doktrínát.
A Brown-ítélet és a fordulat
1954-ben a Brown v. Board of Education ügyben a Legfelsőbb Bíróság egyhangú döntésben kimondta, hogy az állami fenntartású iskolák raszszista alapú elkülönítése önmagában sérti a tizennegyedik módosítás egyenlő védelmet biztosító elvét. A döntés hangsúlyozta, hogy a faji elkülönítés a gyerekekben aláásja az önértékelést és kedvezőtlen hatással van tanulási lehetőségeikre: így a külön iskolák nem lehetnek "egyenlők" az oktatás minőségére gyakorolt káros hatás miatt.
A Brown-döntés jelentős jogi fordulatot hozott: bár elsőként az iskolai szegregációt ítélte el, a precedens hatása szélesebb körben gyengítette a separate but equal alapelvet, és megerősítette a polgárjogi mozgalmat, amely az 1950-es és 1960-as években intenzív társadalmi és politikai változásokat eredményezett.
Következmények, ellenállás és további lépések
- Brown után sem történt azonnali, teljes körű deszegregáció: sok helyen aktív ellenállásba ütközött (például „Massive Resistance” mozgalmak a déli államokban).
- 1955-ben a Bíróság a Brown II döntésben arra utasította a helyi hatóságokat, hogy hajtsák végre az integrációt "minden szükséges és ésszerű intézkedéssel" és "all deliberate speed" (minden körülmények között előreláthatóan gyorsan) kitétellel — a megfogalmazás azonban vitatott és lassú végrehajtáshoz vezetett.
- Az 1960-as évek törvényei — különösen a Civil Rights Act (1964) és a Voting Rights Act (1965) — további jogi eszközöket adtak a faji elkülönítés megszüntetésére, és a Brown alapelvét kiterjesztették más közintézményekre is.
Örökség és mai jelentés
Plessy v. Ferguson példája azt mutatja, hogyan válhat egy bírói doktrína hosszú időre a társadalmi igazságtalanság jogi alapjává. Brown v. Board of Education viszont jelképe a jogi és társadalmi változás lehetőségének: kimondta, hogy a jogi formalizmus és a valós egyenlőség közti különbség következményei súlyosak, és a törvényalkalmazásnak figyelembe kell vennie a pszichológiai, oktatási és társadalmi hatásokat is.
Kulcsdátumok és személyek
- 1896 — Plessy v. Ferguson, Legfelsőbb Bíróság döntése (a "külön, de egyenlő" doktrína konszolidálása).
- 1954 — Brown v. Board of Education, a közoktatásbeli szegregáció alkotmányellenességének kimondása.
- 1955 — Brown II, végrehajtásra vonatkozó útmutatás.
- Fontos személyek: Homer Plessy (felperes az 1896-os ügyben), Justice Henry B. Brown (többségi indoklás szerzője 1896-ban), Justice John M. Harlan (disszenzus szerzője), Thurgood Marshall (NAACP ügyvéd, aki a Brown-ügyet képviselte és később a Legfelsőbb Bíróság első afroamerikai bírája lett), Chief Justice Earl Warren (a Brown-ítélet egyhangú indoklásának vezetője).
Összegzésként: a "külön, de egyenlő" doktrína jogi érvénye 58 évig tartott, de gyakorlati egyenlőséghez nem vezetett; a Brown-ítélet törte meg ezt az állapotot az oktatás területén, és elindította azokat a jogi és társadalmi folyamatokat, amelyek célja a faji megkülönböztetés eltörlése volt az Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok térképe, amely az iskolai szegregációs törvényeket mutatja a Legfelsőbb Bíróság Brown v. Board of Education ügye előtt.
Háttér
Az amerikai polgárháborút követően a republikánusok által irányított kongresszus három módosítást fogadott el az alkotmányhoz, az úgynevezett újjáépítési módosításokat. Az első az Egyesült Államok alkotmányának tizenharmadik módosítása volt, amely eltörölte a rabszolgaságot az Egyesült Államokban. A második az Egyesült Államok alkotmányának tizennegyedik módosítása volt, amely a törvények egyenlő védelmét biztosította minden állampolgár számára. A harmadik az Egyesült Államok alkotmányának tizenötödik módosítása volt, amely szavazati jogot adott az afroamerikai férfiaknak.
Az újjáépítési módosítások elfogadása után a déli feketék helyzete egyre rosszabb lett. Sok fehér nem fogadta el az új változásokat. A déli gazdaság stagnált, és az adók magasak voltak. Nagy volt a korrupció, amit az északi szőnyegtáskák és az újjáépítés déli támogatói, az úgynevezett scalawagok csak tovább rontottak. A félelemből és a gyűlöletből olyan fehér felsőbbrendűségi csoportok születtek, mint a Ku Klux Klan. Erőszakkal, többek között lincseléssel, nemi erőszakkal, gyilkossággal és terrorizmussal igyekeztek az afroamerikaiakat ellenőrzésük alatt tartani és megakadályozni, hogy éljenek új jogaikkal.
A kongresszus 1875-ben elfogadta a polgári jogokról szóló törvényt. Ez garantálta az afroamerikaiaknak az egyenlő bánásmódot a közszállásokon, a tömegközlekedésben és az esküdtszéki munkából való kizárás megakadályozását. A törvényt az Egyesült Államok 43. kongresszusa fogadta el, és Ulysses S. Grant elnök 1875. március 1-jén írta alá. Néhány évvel később a Legfelsőbb Bíróság a Civil Rights Cases (1883) című ügyben úgy döntött, hogy a törvény egyes szakaszai alkotmányellenesek. A Bíróság érvelése szerint a tizennegyedik módosítás az államok, nem pedig az egyének által alkalmazott diszkriminációt tiltotta. Ennek következtében a Kongresszus nem védekezhetett az egyéni diszkriminációs esetek ellen.
Plessy v. Ferguson
Florida volt az első, amely törvényt fogadott el, amely előírta, hogy a vasutaknak "egyenlő, de elkülönített szállást kell biztosítaniuk a fehér és színesbőrűek számára". Hamarosan Texas, Mississippi és más államok is hasonló vagy hasonló törvényeket hoztak. Amikor 1890-ben Louisiana hasonló törvényt fogadott el, a feketék ellenállni kezdtek. 1892-ben megállapodtak abban, hogy Homer Plessy megtámadja a törvényeket, hogy próbaper lehessen belőlük. Plessy fehérnek "adta ki magát", és miközben egy kelet-louisianai vonaton utazott a "fehér részlegen", bejelentette, hogy fekete, és nem volt hajlandó átülni a "színesbőrűek" részlegébe. Plessyt letartóztatták, és 1896-ban ügye a Legfelsőbb Bíróság elé került. Az ügy címe Plessy kontra Ferguson volt, Fergusson annak a bírónak a neve, aki először döntött ellene a New Orleans-i büntetőbíróságon.
1896-ban a Legfelsőbb Bíróság tárgyalta az ügyet. Plessy ügyvédei azzal érveltek, hogy a louisianai Különjárati törvény sérti a tizenharmadik és tizennegyedik kiegészítést. A bíróság 7-1 arányban Plessy ellenében döntött, és a törvényt alkotmányosnak ítélte. A többségi véleményt író Henry Brown bíró így fogalmazott:
"Egy olyan jogszabály, amely pusztán jogi különbséget tesz a fehér és a színesbőrű faj között, nem alkalmas arra, hogy a két faj jogi egyenlőségét megszüntesse. ... A tizennegyedik módosítás célja kétségtelenül az volt, hogy a két faj törvény előtti abszolút egyenlőségét érvényesítse, de a dolgok természeténél fogva nem lehetett célja a bőrszín alapján történő megkülönböztetés eltörlése, vagy a társadalmi, nem pedig a politikai egyenlőség, vagy a két faj keveredésének kikényszerítése olyan feltételek mellett, amelyek egyik faj számára sem kielégítőek.".
Az egyedüli ellenvéleményt megfogalmazó John Harlan bíró szörnyű következményeket látott a bíróság által megfogalmazott bírói véleményben. Azt írta:
"Alkotmányunk színvak, és nem ismer és nem tűr osztályokat a polgárok között. A polgári jogok tekintetében minden polgár egyenlő a törvény előtt. ... A mostani döntés, jól feltehetően, nemcsak a színesbőrű polgárok elismert jogai ellen irányuló, többé-kevésbé brutális és irritáló támadásokat fog ösztönözni, hanem azt a hitet is erősíteni fogja, hogy állami törvényekkel meg lehet hiúsítani azokat a jótékony célokat, amelyeket az Egyesült Államok népe szem előtt tartott, amikor elfogadta az Alkotmány közelmúltbeli módosításait.".
A probléma Plessyvel az volt, hogy a különválás szinte soha nem volt egyenlő. A feketék számára kialakított állami iskolák és egyéb létesítmények mindig alacsonyabb rendűek voltak.
Thomas D. Rice színész, aki Jim Crow karakterét alakítja.
Jim Crow korszak
1890-től kezdve a déli demokraták olyan állami törvényeket kezdtek elfogadni, amelyek elvették az afroamerikaiak által megszerzett jogokat. Ezek a rasszista törvények Jim Crow-törvények néven váltak ismertté. Plessy miatt a Jim Crow-törvények 58 éven át nem támadta meg a szövetségi kormány. Ezek közé tartoztak azok a törvények, amelyek lehetetlenné tették a feketék számára a szavazást. Mivel nem szavazhattak, a feketék nem lehettek esküdtek sem. Más törvények faji szegregációt írtak elő, így a feketék nem járhattak ugyanabba az iskolába, étterembe vagy kórházba, mint a fehérek. Nem használhatták ugyanazokat a mosdókat, és nem ihattak ugyanazokból az ivókutakból. A buszokon és vonatokon sem ülhettek fehérek előtt. Sok déli keresztény lelkész azt tanította, hogy a fehérek a kiválasztott nép, a feketéket pedig Isten megátkozta. A lincselések célja az volt, hogy félelmet keltsenek a feketékben, és a helyükön tartsák őket. 1882 és 1968 között 3440 fekete férfit és nőt lincseltek meg. Másokat máglyán égettek el, kasztráltak, megvertek vagy meggyilkoltak. A Jim Crow-korszak azután kezdett véget érni, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyhangú Brown v. Board of Education döntése felülbírálta a Plessy-ügyet.
Keres