Amerikai polgárháború (1861–1865): okok, menet és következmények

Amikor az Amerikai Egyesült Államokat 1776-ban megalapították, a legtöbb állam engedélyezte a rabszolgaságot. A következő 84 évben azonban az északi államok úgy döntöttek, hogy a rabszolgaság rossz dolog, és betiltották. A déli államok megtartották a rabszolgaságot. Az Afrikából származó rabszolgák gyapotot termesztettek ezekben az államokban, amivel sok pénzt kerestek.

Az Egyesült Államok rabszolga és szabad államokra oszlott. 1860-ra ezek az államok már régóta egyre jobban haragudtak egymásra. Azon vitatkoztak, hogy engedélyezni kell-e a rabszolgaságot a nyugatra fekvő területeken. Az 1850-es évek végén Kansasban harcok folytak azok között, akik engedélyezni akarták a rabszolgaságot Kansas területén, és azok között, akik be akarták tiltani.

Abraham Lincoln a Republikánus Párt színeiben megnyerte az 1860-as amerikai elnökválasztást. Lincoln még nem akarta betiltani a rabszolgaságot. Úgy gondolta, hogy a betiltása kárt okozna a Délnek. Lincoln és a Republikánus Párt azonban nem szerette a rabszolgaságot, és nem akarta, hogy az nyugatra is átterjedjen.

Lincoln 1861. március 4-én lett elnök. A választások után hét déli állam kinyilvánította függetlenségét az Uniótól. A leköszönő amerikai elnök, James Buchanan azt mondta, hogy ez törvényellenes, de nem tett semmit, hogy megállítsa őket. Lincoln és republikánus pártja ezt az elszakadást lázadásként kezelte. A Konföderációt egyetlen ország sem ismerte el saját, különálló nemzetként. Ennek oka az Unió diplomáciája, az európai rabszolgaságellenes érzelmek és a déli kikötők északi blokádja volt.

Az első hét állam, amely csatlakozott a Konföderációhoz, Dél-Karolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas volt. Négy másik a harcok megkezdése után csatlakozott: Virginia, Arkansas, Tennessee és Észak-Karolina. A Konföderáció azt állította, hogy Kentucky és Missouri hozzájuk tartozott, de ezek az államok soha nem csatlakoztak a Konföderációhoz. Kentucky, Missouri és Maryland rabszolgaállamok voltak, amelyek igyekeztek elkerülni, hogy pártot vállaljanak. Delaware annak ellenére támogatta az Uniót, hogy rabszolgaállam volt. Virginia nyugati megyéi is úgy döntöttek, hogy az Unióban maradnak, és létrehoztak egy új államot Nyugat-Virginia néven.

A harcok akkor kezdődtek, amikor a konföderációsok bombázták Fort Sumtert, az uniós hadsereg erődjét. Lincoln ekkor arra kérte az uniós államokat, hogy állítsanak fel katonákat a konföderációsok elleni harcra.

A Konföderációs Államok azt állította, hogy a déli államokban lévő összes erőd és egyéb szövetségi épület az ő tulajdonuk. A Sumter-erőd Dél-Karolinában volt - a Konföderációs Államok egyikében. Az erőd azonban az Unió ellenőrzése alatt állt. 1861. április 12-én a konföderációs erők megtámadták az erődöt. Megadásra kényszerítették az erődben tartózkodó uniós katonákat. Ezt követően Lincoln elnök minden uniós államból önkénteseket kért az uniós hadsereghez való csatlakozásra. Gyorsan négy további déli rabszolgaállam csatlakozott a konföderációhoz ahelyett, hogy csapatokat szállított volna a konföderáció ellen.

Az Egyesült Államok haditengerészete által elrendelt blokád megakadályozta, hogy a Konföderáció eladja gyapotját és más áruit. Emellett megnehezítette a fegyverek és a hadianyagok beszerzését is.

Az amerikai polgárháborút három fontos szárazföldi területen, azaz "hadszíntéren" vívták. A keleti hadszíntér az Appalache-hegységtől keletre fekvő valamennyi területet magában foglalta. A nyugati hadszíntér az Appalache-hegység és a Mississippi folyó között, valamint a folyó mentén fekvő területeket foglalta magában. A Trans-Mississippi színtér a Mississippi folyótól nyugatra fekvő területeket foglalta magába.

Mind az Egyesült Államok, mind a Konföderáció fővárosai a keleti színtéren voltak. Washington D.C. 1800 óta az Egyesült Államok fővárosa volt. Amikor a Dél elszakadt, először az alabamai Montgomery-t nevezte meg, de hamarosan a virginiai Richmondra váltott, mint a Konföderációs Államok fővárosára. Richmond és Washington csak mintegy 145 km-re (90 mérföldre) van egymástól. A háború egyik első csatáját Virginiában vívták. Ez az első Bull Run-i csata 1861. július 21-én történt. A csatát a konföderációsok nyerték meg. Az Union Army of the Potomac ezután megpróbálta elfoglalni Richmondot a félszigeti hadjárat során 1862 tavaszán. Ekkor Robert E. Lee vette át az Észak-Virginiai Hadsereg parancsnokságát, és legyőzte az uniós hadsereget. Ezt követően 1862 augusztusában megnyerte a második Bull Run-i csatát. Lee Maryland lerohanásával próbálta megnyerni a háborút. Amikor elvesztette az antietami csatát, visszavonult Virginiába.

Az amerikai polgárháborúban sok tengeri háború zajlott, de az Unió haditengerészete sokkal erősebb volt. Lincoln blokád alá helyezte a konföderációkat, ami azt jelentette, hogy az uniós haditengerészet nem engedett be vagy ki hajókat a déli kikötőkbe. A konföderációsok blokádfutároknak nevezett hajókat használtak, hogy Európából hozzanak dolgokat. A konföderációsok többek között fegyvereket is hoztak. Mindkét oldal haditengerészete a folyókon is harcolt. A hajók között voltak ironcladok, amelyek oldalát vas védte, és cottoncladok, amelyek oldalát pamutból készültek. A Hampton Roads-i csata során a Virginia nevű konföderációs vashajó harcolt a Monitor nevű uniós vashajó ellen. Ez volt az első alkalom a világtörténelemben, hogy két vashajó egymás ellen harcolt.

A nyugati hadszíntéren a harcok nagy része a Mississippi mentén zajlott. Ulysses S. Grant fontos uniós tábornok volt nyugaton. A konföderációsok 1861 nyarán megpróbálták katonáikat Kentucky államba küldeni. 1862 első hónapjaiban az uniós hadsereg visszavonulásra kényszerítette a konföderációsokat Kentuckyból és Tennessee nyugati részéről. A konföderációsok megpróbálták visszafoglalni Tennessee nyugati részét, amikor a shilohi csatában megtámadták Grant hadseregét. Grant megnyerte a csatát. A konföderációsok ezután 1862 őszén megpróbálták katonáikat Kentucky keleti részére küldeni. A perryville-i csata elvesztése után elhagyták Kentuckyt.

Az északiak szinte az egész Mississippi folyót ellenőrzésük alá vonták. Ez úgy történt, hogy 1862 őszén és 1863 tavaszán elfoglalták a folyó menti városokat. A Konföderáció azonban még mindig birtokolta Vicksburgot, egy fontos várost és erődöt. Ha a várost birtokolták, a Konföderációsok katonákat és utánpótlást tudtak a folyó egyik partjáról a másikra szállítani. Grant 1863 májusában kezdte meg Vicksburg ostromát. Az ostrom hosszú ideig tartott. 1863. július 4-én a Vicksburgban lévő konföderációsok megadták magukat Grantnek. Ez volt a háború egyik fordulópontja, mert ez osztotta két részre a Konföderációt.

A Mississippi folyó völgyétől nyugatra, a Trans-Mississippi színtéren is voltak csaták. Két fontos ütközet volt például a Wilson's Creek-i csata és a Pea Ridge-i csata. A konföderációsok 1862 februárjában és márciusában megpróbáltak betörni Új-Mexikóba, de a Glorieta Pass-i csatában vereséget szenvedtek. Miután az Unió elfoglalta Vicksburgot, ez a terület elszakadt a Konföderációs Államok többi részétől. Vicksburg elfoglalása után további csaták is történtek ezen a területen.

Vicksburg ostroma alatt nyugaton, keleten egy másik fordulópont következett be. Néhány megnyert csata után Lee úgy döntött, hogy ismét megszállja Északot. Lee és Észak-Virginiai hadserege Pennsylvaniába vonult. A konföderációs hadsereg a pennsylvaniai Gettysburg közelében találkozott az uniós hadsereggel. A két hadsereg megvívta a gettysburgi csatát. Ez a csata három napig tartott: július 1. és 3. között, 1863-ban. Gettysburgban több katona halt meg, mint bármely más polgárháborús csatában. A csatát az Unió nyerte meg. Ez megállította a Konföderációs hadsereg északi invázióját. Lee-t és csapatait visszaszorították délre.

Ezt követően Lincoln elnök úgy döntött, hogy Grant a legjobb tábornoka. Grantet bízta meg az összes uniós hadsereg irányításával. Lincoln William T. Shermant tette meg a Georgia államban állomásozó uniós csapatok parancsnokává. Grant számos támadást vezetett Lee hadserege ellen. Ezek a csaták alkották az Overland Campaignt. Közben Sherman felgyújtotta Atlantát és Savannah-t. Ezt azért tette, hogy megpróbálja meggyengíteni a délieket, és hogy megnehezítse a déliek számára a konföderációs hadsereg élelemmel és egyéb szükségleti cikkekkel való ellátását. Sherman ezután észak felé vonult Dél-Karolinán és Észak-Karolinán keresztül. Joseph E. Johnston konföderációs tábornok a Bentonville-i csatában megtámadta Shermant. Sherman megnyerte a csatát.

Lee addig kitartott Virginiában, ameddig csak tudott. Végül úgy döntött, hogy túl kevés katonája van ahhoz, hogy tovább harcoljon az Unió ellen, amelynek több katonája és ellátmánya van. Lee 1865. április 9-én, Appomattox Court House közelében megadta magát Grantnek. Miután Lee megadta magát, sok más konföderációs hadsereg is megadta magát. Az utolsó konföderációs tábornok, aki megadta magát, Stand Watie dandártábornok volt. Ő 1865. június 23-án adta meg magát Oklahomában.

A háború befejezése után Lincoln elnök kegyelmet adott az összes konföderációs katonának. Ez azt jelentette, hogy a konföderációs katonákat nem tartóztatják le, és nem büntetik őket az Unió elleni harcokért. A déli államok újra csatlakozhattak az Egyesült Államokhoz. Néhány konföderációs katona azonban nem akart visszatérni az Egyesült Államokba. Néhányan közülük Mexikóba vagy Brazíliába költöztek.

A háború alatt az infláció problémát jelentett az Unióban és még nagyobb problémát a Konföderációban, amelynek kormánya nagy mennyiségű papírpénz nyomtatásával fizette a háborút. Az árak emelkedtek, és minden drágább lett. Sokan nem engedhették meg maguknak a magasabb árakat, és emiatt éheztek. Ez volt az egyik dolog, ami hozzájárult a Konföderáció megadásához.

A háborúban mindkét oldalon sok katona halt meg. A háború nagy részét délen vívták. Sok vasútvonal, farm, ház és egyéb dolog elpusztult, és a legtöbb ember ott nagyon elszegényedett.

A háború utáni időszak, amelyet rekonstrukciónak neveztek, a háború végétől 1877-ig tartott. Az uniós hadsereg néhány déli államban maradt, így azok megszállt területnek számítottak. Az Egyesült Államok alkotmányát három fontos módosítással egészítették ki. A módosításokat az amerikai kormány javasolta (vagy javasolta). Bár nem minden amerikai támogatta őket, a módosítások elegendő támogatást kaptak ahhoz, hogy átmenjenek:

• A 13. kiegészítés kimondta, hogy a rabszolgaság sehol sem megengedett az Egyesült Államokban. Ezzel befejeződött az Emancipációs Kiáltvány munkája.
• A 14. módosítás egyértelművé tette, hogy minden, az Egyesült Államokban született ember egyenlő jogokkal rendelkező állampolgár.
• A 15. módosítás kimondta, hogy az Egyesült Államokban az embereket nem lehet faji hovatartozásuk miatt eltiltani a szavazástól.

A háború után az uniós hadsereg néhány vezetője a politikába ment. Grant, Hayes, Garfield, Harrison és McKinley tábornokok elnökök lettek. Más veteránokat más tisztségekbe választottak.

Az 1872. évi amnesztiatörvény a Konföderáció legtöbb volt tagja számára visszaállította a választójogot és a politikai tisztségek viselésének jogát. Néhányan közülük politikusok is lettek.