Az emberek már a kőkorszakban is zenéltek. Az első zenét valószínűleg a természetben előforduló hangok és ritmusok utánzásával próbálták létrehozni. Az emberi zene ezeket a jelenségeket visszhangozhatja a minták, az ismétlés és a tonalitás segítségével. Ez a fajta zene még ma is létezik. A sámánok néha a természetben hallható hangokat utánozzák. A zene szolgálhat szórakoztatásra is (játékok), vagy gyakorlati haszna is lehet, mint például az állatok vonzása vadászat közben.
Egyes állatok is képesek zenét használni. Az énekesmadarak a területük védelmére vagy a párjuk vonzására használják az éneket. Majmokat is láttak már üreges fatörzseket ütögetni. Ez természetesen a terület védelmét is szolgálhatja.
Az ember által használt első hangszer valószínűleg a hang volt. Az emberi hang sokféle hangot képes kiadni. A gége (gégefő) olyan, mint egy fúvós hangszer.
A legrégebbi ismert, modern emberi formájú neandervölgyi nyelvcsontot 1983-ban találták meg, ami arra utal, hogy a neandervölgyieknek volt nyelvük, mivel a nyelvcsont támogatja a hangszalagot az emberi torokban.
Valószínűleg az első ritmushangszerek vagy ütőhangszerek a kezek tapsolását, az egymáshoz csapott köveket vagy más, az ütem megtartására szolgáló dolgokat jelentették. Vannak ilyen típusú leletek, amelyek a paleolitikumból származnak. Ezek némelyike kétértelmű, mivel akár eszközként, akár hangszerként is használhatók.
Az első fuvolák
A valaha felfedezett legrégebbi furulya az úgynevezett Divje Babe furulya lehet, amelyet 1995-ben találtak a szlovéniai Divje Babe I. barlangban. Nem biztos, hogy a tárgy valóban fuvola. A szóban forgó tárgy egy fiatal barlangi medve combcsontjának töredéke, és körülbelül 43 000 évvel ezelőttre datálták. Az azonban, hogy valóban hangszerről van-e szó, vagy csupán egy húsevő állat által megrágott csontról, folyamatos vita tárgya.
2008-ban a régészek egy csontfurulyára bukkantak a németországi Ulm közelében lévő Hohle Fels-barlangban. Az ötlyukú furulyának V alakú szájrésze van, és keselyűszárnycsontból készült. A felfedezésben részt vevő kutatók hivatalosan a Nature című folyóiratban tették közzé eredményeiket 2009 júniusában. A felfedezés egyben a történelem legrégebbi megerősített hangszerlelete. A barlangban más furulyákat is találtak. Ezt a furulyát a Hohle Fels Vénusz mellett találták meg, és nem messze a legrégebbi ismert emberi faragványtól. Amikor bejelentették felfedezésüket, a tudósok azt sugallták, hogy "a leletek egy jól megalapozott zenei hagyomány jelenlétét bizonyítják abban az időben, amikor a modern ember gyarmatosította Európát".
A legrégebbi ismert fából készült pipákat 2004-ben fedezték fel az írországi Greystones közelében. Egy fával bélelt gödörben hat darab, tiszafafából készült, 30-50 cm hosszú, egyik végén kúpos, de ujjnyílás nélküli furulyát találtak. Valaha talán össze voltak szíjazva.
1986-ban a kínai Henan tartománybeli Jiahu városában több csontfurulyát találtak. Ezek körülbelül i. e. 6000-re datálhatók. Egyenként 5-8 lyukkal rendelkeznek, és egy madár, a vörös koronás daru üreges csontjaiból készültek. A felfedezés idején az egyiket még játszhatónak találták. A csontfurulya az ősi kínai zenei rendszer öt- vagy héthangú Xia Zhi és hathangú Qing Shang skáláját játssza.
Ősi idők
Nem tudni, milyen volt a barlanglakók legkorábbi zenéje. Néhány építészeti alkotás, sőt néhány festmény is több ezer éves, de a régi zene nem maradhatott fenn addig, amíg az emberek meg nem tanulták meg leírni. A korai zenéről csak úgy tudunk találgatni, ha nagyon régi festményeket nézegetünk, amelyeken hangszeren játszó emberek láthatók, vagy ha régészeti ásatások során (föld alatti ásatások, amelyek során régi dolgokat találnak) találunk ilyeneket. A legkorábbi lejegyzett és nem elveszett zenei anyagot egy hurrián nyelven írt táblán találták meg, amely egy Észak-Mezopotámiában (a mai Irak területén) és környékén beszélt nyelv volt, és körülbelül i. e. 1500-ból származott. The Oxfords Companion to Music, szerk. Percy Scholes, London 1970
Középkor
Egy másik korai írott zenei mű, amely fennmaradt, a Sumer Is Icumen In című kör volt. Ezt egy szerzetes írta le 1250 körül. A középkorban (nagyjából 450-1420 között) a zene nagy része népzene volt, amelyet énekelni vagy táncolni vágyó dolgozó emberek játszottak. Ha az emberek hangszereken játszottak, akkor általában táncosoknak játszottak. A legtöbb lejegyzett zene azonban a katolikus egyház számára készült. Ezt a zenét szerzetesek számára írták, hogy a templomban énekelhessenek. Ezt hívják kántusnak (vagy gregorián éneknek).
Reneszánsz
A reneszánszban (nagyjából 1400-1550 között) rengeteg zene volt, és sok zeneszerző írt olyan zenét, amely fennmaradt, így ma is előadható, játszható vagy énekelhető. Ennek a korszaknak a neve (reneszánsz) egy francia szó, amely "újjászületést" jelent. Ezt az időszakot azért nevezték "újjászületésnek", mert sok új művészeti és zenei ág született újjá ebben az időszakban.
Giovanni da Palestrina (1525-1594) olasz zeneszerző nagyon szép zenét írt egyházi szertartásokhoz (egyházi zene). Palestrina zenéjében sok énekes együtt énekel (ezt nevezik kórusnak). Rengeteg olyan zene is született, amely nem egyházi célokra íródott, például vidám tánczene és romantikus szerelmes dalok. A reneszánsz idején népszerű hangszerek voltak a brácsák (vonóval játszott vonós hangszer), a lantok (pengetett húros hangszer, amely kicsit hasonlít a gitárra) és a virginál, egy kicsi, halk billentyűs hangszer.
Barokk
A művészetekben a barokk egy nyugati kulturális korszak volt, amely a 17. század fordulója körül kezdődött Rómában. A szobrászat, a festészet, az irodalom, a tánc és a zene drámaisága és nagyszerűsége jellemezte. A zenében a "barokk" kifejezés az imitatív ellenpont dominanciájának utolsó időszakára vonatkozik, amikor a különböző hangok és hangszerek egymást visszhangozzák, de különböző hangmagasságokon, néha megfordítva a visszhangot, sőt a tematikus anyagot is felcserélve.
A barokk stílus népszerűségét és sikerét a római katolikus egyház ösztönözte, amely a tridenti zsinat idején úgy döntött, hogy a művészetnek vallási témákat kell közvetítenie, közvetlen és érzelmi bevonódással. A felsőbb osztály a barokk építészet és művészet drámai stílusában a látogatók lenyűgözésének, valamint a diadalmas hatalom és irányítás kifejezésének eszközét is látta. A barokk paloták udvarok, nagy lépcsőházak és fogadótermek egymás után növekvő pompájú bejárata köré épültek. Hasonló részletgazdagsággal inspirálta egymást a művészet, a zene, az építészet és az irodalom a barokk kulturális mozgalomban, mivel a művészek azt kutatták, hogy mit tudnak létrehozni az ismétlődő és változatos mintákból. A barokk festmények néhány vonása és aspektusa, amelyek megkülönböztetik ezt a stílust a többitől, a részletek bősége, a gyakran élénk polikrómia, az alanyok kevésbé realisztikus arcai és az általános áhítat érzése, ami a barokk művészet egyik célja volt.
A barokk szó valószínűleg az ősi portugál "barroco" főnévből származik, amely nem kerek, hanem kiszámíthatatlan és bonyolult formájú gyöngyöt jelent. Ezért a barokk szó a nem hivatalos használatban egyszerűen azt jelentheti, hogy valami "kidolgozott", sok részlettel, anélkül, hogy a XVII. és XVIII. századi barokk stílusokra utalna.
Klasszikus időszak
A nyugati zenében a klasszikus korszak az 1750 és 1825 közötti zenét jelenti. Ez volt az olyan zeneszerzők kora, mint Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig van Beethoven. A zenekarok egyre nagyobbak lettek, és a zeneszerzők gyakran írtak hosszabb, több részből (tételekből) álló, szimfóniáknak nevezett zeneműveket. A szimfónia egyes tételei hangosak és gyorsak voltak, más tételek pedig csendesek és szomorúak. A zenemű formája nagyon fontos volt ebben az időben. A zenének szép "formával" kellett rendelkeznie. Gyakran használtak olyan szerkezetet, amelyet szonátaformának neveztek.
Egy másik fontos zenetípus volt a vonósnégyes, amely két hegedűre, brácsára és csellóra írt zenemű. A szimfóniákhoz hasonlóan a vonósnégyes-zene is több részből állt. Haydn, Mozart és Beethoven is számos híres vonósnégyest írt.
Ebben az időben találták fel a zongorát. A zeneszerzők szerették a zongorát, mert dinamikát (hangosabbá vagy halkabbá válást) lehetett vele játszani. Más népszerű hangszerek közé tartozott a hegedű, a cselló, a fuvola, a klarinét és az oboa.
Romantikus korszak
A 19. századot romantikus korszaknak nevezik. A zeneszerzőket különösen érdekelte, hogy érzelmeiket a zenén keresztül közvetítsék. A romantikus korszak egyik fontos hangszere a zongora volt. Néhány zeneszerző, például Frederic Chopin visszafogott, kifejező, csendes érzelmekkel teli zongoradarabokat írt. Gyakran a zene egy érzést írt le, vagy hangok segítségével mesélt el egy történetet. Más zeneszerzők, például Franz Schubert énekesre és zongoristára írt dalokat, úgynevezett Liedeket (a német "dal" szó). Ezek a Lieder (a Lied többes száma) a dalszöveg (szavak) és a fantáziadús zongorakíséret segítségével meséltek el történeteket. Más zeneszerzők, mint Richard Strauss és Liszt Ferenc elbeszéléseket alkottak, és csak a zene segítségével meséltek történeteket, amit hangversnek nevezünk. Olyan zeneszerzők, mint Liszt Ferenc és Johannes Brahms a zongorát hangos, drámai, erősen érzelmes zenére használták.
Sok zeneszerző nagyobb, akár 100 hangszeres zenekarok számára kezdett zenét írni. Ez volt a "nacionalizmus" (a hazára való büszkeség érzése) időszaka, amikor sok zeneszerző a saját hazája népdalainak vagy dallamainak felhasználásával komponált zenét. Sok híres zeneszerző élt ebben az időben, mint például Franz Schubert, Felix Mendelssohn, Frederic Chopin, Johannes Brahms, Pjotr Csajkovszkij és Richard Wagner.
Modern idők
Körülbelül 1900-tól kezdődően a "modern korszak". Sok 20. századi zeneszerző a klasszikus és romantikus zenétől eltérő hangzású zenét akart komponálni. A modern zeneszerzők új ötleteket kerestek, például új hangszereket, más formákat, más hangzásokat vagy más harmóniákat használtak.
Arnold Schönberg (1874-1951) zeneszerző atonális darabokat írt (ami azt jelenti, hogy nem úgy hangzottak, mintha egyértelmű hangnemben szólaltak volna meg). Később Schönberg feltalált egy új zeneírási rendszert, a tizenkét hangrendszert. A tizenkét hangrendszerrel írt zene egyesek számára furcsán hangzik, de matematikai természetű, és gyakran csak alapos tanulmányozás után nyer értelmet. A tiszta tizenkét hangú zene az ötvenes-hatvanas években népszerű volt az akadémikusok körében, de néhány zeneszerző, például Benjamin Britten ma is használja, amikor egy bizonyos hangulat elérésére van szükség.
A 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője, Igor Stravinsky (1882-1971) nagyon bonyolult (nehéz) akkordokat (együtt játszott hangcsoportokat) és ritmusokat tartalmazó zenét írt. Néhány zeneszerző úgy gondolta, hogy a zene túl bonyolulttá vált, ezért írtak minimalista darabokat, amelyek nagyon egyszerű ötleteket használnak. Az 1950-es és 1960-as években olyan zeneszerzők, mint Karlheinz Stockhausen, elektronikus zenével kísérleteztek, elektronikus áramköröket, erősítőket és hangszórókat használtak. Az 1970-es években a zeneszerzők elektronikus szintetizátorokat és a rock and roll zenéből származó hangszereket, például az elektromos gitárt kezdték használni. Ezeket az új hangszereket új hangok létrehozására használták.
Az 1990-es és 2000-es években író zeneszerzők, mint például John Adams (szül. 1947) és James MacMillan (szül. 1959) gyakran használják mindezen ötletek keverékét, de szeretnek tonális zenét írni könnyű dallamokkal is.
Elektronikus zene
A zene elektronikusan is előállítható. Ezt leggyakrabban számítógépek, billentyűzetek, elektromos gitárok és lemezasztalok segítségével teszik. Ezek utánozhatják a hagyományos hangszereket, és egészen más hangokat is előállíthatnak. A 21. századi elektronikus zenét általában számítógépes programokkal és hardveres keverőkkel készítik.
Jazz
A jazz egy olyan zenei műfaj, amelyet 1900 körül találtak fel az USA déli részén fekvő New Orleansban. Sok fekete zenész élt ott, akik a blues zenének nevezett zenei stílust játszották. A blues zenére az afrikai zene volt hatással (mivel az Egyesült Államokban élő feketék rabszolgaként érkeztek az Egyesült Államokba. Afrikából erőszakkal hurcolták el őket). A blues zene olyan zene volt, amelyet énekléssel, szájharmonikával vagy akusztikus gitárral játszottak. Sok blues-dal szomorú dalszövegeket tartalmazott, amelyek szomorú érzelmekről (érzésekről) vagy szomorú tapasztalatokról szóltak, például a munkahely elvesztéséről, egy családtag haláláról vagy arról, hogy börtönbe (börtönbe) kellett menniük.
A dzsesszzene keveredett a blueszenével és az európai zenével. Néhány fekete zeneszerző, mint például Scott Joplin, ragtime-nak nevezett zenét írt, amelynek ritmusa nagyon különbözött a standard európai zenétől, de olyan hangjegyeket használt, amelyek hasonlítottak az európai zene egy részéhez. A ragtime nagy hatással volt a korai jazzre, az úgynevezett dixieland jazzre. A jazz-zenészek olyan hangszereket használtak, mint a trombita, a szaxofon és a klarinét a dallamokhoz (dallamok), a dobok az ütőhangszerekhez, a pengetett nagybőgő, a zongora, a bendzsó és a gitár pedig a háttérritmushoz (ritmikus szekció). A jazz általában improvizatív: a játékosok játék közben találják ki (találják ki) a zenét. Bár a jazz-zenészek kitalálják a zenét, a jazz-zenének mégis vannak szabályai; a zenészek egy sor akkordot (hangcsoportot) játszanak sorrendben.
A dzsesszzene swinges ritmusú. A "swing" szót nehéz megmagyarázni. Ahhoz, hogy egy ritmus "szvinges ritmus" legyen, természetesnek és lazának kell lennie. A swing ritmus még csak nem is olyan, mint egy menetelés. Hosszú-rövid érzés van benne az egyforma-egyenlő érzés helyett. A "szvinges ritmus" a hallgatót is lázba hozza, mert tetszik neki a hangzása. Egyesek szerint a "szvinges ritmus" akkor jön létre, amikor az összes jazz-zenész ugyanazt a lüktetést és energiát kezdi érezni a dalból. Ha egy jazz-zenekar nagyon jól játszik együtt, az emberek azt mondják, hogy "ez egy swingelő jazz-zenekar" vagy "ez a zenekar tényleg jól swingel".
A jazz más zenékre is hatással volt, például az 1920-as és 1930-as évek nyugati művészeti zenéjére. Olyan műzeneszerzők, mint George Gershwin, olyan zenét írtak, amelyre a jazz hatott. A dzsesszzene hatással volt a popzenei dalokra. Az 1930-as és 1940-es években sok popzenei dal kezdte használni a jazzdalok akkordjait vagy dallamait. Az egyik legismertebb jazz-zenész Louis Armstrong (1900-1971) volt.
Popzene
A "popzene" a népszerű zene egy olyan típusa, amelyet sokan szeretnek hallgatni. A "popzene" kifejezés minden olyan zenére használható, amelyet azért írtak, hogy népszerű legyen. A "popzene" szót körülbelül 1880-tól kezdve használták, amikor a zene egy típusa, az úgynevezett zene népszerű volt.
A modern popzene az 1950-es évek rock and rolljából (például Chuck Berry, Bo Diddley és Little Richard) és a rockabillyből (például Elvis Presley és Buddy Holly) nőtt ki. Az 1960-as években a Beatles híres popzenei együttes lett. Az 1970-es években más zenei stílusok keveredtek a popzenével, például a funk és a soul zene. A popzenének általában nehéz (erős) ritmusa van, így táncra alkalmas. A popénekesek általában mikrofonokkal énekelnek, amelyeket egy erősítőhöz és egy hangszóróhoz csatlakoztatnak.
