A ragtime (vagy rag-time) egy amerikai eredetű zenei műfaj, amelynek népszerűsége 1897 és 1918 között érte el csúcsát, bár hatása és feléledései ennél jóval később is jelentősek voltak.

Eredet és korai fejlődés

Legfőbb jellemzője a szinkópás, azaz „szaggatott” ritmus, amely az afrikai-amerikai zenei hagyományokból és a XIX. századi amerikai társadalmi táncokból (például a cakewalkból) származik. A műfaj a korabeli amerikai városok — különösen St. Louis és New Orleans — zenei életéből és a vöröslámpás negyedek tánczenéjéből fejlődött ki, és még azelőtt létezett zongorakottak formájában, hogy a széleskörű kiadások elterjedtek volna.

Kapcsolat a march műfajjal és afrikai hatásokkal

A ragtime sok tekintetben a John Philip Sousa által népszerűsített menetelés formájának átalakítása: megőrizte a menetjellegű, tagoltabb, többtételes felépítést, de ezt afrikai eredetű poliritmusokkal és hangsúlyeltolásokkal egészítette ki, amelyek a dallam hangsúlyozását "ragged" — vagyis „szaggatott” — jellegűvé tették.

Zenetechnikai jellemzők

  • Ritmus: erősen szinkópás felépítés; a dallam gyakran a hangsúlyokat a taktus gyenge ütemeire helyezi.
  • Harmonika: tipikusan funkcionális, tonális harmóniák, gyakori menetirányokkal és egyszerű modulációkkal; a harmóniai haladás általában könnyen követhető, de jellegzetes fordulatokkal gazdagodik.
  • Textúra: gyakran jellegzetes balkezes „boom-chick” (váltakozó basszus és akkord) vagy „stride”-szerű mintázat, míg a jobb kéz szinkópált dallamot játszik.
  • Metrika és forma: sok rag 2/4 vagy „cut time” jellegű tempóban íródott, formailag pedig többszakaszos (például AABBACCDD szerkezetű) „strains” rendszerre épül, hasonlóan a menetformához.

Fontos szerzők és művek

A műfaj legismertebb képviselője Scott Joplin, akinek a zongoradarabjai hozzájárultak a ragtime kánonjának kialakulásához. Joplin 1899-ben kiadta a Maple Leaf Rag-ot, amely hosszú távon meghatározó hatású lett: dallamvezetéseivel, harmóniai haladásaival és metrikus mintáival sok későbbi szerzőre hatott. Emellett fontos figurák még James Scott, Joseph Lamb és Eubie Blake, akik mind hozzájárultak a ragtime gazdag repertoárjához.

A ragtime hanyatlása és újjáéledései

A ragtime népszerűsége fokozatosan csökkent, ahogy 1917 körül a jazz és más populáris stílusok reflektorfénybe kerültek. Ennek ellenére a műfaj többször is visszatért a köztudatba: az 1940-es évek elején számos jazz-zenekar kezdett ragtime-darabokat felvenni, és 78 rpm-es lemezeken adtak ki felvételeket. Jelentősebb reneszánsz zajlott az 1950-es években is, amikor a kiadott lemezek és új kompozíciók bővítették a hozzáférhető ragtime-repertoárt.

1971-ben Joshua Rifkin kiadott egy Scott Joplin-összeállítást, amelyet Grammy-díjra jelöltek, és jelentősen hozzájárult Joplin munkásságának újrafelfedezéséhez. 1973-ban a The Sting című film Joplin-darabokból szerkesztett filmzenéje tette a ragtime-ot újra széles közönség számára ismertté; e film hatására Joplin 1902-es The Entertainer című darabjának feldolgozása 1974-ben Top 5-ös sláger lett (Marvin Hamlisch feldolgozásában), ami a műfaj iránti érdeklődést tovább élénkítette.

Hatás a klasszikus zenére és a táncra

A ragtime-ot — Joplin munkásságával az élen — olykor az amerikai zenei hagyományok „klasszikus” megfelelőjeként emlegették: párhuzamba állították Mozart menüettjeivel, Chopin mazurkáival vagy Brahms keringőivel. Hatása megtalálható olyan európai modernista komponisták műveiben is: a ragtime ritmikai és formai mintái hatottak Erik Satie, Claude Debussy és Igor Stravinsky egyes darabjaira.

A ragtime bekerült a társastáncok világába is — hatott Vernon és Irene Castle táncstílusára, és befolyása érezhető az angol társastáncokon, a foxtrot és a quickstep fejlődésében.

A ragtime öröksége

A ragtime képezte az egyik hidat az afrikai-amerikai zenei hagyományok és a 20. századi amerikai populáris zene (különösen a jazz) között. Bár a műfaj önálló aranykora rövid volt, technikai és formai újításaiból számos későbbi stílus merített. Ma a ragtime mind zenetörténeti érdekességként, mind élő zenei hagyományként jelen van: koncertműsorokban, rekonstrukciókban, tanulmányokban és a populáris kultúra különböző megjelenéseiben tovább él.

Röviden: a ragtime olyan zenei nyelvet hozott létre, amely a szinkópa, a poliritmus és a komponált, jól dokumentált szerkezet egyedi kombinációjával járult hozzá az amerikai zene fejlődéséhez — hatása pedig a klasszikus zenén, a táncon és a populáris kultúrán keresztül ma is érzékelhető.