Paleolitikum (őskőkorszak) – definíció, időszak és fő jellemzők

Oldowan

Az oldowan a régészeti kifejezés, amelyet a hominidák által a legkorábbi paleolitikumban használt kőszerszámokra használnak. Sokáig úgy gondolták, hogy az oldowan az őstörténet legkorábbi kőszerszám-ipara, amely 2,6 millió évvel ezelőttől 1,7 millió évvel ezelőttig tartott. Ezt követte a kifinomultabb acheulei ipar. Az oldowai szerszámok tehát az emberi történelem legkorábbi szerszámai voltak, és a régészeti feljegyzések kezdetét jelzik. Az "Oldowan" kifejezés a tanzániai Olduvai-szurdok helyszínéről származik, ahol Louis Leakey régész az 1930-as években felfedezte az első oldowan szerszámokat. Ma már felismerték, hogy kőszerszámokat már sokkal korábban (3,3 millió évvel ezelőtt) használtak, és ez egyértelműen a Homo nemzetség kialakulása előtt történt.

Nem tudni biztosan, hogy mely fajok alkották és használták az oldowai szerszámokat. A Homo korai fajaival, mint a H. habilis és a H. ergaster, érte el a csúcspontját. Úgy tűnik, hogy a korai Homo erectus örökölte az oldowai technológiát, és 1,7 millió évvel ezelőtt kezdődően az acheulei iparban finomította azt. Az oldowai szerszámokat néha kavicsos szerszámoknak nevezik, ami azért kapta ezt a nevet, mert a gyártásukhoz kiválasztott nyersdarabok már kavicsos formában hasonlítanak a végtermékre. Az oldowai szerszámokat néha típusokra osztják, mint például aprító, kaparó és kalapáló szerszámok, mivel úgy tűnik, hogy ezek voltak a fő felhasználási területeik.

Acheulean

Acheulean a kőszerszámkészítés ipara a korai emberek által az alsó paleolitikum korszakában Afrikában, Nyugat-Ázsia és Európa nagy részén. Az acheulei szerszámok jellemzően a Homo erectus maradványai mellett találhatók. Ezeket először a Homo habilis fejlesztette ki a kezdetlegesebb Oldowan technológiából mintegy 1,8 millió évvel ezelőtt.

Az emberi történelem nagy részében ez volt az uralkodó technológia. Több mint egymillió évvel ezelőtt az acheulei szerszámhasználók elhagyták Afrikát, hogy Eurázsiát gyarmatosíthassák. ^5] Ovális és körte alakú kézi fejszéiket széles területen találták meg^. Néhány példány finoman megmunkált volt. Bár az iparág Afrikában alakult ki, nevét a ma az észak-franciaországi Amiens külvárosában található Saint-Acheul típushelyről kapta, ahol a 19. században az első példányok közül néhányat találtak.

John Frere volt az első, aki írásban javasolta az acheulei kézi balták nagyon régi datálását. 1797-ben két példányt küldött a londoni Királyi Akadémiának a suffolki Hoxne-ból. Ezeket őskori tavi lerakódásokban találta kihalt állatok csontjaival együtt, és arra a következtetésre jutott, hogy ezeket olyan emberek készítették, akik "nem tudtak fémeket használni", és hogy "valóban nagyon régi korszakhoz tartoznak, még a mai világot is meghaladóan". Elképzeléseit azonban kortársai figyelmen kívül hagyták, akik az emberi evolúcióról a darwinizmus előtti nézeteket vallották.

Az Acheulean datálása

Az acheulei anyagot tartalmazó lerakódások radiometrikus kormeghatározása, gyakran kálium-argon kormeghatározás, nagyjából 1,65 millió évvel ezelőtt^[6] és körülbelül 100 000 évvel ezelőtt közé tudja helyezni az acheulei technikákat. ^{[7] A} típus legkorábbi, 1,65 millió éves elfogadott példái a kenyai Nyugat-Turkana régióból származnak^[8]. Egyesek szerint eredetük akár 1,8 millió évvel ezelőtti is lehet. ^[9]

Az egyes régiókban ez a kormeghatározás jelentősen finomodhat; Európában például az acheulei módszerek csak 400 ezer évvel ezelőtt érték el a kontinenst, és a kisebb vizsgálati területeken a dátumtartományok sokkal rövidebbek lehetnek. A számszerű dátumok azonban félrevezetőek lehetnek, és gyakori, hogy e korai emberi szerszámgyártás példáit egy vagy több jégkorszakhoz vagy jégkorszakok közötti időszakhoz vagy egy bizonyos korai emberfajhoz kapcsolják. Az acheulei szerszámok legkorábbi használója a Homo ergaster volt, aki körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt jelent meg először. Egyes kutatók ezeket a felhasználókat inkább korai Homo erectusnak nevezik. ^{[10] A} korai emberek későbbi formái szintén használták az acheulei technikákat, amelyeket az alábbiakban ismertetünk^.

A korai őskori kőfeldolgozó iparágak között jelentős időbeli átfedés van. Egyes régiókban az acheulei szerszámhasználó csoportok más, kevésbé kifinomult iparágakkal, például a clactoniakkal voltak egyidősek. ^[11] Később aztán az acheulei szerszámok a kifinomultabb mousteriekkel egy időben fordulnak elő. Az acheulean nem egy jól körülhatárolható időszak volt, hanem egy olyan szerszámkészítési technika, amely különösen jól virágzott a korai őskorban. Az acheulean a kőszerszámok készítésének olyan alapvető módszere volt, amely az Óvilág nagy részén elterjedt.

Clactonian

A Clactonian az európai tűzkőszerszámgyártás egy olyan iparága, amely a 400 000 évvel ezelőtti interglaciális időszak elejére nyúlik vissza. A clactoni szerszámokat nem a modern ember, hanem a Homo erectus készítette. A más régiókból származó, hasonló módszerekkel készült korai, nyers tűzkőszerszámokat vagy clactoni, vagy mag- és pelyhes technológiának nevezik.

A Clactonian az angol Essex megyében található Clacton-on-Sea-ban 1911-ben talált leletekről kapta a nevét. Az ott talált leletek között kovakőből készült aprítóeszközök, kovapelyhek és egy megmunkált facsap hegye, valamint egy óriás elefánt és egy víziló maradványai voltak. A szerszámok további példányait találták meg a kenti Swanscombe és a suffolki Barnham lelőhelyeken; hasonló iparágakat azonosítottak Észak-Európában is.

A clactoni iparban vastag, szabálytalan pelyheket ütöttek ki egy tűzkőmagból, amelyet aztán aprítónak használtak. A pelyheket nyers késekként vagy kaparóként használták. Az oldowai szerszámoktól eltérően, amelyekből a clactoniak származnak, egyesek rovátkoltak voltak, ami arra utal, hogy nyélhez vagy szárhoz voltak erősítve.

A clactoni ipar együtt létezhetett az acheulei iparral (amely kézi baltákat használt). 2004-ben azonban a kenti Dartford közelében egy lemészárolt pleisztocén kori elefántot tártak fel. A régészek számos clactoni kovakőszerszámot találtak, de kézi baltát nem. Mivel a kézi fejszék hasznosabbak lennének az elefánttetem feldarabolásához, mint a vágóeszközök, ez azt bizonyítja, hogy a clactoniak külön iparágat képeztek. Megfelelő minőségű kovakő állt rendelkezésre a környéken, így valószínűleg az elefántot feldaraboló emberek nem rendelkeztek kézi fejsze készítéséhez szükséges tudással.

Mousterian

A Mousterian a neandervölgyi emberrel (Homo neanderthalensis) kapcsolatba hozható kőszerszámok ipara. Körülbelül 300 000 évtől körülbelül 30 000 évvel ezelőttig terjedő időszakra tehető. A Mousterianban akár harminc szerszámtípus is előfordulhat, szemben az Acheuleanban található körülbelül hat szerszámmal.

A mousterian a nevét a franciaországi Dordogne régióban található Le Moustier nevű sziklaházról kapta. Hasonló kovaműveket találtak az egész jégmentes Európában, valamint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A kézi balták, hosszú pengék és hegyek jellemzik az iparágat. A tárgyak összességében minden korábbi munkánál tökéletesebben kidolgozottak. A pengék és pelyhek készítéséhez használt módszert Levallois-technikának nevezik. Ez egy előkészített magos technika: a magot megmunkálják, hogy hosszú, finom pengét lehessen lecsapni belőle. Az ilyen minőségű munkához nem kőkalapácsra, hanem "puha", például szarvasagancsból készült kalapácsra van szükség. A neandervölgyiek extra agymérete valószínűleg szerepet játszik ezekben az előrelépésekben.

A mousteriánus kultúrákat követő kultúrák mind a modern ember, a Homo sapiens kultúrái. A mi fajunkra jellemző, hogy sokkal több eszközt gyárt, amelyek mindegyike bizonyos feladatokra specializálódott. A felső paleolitikumban legalább 100 féle szerszám létezik, míg a Mousterianban legfeljebb 30 féle.

A paleolitikumot néha három (némileg átfedő) időszakra osztják, amelyek a különböző emberi közösségek technológiai és kulturális fejlődését jelzik:

• Paleolitikum
• Alsó paleolitikum (kb. 2,6 vagy 2,5 millió évvel ezelőtt-100 000 évvel ezelőtt)
• Középső paleolitikum (kb. 300 000-30 000 évvel ezelőtt)
• Felső paleolitikum (kb. 45 000 vagy 40 000-10 000 évvel ezelőtt).

A paleolitikum után következik a mezolitikum és a neolitikum, amely a kőkorszak végét jelenti. A bronzkor és a vaskor közvetlenül a kőkorszak után következik.

Az időszakok főbb jellemzőinek áttekintése

Vénusz figurák

A művészet legkorábbi nyomai közé tartoznak a Vénusz-figurák. Ezek olyan női figurák (nagyon kicsi szobrok), amelyek többnyire terhes nőket ábrázolnak, látható mellekkel. A figurákat Nyugat-Európától Szibériáig terjedő területeken találták. A legtöbbjük 20 000 és 30 000 év közötti. Két olyan figurát is találtak, amelyek sokkal régebbiek: a 300 000 és 500 000 évvel ezelőttre datált Tan-Tan Vénuszát Marokkóban találták. A Berekhat Ram Vénuszát a Golán-fennsíkon találták. Ezt 200 000-300 000 évvel ezelőttre datálták. Ez lehet az egyik legkorábbi dolog, amely emberi alakot mutat.

A figurák készítéséhez különböző kő-, csont- és elefántcsontfajtákat használtak. Néhányat agyagból is készítettek, amelyet aztán tűzben égettek ki. Ez az egyik legkorábbi ismert nyoma a kerámia használatának.

Ma már nem tudni, hogy a figurák mit jelentettek a készítőik számára. Két alapvető elmélet létezik:

• Lehet, hogy az emberi termékenységet ábrázolják, de az is lehet, hogy azért készültek, hogy segítsék azt.
• Ezek (termékenységi) istennőket ábrázolhatnak.

A tudósok kizárták, hogy ezek a figurák a földek termékenységéhez kapcsolódtak volna, mivel a mezőgazdaságot még nem fedezték fel a figurák készítésének idején.

A két régebbi figura többnyire természetes folyamatok révén alakulhatott ki. A Tan-Tan Vénuszát olyan anyaggal borították, amely valamilyen festék lehetett. Az anyag nyomokban vasat és mangánt tartalmazott. A Berekhat Ram figuráján nyomok mutatkoznak, hogy valaki szerszámmal dolgozott rajta. Egy 1997-ben készült tanulmány szerint ezeket a nyomokat nem hagyhatta magától a természet.

Barlangi festmények

A barlangfestmények olyan festmények, amelyeket barlangok falán vagy tetején készítettek. Sok barlangfestmény a paleolit korba tartozik, és körülbelül 15 000 és 30 000 évvel ezelőttről származik. A leghíresebbek közé tartoznak a spanyolországi Altamira és a franciaországi Lascaux barlangjaiban található barlangok. ^p545 Európában mintegy 350 barlangban találtak barlangfestményeket. Általában állatokat festettek, például aurochokat, bölényeket vagy lovakat. Hogy miért készítették ezeket a festményeket, nem ismert. Nem egyszerűen olyan helyek díszei, ahol emberek éltek. A barlangok, amelyekben megtalálták őket, általában nem mutatják jelét annak, hogy valaki élt volna bennük.

Az egyik legrégebbi barlang a franciaországi Chauvet barlangja. A barlangban található festmények két csoportba sorolhatók. Az egyiket körülbelül 30 000-33 000 évvel ezelőttre, a másikat 26 000 vagy 27 000 évvel ezelőttre datálták. ^p546 A legrégebbi ismert barlangi festmények radiokarbonos kormeghatározás alapján "a rajzokból, a fáklyák nyomaiból és a padlókból származó fekete". 1999-ig 31 barlangból származó minta dátumait jelentették be. A legrégebbi festményeket 32 900±490 évvel ezelőttre datálták.

Néhány régész megkérdőjelezte a datálást. Züchner szerint a két csoport 23.000-24.000, illetve 10.000-18.000 évvel ezelőttről származik. Pettitt és Bahn szerint a datálás nem következetes. Szerintük az emberek az adott időszakokban másképp festettek. Azt sem tudják, honnan származik az egyes dolgok festéséhez használt faszén, és mekkora a festett terület.

A paleolitikum emberei jól rajzoltak. Ismerték a perspektívát, és ismerték a dolgok rajzolásának különböző módjait. Meg tudták figyelni az általuk megfestett állatok viselkedését is. Néhány festményen látható, hogyan viselkedtek a megfestett állatok. A festmények fontosak lehettek a rituálék szempontjából.

Általában

A paleolitikus vadászó és gyűjtögető emberek leveles zöldségeket, gyümölcsöket, dióféléket és rovarokat, húst, halat és kagylókat fogyasztottak. Mivel kevés közvetlen bizonyíték áll rendelkezésre, szinte lehetetlen meghatározni a növényi és állati eredetű táplálékok egymáshoz viszonyított arányát. Létezik egy modern étrend, amelyet paleolit táplálkozásnak neveznek, de kevés közös vonása van az akkori paleolit táplálkozással. Még az az állítás is problematikus, hogy egy adott korszak legtöbb emberének étrendje azonos volt. A paleolitikum egy hosszabb időszak volt. Ez alatt az idő alatt számos technológiai fejlődés történt, amelyek közül sok hatással volt az emberi táplálkozás szerkezetére. Például az emberek valószínűleg a középső paleolitikumig nem rendelkeztek a tűzzel, illetve a kiterjedt halászathoz szükséges eszközökkel. ^[] Másrészt, e két technológia az általános megegyezés szerint a paleolitikum végére már széles körben elérhetővé vált az emberek számára (következésképpen a bolygó egyes régióiban az emberek számára lehetővé vált, hogy nagymértékben a halászatra és a vadászatra támaszkodjanak). Ezenkívül a paleolitikum az emberi populációk jelentős földrajzi terjeszkedésével járt. Az alsó paleolitikum során a modern ember ősei feltehetően a Nagy Hasadékvölgytől keletre fekvő Afrikára korlátozódtak. A középső és felső paleolitikum során az emberek jelentősen kiterjesztették megtelepedési területüket, és olyan változatos ökoszisztémákat értek el, mint Új-Guinea és Alaszka. A táplálkozásukat is a rendelkezésre álló helyi erőforrásokhoz kellett igazítaniuk.

Az antropológusok eltérő véleményeket vallanak az elfogyasztott növényi és állati eredetű táplálékok arányáról. Akárcsak a még ma is létező vadászok és gyűjtögetők esetében, sokféle "étrend" létezett - különböző csoportokban - gyümölcsökből és zöldségekből. A növényi és állati eredetű táplálékok relatív aránya a paleolitikum emberének étrendjében gyakran változott az egyes régiókban; a hidegebb régiókban több húsra volt szükség. Ezeket a régiókat csak i.e. 30 000-50 000 évvel ezelőtt népesítették be anatómiailag modern emberek. Általánosan elfogadott, hogy számos modern vadászati és halászati eszköz, mint például a horgok, hálók, íjak és mérgek csak a felső paleolitikumban, sőt valószínűleg még a neolitikumban kerültek forgalomba. Az egyetlen vadászati eszköz, amely a paleolitikum bármely jelentős részében széles körben elérhető volt az emberek számára, a kézben tartott lándzsák és szigonyok voltak. Bizonyítékok vannak arra, hogy a paleolitikum emberei már i.e. 100 000 évvel ezelőtt is fókákat és elandokat öltek és ettek. Másrészt az ugyanebből az időszakból származó afrikai barlangokban talált bölénycsontok jellemzően nagyon fiatal vagy nagyon idős egyedekről származnak, és nincs bizonyíték arra, hogy az emberek akkoriban disznókra, elefántokra vagy orrszarvúakra vadásztak volna.

Fejlesztések

Egy másik nézet szerint a felső paleolitikumig az emberek frugivorok (gyümölcsevők) voltak, akik az étkezéseiket hamvakkal, tojásokkal és kisebb zsákmányállatokkal, például madárfiókákkal és kagylókkal egészítették ki. Csak ritka alkalmakkor sikerült nagyvadakat, például antilopokat elejteniük és elfogyasztaniuk. Ezt a nézetet támasztják alá a magasabb rendű majmok, különösen a csimpánzok tanulmányozása. A csimpánzok genetikailag a legközelebb állnak az emberhez. DNS-kódjuk több mint 96%-a közös az emberrel, és emésztőrendszerük funkcionálisan nagyon hasonló. A csimpánzok elsősorban táplálékevők, de ha lehetőségük lenne rá, állati húst is tudnának és megemésztenének. Általánosságban elmondható, hogy a vadonban a tényleges étrendjük körülbelül 95%-ban növényi alapú, a maradék 5%-ot pedig rovarok, tojások és kisállatok teszik ki. Egyes ökoszisztémákban azonban a csimpánzok ragadozók, és csapatokat alkotnak, hogy majmokra vadásszanak. Az emberi és a magasabb rendű főemlősök emésztőrendszerének néhány összehasonlító tanulmánya valóban arra utal, hogy az emberek úgy fejlődtek, hogy nagyobb mennyiségű kalóriát szerezzenek be olyan forrásokból, mint az állati eredetű táplálék, ami lehetővé tette számukra, hogy a gyomor-bélrendszer mérete a testtömeghez képest zsugorodjon, és helyette az agy tömege növekedjen.

A paleolitikus népek kevésbé szenvedtek éhínségtől és alultápláltságtól, mint az őket követő neolitikus földművelő törzsek. Ez részben azért volt így, mert a paleolitikus vadászó-gyűjtögető népek szélesebb körű természetes élelmiszerekhez jutottak hozzá, ami táplálóbb étrendet tett lehetővé számukra, és csökkentette az éhínség kockázatát. A neolitikus (és néhány modern) földműves által tapasztalt éhínségek közül sokat a kevés terménytől való függőségük okozott vagy erősített fel. Úgy gondolják, hogy a vadon termő élelmiszerek tápanyagprofilja jelentősen eltérhet a termesztett élelmiszerekétől. A paleolit táplálkozásban a nagyvadak vadászatával nyert hús nagyobb mennyisége, mint a neolitikus táplálkozásban, szintén lehetővé tehette, hogy a paleolitikus vadászó-gyűjtögetők táplálóbb étrendet élvezzenek, mint a neolitikus földművelők. Azzal érveltek, hogy a vadászatról és gyűjtögetésről a mezőgazdaságra való áttérés azt eredményezte, hogy egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az élelmiszerek korlátozott választékára, és a hús valószínűleg háttérbe szorult a növényekkel szemben. Az is valószínűtlen, hogy a paleolitikus vadászó-gyűjtögetőket érintették volna a modern jóléti betegségek, mint például a 2-es típusú cukorbetegség, a szívkoszorúér-betegség és az agyi érrendszeri betegségek, mivel főként sovány húsokat és növényeket fogyasztottak, és gyakran végeztek intenzív testmozgást, valamint mivel az átlagos élettartam rövidebb volt, mint az említett betegségek általános megjelenési kora.

A nagy magvú hüvelyesek már jóval a neolitikus mezőgazdasági forradalom előtt is az emberi táplálkozás részét képezték, amint azt az izraeli Kebara-barlang mohácsi rétegéből származó archeobotanikai leletek is bizonyítják. Bizonyítékok utalnak arra, hogy a paleolitikus társadalmak már legalább 30 000 évvel ezelőtt is gyűjtöttek vadon termő gabonaféléket élelmezési célokra. A magvakat, például a gabonaféléket és a babot azonban ritkán és soha nem nagy mennyiségben fogyasztották napi szinten. A legújabb régészeti bizonyítékok arra is utalnak, hogy a borkészítés is a paleolitikumból eredhetett, amikor a korai emberek a természetes erjedésű vadszőlő levét állatbőrből készült tasakokból itták. A paleolitikum emberei állati szervhúst fogyasztottak, beleértve a májat, a vesét és az agyat. Úgy tűnik, hogy a felső paleolitikus kultúrák jelentős ismeretekkel rendelkeztek a növényekről és a gyógynövényekről, és ha nagyon ritkán is, de gyakorolhatták a kertészet kezdetleges formáit. Délkelet-Ázsiában már i.e. 25 000-ben termeszthettek banánt és gumókat. Úgy tűnik, hogy a késő felső paleolitikum társadalmai alkalmanként pásztorkodást és állattenyésztést is folytattak, feltehetően táplálkozási okokból. Néhány európai késő felső paleolitikus kultúra például már i. e. 14 000-ben háziasította és tenyésztette a rénszarvasokat, feltehetően húsuk vagy tejük miatt. Az emberek valószínűleg hallucinogén növényeket is fogyasztottak a paleolitikumban. Az ausztrál aboriginek a középső paleolitikum óta, becslések szerint 60 000 éve fogyasztanak különféle őshonos állati és növényi eredetű ételeket, úgynevezett bushfoodot.

A középső paleolitikum emberei, mint például a neandervölgyiek és az afrikai középső paleolitikum Homo sapiens, kagylókat kezdtek el fogni táplálékul, amint azt a kagylófőzés kimutatta az olaszországi neandervölgyiek körülbelül 110 000 évvel ezelőtti lelőhelyein, valamint az afrikai Pinnacle Point-i középső paleolitikum Homo sapiens lelőhelyein, i.e. 164 000 körül. Bár a halászat csak a felső paleolitikumban vált általánossá, a halak már jóval a felső paleolitikum kezdete előtt is az emberi táplálkozás részét képezték, és legalább a középső paleolitikum óta minden bizonnyal fogyasztottak halat. Például a középső paleolitikumban élt Homo sapiens a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területén már 90 000 évvel ezelőtt is nagy, 1,8 m hosszú harcsákra vadászott, amelyekhez speciális, szöges horgászhegyeket használtak. A halászat feltalálása lehetővé tette, hogy egyes felső paleolitikus és későbbi vadászó-gyűjtögető társadalmak letelepedjenek vagy félnomádokká váljanak, ami megváltoztatta társadalmi struktúrájukat. Ilyen társadalmak például a Lepenski Vir, valamint néhány mai vadászó-gyűjtögető, például a Tlingit. Egyes esetekben (legalábbis a tlingiteknél) kialakult a társadalmi rétegződés, a rabszolgaság és az olyan összetett társadalmi struktúrák, mint a törzsfőnökségek.

Az olyan antropológusok, mint Tim White, a neandervölgyi és más alsó/középső paleolitikumbeli lelőhelyeken talált nagyszámú "lemészárolt emberi" csont alapján azt feltételezik, hogy a kannibalizmus gyakori volt az emberi társadalmakban a felső paleolitikum kezdete előtt. Az alsó- és középső paleolitikumban a kannibalizmusra az élelmiszerhiány miatt kerülhetett sor. Ugyanakkor vallási okokból is történhetett, és egybeeshetett a felső paleolitikumban feltételezett vallási gyakorlatok kialakulásával. Mindazonáltal továbbra is lehetséges, hogy a paleolitikus társadalmak soha nem gyakorolták a kannibalizmust, és hogy a megtalált emberi csontok sérülése vagy a halál utáni rituális csonttisztítás, vagy a ragadozók, például a kardfogú macskák, oroszlánok és hiénák által elkövetett ragadozás eredménye volt.

• Kőszerszám
• Kézi fejsze