A viol (rímel a "mile"-re) egy vonós hangszer, amelyet vonóval játszanak. A brácsa a 15. századtól a 18. századig népszerű hangszer volt. A kis hegedűket ölben, a nagyobbakat pedig a térdek között tartották, ezért kapták a "viol da gamba", azaz lábhegedű nevet. A vonót a tenyérrel felfelé tartják: a hegedű, brácsa vagy cselló mai vonófogásához képest fordítva. A brácsa lágy hangzású hangszer. Amikor a 17. században a hegedűcsalád népszerűvé vált, és az emberek elkezdtek nagy koncerttermekbe és operákba járni, a brácsák szerepe háttérbe szorult. A zenekarokban soha nem használták őket.

Története és elnevezés

A "viol" (olaszul viola da gamba) neve arra utal, hogy a hangszert a térd között, azaz a lábon (gamba) tartották. A violok a 15–18. század között voltak különösen népszerűek Európában, elsősorban kamarazenei és udvari környezetben. A hangszercsalád több méretben létezett (treble, tenor, bass), ezért gyakran játszottak belőlük consortokat, vagyis egy családon belüli együtteseket, amelyek az emberi énekhangok skálájához hasonló szólamokat adtak.

Kialakítás, anyagok és jellemzők

  • Húrok és bántás: A violok általában 6 (ritkábban 7) húrral rendelkeznek, historikusan bélhúrokból készültek.
  • Frettek: A nyakra kötött bélból vagy selyemből készült fogólécek (fretek) jellemzőek—ez lehetővé teszi a pontos intonációt és a több szólamú (akkordikus) játékmódot.
  • Testformák: A violok laposabb háttal és enyhén lejtős vállakkal készülnek, a díszes faragások és a gazdag intarziák gyakoriak.
  • Hanglyukak és vonó: A hanglyukak formája és a díszítés változó; a vonó karakterisztikája eltér a hegedűcsaládtól: a gamba-vonó általában kicsit íveltebb, és fogása alsó, tenyér felőli (underhand).
  • Hangzás: A viol lágy, meleg, árnyalt hangú hangszer, amely jól érvényesül intim térben és kamarazenében.

Hangolás és játéktechnika

Tipikusan a violokat negyedekre hangolják, a középső helyen egy terccsel (harmadik) – ez a hangolás hasonlít a lantokéhoz, és elősegíti a polifonikus játékot. A vonófogás alsó, tenyérrel felfelé történik (underhand grip), ami más artikulációkat és színezéseket tesz lehetővé, mint a hegedűcsalád klasszikus, felülről tartott vonófogása. A frettek és a bélhúrok kombinációja könnyebbé teszi a pontos akkordok és díszítések megszólaltatását.

Repertoár és ismert szerzők

A violra gazdag, sokszínű repertoár íródott, különösen Angliában és Franciaországban. Néhány fontos név és mű:

  • Tobias Hume, Christopher Simpson (angol repertoár és didaktikai művek)
  • Marin Marais, Monsieur de Sainte-Colombe (francia gamba-szólista-komponisták, különösen a Marais-féle "Pièces de viole")
  • J. S. Bach: bár a barokk nagy része a hegedűcsalád köré szerveződött, Bach írt darabokat viola da gamba számára is (például a szonáták a gamba és csembaló számára).

Mi a különbség a brácsa (viola) és a viol között?

Bár a magyarban a "brácsa" (viola) és a "viol" név hasonlónak tűnhet, fontos különbség van köztük: a brácsa a hegedű családba tartozik (négy húr, nincs fogólécek/frettek, vállon/állon tartott hangszer), míg a viol a saját családjába (több húr, fogólécek, térden vagy ölben tartva, tenyér alatti vonótartás). Hangzásuk és játéktechnikájuk is eltérő.

Visszaszorulás és megújulás

A 17–18. század folyamán a hegedűcsalád nagyobb dinamikai lehetőségei és a bővülő koncerttermi igények miatt a viol szerepe fokozatosan csökkent. A 19–20. századi korhű előadói gyakorlat és az early music mozgalom azonban újra felfedezte a violt: mai napig léteznek saját repertoár- és tanulmánykötetek, mesterek, együttesek és kurzusok, ahol a viola da gamba-t tanítják és játsszák. Emellett kortárs zeneszerzők is írtak darabokat a hangszerre, így a viol ma egyszerre történelmi forrás és mai hangszín.

Hol hallhatjuk ma?

Ma a violokat elsősorban korhű együttesek, kamarazenei hangversenyek és régizene fesztiválok programjában találjuk meg. Számos konzervatóriumban és speciális kurzuson oktatják a gamba játékot, és lemezek, felvételek is segítik a hangszer megismerését.

Összefoglalva: a viol (viola da gamba) különleges, történelmi vonós hangszer, amely jellegzetes testformával, több húrral és frettelt fogólappal rendelkezik; lágy, árnyalt hangzásával a kamarazene és a polifonikus játék egyik fontos képviselője volt a reneszánsztól a barokk korig, és a modern korban ismét népszerű a régizene értői körében.