A Karamazov testvérek

Összefoglaló

I. könyv: Egy család története

Fjodor Pavlovics Karamazov fiatalon közönséges és különc ember volt, aki túlságosan szerette a pénzt és a nőket. Első feleségétől, Adelaidától egy fia született, Dmitrij Karamazov. Második feleségétől, Szofjától született Iván és Aljosa Karamazov. Karamazov nem törődik a fiaival, és mindannyiukat barátok és rokonok nevelik. Dmitrij, aki katona, huszonnyolc éves korában visszatér, hogy elvegye az örökséget, amit az anyja hagyott rá. Karamazov magának akarja az örökséget, ezért dühösek lesznek és összevesznek egymással. A hideg, okos Ivánt hívják, hogy állítsa le a veszekedésüket, és a szelíd, kedves Aljosa, aki szintén a városban él, segítségére siet. Aljosa egy kolostorban tanul a vén Zoszima mellett. Dmitrij és Fjodor megegyeznek abban, hogy talán az idősebb Zoszima segíthet megállítani a harcukat, és Aljosa, bár aggódik a találkozó miatt, azt mondja, hogy megszervezi a találkozót.

II. könyv: Egy szerencsétlen összejövetel

Fjodor Karamazov közönséges, szarkasztikus és gúnyos a találkozón, és igyekszik mindenkit feldühíteni és kellemetlen helyzetbe hozni a beszédével és a történeteivel. Aljosa nagyon szomorú és zavarban van. Az idősebb Zoszima azonban nyugodt, udvarias, sőt kedves vele, még akkor is, amikor Karamazov gúnyolódik (gúnyolódik) rajta, és azt mondja neki, hogy legyen őszinte önmagához.

Dmitrij késve érkezik, és a találkozó hamarosan nagy veszekedéssé fajul apa és fia között. Nemcsak a pénz miatt haragszanak egymásra: mindketten szerelmesek Grussenkába, a városban élő gyönyörű nőbe. Miközben veszekednek, az idősebb Zoszima hirtelen meghajol Dmitrij előtt, és azt mondja: "Bocsáss meg!". Dmitrij nagyon megdöbben, és később Zoszima elmagyarázza Aljosának, hogy tudja, hogy Dmitrijnek nagyon sok szenvedése lesz. Veszekedésük közepette az idősebbik is kimegy, hogy tanácsot adjon sok embernek, köztük Hohlákov asszonynak, akinek nyomorék lánya, Lise folyton a kínos Aljosmán nevetgél. Vigasztal egy asszonyt is, akinek hároméves fia meghalt. Ez valószínűleg Dosztojevszkij halott fia miatti szomorúságának visszhangja.

III. könyv: Az érzékiségiek

Négy évvel ezelőtt Fjodor Karamazov negyedik fiának, Szmerdjakovnak az apja lett. Smerdjakov édesanyja egy retardált és néma (beszélni nem tudó) nő volt, akit "Büdös Lizaveta"-nak hívtak. Lizaveta meghalt, amikor megszülte Smerdjakovot, és a fiú Karamazov szolgája lett. Smerdjakov furcsa és gonosz személyiséggé nő fel, és epilepsziás. Annak ellenére, hogy Karamazov mindig szolgaként bánik vele, mégsem ostoba. Szeret Ivánnal filozófiáról beszélgetni, és hamarosan egyetért Iván sok gondolatával, különösen azzal, hogy a lélek nem él örökké, és így nincs jó vagy rossz.

Dmitrij elmagyarázza Aljosának, hogy amikor még katona volt, dühös volt, hogy a szép Katerina folyton semmibe veszi, és megpróbálta elcsábítani azzal, hogy ha eljön hozzá, ad neki 4500 rubelt, amire az apjának szüksége van az adósságai kifizetéséhez. Amikor az apja megpróbál öngyilkos lenni az adósság miatt, a lány éjjel Dmitrij házához jön, ahogy a férfi mondta neki. A férfi azonban annyira meglepődik és elámul a lány önfeláldozásán, hogy egyszerűen odaadja neki a pénzt anélkül, hogy megpróbálná elcsábítani. Katerina megdöbbenve letérdel és meghajol előtte, "mint egy egyszerű orosz nő", majd kifut. Később, amikor egy rokonától sok pénzt kapott, felajánlotta, hogy hozzámegy Dmitrijhez, és eljegyezték egymást. De amikor Karamazov városába érkeztek, a férfi helyette Grussenkába szeretett bele, és még 3000 rubelt is ellopott Katerinától, hogy Grussenkával vad bulit csapjon. Megkéri Aljosát, hogy mondja meg Katerinának, hogy nem lehet többé jegyese, és arra is megkéri Aljosát, hogy szerezzen 3000 rubelt az apjától, hogy vissza tudja fizetni Katerinának. Aljosa szomorúan beleegyezik. Elmegy az apja házába, ahol Istvánnal vitatkozik Istenről. Vitájuk közepén hirtelen berohan Dmitrij, és "...mintha elszabadult volna a pokol...". Megveri az apját, és azzal fenyegetőzik, hogy egy napon megöli. Aljosa segít megbántott apjának, és elmegy meglátogatni Katyerinát Hokalovnéhoz.

Amikor odamegy, megdöbbenve látja, hogy Grussenka is ott van. Grussenka épp az imént ígérte meg Katyerinának, hogy nem megy hozzá Dmitrijhez, helyette egy régen volt szeretőjéhez megy feleségül. Katerina annyira boldog, hogy felkiált, hogy Grussenka egy "...drága angyal", és hogy "visszahozott az életbe, és boldoggá tett". Katerina még Grussenka kezét és ajkát is megcsókolja, és "...úgy viselkedett, mintha szerelmes lenne Grussenkába". Grussenka azonban hirtelen megsérti Katerinát, mondván, hogy talán mégiscsak Dmitrijjel marad. "...az imént azt gondoltam magamban: "És mi lesz, ha megint megtetszik nekem az a Mitya, hiszen egyszer már megtetszett, és majdnem egy egész órán át tartott? Még az is lehet, hogy most rögtön odamegyek, és megmondom neki, hogy jöjjön hozzám..." Ennyire szeszélyes (változó) vagyok". Rosszindulatúan beszél arról is, hogy Katerina éjjel meglátogatta Dmitrit, és így kiált fel: "...sötétedés után úriembereket látogat meg, hogy megpróbáljon házalni (eladni) a bájaival pénzért? Miért, én mindent tudok erről". Ez annyira feldühíti Katerinát, hogy hisztérikus rohamot kap. Amikor Aljosa kimegy a házból, egy szobalány átad neki egy levelet Lise-től. Lise azt írja, hogy szereti őt és feleségül akarja venni. Aljosa "halkan és édesen" nevet, ahogy elolvassa a levelet, és imádkozva minden szomorú emberért, akit szeret, békés álomba merül.

IV. könyv: Gyötrelem

Zoszima, aki tudja, hogy hamarosan meghal, a szerzeteseknek és Aljosának a hitről, a szeretetről és a jóságról beszél. Azt is mondja, hogy az embereknek nem szabad ítélkezniük, és "...mindenekelőtt ne feledjétek - ne legyetek büszkék!". Azt is mondja: "Ne gyűlöljetek... Soha ne szűnjetek meg magyarázni az evangéliumokat az embereknek... Ne legyetek fösvények (kapzsik)... Ne gyűjtsetek... Legyen hitetek és védjétek a zászlaját. Emeljétek, emeljétek magasra."

Aljosa elmegy Hohlákovnéhoz, hogy meglátogassa Katyerinát. Útközben látja, hogy egy csapat fiú kövekkel dobál egy másik kisfiút, aki büszkén és hevesen visszavág. Amikor a fiú elfut, Aljosa megpróbál beszélni vele, de a fiú megüti egy kővel, és megharapja az ujját. Aljosa aggódik és elszomorodik.

Meglepetten látja Ivánt Katerinával, és rájön, hogy nagyon szeretik egymást. Megpróbálja rávenni őket, hogy legyenek őszinték önmagukhoz, és ismerjék fel saját érzéseiket, de ehhez túl büszkék. Ivan gúnyosan úgy gondolja, hogy az ő szerelme nem fontos, és hogy Katerinának Dmitrijre van szüksége az életében, nem pedig rá. Katerina, akit nagyon megbántottak Dmitrij miatt, úgy gondolja, hogy soha nem lehet boldog, és a végén mindenki el fogja árulni, ezért büszkén próbálja feláldozni magát másokért. Iván elmegy.

Katerina elmondja Aljosának, hogy Dmitrij megvert és megalázott egy Sznyegrijev kapitány nevű férfit a kisfia előtt, és arra kéri, hogy "nagyon tapintatosan, nagyon finoman, ahogyan csak te és csak te tudod... próbáld meg odaadni neki ezt a kétszáz rubelt". Aljosa beleegyezik. Elmegy Sznyegrijev kapitány házához, és megtudja, hogy még jobban szenved, mint azt eddig tudták: rendkívül szegény, a gyerekei betegek, a felesége őrült, és Dmitrij dühös megalázása miatt a becsületét is elvette. Rájön arra is, hogy Iljuska, a fia volt az a fiú, aki dühösen megharapta az ujját, és most már tudja, hogy Iljuska azért tett így, mert Dmitrij testvére volt: és mivel egy kő mellkason találta Iljuska, nagyon beteg lett. Aljosa megpróbálja odaadni a kétszáz rubelt Sznyegrijev kapitánynak. Először nagyon örül, de az túl büszke ahhoz, hogy elfogadja, és a pénzt ledobva sírva elszalad.

V. könyv: Pro és kontra

Aljosa a bátyjával, Ivánnal ebédel egy étteremben, és Iván elmagyarázza neki, miért nem tud hinni Istenben: "Figyelj: ha mindenkinek szenvednie kell, hogy szenvedéseivel örök harmóniát vásároljon, kérlek, mondd meg nekem, mi köze van ehhez a gyerekeknek? Egészen érthetetlen, hogy miért kell szenvedniük, és miért kell szenvedésükkel harmóniát vásárolni". Azt mondja, hogy Istent szeretni olyan lenne, mintha egy megkínzott ember a kínzóját szeretné. Aljosa emlékezteti Ivánt Krisztusra, és Iván a könyv egyik híres fejezetében elmond egy általa kitalált prózaverset A nagy inkvizítor címmel.

A nagy inkvizítor egy történet arról, hogy a 16. században Jézus eljön egy spanyolországi városba. Elkezdi gyógyítani a beteg embereket, de egy nagyhatalmú bíboros börtönbe záratja. Éjszaka a bíboros azt mondja Jézusnak, hogy az emberek szabad akarata rossz és lehetetlen. "Túlbecsülted őket... Az ember gyenge és megvetendő". Arról beszél, hogy Jézus elutasítása (nemet mondása) a Sátán három kísértésére rossz volt. Azt mondja, hogy a szabad akarattal rendelkező emberek általában túl gyengék ahhoz, hogy erős hitük legyen, és a legtöbb ember örökre elkárhozik. Emiatt - mondja - az egyház szabadság helyett biztonságot próbál adni az embereknek. Beszédét azzal fejezi be, hogy dühösen mondja: "...ha valaki valaha is megérdemelte a mi tüzünket, az Te vagy, és holnap megégetlek. Dixi!" Várja, hogy foglya mondjon valamit. De hirtelen, csendesen Jézus odamegy az öregemberhez, és "gyengéden megcsókolja öreg, vértelen ajkát. És ez az egyetlen válasza". A nagy inkvizítor megdöbbenve engedi ki Jézust, és azt mondja, hogy soha többé nem szabad visszajönnie. Jézus elmegy. Amikor Aljosa megkérdezi: "Mi lesz az öregemberrel?". Iván így válaszol: "A csók izzik a szívében... De az öreg ragaszkodik a régi eszméhez".

Ahogy Iván befejezi történetét, azt mondja: "...minden megengedett, de akkor te is hátat fordítasz nekem?". Aljosa azonban odamegy hozzá, és gyengéden szájon csókolja. Iván meghatódik, és azt mondja, Aljosa ezt a verséből vette. Iván elmegy, Aljosa pedig visszamegy a haldokló Zoszimához.

VI. könyv: Egy orosz szerzetes

Aljosa meghallgatja Zoszima utolsó leckéjét, amelyben a szeretetről és a mindenki számára való megbocsátásról beszél, és azt mondja, hogy az embereknek nem szabad ítélkezniük egymás felett, hanem Istenben kell bízniuk. Azt mondja, hogy Aljosa a bátyjára emlékezteti őt, aki fiatalon meghalt. Amikor az idősebb Zoszima fiatal volt, vad és istentelen ember volt a hadseregben. Egy lány miatt párbajra hívott ki egy másik férfit. A párbaj előtt azonban megváltozott a szíve, és miután a másik férfi rálőtt, nem lőtt a másikra. Nem sokkal később otthagyta a hadsereget, és belépett a kolostorba. Arról beszél, hogy mennyire szereti a Bibliát, és hogy az embereknek mindenkinek szeretnie kellene egymást. Amikor befejezte beszédét, hirtelen a földre ereszkedik, kitárja karjait, mintha átölelné (ölelné) a világot, "imádkozva és a földet megcsókolva - ahogyan azt másoknak is megtanította -, csendesen és örömmel átadta lelkét Istennek". Zosima utolsó leckéje nagyon különbözik Iván érveitől, és a történet a bűnös emberről, aki megbánta (megbánta), szabaddá válik, és megbocsátást nyer, szinte ellentéte a nagy inkvizítor történetének, ahol egy ártatlan embert börtönbe zárnak és elítélnek. Zosima boldogan hal meg, és utolsó tette mindannak a szimbóluma, amit életében tanított.

VII. könyv: Aljosa

A legtöbb ember mind azt hiszi, hogy mivel Zosima olyan szent volt, a teste nem fog bomlani, és valami csoda fog történni. Mindenkit megdöbbent, amikor Zosima teste a halála után nagyon gyorsan bűzleni és bomlani kezd. Az ellenségei durván azt mondják, hogy ez azt jelenti, hogy Zosima nem szent volt, hanem egy álruhás gonosz ember: a kemény Ferapont atya például őrülten próbál démonokat űzni Zosima szobájából. Aljosa nagyon-nagyon megdöbben, sőt dühösnek érzi magát, hogy Isten hagyhatta, hogy egy ilyen bölcs,szent és jó embert, mint Zosima, így megalázzanak. Kételkedik és szomorúnak érzi magát,és gondolkodás nélkül igent mond,amikor Rakitin ráveszi,hogy látogassa meg Grusenkát. Rakitin és Grussenka is azt akarta, hogy Aljosa olyan "bűnös" legyen, mint ők. De ahelyett, hogy tisztasága bemocskolódna (szennyessé válna), Aljosa és Grussenka egymás által megvigasztalódnak. Barátokká válnak: Grussenka Zosima halála után újra hitet és reményt ad Aljosának, Aljosa pedig lelkileg segíti a zavarodott Grussenkát. Aznap éjjel álmában látja Zosimát, és Zosima elmondja neki, hogy jót tett Grussenkával. Állva ébred, és kimegy, leborul és megcsókolja a földet, mint ahogy Zosima meghalt: "Nem tudta, miért öleli a földet, miért nem tudta eléggé megcsókolni, miért vágyott (akart) mindent megcsókolni... Újra és újra megcsókolta, könnyeivel átitatta (nedvesítette), megfogadta (megígérte), hogy mindig, mindig szeretni fogja... Gyenge ifjú volt, amikor a földre esett, és erős és elszánt harcosként kelt fel. Tudta ezt... És soha, de soha (azután) Aljosa nem felejtette el azt a pillanatot."

VIII. könyv: Mitya

Dmitrij vadul próbálkozik mindenfélével, hogy megpróbálja kifizetni Katerinának a pénzt, amit ellopott tőle. Senki sem ad neki kölcsön, és nincs mit eladnia. Végül elmegy Grussenka házához, és amikor látja, hogy nincs ott, az apja házába siet. Ott elkapja őt Gergely, egy öreg szolga, és pánikba esve megüti Gergelyt, aki véresen és eszméletlenül marad. Visszamegy Grussenka házába, és megdöbbenve hallja, hogy Grussenka visszament régi szeretőjéhez. Elhatározza, hogy meg kell ölnie magát, de előtte még egyszer utoljára látni akarja Grusenkát. Amikor azonban elmegy Grussenkához, az "igazi szeretője" valójában egy ostoba, öreg és csúnya lengyel, aki csal a kártyában. Amikor Grussenka látja, hogy a férfi csal, és hallja, milyen durva és gonosz dolgokat mond, rájön, hogy valójában Dmitrit szereti, nem a lengyelt. Amikor a férfi sértegeti őt, Dmitrij bezárja a szobájába. Vad buliba kezdenek gyümölcsökkel és borral, amit a titokzatos módon és hirtelen kapott több ezer rubelből vásárolt, és Grussenkával megtervezik a közös jövőjüket. Dmitrij még mindig aggódik, hogy visszafizeti Katyerinának a pénzt, és attól fél, hogy Gruszenka meghal. Hirtelen néhány rendőr ront be, és letartóztatják. Fjodor Karamazovot meggyilkolták, és azt hiszik, hogy Dmitrij tette.

IX. könyv: Előzetes vizsgálat

A rendőrség kihallgatja Dmitryt, és nagyon gyanakodnak rá, mert hirtelen ennyi pénzhez jutott, és mert mindenki azt mondta, hogy vér tapad a kezéhez, amint kijött az apja házából. Azt mondják, hogy bíróság elé kell állnia. Dmitrij azt mondja, hogy a pénzhez így jutott hozzá: amikor Katyerinától lopott pénzt, csak a felét költötte el, a többit pedig titokban egy kis zsákba varrta, és amikor meghallotta, hogy Grussenka megszökött a lengyellel, úgy döntött, hogy a maradékot csak egy vad buliban költi el, mielőtt öngyilkos lesz, de senki sem hisz neki, és börtönbe zárják.

X. könyv: A fiúk

Közben Aljosa összebarátkozik az Iljusát kővel dobáló iskolás fiúkkal, és újra barátkozásra bírja őket. Aljosa segít Ilyusha családjának, és az összes fiú nagyon szereti őt. Összebarátkozik Koljával, az Iljusánál két évvel idősebb fiúval, aki büszke és "mérhetetlenül élvezi", hogy a fiatalabb fiúknak parancsolgat. Kolja nagyon el van ragadtatva Aljosától, és azt mondja: "...csak egy ember van a világon, aki megmondhatja Kolja Krasotkinnak, hogy mit csináljon", vagyis Aljosának; még fel is kiált: "Ó, Karamazov, nagyon jó barátok leszünk. És megmondjam, mit szeretek benned a legjobban? Azt, hogy úgy bánsz velem, mint egy egyenrangú féllel. De mi nem vagyunk egyenlők - te messze fölöttem állsz (jobb vagy nálam)! " Kolja nagyon okos, és ezt tudja is, de amikor Aljosának arról beszél, hogy mit gondol az életről, Aljosa gyorsan látja, hogy az ő "filozófiája" csak egy csomó Rakatyintól összevegyített gondolat; Aljosa azonban tisztelettel hallgatja meg, és világosan elmondja neki, mit gondol az életről. Jön egy orvos, akit Katyerina küldött, és közli, hogy Iljuska meg fog halni, és Kolja végül hangosan sírni kezd beteg, boldogtalan barátja láttán.

XI. könyv: Ivan

Aljosa meglátogatja Grusenkát, aki lelkileg megváltozott. Bár még mindig tüzes vérmérsékletű és büszke, mégis új szelídség költözött belé. Meglátogatja Lise-t is, aki rendkívül hisztérikussá vált. Azt mondja, hogy nem akar hozzámenni, és gyakran ok nélkül nevet és sír. Azt mondja, hogy gyűlöli a világot és meg akar halni. Amikor a férfi elmegy, a lány az ujjára csapja az ajtót, és azt suttogja: "Aljas, aljas, aljas (gonosz), megvetendő teremtés vagyok". Aljosa találkozik Ivánnal, és elmondja Ivánnak, hogy tudja, hogy Iván azt hiszi, hogy köze van az apja meggyilkolásához, és azt mondja: "Nem te ölted meg apát... nem te voltál, nem te! Isten küldött engem, hogy ezt elmondjam neked." Iván meglepődve és zaklatottan, dühösen elsiet.

Iván meglátogatja Szmerdjakovot, aki folyton azt hajtogatja, hogy tudja, Iván titokban Fjodor Pavlovics Karamazov halálát akarta. Aggódva és bűntudatot érezve meglátogatja Katyerinát, aki megmutatja neki azt a levelet, amelyet Dmitrij részegen írt, és amelyben apja megölésével fenyegetőzik, hogy megkapja a 3000 rubelt. Iván úgy dönt, hogy Dmitrij ölte meg az apját, egészen addig, amíg újra fel nem keresi Smerdjakovot - és Smerdjakov nyíltan be nem vallja, hogy ő ölte meg Fjodor Pavlovicsot. Smerdjakov azt is elmondja, hogy ezt azért tehette meg, mert Ivan elképzelései szerint "mindent szabad". Iván elborzad, és olyannyira bűntudata van, hogy egy ördögöt lát, aki folyton gúnyolódik vele, és végül azon a napon, amikor Smerdjakov felakasztjamagát, megőrül.

XII. könyv: Az igazságszolgáltatás elrontása

Másnap megnyílt a bíróságon Dmitrij Karamazov tárgyalása. Katerina elmeséli, hogy Dmitrij segített az apjának, és pénzt adott neki, anélkül, hogy bármi rosszat mondott volna róla. Az okos ügyvéd, Fetyukovics, hülyének nézi az összes tanút, akik szerint Dmitrij bűnös. Dmitrij ügye látszólag jól halad, amíg Iván meg nem érkezik, és nem mondja, hogy ő ölte meg az apját, amitől mindenki összezavarodik. Ekkor Katerina elborzadva felpattan, és azt kiabálja, hogy Ivan ártatlan, és mindenkinek megmutatja a levelet, amit Dmitrij írt neki, ezzel épp az ellenkezőjét teszi az első tanúvallomásnak. Rögtön ezután olyan bűntudatot és szomorúságot érez, amiért "elárulta" Dmitryt, hogy hisztériába esik. Az ügyész, Ippolit Kirrillovics azt mondja, hogy Dmitrij bűnös, nem őrült, és hogy a legnagyobb bűnt követte el - egy fiú megöli a saját apját. Ezzel szemben az ügyvéd, Fetyukovics azt mondja, hogy nincs igazi bizonyíték Dmitrij bűnösségére, és hogy Fjodor Pavlovics Karamazov soha nem volt Dmitrij igazi apja; azt is mondja, hogy Dmitrij számára az egyetlen lehetőség, hogy új életet kezdjen, ha szabadon engedik. Szinte mindenki azt hiszi, hogy Dmitrij ártatlan, sajnálja őt, és úgy gondolja, hogy szabadon engedik. Az esküdtszék azonban bűnösnek mondja, és börtönbe zárják, hogy megvárja a szibériai száműzetését.

Epilógus

A tárgyalás után Katerina magához veszi Ivánt, és ápolja. Aljosa megkéri, hogy találkozzon Dmitrijjel, aki úgy döntött, hogy megszökik, és a lány beleegyezik. Elmegy Dmitrijhez, és megbocsátanak egymásnak. Grussenka hirtelen bejön, és megdöbbenve látja Katyerinát. Katerina kéri, hogy ő is bocsásson meg neki, de Grussenka dühösen nemet mond. Katerina elsiet, és Aljosa, aki mindent látott, elmegy Iljuska temetésére - meghalt. Ott beszédet mond az iskolás fiúknak a szeretetről és a megbocsátásról, arra kéri őket, hogy mindig emlékezzenek erre a napra, és a könyv reménykedve azzal ér véget, hogy a fiúk éljenzik: "Háromszoros hurrá Karamazovnak!".

Főszereplők

Alekszej (Aljosa) Fjodorovics Karamazov

A fő szócikkhez lásd Aljosa Karamazov.

Más néven: Aljoska, Aljoshenka, Aljoshechka, Alxeichick, Lyosha, Lyoshenka

Dosztojevszkij a Karamazov testvérek "hősének" nevezi. A könyv elején Dosztojevszkij jellemzi őt:

Az olvasó talán azt képzelheti, hogy az én fiatalemberem beteges, magasztos, alulméretezett (kicsi), aprócska (sovány), sápadt és fogyasztó álmodozó volt. Éppen az ellenkezője volt igaz: Aljosa akkoriban az egészség mintaképe volt, egy robusztus (erős), piros arcú, tiszta szemű tizenkilenc éves fiú. Nagyon jóképű is volt, és karcsú, átlagon felüli magasságú, sötétbarna hajjal, szabályos, bár meglehetősen hosszú arccal, és csillogó sötétszürke, szélesre nyílt szemekkel, amelyek elgondolkodó és derűs (nyugodt) tekintetet kölcsönöztek.

- Dosztojevszkij, A Karamazov testvérekből, I. könyv, ötödik fejezet, 32. o.

Különleges az Istenbe vetett nagyon mély hite, önzetlensége és minden ember iránti szeretete miatt. Nem hajlandó (nem) ítélkezni az emberek felett, és gyakran nagyon érzékeny mások érzéseire. Szelíd, szerény (nem büszke) és nagyon kedves, de soha nem ostoba vagy naiv, és emiatt szinte mindenki kedveli és bízik benne. "Az az adottság, hogy megszerettesse magát az emberekkel, vele született; közvetlenül és könnyedén elnyerte az emberek szeretetét; ez a természetének része volt." Dmitrij "kerubnak" nevezi őt; Fjodor Pavlovics Karamazov "...mélyen és őszintén megszerette a fiát; valójában olyan érzéseket táplált Aljosa iránt, amilyeneket egy hozzá hasonló ember senki iránt sem várhatott el". Azt mondja Aljosának: "...csak veled együtt érzem magam bizonyos pillanatokban tisztességes embernek...", és hogy Aljosa az ő "egyetlen igaz fia... az egyetlen, akitől nem félek". Iván azt mondja, hogy Aljosát azért kedveli, mert erős meggyőződései vannak, és egyike az egyetlen embereknek, akikkel igazán őszintén beszélget. Míg Iván elborzad a gyerekek szenvedésétől, és azt mondja, hogy ez az egyik oka annak, hogy nem tud hinni Istenben, addig Aljosa aktívan segít és szereti a gyerekeket, mint Kolját és Iljusát. Ő szinte a szeretet és a megbocsátás szimbóluma, és az emberiség spirituális részét képviseli. Hatással van az iskolás fiúkra, és megtanítja nekik azt, amit Zoszima tanított neki.

Dmitrij (Mitya) Fjodorovics Karamazov

Más néven: Mitka, Mitka, Mitenka, Mitri Fjodorovics

Úgy jellemzik, mint "féktelen fiúként és fiatalemberként... felelőtlen (nem felelős), erőszakos, szenvedélyes (erős érzelmekkel), féktelen, türelmetlen...". Aljosa jó szíve van, de apja érzékisége. Általában erős érzelmei irányítják, például amikor őrülten rohan Grussenka után, még akkor is, amikor már eljegyezte, sőt őszintén szerette Katyerinát. Ő az ember szimbóluma, a jó és a rossz (rossz) közötti küzdelem, és még inkább az emberiség testi része. Az ügyész a könyvben azt mondja: "...Dmitrij Karamazov közvetlenül Oroszországot képviseli, úgy, ahogyan az ma van... ő van ott mindenütt, a mi régi anyánk, Oroszország; érezzük a szagát! Ó, mint ő, mi is olyan... őszinte nép vagyunk; a jó és a rossz elképesztő keveréke vagyunk; szeretjük a felvilágosodást és Schillert, de szeretünk a kocsmákban tombolni és viharozni, és részeg ivócimboráink szakállát kitépni.". A végén jobb és erősebb emberré válik, és ez mutatja az író hitét az emberiség reményében.

Ivan (Ványa) Fjodorovics Karamazov

Más néven: Vanka, Vanechka

Aljosa bátyja, akit ugyanaz az anya, Szófia öccse, Iván talán az egyik legbonyolultabb karakter a történetben. Rendkívül okos diák (valószínű, hogy a regényben ő képviseli az emberiség intellektuális részét), büszke és tele van kételyekkel. Dmitrij "némának, mint a sír" nevezi őt. Nem tud hinni Istenben, illetve úgy gondolja, hogy ha Isten létezik, akkor nagyon gonosz Isten lehet, aki nem törődik az emberekkel. Azt mondja, hogy "minden lehetséges" - nincs "jó" vagy "rossz". Ugyanakkor undorodik az apja életétől, ami logikusan helyes az ő hite szerint. Túl büszke ahhoz, hogy a saját boldogságát kövesse a Katerina iránti szerelméből fakadóan. Végső őrülete a regényben hitének elutasítását mutatja. Iván szomorú problémája, hogy "a feje nincs összhangban a szívével": érzelmeivel szereti Isten világát, bár értelmével nem tudja elfogadni. Ivánnak Aljosához hasonlóan egyszerre van erős igazságérzete, és boldogtalan a gyermekek szenvedése miatt; de Aljosával ellentétben, aki aktívan barátkozik és segít a gyermekeken, Iván nem tesz semmit. Nem világos, mi lesz vele: de a regény olyan derűsen végződik, hogy az azt sugallja, valószínűleg megtalálja a lelki megváltás valamilyen módját.

Egyéb karakterek

• Fjodor Pavlovics Karamazov

Dmitrij, Iván, Aljosa és valószínűleg Szmerdjakov apja. Kéjsóvár, közönséges, hazug, durva, és nem törődik azzal, hogy kinek árt, rendkívül önző, és csak a saját vágyaival törődik. Ivántól jobban fél, mint Dmitrijtől, Aljosát viszont kedveli, bár szívesen ugratja és ijesztgeti. Nem sokat törődik a fiaival és a feleségeivel. Joyce Carol Oates úgy írja le őt, mint "...a lealacsonyított és a szellemi bizonyos perverz (furcsa) keveréke (mix), egy zseniális komikus teremtés, aki nem tud leülni inni anélkül, hogy ne kérdezné meg az élet értelmét". Kéjvágyával együtt azonban meglepő egyszerűség is van benne:

"Általános szabályként az emberek, még a gonoszok is, sokkal naivabbak és egyszerűbb szívűek, mint azt feltételezzük (gondoljuk). És mi magunk is azok vagyunk."

• Agrafena (Grussenka) Alekszandrovna Szvetlova

Más néven: Grusha, Grushka

Fiatalon elárulta egy szeretője, ezért a városba jön, és szinte az összes férfi beleszeret. Dmitrij és Fjodor Karamazov egyaránt szereti és gyűlöli egymást miatta. A könyv szerint "...az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy nagyon-nagyon szép volt, és a szépsége az a tipikus orosz szépség volt, amely oly sok férfiban szenvedélyt ébreszt (kelt)... Huszonkét éves volt, és pontosan korának megfelelően nézett ki". Nagyon okos, például. Nagyon jól spórol, büszke, és valójában sokkal tisztább, mint azt a legtöbben gondolják. Szereti szórakozásból kínozni mind Dmitryt, mind az apját, hogy kinevethesse őket, és bosszút álljon az első szeretőjétől kapott sérelmekért; tud elég kegyetlen is lenni, például amikor hazudott Katerinának, megbántva és megsértve őt. Azonban egy rejtett szelídség, őszinteség és kedvesség nyílik meg benne, és kezd növekedni, miután Aljosával összebarátkozik. Aljosa azt mondta: "Arra számítottam, hogy egy gonosz lélekkel találkozom... De ehelyett egy igazi testvérre, egy kincsre, egy szerető lélekre találtam...".

• Pavel Fjodorovics Smerdjakov

Csendes, ravasz. Smerdjakov egy "Büdös Lizaveta" nevű idióta nő fia, innen ered a neve. A szolgák, Márta és Gergely nevelték fel, később Fjodor Karamazov szakácsa lett. Epilepsziás és nagyon gonosz, néha nyíltan kimutatja gonoszságát, néha pedig úgy tesz, mintha nagyon alázatos és félős lenne. Néha gitározik Máriának, a házinéni lányának. Nagyon tiszteli Ivánt, és Iván hite erősen befolyásolja Karamazov úr meggyilkolását. Ő Ivan "árnyéka", és megvalósítja Ivan minden titkos gondolatát és kívánságát. Később felakasztja magát.

Smerdjakov időnként szinte Ivan "hasonmása"; amikor Aljosa udvariasan megkérdezi tőle, tudja-e, hol van Dmitrij, hidegen válaszol: "Nem mintha én lennék az őrizője" (269. o.). Néhány oldallal később Iván azt mondja: "'Mindig csak nyaggatod! Mi közöm nekem hozzá? Én vagyok a bátyám, Dmitrij őrzője?"" (275. o.) Később, amikor Fjodor Pavlovics részegen arról beszél, hogy Aljosa anyját, Szofját azzal tette boldogtalanná, hogy megsértette az Istenét, Ivan dühösen emlékezteti, hogy Szofja az ő anyja is volt. Fjodor meglepetten felkiált:

"Az anyád?...Hogy érted ezt? Milyen anyáról beszélsz? Ő volt?... Hát persze, a fenébe is, persze, hogy a tiéd volt!... Bocsáss meg, miért, én Ivánra gondoltam... Ő, ő, ő, ő!" Megállt. Széles (széles), részeg, félig értelmetlen vigyor borult az arcára. (p. 164)

Lehetséges, hogy azt hitte, hogy Iván Lizaveta fia - talán még Ivánt is összetévesztette magával Szmerdjakovval.

• Katerina (Katya) Ivanovna Verkhovstev

Más néven: Katka, Katenka

Egy rendkívül büszke, gyönyörű és érzékeny fiatal nő, aki Dmitrij menyasszonya. Sápadt ovális arca van, csillogó fekete szeme, és nagyon magas - még Grusenkánál is magasabb. Igyekszik mártírnak tettetni magát, és azzal, hogy nagyon hűséges és sokat szenved, azt akarja, hogy mindenki lássa a körülötte lévő emberek gonoszságát. Szereti Ivánt, de ezt nem vallja be, még magának sem, egészen a regény végéig.

• Zosima (Zossima, Zimovy)

A kedves, szeretetteljes, "meglehetősen vidám" és bölcs öregúr, aki Aljosa mentora és tanítója halála előtt. Igazi és őszinte jósága megmutatja mások hibáit - még a nagyon jó Aljosa is zavarban van és esetlen Lise és az apja közelében, míg Zoszima csendes, kedves és nyugodt. Tisztán látja az embereket. Aljosára hatással vannak a tanításai, és azokat az iskolások tanítására használja fel, akikkel összebarátkozik. Valószínű, hogy karakterét Zadonszki Szent Tihon ihlette. Dosztojevszkij ezt írta A. Maikov költőnek: "Egyedül neked teszem ezt a vallomást... A valódi Zadonszki Tihont fogom ábrázolni (leképezni), akit régen igazi örömmel fogadtam szívembe". Amikor először írta A Karamazov testvéreket, a "Tihon" név volt benne, később az "Öreg Zoszima" névre cserélte.

• Katerina Ospovna Khokhlakov (Madame Khokhlakov)

Egy gazdag hölgy a városban, Karamazovék és Katerina barátnője. Kissé önző és felszínes, és nagyon aggódik a lánya, Lise miatt. Tudtán kívül parodizálja azt, amit Zosima elder komolyan mond arról, hogy az emberek nem tudják megítélni egymást, és vidáman beszél Dmitrijről,

"Hadd mentsenek fel [Mityát] - ez olyan emberséges (kedves), és megmutatná, milyen áldás a reformált (megváltozott) törvényszék... És ha felmentik, akkor egyenesen a törvényszékről jöjjön el hozzám vacsorázni, én pedig baráti társaságot rendezek, és koccintunk a reformált törvényszékre. Nem hiszem, hogy veszélyes lenne; különben is, sok barátot fogok meghívni, hogy mindig ki lehessen vezetni, ha bármit is csinálna. És akkor talán egy másik városban békebíró vagy valami hasonló lesz belőle, mert azok, akik maguk is bajban voltak, a legjobb bírák. És különben is, ki ne szenvedne... manapság?" (p. 703)

• Liza (Lise) Khokhlakov

Hohlákovné csinos, de pajkos és nyomorék lánya. A lány szerelmes Aljosába, és eljegyzi Aljosát, de úgy dönt, hogy nem megy hozzá. Egyre hisztérikusabbá válik, és szenvedni szeretne. Bár a Dmitrijhez hasonló emberek a szenvedésük miatt lelkileg újjá válnak, Lise "szenvedése" ostoba és önző - például amikor a körmére próbálja csapni az ajtót. Iván azt mondja, hogy "kedveli Lise-t", de nagyon lenézi azt a "pokolcicát".

• Mikhail Osipovich Rakitin

Egy fiatal diák, akit Aljosa barátjának tart, de aki titokban nem kedveli Aljosát. Ingerlékeny és szarkasztikus, nem hisz Istenben, és szeret divatos filozófiai elméleteket használni, szocialistának mondja magát, és olyan dolgokat mond, amiket Nietzsche mondott. Bosszantja Aljosa igazi tisztasága, és megpróbálja bemutatni őt Grusenkának, abban a reményben, hogy a lány majd megingatja a vallásos hitét.

• Nyikolaj Ivanov Krasotkin (Kolja)

Egy bátor, büszke és okos kisfiú, aki összebarátkozik Aljosával, miután Iljuska megbetegszik.

Fontos témák

A Karamazov testvérekben az emberek a vallásos hit és a kétség között küzdenek. Amikor Fjodor Karamazov megkérdezi: "Van Isten vagy nincs?". Iván azt válaszolja: "Nem, nincs Isten". Fjodor Aljosa felé fordul: "Aljosa, létezik Isten?" Aljosa határozottan válaszol: "Isten létezik". Dosztojevszkij azt írja könyvében, hogy a hitben való élet magasabb, jobb, tisztább és boldogabb, mint a kétségek, a hideg, fájdalmas és zavaros élet. Zoszima és Aljosa szeretik az embereket, és a hit szimbólumai, míg Dosztojevszkij Iván őrületével és Smerdjakov meggyilkolásával mutatja meg, hogy szerinte a kétely rossz. Dosztojevszkij A nagy inkvizítor című fejezetben azt is megmutatja, hogy bár a hitet nem lehet logikával megfejteni, van benne valami mély, megindító, szavakkal megmagyarázhatatlan - mint Jézus és Aljosa csókjában, vagy Zoszima földig hajló fejében. A szabad akaratról is kutat: Iván szerint a szabad akarat súlyos teher, míg Zoszima és Aljosa egyetértenek abban, hogy a szabad akarat öröm és Isten ajándéka az embereknek. Egy másik fontos téma a megbocsátás témája: Zoszima szerint mindenkinek meg kell bocsátania és szeretnie kell, Aljosa pedig soha nem ítélkezik vagy kritizálja az embereket. Zoszima szerint az embereknek szabadon meg kell bocsátaniuk egymásnak, mert az emberek bűnei annyira összekapcsolódnak, hogy mindenkinek van némi felelőssége a másikért, mint amikor Dmitrij, anélkül, hogy sokat gondolkodna, megragadja Snegrijev kapitány szakállát és megrántja, ami végül Iljusa halálához vezet. Az olyan embereknek, mint Iván, nem tetszik ez a gondolat: továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy neki nincs felelőssége mások bűneiért, és amikor végül kénytelen ezt elfogadni, megőrül.

Dmitrij is, bár nem ő ölte meg az apját, először szenvedni akar, hogy békét és új életet találjon. Mindkét testvér bűntudatot érez, mintha ők lennének azok, akik megölték az apjukat. Aljosa erős felelősségérzete miatt az idősebb Zossima azt mondja neki, hogy "menjen ki a világba", mert ott van dolga. Dosztojevszkij úgy gondolta, hogy az embereknek "házasnak" kell lenniük a körülöttük lévő világgal, mert szerinte mindenki Isten teremtésének része.

Nagy inkvizítor

Isten létezése már régóta foglalkoztatja az embereket: van Isten, vagy nincs? Dosztojevszkij nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy van.

Könyveiben a kérdés két ellentétes oldalát írta le: Iván, az ateista értelmiségi és az idősebb Zoszima szemszögéből. A szerző "a regény csúcspontjának" (Levelek, 7567, 859) nevezte azt a részt, amelyben Iván és az idősebb Zoszima egy-egy hitvallását mondja el. Dosztojevszkij a Nagy Inkvizítorról így írt a jegyzetfüzetében: "Ezek a tökfejek még csak nem is gondoltak (gondoltak) Isten olyan erőteljes elutasítására, mint amilyen az Inkvizítorban és az azt megelőző fejezetben (az azt megelőző fejezetben) van (van), amelyre az egész könyv válaszul szolgál..... Európa-szerte nem volt és nem is létezik esztétikai szempontból olyan erőteljes kifejezés, mint az enyém."

A könyvben Ivan érvelése szerint nincs igazságosság a világban. Nagyon elégedetlen a földi emberek szenvedéseivel, és azt mondja: "Megbosszulást (igazságosságot) kell kapnom, különben elpusztítom magam. És nem megtorlás valami távoli (távoli) végtelen időben és térben, hanem itt a földön, és ezt én magam is láthatom". De a világon nincs abszolút igazságosság. Iván tehát azt mondja, hogy csak két dolog lehet igaz: vagy Isten nem létezik, vagy ha létezik, akkor igazságtalan és bölcs Isten kell, hogy legyen.

Iván sem feledkezett meg Jézus Krisztusról. Amikor Aljosa felkiált: "De... azt kérdezted, hogy van-e a világon 'egyetlen teremtmény, aki meg tud bocsátani'. Nos, van. És Ő mindenkinek mindent meg tud bocsátani, mert Ő maga adta ártatlan vérét mindenki bűneiért és mindenkiért. Elfelejtetted megemlíteni (beszélni) Őt...". Iván A nagy inkvizítor történetével válaszol. A nagy inkvizítorban Iván megmutatja Aljosának, hogy szerinte mi a rossz Jézus uralmában, és mi a lehetséges jobb, "igazságosabb".

Az olvasók azonnal leveleket írtak Dosztojevszkijnek, miután az Ötödik könyv A nagy inkvizítorról nagy aggodalommal megjelent, és Dosztojevszkij így válaszolt: "...hősöm káromlását diadalmasan megcáfolom (megválaszolom) a következő számban, amelyen most félelemmel, remegéssel és tisztelettel dolgozom, mivel feladatomat (munkámat) ... polgári tettnek tekintem". Amikor azonban megjelent a Hatodik könyv, Dosztojevszkij "válasza" A nagy inkvizítorra, már sokkal jobban aggódott: ""Nem tudom, hogy sikerült-e. Magam is úgy számolom, hogy egy tizedét sem tudtam kifejezni annak, amit akartam... Ebben az értelemben reszketek érte: vajon elég lesz-e a válasz? . . . Nagy szeretettel írtam meg." D. H. Lawrence úgy érezte, hogy "nem kételkedhetünk abban, hogy az Inkvizítor Dosztojevszkij saját végső véleményét mondja ki Jézusról".

Zosima elder

Az idősebb Zoszima halála előtti szavai nyilvánvalóan Dosztojevszkij "válasza" Ivánnak. Zosima elder hisz egy jóságos és igazságos Jézusban, aki nagyon szereti az embereket, és annyira törődik velük, hogy meghalt értük.

A szenvedésről az idősebb Zosima azt mondja, hogy mivel Isten jóságos és igazságos, minden szenvedés az embertől származik. De mivel mindenki élete összefügg - mondja Zosima elder -, nem hibáztathatunk senkit: "[Minden olyan, mint az óceán, minden áramlik és keveredik; egy érintés az egyik helyen mozgást indít el a föld másik végén". Azt mondja, az igazság követelése helyett mindenkinek el kellene kezdenie megváltozni és megbocsátani egymásnak. Ahelyett, hogy azt mondaná, "senki sem bűnös", azt mondja, "mindenki felelős".

Zosima elder szerint a szenvedés fájdalma múló dolog - nem tart örökké. Jób könyvére hivatkozik, és azt mondja,

De hogyan szerethetné [Jób] azokat az újakat, amikor az első gyermekei már nincsenek, amikor elvesztette őket? Emlékezve rájuk, hogyan tudna teljesen boldog lenni azokkal az újakkal, bármennyire is kedvesek legyenek azok az újak? De megtehette, megtehette. Az emberi élet nagy misztériuma, hogy a régi bánat (szomorúság) fokozatosan (idővel) átmegy csendes, gyengéd örömbe. A kor enyhe derűje (nyugalma) veszi át az ifjúság lázongó (vad) vérének helyét.

- Zosima elder, A Karamazov testvérek

Bár Dosztojevszkij Zoszima elder válaszát Ivan érveinek válaszaként írta le, a kereszténységet az egész könyvben és a szereplőkön keresztül is védelmezi. Zoszima elder boldog és megbecsült, szeretett és szerető, és békésen és örömmel hal meg, de az emberek igazságossága miatt oly boldogtalan Iván azt mondja: "Soha nem értettem, hogyan lehet szeretni a felebarátot", és egy parasztot a hóba ver, hogy megfagyjon. "Majd megfagy", gondolta Iván, és ment tovább". A végén pedig a rémület a gondolattól, hogy bizonyos értelemben ő volt apja gyilkosa, az őrületbe kergeti. Zoszima elder azonban egészen más; ő még haldokolva is áldja és segíti az embereket, és "Aljosa szinte mindig észrevette, hogy sokan, majdnem mindenki, első alkalommal aggodalommal (félelemmel) és nyugtalansággal ment be az elderhez, de szinte mindig ragyogó és boldog arccal jött ki". Még Iván is tiszteli Zoszima atyát, miután találkozott vele, és komolyan "elfogadja az áldását, [és] kezet csókol neki".

Stílus

Az elbeszélő (a mesélő személy) névtelen, és bár ismeri a témák hidegségét és sötétségét, amelyekről ír, mégis melegségesen és leleményesen, a komoly komikum hangján ír. Bár az elbeszélő néha megengedhető, hogy mindentudó legyen, "én"-ként beszél magáról, olyan dolgokat is mond, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a cselekményhez, olyan stílusban, amelyet egyesek bíráltak. Lehetséges, hogy ez az írásmód annak köszönhető, ahogyan Dosztojevszkij könyveit írta: napközben sietve jegyzetelte az ötleteket a füzetébe, este pedig felesége, Anna Sznyitkina Grigorjevna, aki gyorsíró volt, szépen kimásoltatta őket:

Miközben Dosztojevszkij diktált, nem hagyta abba a szobában való járkálást, sőt, nehéz (nehéz) pillanatokban a haját is tépte... A stílus a hármas (háromszoros) ismétlésekkel, a beszédhez hasonlóan pontozott mondatokkal, a hasonló jelentésű főnevek és melléknevek halmozásával (gyűjtésével), az állandó (folyamatos) visszafogottsággal ezt a szüntelen járkálást tükrözi a szűk térben. Ettől kezdve a dosztojevszkiji mondat ritmusa úgy határozható meg (magyarázható), mint egy sétáló mozgás, ahol a beszélt szó lélegzetvételét az írott stílusban is jelölik.

- Jacques Catteau,

Befolyás és fogadtatás

A Karamazov testvérek kritikai fogadtatása egészen különleges és erős volt. Dosztojevszkij egy sor folyóiratban publikálta könyveit, és mindegyikről nagyon sokat vitatkoztak és gondolkodtak rajta. Sigmund Freud "a valaha írt legcsodálatosabb regénynek" nevezte. Franz Kafkára nagy hatással voltak Dosztojevszkij művei.

Robin Feuer Miller kritikus azt írta, hogy a Karamazov testvérek Dosztojevszkij "...utolsó és vitathatatlanul legnagyobb regénye".

Virginia Woolf azt mondta: "Az írók közül egyedül Dosztojevszkijnek van ereje arra, hogy rekonstruálja (újra) a leggyorsabb (gyors) és legbonyolultabb tudatállapotokat..... Ez pontosan az ellentéte annak a módszernek(módszernek), amelyet a legtöbb regényírónk kényszerűen(például) alkalmaz. Ők minden külső megjelenést reprodukálnak - a modor, a táj, az öltözködés, a hősnek a barátaira gyakorolt hatását -, de nagyon ritkán, és csak egy pillanatra hatolnak be a gondolat viharába, amely a saját elméjében tombol. De Dosztojevszkij könyvének egész szövete ilyen anyagokból áll..... Meg kell szabadulnunk a régi dallamtól, amely oly kitartóan (tovább) fut a fülünkben, és rá kell döbbennünk, hogy emberségünkből milyen kevés jut kifejezésre ebben a régi dallamban."

1880. június 7-én, a híres "Puskin-beszéd" előtti éjszakán, éjfélkor írt a feleségének: Ahogy a szünetben átsétáltam a termen, egy sereg ember, fiatalok, őszszakállúak és hölgyek rohantak felém, és azt kiáltozták: "Ön a mi prófétánk!". Jobb emberek lettünk, mióta olvastuk a Karamazovokat.' (Röviden: rájöttem, hogy A Karamazovok milyen óriási jelentőségű.)" Másnap este, diadalmas beszéde után ezt írta neki: "Amikor megjelentem a színpadon, a nézőtér dübörgött a tapsvihartól..... Meghajoltam és jeleket tettem, könyörögtem, hogy hagyjanak felolvasni - de hiába (hiába): elragadtatás (öröm), lelkesedés (mindez A Karamazovok miatt)!"."

A Karamazov testvéreket azonban nem mindenki szerette. Csajkovszkijt, Oroszország jelentős zenei íróját érdekelte A Karamazov testvérek, de végül úgy döntött, hogy "elviselhetetlen", és hogy minden szereplő "őrült". Néhányan, mint Henry James, Vladimir Nabokov és D. H. Lawrence nagyon kritikusan álltak hozzá (nem tetszett). Lawrence például azt mondta, hogy a Karamazov testvérekben nem tetszettek neki "ezek a betegesen introspektív oroszok, akik betegesen fetrengenek (úsznak) Jézus imádatában (szeretetében), majd felállnak és beleköpnek a szakállába..... Az egész csak maszturbáció, félig-meddig, és az ember belefárad. Az ember belefárad abba, hogy azt mondják, hogy Dosztojevszkij A nagy inkvizítor legendája "a legmélyebb (legmélyebb) kijelentés, amely valaha is született az emberről és az életről." ... Minél jobban felhúzza (felizgatja) magát Dosztojevszkij az emberi lélek tragikus (szomorú) természetéről, annál inkább elveszítem az érdeklődésemet. Háromszor olvastam a Nagy Inkvizítort, és soha nem jut eszembe, hogy miről is szól valójában." Azt is mondta, hogy a Karamazov testvérek túlságosan lehangoló, "mert sajnos, sivárabb, élethűbb. Eleinte buja romantika volt. Most újra elolvasom A nagy inkvizítort, és a szívem a cipőmbe süllyed".

Tovább olvasom

• Belknap, Robert L. A Karamazov testvérek keletkezése : A szövegalkotás esztétikája, ideológiája és pszichológiája. Evanston, Illinois: Northwestern University Press, 1990.
• A Karamazov testvérek szerkezete. Hága és Párizs: Mouton, 1967.
• Dosztojevszkij, Fjodor. Bűn és bűnhődés. Fordította David McDuff. New York: Penguin Classics, 1993.
• Az idióta. Fordította Alan Myers. New York: Oxford University Press, 1998.
• Frank, Joseph. Dosztojevszkij. Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1996.
• Mochulsky, Konstantin. Dosztojevszkij: élete és műve. Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1967.
• Sutherland, Stewart R. Az ateizmus és Isten elutasítása: A kortárs filozófia és a Karamazov testvérek. Oxford: Blackwell, 1977.
• Terras, Victor (1981, 2002). A Karamazov-társ. Madison, WI: University of Wisconsin Press.