Őskor és ókor
Ptolemaiosz Mauretania berber római ügyfélkirálya.
A mai Marokkó területe már a paleolitikum óta lakott, valamikor i. e. 190 000 és 90 000 között. A felső paleolitikum idején a Maghreb termékenyebb volt, mint ma, és inkább hasonlított egy szavannára, mint a mai száraz tájra. Huszonkétezer évvel ezelőtt az ateriánust az iberomaurusi kultúra követte, amely hasonlóságokat mutatott az ibériai kultúrákkal. Csontvázi hasonlóságokat feltételeztek az iberomauruszi "Mechta-Afalou" temetkezések és az európai Cro-Magnon maradványok között. Az iberomauruszi kultúrát Marokkóban a Beaker-kultúra követte.
A mitokondriális DNS-vizsgálatok szoros kapcsolatot fedeztek fel a berberek és a skandináviai szajmok között. Ez alátámasztja azokat az elméleteket, amelyek szerint a délnyugat-európai frank-kantabriai menedékterület volt a forrása a vadászó-gyűjtögető népek késő-jégkorszaki terjeszkedésének, akik az utolsó jégkorszak után újra benépesítették Észak-Európát.
Észak-Afrikát és Marokkót a föníciaiak, akik a korai klasszikus korban kereskedelmi kolóniákat és településeket hoztak létre, lassan bevonták a tágabb, kialakulóban lévő mediterrán világba. Jelentős föníciai települések voltak Chellahban, Lixusban és Mogadorban, Mogador már a Kr. e. 6. század elején föníciai kolónia volt. [szükséges oldal]
Volubilis ókori római romjai.
Marokkó később az ókori Karthágó észak-afrikai civilizációjának birodalmának részeként lett birodalom. A legkorábbi ismert független marokkói állam a Baga király vezette Mauretania berber királyság volt. Ez az ősi királyság (nem tévesztendő össze a mai Mauritánia állammal) legalább i. e. 225-re nyúlik vissza.
Mauretania i. e. 33-ban a Római Birodalom kliens királysága lett. Claudius császár Kr. u. 44-ben közvetlenül római provinciaként csatolta Mauretániát, császári helytartó (aprocurator Augusti vagy legatus Augusti pro praetore) alatt.
A 3. század válsága idején Mauretania egyes részeit berber törzsek hódították vissza. A 3. század végére a közvetlen római uralom néhány tengerparti városra korlátozódott (mint például Septum (Ceuta) Mauretania Tingitana-ban és Cherchell Mauretania Caesariensis-ben).
Korai iszlám korszak
A 7. század közepén kezdődött muszlim hódítás a Maghreb-országokban a következő század elején ért véget. Ez hozta el a területre az arab nyelvet és az iszlámot. Bár Marokkó a nagyobb iszlám birodalom része volt, kezdetben Ifriqiya melléktartományaként szerveződött, és a helyi kormányzókat a kairouáni muszlim kormányzó nevezte ki.
Az őslakos berber törzsek felvették az iszlámot, de megtartották szokásjogukat. Adót és adót is fizettek az új muszlim közigazgatásnak. A mai Marokkó területén az első független muszlim állam a Nekori Királyság volt, egy emirátus a Rif-hegységben. I. Szalih ibn Manszúr alapította 710-ben, a Rasidun Kalifátus kliensállamaként. A berber felkelés 739-es kitörése után a berberek más független államokat alakítottak, mint például a Szijilmasza Miknasa és a Barghawata.
A középkori legenda szerint Idris ibn Abdallah Marokkóba menekült, miután az abbászidák lemészárolták törzsét Irakban. Meggyőzte az Awraba berber törzseket, hogy szakítsanak a távoli bagdadi abbászida kalifákhoz való hűségükkel, és 788-ban megalapította az Idrisid-dinasztiát. Az Idriszidák fővárosuknak Fes-t választották, Marokkó pedig a muszlim tudományok központjává és jelentős regionális hatalommá vált. Az Idriszidákat 927-ben a Fatimid Kalifátus és Miknasza szövetségeseik kiszorították. Miután a Miknasa 932-ben megszakította a kapcsolatokat a fatimidákkal, 980-ban a Sijilmasa Maghrawa eltávolította őket a hatalomból.
Berber dinasztiák
Az Almohád birodalom legnagyobb kiterjedésében, 1212 körül.
A 11. századtól kezdve egy sor erős berber dinasztia alakult ki. Az Almoravid-dinasztia és az Almohad-dinasztia alatt Marokkó uralta a Maghreb-országokat, a mai Spanyolország és Portugália nagy részét, valamint a Földközi-tenger nyugati térségét. A 13. századtól kezdve az ország a Banu Hilal arab törzsek nagyarányú vándorlását élte át. A 13. és 14. században a Merinidák gyakorolták a hatalmat Marokkóban, és az algériai és spanyolországi hadjáratokkal igyekeztek megismételni az Almohádok sikereit. Őket követték a Wattasidák. A 15. században a reconquista véget vetett a muzulmán uralomnak Közép- és Dél-Spanyolországban, és sok muzulmán és zsidó menekült Marokkóba.
Az atlanti tengeri kereskedelem ellenőrzésére irányuló portugál erőfeszítések a 15. században nem befolyásolták nagymértékben Marokkó belsejét, bár a marokkói partvidéken sikerült néhány birtokot ellenőrzésük alá vonniuk, de a szárazföld belsejébe nem merészkedtek tovább.
Egy másik megjegyzés, és Elizabeth Allo Isichei szerint: "1520-ban Marokkóban olyan szörnyű éhínség volt, hogy sokáig más eseményeket is ezzel datáltak. Azt feltételezik, hogy Marokkó lakossága 5 millióról 3 millió alá csökkent a XVI. század eleje és a XIX. század között".
Marokkó, Safi kerámia edény Jobbana
Sharifian dinasztiák
Mazagan egykori portugál erődje El Jadida városában
1549-ben a régió az iszlám prófétától, Mohamedtől való leszármazásra hivatkozó egymást követő arab dinasztiák kezébe került: először a Saadi-dinasztia, amely 1549-től 1659-ig uralkodott, majd az Alaouita-dinasztia, amely a 17. század óta maradt hatalmon.
A Szaadi-dinasztia alatt az ország 1578-ban a Ksar el Kebir-i csatában visszaverte az oszmán betöréseket és a portugál inváziót. Ahmad al-Mansur uralkodása új gazdagságot és presztízst hozott a szultánságnak, és egy nagy nyugat-afrikai expedíciója 1591-ben megsemmisítő vereséget mért a Songhay Birodalomra. A Szaharán túli területek kezelése azonban túl nehéznek bizonyult. Al-Mansur halála után az országot felosztották fiai között.
1666-ban Marokkó újraegyesült az Alaouite dinasztia által, amely azóta is Marokkó uralkodóháza. Marokkó a Spanyolország és az Oszmán Birodalom nyugatra nyomuló szövetségeseinek agressziójával nézett szembe. Az Alaouitáknak sikerült stabilizálniuk a helyzetüket, és bár a királyság kisebb volt, mint a térség korábbi királyságai, meglehetősen gazdag maradt. A helyi törzsek ellenállásával szemben Iszmail Ibn Sharif (1672-1727) megkezdte az egységes állam megteremtését. 1684-ben a Jaysh d'Ahl al-Rif (Riffi hadsereg) nevű seregével elfoglalta Tanger-t az angoloktól, 1689-ben pedig kiűzte a spanyolokat Larache-ból.
Marokkó volt az első nemzet, amely 1777-ben független nemzetként ismerte el a születőben lévő Egyesült Államokat. Az amerikai forradalom kezdetén az Atlanti-óceánon közlekedő amerikai kereskedelmi hajókat a barbár kalózok támadták. 1777. december 20-án Mohammed III. marokkói szultán kijelentette, hogy az amerikai kereskedelmi hajók a szultánság védelme alatt állnak, és így biztonságos áthaladást élvezhetnek. Az 1786-ban aláírt marokkói-amerikai barátsági szerződés az Egyesült Államok legrégebbi, meg nem tört barátsági szerződése.
Francia és spanyol protektorátusok
Margallod spanyol tábornok halála a melillai háborúban. Le Petit Journal, 1893. november 13.
Fő cikkek: Francia Marokkó és Spanyol Protektorátus Marokkóban
Ahogy Európa iparosodott, Észak-Afrika egyre inkább felértékelődött a gyarmatosítási lehetőségek miatt. Franciaország már 1830-ban erős érdeklődést mutatott Marokkó iránt, nemcsak azért, hogy megvédje algériai területeinek határát, hanem azért is, mert Marokkó stratégiai szempontból két óceánon fekszik. 1860-ban a Spanyolország Ceuta enklávéja körüli vita Spanyolországot hadüzenetre késztette. A győztes Spanyolország a kiegyezés során egy újabb enklávét és egy kibővített Ceutát nyert el. 1884-ben Spanyolország protektorátust hozott létre Marokkó tengerparti területein.
1904-ben Franciaország és Spanyolország befolyási övezeteket jelölt ki Marokkóban. Franciaország befolyási övezetének az Egyesült Királyság általi elismerése erős reakciót váltott ki a Német Birodalom részéről, és 1905-ben válság fenyegetett. A kérdést az 1906-os algecirasi konferencián oldották meg. Az 1911-es agadiri válság fokozta a feszültséget az európai hatalmak között. Az 1912-es fezi szerződés Marokkót Franciaország protektorátusává tette, és kiváltotta az 1912-es fezi zavargásokat. Spanyolország továbbra is működtette tengerparti protektorátusát. Ugyanezzel a szerződéssel Spanyolország védhatalmi szerepet vállalt az északi és déli szaharai övezetek felett.
Gyarmatosítók tízezrei érkeztek Marokkóba. Egyesek nagy mennyiségben vásárolták fel a gazdag termőföldeket, mások a bányák és kikötők kiaknázását és korszerűsítését szervezték meg. Az ezekből az elemekből kialakult érdekcsoportok folyamatosan nyomást gyakoroltak Franciaországra, hogy növelje ellenőrzését Marokkó felett, amit a marokkói törzsek közötti folyamatos háborúk is szükségessé tettek, amelyek egy része a hódítás kezdete óta a franciák oldalára állt. Hubert Lyautey marsall főkormányzó őszintén csodálta a marokkói kultúrát, és sikerült közös marokkói-francia közigazgatást bevezetnie, miközben modern iskolarendszert hozott létre. Marokkói katonák több hadosztálya (Goumiers vagy reguláris csapatok és tisztek) szolgált a francia hadseregben az első és a második világháborúban, valamint a spanyol polgárháborúban és azt követően a spanyol nacionalista hadseregben (Regulares). A rabszolgaság intézményét 1925-ben eltörölték.
Tanger lakossága 40 000 muszlim, 31 000 európai és 15 000 zsidó volt.
1921 és 1926 között a Rif-hegységben Abd el-Krim vezetésével berber felkelés tört ki, amely a Rif Köztársaság megalakulásához vezetett. A felkelést végül francia és spanyol csapatok verték le.
1943-ban megalakult az Istiqlal Párt (Függetlenségi Párt), amely az Egyesült Államok diszkrét támogatásával a függetlenséget szorgalmazta. Ez a párt biztosította később a nacionalista mozgalom vezetésének nagy részét.
Az, hogy Franciaország 1953-ban V. Mohammed szultánt Madagaszkárra száműzte, és helyére a népszerűtlen Mohammed Ben Aarafa került, aktív ellenállást váltott ki a francia és spanyol protektorátusokkal szemben. A legjelentősebb erőszakos cselekményekre Oujdában került sor, ahol marokkóiak az utcán francia és más európai lakosokra támadtak. Franciaország 1955-ben engedélyezte V. Mohammed visszatérését, és a következő évben megkezdődtek a marokkói függetlenséghez vezető tárgyalások. 1956 márciusában a francia protektorátus megszűnt, és Marokkó "Marokkói Királyság" néven visszanyerte függetlenségét Franciaországtól. Egy hónappal később Spanyolország az észak-marokkói protektorátusának nagy részét átengedte az új államnak, de megtartotta két tengerparti enklávéját (Ceuta és Melilla) a Földközi-tenger partján. Mohamed szultán 1957-ben lett király.
Függetlenség utáni
V. Mohamed mauzóleuma Rabatban.
V. Mohamed halála után 1961. március 3-án II. Hasszán lett Marokkó királya. Marokkóban 1963-ban tartották az első általános választásokat. Hassan azonban 1965-ben szükségállapotot hirdetett és felfüggesztette a parlament működését. 1971-ben sikertelen kísérlet történt a király megbuktatására és a köztársaság megalapítására. Egy 2005-ben felállított igazságügyi bizottság, amely az uralkodása alatti emberi jogi visszaéléseket vizsgálta, közel 10 000 esetet erősített meg, a fogva tartás során bekövetkezett haláltól kezdve a kényszerű száműzetésig. Az igazságügyi bizottság szerint mintegy 592 embert öltek meg Hassan uralkodása alatt.
A déli Ifni spanyol enklávét 1969-ben adták vissza Marokkónak. A Polisario mozgalom 1973-ban alakult meg azzal a céllal, hogy független államot hozzon létre a Spanyol Szaharában. 1975. november 6-án Hasszán király önkénteseket kért fel a spanyol Szaharába való átkelésre. A jelentések szerint mintegy 350 000 civil vett részt a "zöld menetben". Egy hónappal később Spanyolország beleegyezett, hogy elhagyja a Spanyol Szaharát, amely hamarosan Nyugat-Szahara lett, és közös marokkói-mauritániai ellenőrzés alá helyezi, Algéria tiltakozása és katonai beavatkozással való fenyegetése ellenére. A marokkói erők elfoglalták a területet.
A marokkói és algériai csapatok hamarosan összecsaptak Nyugat-Szaharában. Marokkó és Mauritánia felosztotta Nyugat-Szaharát. A marokkói hadsereg és a Polisario-erők közötti harcok hosszú évekig folytatódtak. Az elhúzódó háború jelentős pénzügyi terhet rótt Marokkóra. 1983-ban Hasszán politikai zavargások és gazdasági válság közepette lemondta a tervezett választásokat. 1984-ben Marokkó kilépett az Afrikai Egységszervezetből, tiltakozásul az SADR felvétele ellen. A Polisario azt állította, hogy 1982 és 1985 között több mint 5000 marokkói katonát ölt meg.
Az algériai hatóságok az Algériában tartózkodó szaharai menekültek számát 165 000-re becsülik. A diplomáciai kapcsolatokat Algériával 1988-ban állították helyre. 1991-ben az ENSZ által felügyelt tűzszünet kezdődött Nyugat-Szaharában, de a terület státusza továbbra is bizonytalan, és a jelentések szerint a tűzszünetet megsértették. A következő évtizedben sok vita folyt a terület jövőjéről tervezett népszavazásról, de a patthelyzetet nem sikerült feloldani.
Az 1990-es évek politikai reformjai 1997-ben kétkamarás törvényhozás létrehozását eredményezték, és Marokkó első ellenzéki vezetésű kormánya 1998-ban került hatalomra.
A casablancai tüntetők azt követelik, hogy a hatóságok tartsák be a politikai reformokra tett ígéreteiket.
II. Hasszán király 1999-ben halt meg, utóda fia, VI. Mohamed lett. Ő egy óvatos modernizáló, aki bevezetett némi gazdasági és társadalmi liberalizációt.
VI. Mohamed 2002-ben ellentmondásos látogatást tett Nyugat-Szaharában. Marokkó 2007-ben bemutatta a Nyugat-Szahara autonómiatervezetét az Egyesült Nemzetek Szervezetének. A Polisario elutasította a tervet, és saját javaslatot terjesztett elő. Marokkó és a Polisario Front az ENSZ támogatásával tárgyalásokat folytatott New Yorkban, de nem jutottak megállapodásra. 2010-ben a biztonsági erők megrohamoztak egy nyugat-szaharai tiltakozó tábort, ami erőszakos tüntetéseket váltott ki a régió fővárosában, El Aaiúnban.
2002-ben Marokkó és Spanyolország beleegyezett az Egyesült Államok közvetítésével létrejött, a vitatott Perejil-szigetre vonatkozó megállapodásba. A spanyol csapatok elfoglalták az általában lakatlan szigetet, miután marokkói katonák szálltak partra, sátrakat és zászlót állítottak fel. A feszültségek 2005-ben újultak ki, amikor afrikai migránsok százai próbálták megrohamozni a spanyol Melilla és Ceuta enklávék határait. Marokkó több száz illegális bevándorlót toloncolt ki. 2006-ban Zapatero spanyol miniszterelnök látogatást tett a spanyol enklávékban. Ő volt 25 év óta az első spanyol vezető, aki hivatalos látogatást tett a területeken. A következő évben I. Juan Carlos spanyol király látogatást tett Ceutában és Melillában, ami még jobban feldühítette Marokkót, amely követelte az enklávék ellenőrzését.
A 2011-12-es marokkói tüntetések során több ezer ember gyűlt össze Rabatban és más városokban politikai reformokat és a király hatalmát korlátozó új alkotmányt követelve. 2011 júliusában a király elsöprő győzelmet aratott az arab tavasz tüntetéseinek lecsillapítására javasolt reformált alkotmányról tartott népszavazáson. A VI. Mohamed által végrehajtott reformok ellenére a tüntetők továbbra is mélyebb reformokat követeltek. Több százan vettek részt egy szakszervezeti tüntetésen Casablancában 2012 májusában. A résztvevők azzal vádolták a kormányt, hogy nem hajtotta végre a reformokat.
