Marokkó

Történelem

Őskor és ókor

Ptolemaiosz Mauretania berber római ügyfélkirálya.

A mai Marokkó területe már a paleolitikum óta lakott, valamikor i. e. 190 000 és 90 000 között. A felső paleolitikum idején a Maghreb termékenyebb volt, mint ma, és inkább hasonlított egy szavannára, mint a mai száraz tájra. Huszonkétezer évvel ezelőtt az ateriánust az iberomaurusi kultúra követte, amely hasonlóságokat mutatott az ibériai kultúrákkal. Csontvázi hasonlóságokat feltételeztek az iberomauruszi "Mechta-Afalou" temetkezések és az európai Cro-Magnon maradványok között. Az iberomauruszi kultúrát Marokkóban a Beaker-kultúra követte.

A mitokondriális DNS-vizsgálatok szoros kapcsolatot fedeztek fel a berberek és a skandináviai szajmok között. Ez alátámasztja azokat az elméleteket, amelyek szerint a délnyugat-európai frank-kantabriai menedékterület volt a forrása a vadászó-gyűjtögető népek késő-jégkorszaki terjeszkedésének, akik az utolsó jégkorszak után újra benépesítették Észak-Európát.

Észak-Afrikát és Marokkót a föníciaiak, akik a korai klasszikus korban kereskedelmi kolóniákat és településeket hoztak létre, lassan bevonták a tágabb, kialakulóban lévő mediterrán világba. Jelentős föníciai települések voltak Chellahban, Lixusban és Mogadorban, Mogador már a Kr. e. 6. század elején föníciai kolónia volt. ^{[szükséges oldal]}

Volubilis ókori római romjai.

Marokkó később az ókori Karthágó észak-afrikai civilizációjának birodalmának részeként lett birodalom. A legkorábbi ismert független marokkói állam a Baga király vezette Mauretania berber királyság volt. Ez az ősi királyság (nem tévesztendő össze a mai Mauritánia állammal) legalább i. e. 225-re nyúlik vissza.

Mauretania i. e. 33-ban a Római Birodalom kliens királysága lett. Claudius császár Kr. u. 44-ben közvetlenül római provinciaként csatolta Mauretániát, császári helytartó (aprocurator Augusti vagy legatus Augusti pro praetore) alatt.

A 3. század válsága idején Mauretania egyes részeit berber törzsek hódították vissza. A 3. század végére a közvetlen római uralom néhány tengerparti városra korlátozódott (mint például Septum (Ceuta) Mauretania Tingitana-ban és Cherchell Mauretania Caesariensis-ben).

Korai iszlám korszak

A 7. század közepén kezdődött muszlim hódítás a Maghreb-országokban a következő század elején ért véget. Ez hozta el a területre az arab nyelvet és az iszlámot. Bár Marokkó a nagyobb iszlám birodalom része volt, kezdetben Ifriqiya melléktartományaként szerveződött, és a helyi kormányzókat a kairouáni muszlim kormányzó nevezte ki.

Az őslakos berber törzsek felvették az iszlámot, de megtartották szokásjogukat. Adót és adót is fizettek az új muszlim közigazgatásnak. A mai Marokkó területén az első független muszlim állam a Nekori Királyság volt, egy emirátus a Rif-hegységben. I. Szalih ibn Manszúr alapította 710-ben, a Rasidun Kalifátus kliensállamaként. A berber felkelés 739-es kitörése után a berberek más független államokat alakítottak, mint például a Szijilmasza Miknasa és a Barghawata.

A középkori legenda szerint Idris ibn Abdallah Marokkóba menekült, miután az abbászidák lemészárolták törzsét Irakban. Meggyőzte az Awraba berber törzseket, hogy szakítsanak a távoli bagdadi abbászida kalifákhoz való hűségükkel, és 788-ban megalapította az Idrisid-dinasztiát. Az Idriszidák fővárosuknak Fes-t választották, Marokkó pedig a muszlim tudományok központjává és jelentős regionális hatalommá vált. Az Idriszidákat 927-ben a Fatimid Kalifátus és Miknasza szövetségeseik kiszorították. Miután a Miknasa 932-ben megszakította a kapcsolatokat a fatimidákkal, 980-ban a Sijilmasa Maghrawa eltávolította őket a hatalomból.

Berber dinasztiák

Az Almohád birodalom legnagyobb kiterjedésében, 1212 körül.

A 11. századtól kezdve egy sor erős berber dinasztia alakult ki. Az Almoravid-dinasztia és az Almohad-dinasztia alatt Marokkó uralta a Maghreb-országokat, a mai Spanyolország és Portugália nagy részét, valamint a Földközi-tenger nyugati térségét. A 13. századtól kezdve az ország a Banu Hilal arab törzsek nagyarányú vándorlását élte át. A 13. és 14. században a Merinidák gyakorolták a hatalmat Marokkóban, és az algériai és spanyolországi hadjáratokkal igyekeztek megismételni az Almohádok sikereit. Őket követték a Wattasidák. A 15. században a reconquista véget vetett a muzulmán uralomnak Közép- és Dél-Spanyolországban, és sok muzulmán és zsidó menekült Marokkóba.

Az atlanti tengeri kereskedelem ellenőrzésére irányuló portugál erőfeszítések a 15. században nem befolyásolták nagymértékben Marokkó belsejét, bár a marokkói partvidéken sikerült néhány birtokot ellenőrzésük alá vonniuk, de a szárazföld belsejébe nem merészkedtek tovább.

Egy másik megjegyzés, és Elizabeth Allo Isichei szerint: "1520-ban Marokkóban olyan szörnyű éhínség volt, hogy sokáig más eseményeket is ezzel datáltak. Azt feltételezik, hogy Marokkó lakossága 5 millióról 3 millió alá csökkent a XVI. század eleje és a XIX. század között".

Marokkó, Safi kerámia edény Jobbana

Sharifian dinasztiák

Mazagan egykori portugál erődje El Jadida városában

1549-ben a régió az iszlám prófétától, Mohamedtől való leszármazásra hivatkozó egymást követő arab dinasztiák kezébe került: először a Saadi-dinasztia, amely 1549-től 1659-ig uralkodott, majd az Alaouita-dinasztia, amely a 17. század óta maradt hatalmon.

A Szaadi-dinasztia alatt az ország 1578-ban a Ksar el Kebir-i csatában visszaverte az oszmán betöréseket és a portugál inváziót. Ahmad al-Mansur uralkodása új gazdagságot és presztízst hozott a szultánságnak, és egy nagy nyugat-afrikai expedíciója 1591-ben megsemmisítő vereséget mért a Songhay Birodalomra. A Szaharán túli területek kezelése azonban túl nehéznek bizonyult. Al-Mansur halála után az országot felosztották fiai között.

1666-ban Marokkó újraegyesült az Alaouite dinasztia által, amely azóta is Marokkó uralkodóháza. Marokkó a Spanyolország és az Oszmán Birodalom nyugatra nyomuló szövetségeseinek agressziójával nézett szembe. Az Alaouitáknak sikerült stabilizálniuk a helyzetüket, és bár a királyság kisebb volt, mint a térség korábbi királyságai, meglehetősen gazdag maradt. A helyi törzsek ellenállásával szemben Iszmail Ibn Sharif (1672-1727) megkezdte az egységes állam megteremtését. 1684-ben a Jaysh d'Ahl al-Rif (Riffi hadsereg) nevű seregével elfoglalta Tanger-t az angoloktól, 1689-ben pedig kiűzte a spanyolokat Larache-ból.

Marokkó volt az első nemzet, amely 1777-ben független nemzetként ismerte el a születőben lévő Egyesült Államokat. Az amerikai forradalom kezdetén az Atlanti-óceánon közlekedő amerikai kereskedelmi hajókat a barbár kalózok támadták. 1777. december 20-án Mohammed III. marokkói szultán kijelentette, hogy az amerikai kereskedelmi hajók a szultánság védelme alatt állnak, és így biztonságos áthaladást élvezhetnek. Az 1786-ban aláírt marokkói-amerikai barátsági szerződés az Egyesült Államok legrégebbi, meg nem tört barátsági szerződése.

Francia és spanyol protektorátusok

Margallod spanyol tábornok halála a melillai háborúban. Le Petit Journal, 1893. november 13.

Fő cikkek: Francia Marokkó és Spanyol Protektorátus Marokkóban

Ahogy Európa iparosodott, Észak-Afrika egyre inkább felértékelődött a gyarmatosítási lehetőségek miatt. Franciaország már 1830-ban erős érdeklődést mutatott Marokkó iránt, nemcsak azért, hogy megvédje algériai területeinek határát, hanem azért is, mert Marokkó stratégiai szempontból két óceánon fekszik. 1860-ban a Spanyolország Ceuta enklávéja körüli vita Spanyolországot hadüzenetre késztette. A győztes Spanyolország a kiegyezés során egy újabb enklávét és egy kibővített Ceutát nyert el. 1884-ben Spanyolország protektorátust hozott létre Marokkó tengerparti területein.

1904-ben Franciaország és Spanyolország befolyási övezeteket jelölt ki Marokkóban. Franciaország befolyási övezetének az Egyesült Királyság általi elismerése erős reakciót váltott ki a Német Birodalom részéről, és 1905-ben válság fenyegetett. A kérdést az 1906-os algecirasi konferencián oldották meg. Az 1911-es agadiri válság fokozta a feszültséget az európai hatalmak között. Az 1912-es fezi szerződés Marokkót Franciaország protektorátusává tette, és kiváltotta az 1912-es fezi zavargásokat. Spanyolország továbbra is működtette tengerparti protektorátusát. Ugyanezzel a szerződéssel Spanyolország védhatalmi szerepet vállalt az északi és déli szaharai övezetek felett.

Gyarmatosítók tízezrei érkeztek Marokkóba. Egyesek nagy mennyiségben vásárolták fel a gazdag termőföldeket, mások a bányák és kikötők kiaknázását és korszerűsítését szervezték meg. Az ezekből az elemekből kialakult érdekcsoportok folyamatosan nyomást gyakoroltak Franciaországra, hogy növelje ellenőrzését Marokkó felett, amit a marokkói törzsek közötti folyamatos háborúk is szükségessé tettek, amelyek egy része a hódítás kezdete óta a franciák oldalára állt. Hubert Lyautey marsall főkormányzó őszintén csodálta a marokkói kultúrát, és sikerült közös marokkói-francia közigazgatást bevezetnie, miközben modern iskolarendszert hozott létre. Marokkói katonák több hadosztálya (Goumiers vagy reguláris csapatok és tisztek) szolgált a francia hadseregben az első és a második világháborúban, valamint a spanyol polgárháborúban és azt követően a spanyol nacionalista hadseregben (Regulares). A rabszolgaság intézményét 1925-ben eltörölték.

Tanger lakossága 40 000 muszlim, 31 000 európai és 15 000 zsidó volt.

1921 és 1926 között a Rif-hegységben Abd el-Krim vezetésével berber felkelés tört ki, amely a Rif Köztársaság megalakulásához vezetett. A felkelést végül francia és spanyol csapatok verték le.

1943-ban megalakult az Istiqlal Párt (Függetlenségi Párt), amely az Egyesült Államok diszkrét támogatásával a függetlenséget szorgalmazta. Ez a párt biztosította később a nacionalista mozgalom vezetésének nagy részét.

Az, hogy Franciaország 1953-ban V. Mohammed szultánt Madagaszkárra száműzte, és helyére a népszerűtlen Mohammed Ben Aarafa került, aktív ellenállást váltott ki a francia és spanyol protektorátusokkal szemben. A legjelentősebb erőszakos cselekményekre Oujdában került sor, ahol marokkóiak az utcán francia és más európai lakosokra támadtak. Franciaország 1955-ben engedélyezte V. Mohammed visszatérését, és a következő évben megkezdődtek a marokkói függetlenséghez vezető tárgyalások. 1956 márciusában a francia protektorátus megszűnt, és Marokkó "Marokkói Királyság" néven visszanyerte függetlenségét Franciaországtól. Egy hónappal később Spanyolország az észak-marokkói protektorátusának nagy részét átengedte az új államnak, de megtartotta két tengerparti enklávéját (Ceuta és Melilla) a Földközi-tenger partján. Mohamed szultán 1957-ben lett király.

Függetlenség utáni

V. Mohamed mauzóleuma Rabatban.

V. Mohamed halála után 1961. március 3-án II. Hasszán lett Marokkó királya. Marokkóban 1963-ban tartották az első általános választásokat. Hassan azonban 1965-ben szükségállapotot hirdetett és felfüggesztette a parlament működését. 1971-ben sikertelen kísérlet történt a király megbuktatására és a köztársaság megalapítására. Egy 2005-ben felállított igazságügyi bizottság, amely az uralkodása alatti emberi jogi visszaéléseket vizsgálta, közel 10 000 esetet erősített meg, a fogva tartás során bekövetkezett haláltól kezdve a kényszerű száműzetésig. Az igazságügyi bizottság szerint mintegy 592 embert öltek meg Hassan uralkodása alatt.

A déli Ifni spanyol enklávét 1969-ben adták vissza Marokkónak. A Polisario mozgalom 1973-ban alakult meg azzal a céllal, hogy független államot hozzon létre a Spanyol Szaharában. 1975. november 6-án Hasszán király önkénteseket kért fel a spanyol Szaharába való átkelésre. A jelentések szerint mintegy 350 000 civil vett részt a "zöld menetben". Egy hónappal később Spanyolország beleegyezett, hogy elhagyja a Spanyol Szaharát, amely hamarosan Nyugat-Szahara lett, és közös marokkói-mauritániai ellenőrzés alá helyezi, Algéria tiltakozása és katonai beavatkozással való fenyegetése ellenére. A marokkói erők elfoglalták a területet.

A marokkói és algériai csapatok hamarosan összecsaptak Nyugat-Szaharában. Marokkó és Mauritánia felosztotta Nyugat-Szaharát. A marokkói hadsereg és a Polisario-erők közötti harcok hosszú évekig folytatódtak. Az elhúzódó háború jelentős pénzügyi terhet rótt Marokkóra. 1983-ban Hasszán politikai zavargások és gazdasági válság közepette lemondta a tervezett választásokat. 1984-ben Marokkó kilépett az Afrikai Egységszervezetből, tiltakozásul az SADR felvétele ellen. A Polisario azt állította, hogy 1982 és 1985 között több mint 5000 marokkói katonát ölt meg.

Az algériai hatóságok az Algériában tartózkodó szaharai menekültek számát 165 000-re becsülik. A diplomáciai kapcsolatokat Algériával 1988-ban állították helyre. 1991-ben az ENSZ által felügyelt tűzszünet kezdődött Nyugat-Szaharában, de a terület státusza továbbra is bizonytalan, és a jelentések szerint a tűzszünetet megsértették. A következő évtizedben sok vita folyt a terület jövőjéről tervezett népszavazásról, de a patthelyzetet nem sikerült feloldani.

Az 1990-es évek politikai reformjai 1997-ben kétkamarás törvényhozás létrehozását eredményezték, és Marokkó első ellenzéki vezetésű kormánya 1998-ban került hatalomra.

A casablancai tüntetők azt követelik, hogy a hatóságok tartsák be a politikai reformokra tett ígéreteiket.

II. Hasszán király 1999-ben halt meg, utóda fia, VI. Mohamed lett. Ő egy óvatos modernizáló, aki bevezetett némi gazdasági és társadalmi liberalizációt.

VI. Mohamed 2002-ben ellentmondásos látogatást tett Nyugat-Szaharában. Marokkó 2007-ben bemutatta a Nyugat-Szahara autonómiatervezetét az Egyesült Nemzetek Szervezetének. A Polisario elutasította a tervet, és saját javaslatot terjesztett elő. Marokkó és a Polisario Front az ENSZ támogatásával tárgyalásokat folytatott New Yorkban, de nem jutottak megállapodásra. 2010-ben a biztonsági erők megrohamoztak egy nyugat-szaharai tiltakozó tábort, ami erőszakos tüntetéseket váltott ki a régió fővárosában, El Aaiúnban.

2002-ben Marokkó és Spanyolország beleegyezett az Egyesült Államok közvetítésével létrejött, a vitatott Perejil-szigetre vonatkozó megállapodásba. A spanyol csapatok elfoglalták az általában lakatlan szigetet, miután marokkói katonák szálltak partra, sátrakat és zászlót állítottak fel. A feszültségek 2005-ben újultak ki, amikor afrikai migránsok százai próbálták megrohamozni a spanyol Melilla és Ceuta enklávék határait. Marokkó több száz illegális bevándorlót toloncolt ki. 2006-ban Zapatero spanyol miniszterelnök látogatást tett a spanyol enklávékban. Ő volt 25 év óta az első spanyol vezető, aki hivatalos látogatást tett a területeken. A következő évben I. Juan Carlos spanyol király látogatást tett Ceutában és Melillában, ami még jobban feldühítette Marokkót, amely követelte az enklávék ellenőrzését.

A 2011-12-es marokkói tüntetések során több ezer ember gyűlt össze Rabatban és más városokban politikai reformokat és a király hatalmát korlátozó új alkotmányt követelve. 2011 júliusában a király elsöprő győzelmet aratott az arab tavasz tüntetéseinek lecsillapítására javasolt reformált alkotmányról tartott népszavazáson. A VI. Mohamed által végrehajtott reformok ellenére a tüntetők továbbra is mélyebb reformokat követeltek. Több százan vettek részt egy szakszervezeti tüntetésen Casablancában 2012 májusában. A résztvevők azzal vádolták a kormányt, hogy nem hajtotta végre a reformokat.

Politika

Marokkó alkotmányos monarchia. A politikai hatalom megosztott a VI. (hatodik) Mohamed király és a kormányfő között. A király az államfő (az országért felelős személy) és a legfontosabb személy.

A marokkóiak azért szavaznak a parlamenti képviselőkre, hogy a nevükben beszéljenek, és segítsenek törvényeket alkotni a nevükben. A Minisztertanács határozza meg, hogy mit kell tenni. Minden fontos döntést ő hoz. Ma a kormányfő Abdelilah Benkirane.

Törvényhozó ág

Az 1996-os alkotmányreform óta a kétkamarás törvényhozás két kamarából áll. A marokkói képviselőháznak (Majlis an-Nuwwâb/Assemblée des Répresentants) 325, ötéves időtartamra választott tagja van, 295-öt többszemélyes választókerületben, 30-at pedig kizárólag nőkből álló országos listán választottak meg. A tanácsosok gyűlése(Majlis al-Mustasharin) 270 tagú, kilencéves ciklusra választott, a helyi tanácsok (162 hely), a szakmai kamarák (91 hely) és a bérből élők (27 hely) által megválasztott képviselő.

A parlament hatásköre, bár még mindig viszonylag korlátozott, az 1992-es és az 1996-os, majd a 2011-es alkotmánymódosítás során még tovább bővült, és kiterjed a költségvetési ügyekre, a törvényjavaslatok jóváhagyására, a miniszterek kikérdezésére és a kormány tevékenységét kivizsgáló ad hoc vizsgálóbizottságok létrehozására. A parlament alsóháza bizalmatlansági szavazással feloszlathatja a kormányt.

A legutóbbi parlamenti választásokat 2011. november 25-én tartották, és néhány semleges megfigyelő szerint azok többnyire szabadnak és tisztességesnek bizonyultak. A választási részvétel a becslések szerint a regisztrált szavazók 43%-a volt.

Földrajz

Marokkó keletre Algériával, délre pedig Mauritániával szomszédos. Marokkótól északra a Földközi-tenger, nyugatra pedig az Atlanti-óceán húzódik.

Marokkó földrajza változatos, a termékeny síkságoktól kezdve az erdőkön át a hideg hegyekig, száraz területekig és sivatagokig. A legtöbb ember a tengerparthoz közeli területeken vagy termékeny farmokon él. Marokkó területe 446 550 km². Marokkó ellenőrzi a 266.000 km²-es Nyugat-Szahara nagy részét is.Marokkó partja az Atlanti-óceán mellett húzódik, amely a Gibraltári-szoroson túl a Földközi-tengerbe nyúlik. Északon Spanyolországgal határos (vízi határa a szoroson keresztül, szárazföldi határa pedig három kisebb, spanyol ellenőrzés alatt álló exklávéval, Ceutával, Melillával és Peñón de Vélez de la Gomerával), keleten Algériával, délen pedig Nyugat-Szaharával. Mivel Marokkó ellenőrzi Nyugat-Szahara nagy részét, de facto déli határa Mauritániával van.

Az ország nemzetközileg elismert határai az északi szélesség 27° és 36°, valamint a nyugati hosszúság 1° és 14° között húzódnak. Nyugat-Szaharával együtt Marokkó nagyrészt az északi szélesség 21° és 36°, valamint a nyugati szélesség 1° és 17° között fekszik (a Ras Nouadhibou-félsziget a 21°-tól kissé délre és a 17°-tól nyugatra található).

Marokkó földrajza az Atlanti-óceántól a hegyvidéki területeken át a Szahara sivatagig terjed. Marokkó észak-afrikai ország, az Atlanti-óceán északi részével és a Földközi-tengerrel határos, Algéria és az elcsatolt Nyugat-Szahara között. Egyike annak a három országnak (Spanyolország és Franciaország mellett), amelyiknek mind az Atlanti-óceán, mind a Földközi-tenger partjaival rendelkezik.

Marokkó nagy része hegyvidék. Az Atlasz-hegység főként az ország középső és déli részén található. A Rif-hegység az ország északi részén található. Mindkét hegyvonulatot főként a berberek lakják. Marokkó 446 550 km2 -rel (172 414 négyzetkilométer) a világ ötvenhetedik legnagyobb országa (Üzbegisztán után). Algéria keleten és délkeleten határos Marokkóval, bár a két ország közötti határ 1994 óta le van zárva.

A Marokkóval szomszédos észak-afrikai spanyol terület öt enklávét foglal magában a Földközi-tenger partvidékén: Ceuta, Melilla, Peñón de Vélez de la Gomera, Peñón de Alhucemas, a Chafarinas-szigetek és a vitatott Perejil-sziget. Az Atlanti-óceán partjainál a Kanári-szigetek Spanyolországhoz tartoznak, míg az északon fekvő Madeira portugál. Északon Marokkót a Gibraltári-szoros határolja, ahol a nemzetközi hajózásnak akadálytalan átjárása van az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között.

A Rif-hegység a Földközi-tengerrel határos térségben húzódik északnyugatról északkeletre. Az Atlasz-hegység az ország gerincét északkeletről délnyugatra húzódik. Az ország délkeleti részének nagy része a Szahara sivatagban fekszik, és mint ilyen, általában ritkán lakott és gazdaságilag terméketlen. A lakosság nagy része e hegységektől északra él, míg délre Nyugat-Szahara fekszik, egykori spanyol gyarmat, amelyet Marokkó 1975-ben annektált (lásd Zöld Március). Marokkó azt állítja, hogy Nyugat-Szahara a területének része, és ezt déli tartományaiként említi.

Marokkó fővárosa Rabat, legnagyobb városa a fő kikötő, Casablanca. További városok: Agadir, Essaouira, Fes, Marrakesh, Meknes, Mohammedia, Oujda, Ouarzazat, Safi, Salé, Tangier és Tétouan [Br.-Bl. "Vegetatio". Vegetatio, vol. 11, no. 5/6, 1963, pp. 405-405., www.jstor.org/stable/20034938.]

Éghajlat

Köppen éghajlati típusok Marokkóban

• Áttekintés:

Az ország mediterrán éghajlata Dél-Kaliforniáéhoz hasonló, az ország északi és középső hegyvonulatain buja erdőkkel, amelyek délkeletebbre szárazabb körülményeknek és szárazföldi sivatagoknak adnak helyet. A marokkói tengerparti síkságokon még nyáron is rendkívül mérsékelt a hőmérséklet, ami az Atlanti-óceán partjainál lévő hideg Kanári-áramlat hatásának köszönhető.

A Rif-hegységben, a Középső- és a Magas-Atlasz-hegységben többféle éghajlat létezik: A tengerparti síkságok mentén mediterrán, a magasabban fekvő területeken pedig nedves, mérsékelt éghajlat uralkodik, amely elegendő nedvességgel rendelkezik a különböző tölgyfafajok, mohaszőnyegek, borókák és a Marokkóban endemikus királyi tűlevelű fenyőfajok növekedéséhez. A völgyekben a termékeny talajok és a magas csapadékmennyiség lehetővé teszi a sűrű és buja erdők növekedését. A Rif-hegység és a Közép-Atlasz-hegység nyugati részén felhőerdők találhatók. A magasabb fekvésű területeken az éghajlat alpesi jellegűvé válik, és síközpontokat tarthat fenn.

Az Atlasz-hegységtől délkeletre, az algériai határok közelében az éghajlat nagyon száraz, hosszú és forró nyarakkal. A szélsőséges hőség és az alacsony nedvességtartalom különösen az Atlasz-hegységtől keletre fekvő alföldi régiókban jellemző, a hegységrendszer esőárnyékoló hatása miatt. Marokkó legdélebbi, délkeleti részei nagyon forróak, és magukban foglalják a Szahara-sivatag egyes részeit, ahol a homokdűnék és sziklás síkságok hatalmas kiterjedésű területeit buja oázisok tarkítják.

A déli szaharai régióval ellentétben az ország középső és északi régióiban a tengerparti síkságok termékenyek, és az ország mezőgazdaságának gerincét alkotják, ahol a lakosság 95%-a él. Az Észak-Atlanti-óceánnak való közvetlen kitettség, a kontinentális Európa közelsége, valamint a hosszan elnyúló Rif- és Atlasz-hegység az ország északi felének meglehetősen európai jellegű éghajlatának tényezői. Ez teszi Marokkót az ellentétek országává. Az ország mintegy 12%-át erdős területek borítják, míg 18%-át szántóföldek teszik ki. A marokkói földek mintegy 5%-át öntözik mezőgazdasági célokra.

Az Erg Chebbi tájai

Atlasz-hegység

Általánosságban elmondható, hogy a délkeleti területeket (a Szahara előtti és a sivatagi területek) leszámítva Marokkó éghajlata és földrajza nagyon hasonló az Ibériai-félszigetéhez. Így a következő éghajlati zónákat különböztetjük meg:

• Földközi-tenger: Az ország tengerparti mediterrán régióit uralja (500 km hosszú sávban), valamint az Atlanti-óceán partvidékének egyes részeit. A nyár forró vagy mérsékelten forró és száraz, az átlagos legmagasabb hőmérséklet 29 °C és 32 °C között van. A tél általában enyhe és csapadékos, a napi átlaghőmérséklet 9 °C és 11 °C között mozog, az átlagos mélypontok pedig 5 °C és 8 °C között vannak, ami a Földközi-tenger nyugati partvidékére jellemző. Az éves csapadékmennyiség ezen a területen 600-800 mm között változik nyugaton és 350-500 mm között keleten. Az ebbe az övezetbe tartozó nevezetes városok: Tanger, Tetouan, Al Hoceima, Nador és Safi.
• Szubmediterrán: Olyan városokra van hatással, amelyek mediterrán jellegzetességeket mutatnak, de a relatív magasságuk vagy az Atlanti-óceán északi részének közvetlen kitettségük miatt továbbra is más éghajlatok hatása alatt állnak. Így két fő befolyásoló éghajlattal rendelkezünk:

Oceanic: A legmagasabb hőmérsékleti értékek ritkán haladják meg a 27 °C-ot, és Essaouira régióban szinte mindig 21 °C körül vannak. A napi középhőmérséklet akár 19 °C (66,2 °F) is lehet, míg a tél hűvös vagy enyhe és csapadékos. Az éves csapadékmennyiség 400 és 700 mm között változik. Az ebbe az övezetbe tartozó nevezetes városok: Rabat, Casablanca, Kénitra, Salé és Essaouira.

Kontinentális: A magas és alacsony hőmérsékletek közötti nagyobb különbség határozza meg, ami forróbb nyarat és hidegebb telet eredményez, mint a tipikus mediterrán övezetekben. Nyáron a napi csúcshőmérséklet hőhullámok idején elérheti a 40 °C-ot is, de általában 32 °C és 36 °C között mozog. A naplementével azonban a hőmérséklet csökken. Az éjszakai hőmérséklet általában 20 °C (68,0 °F) alá süllyed, és néha a nyár közepén akár 10 °C (50,0 °F) is lehet. A telek hűvösebbek, és december és február között többször is fagypont alá süllyedhetnek. Időnként hó is eshet. Fès-ben például 2005 telén 8 °C-ot mértek. Az éves csapadékmennyiség 500 és 900 mm között változik. Nevezetes városok: Fès, Meknès, Chefchaouen, Beni-Mellal és Taza.

• Kontinentális Az ország északi és középső részének hegyvidéki régióit uralja, ahol a nyár forró vagy nagyon forró, a legmagasabb hőmérséklet 32 °C és 36 °C között van. A telek viszont hidegek, és a legalacsonyabb hőmérsékleti értékek általában meghaladják a fagypontot. Amikor pedig északnyugat felől hideg, nedves levegő érkezik Marokkóba, néhány napra a hőmérséklet könnyen átlépheti a 10 °C-ot. Az országnak ezen a részén gyakran bőségesen havazik. A csapadék mennyisége 400 és 800 mm között változik. Nevezetes városok: Khenifra, Imilchil, Midelt és Azilal.
• Alpok: A Közép-Atlasz-hegység egyes részein és a Magas-Atlasz-hegység keleti részén található ez az éghajlati típus. A nyár nagyon meleg vagy mérsékelten meleg, a tél pedig hosszabb, hideg és havas. A csapadékmennyiség 400 és 1200 mm között változik. Nyáron a legmagasabb hőmérséklet alig haladja meg a 30 °C-ot (86,0 °F), a legalacsonyabb hőmérséklet pedig hűvös, és jóval meghaladja a 15 °C-ot (59,0 °F). Télen a legmagasabb hőmérséklet ritkán haladja meg a 8 °C-ot, a legalacsonyabb hőmérséklet pedig jóval a fagypont alatt van. Az ország ezen részén számos síközpont található, mint például Oukaimeden és Mischliefen. Nevezetes városok: Ifrane, Azrou és Boulmane.
• Félsivatagi: Az ország déli részén és az ország keleti részén található, ahol a csapadékmennyiség alacsonyabb, és az éves csapadékmennyiség 200-350 mm között van. Ezekben a régiókban azonban általában mediterrán jellegzetességeket találunk, mint például a csapadékviszonyok és a termikus jellemzők. Nevezetes városok Agadir, Marrakesh és Oujda.

Agadirtól délre és Jeradától keletre, az algériai határ közelében száraz és sivatagi éghajlat kezd uralkodni.

Megjegyzés: Marokkónak a Szahara sivataghoz és az Atlanti-óceán Északi-tengeréhez való közelsége miatt két jelenség befolyásolja a regionális évszakos hőmérsékletet: vagy 7-8 Celsius-fokkal megemeli a hőmérsékletet, amikor keletről sirokkó fúj, ami hőhullámokat okoz, vagy 7-8 Celsius-fokkal csökkenti a hőmérsékletet, amikor északnyugatról hideg, nedves levegő fúj, ami hideghullámot vagy hideghullámot okoz. Ezek a jelenségek azonban átlagosan nem tartanak tovább 2-5 napnál.

Marokkóval azonos éghajlati jellemzőkkel rendelkező országok vagy régiók: Kalifornia (USA), Portugália, Spanyolország és Algéria.

• Csapadék:

Az éves csapadékmennyiség Marokkóban régiónként eltérő. Az ország északnyugati részein 500 mm és 1200 mm közötti, míg az északkeleti részeken 350 és 600 mm közötti értékeket mérnek. Észak-Közép-Marokkó 700 mm és 3500 mm közötti értéket kap. A Casablancától Essaouiráig, az Atlanti-óceán partján fekvő terület 300 mm és 500 mm közötti értéket kap. Az Essaouirától Agadirig terjedő területeken 250 mm és 400 mm közötti értékeket mérnek. A középső déli Marrákes régiója évente csak 250 mm-t kap. A délkeleti régiók, amelyek alapvetően a legszárazabb területek, csak 100 mm és 200 mm közötti értéket kapnak, és alapvetően száraz és sivatagos területekből állnak.

Botanikai szempontból Marokkó növényzete igen változatos, a nyugati mediterrán országokra (Marokkó, Algéria, Olaszország, Spanyolország, Franciaország és Portugália) jellemző nagy kiterjedésű, buja tűlevelű és tölgyerdőtől a délebbre fekvő cserjékig és akácosokig. Ez az ország éghajlatának és csapadékviszonyainak sokféleségéből adódik.

Marokkó időjárása a négy évszakos élményt tekintve az egyik legtisztább. A legtöbb régióban külön évszakok vannak, ahol a nyarat általában nem rontja el az eső, a tél pedig nedves, havas és párás, enyhe, hűvös vagy hideg hőmérsékletűvé válik, míg tavasszal és ősszel meleg vagy enyhe időjárás uralkodik, amelyet tavasszal a virágzás, ősszel pedig a lehulló levelek jellemeznek. Ez a fajta időjárás hatással van a marokkói kultúrára és viselkedésre, és szerepet játszik a lakosság társadalmi érintkezésében, mint sok más ország, amely ebbe a fajta éghajlati övezetbe tartozik. az ISO 3166-1 alpha-2 földrajzi kódolási szabványban az MA szimbólummal jelenik meg. Ezt a kódot használták Marokkó internetes domainjének, a ma-nak az alapjául.

Marokkó fővárosa Rabat. Rabatban körülbelül 1,2 millió ember él. Marokkó legnagyobb városa azonban Casablanca, ahol közel 4 millió ember él. Mind Rabat, mind Casablanca nagy kikötőkkel és ipari övezetekkel rendelkezik. A harmadik legnagyobb város Marrakesh, amelyből a "Marokkó" szó is származik. Tekken, Vera, et al. "Növekvő nyomás, csökkenő vízkészlet és éghajlatváltozás Északkelet-Marokkóban". Journal of Coastal Conservation, vol. 17, no. 3, 2013, pp. 379-388. www.jstor.org/stable/42657030.

Emberek és kultúra

Marokkó lakossága körülbelül 34 millió fő. A marokkóiakat marokkóiaknak nevezik. A marokkóiak arabok, őshonos berberek, szubszaharai afrikaiak és európaiak.

Marokkó hivatalos nyelvei az arab és a berber. A francia nyelvet a vállalatoknál, egyetemeken és néhány televíziós csatornán is gyakran használják. Marokkó 44 évig a francia gyarmatbirodalom része volt. Északon (Spanyolországhoz közel) néhányan spanyolul is beszélnek. Spanyolország is megszállta Marokkó egyes részeit, mielőtt 1956-ban és 1975-ben elhagyta azokat.

A legtöbb tanult marokkói nem beszél jól angolul, vagy egyáltalán nem ismeri. A 21. században egyre több iskolában tanítják az angol nyelvet a diákoknak.

A marokkóiak többsége az iszlám vallást követi. Nagyon kis számban vannak keresztények, zsidók és nem hívők. Marokkóban található a világ legrégebbi egyeteme, a Karaouine-i Egyetem.

Katonai

Mohammed VI, a Marokkói Királyi Haditengerészet FREMM többcélú fregattja.

Marokkóban a kötelező katonai szolgálatot 2006 szeptembere óta hivatalosan felfüggesztették, és a marokkói tartalékos kötelezettség 50 éves korig tart. Marokkó hadserege a Királyi Fegyveres Erőkből áll, amely magában foglalja a hadsereget (a legnagyobb haderőnem), a haditengerészetet, a légierőt, a királyi gárdát, a királyi csendőrséget és a segédcsapatokat. A belső biztonság általában hatékony, és a politikai erőszakos cselekmények ritkák (egy kivételtől eltekintve, a 2003-as casablancai robbantásoktól, amelyek 45 ember halálát okozták).

Az ENSZ kis létszámú megfigyelőerőt tart fenn Nyugat-Szaharában, ahol Marokkó csapatainak nagy része állomásozik. A Polisario szaharai csoport aktív, mintegy 5000 fős milíciát tart fenn Nyugat-Szaharában, és az 1970-es évek óta időszakos háborút folytat a marokkói erőkkel.

Külkapcsolatok

Marokkó tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, tagja az ArabLigának, az Arab Maghreb Uniónak (UMA), az Iszlám Együttműködési Szervezetnek (OIC), az El nem Kötelezettek Mozgalmának és a Száhel-Szaharai Államok Közösségének (CEN_SAD). Marokkó kapcsolatai nagymértékben változnak az afrikai, arab és nyugati államok között. Marokkó szoros kapcsolatokat ápolt a Nyugattal, hogy gazdasági és politikai előnyökhöz jusson. Franciaország és Spanyolország továbbra is az elsődleges kereskedelmi partnerek, valamint a fő hitelezők és külföldi befektetők Marokkóban. A marokkói összes külföldi befektetésből az Európai Unió mintegy 73,5%-ot fektet be, míg az arab világ csak 19,3%-ot. A Perzsa-öböl és a Maghreb-országok számos országa egyre inkább részt vesz a nagyszabású fejlesztési projektekben Marokkóban.

Marokkó szuverenitást követel Ceuta és Melilla spanyol enklávék felett.

Marokkó volt az egyetlen afrikai állam, amely nem volt tagja az Afrikai Uniónak, mivel 1984. november 12-én egyoldalúan kilépett a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságnak az Afrikai Unió (akkori nevén Afrikai Egységszervezet) 1982-es, a vitatott nyugat-szaharai terület önrendelkezési népszavazásának megszervezése nélküli, teljes jogú taggá történő felvétele miatt. Marokkó 2017. január 30-án csatlakozott újra az AU-hoz.

A Spanyolországgal 2002-ben az apró Perejil-sziget körül kialakult vita újra felelevenítette Melilla és Ceuta szuverenitásának kérdését. Ezeket a Földközi-tenger partján fekvő kis enklávékat Marokkó veszi körül, és évszázadok óta Spanyolország igazgatása alatt állnak.

Az amerikai kormány Marokkónak a NATO-n kívüli fő szövetséges státuszt adta. Marokkó volt az első ország a világon, amely elismerte az USA szuverenitását (1777-ben).

Marokkó az Európai Unió európai szomszédságpolitikájának (ENP) része, amelynek célja, hogy közelebb hozza az EU-t és szomszédait egymáshoz.

Nyugat-Szahara státusza

Marokkó 1975-ben annektálta Nyugat-Szaharát. A Polisario Front ellenőrzi a marokkói bermtől (fal) keletre eső területet.

A Nyugat-Szahara körüli konfliktus miatt Saguia el-Hamra és Río de Oro régiók státusza vitatott. A nyugat-szaharai háborúban a Polisario Front, a szaharai lázadó nemzeti felszabadító mozgalom 1976 és az 1991-es, máig érvényben lévő tűzszünet között Marokkó és Mauritánia ellen is harcolt. Az ENSZ missziójának, a MINURSO-nak az a feladata, hogy népszavazást szervezzen arról, hogy a terület független legyen-e, vagy Marokkó részeként ismerjék el.

A terület egy része, a Szabad Zóna, egy nagyrészt lakatlan terület, amelyet a Polisario Front Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság néven ellenőriz. A szervezet közigazgatási központja az algériai Tindoufban található. 2006 óta egyetlen ENSZ-tagállam sem ismerte el Marokkó szuverenitását Nyugat-Szahara felett.

2006-ban a marokkói kormány a Szaharai Ügyek Marokkói Királyi Tanácsadó Testületén (CORCAS) keresztül autonóm státuszt javasolt a régiónak. A tervezetet 2007 áprilisának közepén terjesztették az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. A javaslatot olyan marokkói szövetségesek, mint az Egyesült Államok, Franciaország és Spanyolország bátorították. A Biztonsági Tanács felszólította a feleket, hogy kezdjenek közvetlen és feltétel nélküli tárgyalásokat a kölcsönösen elfogadott politikai megoldás elérése érdekében.

Divíziók

Marokkó 12 régióra oszlik. A régiók 62 prefektúrára és tartományra oszlanak.

2014-től a régiók a következők:

• 1. Tanger-Tetouan
• 2. Keleti
• 3. Fez-Meknes
• 4. Rabat-Sale-Kenitra
• 5. Beni Mellal-Khenifra
• 6. Casablanca-Settat
• 7. Marrakech-Safi
• 8. Draa-Tafilalet
• 9. Souss-Massa
• 10. Guelmim-Oued főnév
• 11. Laayoune-Sakia el Hamra
• 12. Dakhla-Oued ed Dahab

Tartományok

Marokkó 37 tartományra és 2 wilayára oszlik: Agadir, Al Hoceima, Azilal, Beni Mellal, Benslimane, Boulemane, Casablanca, Chefchaouen, El Jadida, El Kelaa of Sraghna, Errachidia, Essaouira, Fez, Figuig, Guelmim, Ifrane, Kenitra, Khemisset, Rommani, Khenifra, Khouribga, Laayoune, Larache, Marrakech, Meknes, Nador, Ouarzazate, Oujda, Rabat, Sale, Settat, Safi, Sidi Kacem, Tangier, Tan-Tan, Taounate, Taroudant, Tata, Taza, Tetouan, Tiznit. Három további tartomány, Dakhla (Oued ed Dahab), Boujdour és Es-Smara, valamint Tan-Tan és Laayoune egyes részei a Marokkó által kikiáltott Nyugat-Szaharához tartoznak.

Gazdaság

A bányászat, a mezőgazdaság, a halászat és az idegenforgalom a marokkói nemzetgazdaság 4 fő területe. Az Európában dolgozó marokkóiak (kb. 2 millióan) évente több milliárd eurónyi pénzt küldenek haza családjuknak.

A turizmus is nagyon fontossá válik. Sok amerikai és európai jön, hogy megnézze Marokkó történelmi emlékeit, megismerje a berber vidéki életet, vagy élvezze a meleg napsütést és a hosszú, tiszta tengerpartokat. Marrákes a turisták által legkedveltebb város.

Marokkó pénzneme a dirham, kódja MAD.

Kapcsolódó oldalak

• Marokkó folyóinak listája
• Marokkói Nagydíj
• Marokkó az olimpián
• Marokkói nemzeti labdarúgó-válogatott