Rashidun, Kr. u. 632-661
Abu Bakr, Mohamed első utódja, halálos ágyán Umart jelölte utódjául, és a muszlim közösségben egyetértés volt a választásában. Utódját, Uthman Ibn Affant a választók tanácsa (dzsallisz) választotta meg. De hamarosan egyesek inkább "királynak" tekintették, mint választott vezetőnek. Uthmant egy ellenzéki csoport tagjai megölték. Ezután Ali vette át az irányítást. Sokak körében nagyon népszerű volt, de az egyiptomi kormányzók nem fogadták el kalifának. Később még a saját gárdájának egy része is ellene volt. Két nagy lázadás is volt, és mindössze ötéves viharos uralkodás után meggyilkolták. Ezt az időszakot Fitnának, vagyis az első iszlám polgárháborúnak nevezik.
Muawiyah, Uthman rokona és Szíria kormányzója (Wali) Ali egyik kihívója lett. Ali halála után ő lett a kalifa. Alatta vált a kalifátus először örökletes tisztséggé. Megalapította az Omajjád dinasztiát.
Azokon a területeken, amelyek korábban perzsa vagy bizánci uralom alatt álltak, a kalifák csökkentették az adókat, nagyobb helyi autonómiát biztosítottak, nagyobb vallási szabadságot a zsidók és az őshonos keresztények számára, és békét hoztak a népeknek, amelyek demoralizálódtak és elégedetlenek voltak a bizánci-perzsa háborúk éveinek áldozatai és a súlyos adók miatt.
Omajjádok, 661-750 Kr. u.
Az Omajjádok alatt a kalifátus földrajzilag gyorsan növekedett. Az iszlám uralom nyugat felé Észak-Afrikán és Hispánián keresztül, kelet felé pedig Perzsián keresztül, végül pedig a mai Pakisztánban található Szindh és Pandzsáb területére terjeszkedett. Ezzel a történelem egyik legnagyobb egységes államává vált, és azon kevés államok közé tartozott, amelyek valaha is három kontinensre (Afrika, Európa és Ázsia) terjesztették ki közvetlen uralmukat. Bár nem uralkodott a Szahara egész területén, a szaharai Afrika általában különböző nomád berber törzseken keresztül hódolt a kalifának.
Az Omajjád-dinasztia nem élvezett általános támogatást a muszlim közösségen belül, főként annak köszönhetően, hogy nem a súra választotta meg őket. Egyesek olyan kiemelkedő korai muszlimokat támogattak, mint Al-Zubayr; mások úgy vélték, hogy csak Mohamed klánjának, a Banu Hashimnak, vagy saját leszármazottainak, Ali leszármazottainak kellene uralkodniuk. Az Omajjádok ellen számos lázadás tört ki, és az Omajjádok soraiban is voltak szakadások (nevezetesen a Jámán és Kajsz közötti rivalizálás). Végül a Banu Hisham és Ali nemzetségének támogatói egyesültek, hogy 750-ben megdöntsék az Omajjádokat. A Shiˤat ˤAlī, "Ali pártja" azonban ismét csalódást okozott, amikor az Abbászidák dinasztiája vette át a hatalmat, mivel az Abbászidák Mohamed nagybátyjától, `Abbász ibn `Abd al-Muttalibtól származtak, nem pedig Alitól. E csalódást követően a síita ˤat ˤAlī végül elszakadt a többségi szunnita muszlimoktól, és megalakították a mai több síita felekezetet.
Az Omajjád Kalifátus az iszlám világ uralkodójává vált. Bár fenntartották a szaszaniták közigazgatási gyakorlatát, az Omajjádok az iszlámot elsősorban arab vallásnak tekintették, és óvakodtak a perzsa kultúrától. Kikényszerítették az arab nyelv használatát Perzsiában, ami a középperzsa vagy pahlavi ábécé megszűnéséhez vezetett a mai napig használatos új arab/perzsa ábécé javára. Megpróbálták asszimilálni a perzsákat, ahogyan az egyiptomiakat és az asszírokat "arabizálták" és asszimilálták, de sokkal kevesebb sikerrel.
A kalifátus Hispániában
Az Omajjádok idején Hispania a szíriai Damaszkuszból irányított Omajjád Kalifátus szerves tartománya volt. Később a kalifátust az abbászidák nyerték meg, és Al-Andalúz (vagy Hispania) elszakadt a bagdadi abbászida kalifától, hogy saját kalifátust alakítson. A Córdobai Kalifátus (خليفة قرطبة) 929 és 1031 között Córdoba városából irányította az Ibériai-félszigetet. Ezt az időszakot figyelemre méltó sikerek jellemezték a technológia, a kereskedelem és a kultúra terén; Spanyolország számos remekműve ebben az időszakban épült, köztük a híres córdobai nagymecset. A kalifa (خليفة) címet Abd-ar-Rahman III. 929. január 16-án viselte; korábban Córdoba emírjeként (أمير قرطبة) volt ismert. Córdoba valamennyi kalifája az Omajjád-dinasztia tagja volt; ugyanez a dinasztia viselte a Córdoba emírje címet, és 756 óta nagyjából ugyanazon a területen uralkodott. A kalifátus uralmát az Ibériai-félszigeten a muszlim jelenlét fénykoraként ismerjük, mielőtt az tajfákra szakadt volna. Spanyolországban 1610-ig, a katolikusok által indított spanyol inkvizíció sikeréig jelentős őshonos muszlim lakosság élt, amely elűzte a spanyol muszlim (moriszkó) vagy zsidó lakosság minden maradványát.
Abbászidák, Kr. u. 750-1258
Az abbászidák több mint három évszázadon át töretlen kalifa sorozattal rendelkeztek, megszilárdítva az iszlám uralmat, és nagy szellemi és kulturális fejlődést idézve elő a Közel-Keleten. 940-re az abbászidák kalifátusának hatalma egyre csökkent, mivel a nem arabok, különösen az északnyugat-afrikai berberek, a törökök, majd a 13. század második felében az egyiptomi mamlúk befolyást szereztek, és a szultánok és emírek egyre függetlenebbé váltak. A kalifátus azonban továbbra is fennmaradt, mint szimbolikus pozíció és mint az iszlám világot egyesítő entitás. az Abaszida-dinasztia idején az abaszidok kalifátusi igényei nem maradtak megkérdőjelezhetetlenek. A Fatimid-dinasztia síita Ubayd Allah al-Mahdi Billahja, aki Mohamed lánya révén Mohamed leszármazottjának vallotta magát, 909-ben igényt tartott a kalifa címre, és ezzel Észak-Afrikában külön kalifacsaládot hozott létre. A fatimidák kalifái kezdetben Marokkóra, Algériára, Tunéziára és Líbiára terjedtek ki, majd a következő 150 évben Egyiptomot és Palesztinát is elfoglalták, mielőtt az Abbászida-dinasztia képes volt megfordítani a helyzetet, és a fatimidák uralmát Egyiptomra korlátozta. A fatimidák dinasztiája végül 1171-ben ért véget. Az Omajjád-dinasztia, amely túlélte és Spanyolország muszlim tartományai fölé került, 929-ben visszakövetelte a kalifa címet, és 1031-es megdöntéséig fennmaradt.
Árnyékkalifátus, 13-16. század Kr. u.
1258-ban a Hulagu kán vezette mongol erők elfoglalták Bagdadot és kivégezték al-Muszta'sim abbászida kalifát. Az Abbászida-ház egy túlélő tagját három évvel később a mamlúk szultánság védnöksége alatt Kairóban kalifává nevezték ki; a kalifák e vonalának hatalma azonban csak szertartási és vallási ügyekre korlátozódott, és a későbbi muszlim történészek "árnyékkalifátusként" emlegették.
Oszmánok, 16-20. század Kr. u.
Az oszmán uralkodókat elsősorban a szultáni címről ismerték, és néha a kalifa címet is használták. II. Mehmed és unokája, I. Szelim is ezt használta, hogy igazolja az iszlám országok meghódítását. Ahogy az Oszmán Birodalom mérete és ereje nőtt, az I. Szelimtől kezdődően az oszmán uralkodók elkezdtek kalifális hatalmat követelni.
Az oszmán uralkodók sokszor szimbolikusan használták a "kalifa" címet, de az megerősödött, amikor az Oszmán Birodalom 1517-ben legyőzte a mamlúk szultánságot, és átvette az arab területek többségének ellenőrzését. Az utolsó kairói abbászida kalifát, III. al-Mutawakkilt őrizetbe vették és Isztambulba szállították, ahol állítólag átadta a kalifátust I. Szelimnek.
Miután az oszmánok elvesztettek egy háborút az Orosz Birodalom ellen, 1774-ben békeszerződést kötöttek Oroszországgal. A szultánnak nagy területeket kellett átadnia az Orosz Birodalomnak, köztük olyanokat is, amelyeken nagyszámú muszlim lakosság élt, mint például a Krím. I. Abdul Hamid szultán azonban diplomáciai győzelmet aratott azzal, hogy a békeszerződés részeként az oroszországi muszlimok védelmezőjévé nevezte ki magát. Oroszország eközben az Oszmán Birodalomban a keresztények védelmezője volt. Ez volt az első alkalom, hogy az oszmán kalifa politikai jelentőségét az oszmán határokon kívül is elismerte egy európai hatalom. Bár az oszmán határok zsugorodtak, az oszmán kalifa hatalma nőtt.
1880 körül II. Abdul Hamid szultán újra megerősítette a címet, hogy így lépjen fel az európai gyarmatosítás terjedése ellen a muszlim területeken. Igényét a brit India muzulmánjai fogadták el a leghevesebben. Az első világháború előestéjére az oszmán állam - Európával szembeni gyengesége ellenére - a legnagyobb és legerősebb független iszlám politikai egységet képviselte. A szultán azonban Egyiptom, India és Közép-Ázsia muszlimjainak kalifájaként a zsugorodó birodalom határain túl is rendelkezett némi tekintéllyel.
Khilafat mozgalom, 1920 AD
Az 1920-as években a Khilafat-mozgalom, az oszmán kalifátus védelmére irányuló mozgalom elterjedt az ázsiai brit gyarmati területeken. Különösen erős volt Brit Indiában, ahol az indiai muszlimok gyülekezési pontjává vált, és egyike volt a számos britellenes indiai politikai mozgalomnak, amely széles körű támogatást élvezett. Vezetői közé tartozott Maulana Mohammad Ali, testvére, Shawkat Ali, valamint Abul Kalam Azad, Mukhtar Ahmed Ansari és Hasrat Mohani. Egy ideig a hindu közösségekkel szövetségben működött, és Mohandas Karamchand Gandhi támogatta, aki a Központi Khilafat Bizottság tagja volt. A mozgalom azonban vezetőinek letartóztatása vagy elmenekülése után elvesztette lendületét, és a fő szervezetből egy sor mellékág vált ki.
A kalifátus vége, Kr. u. 1924
1924. március 3-án a Török Köztársaság első elnöke, Mustafa Kemal Atatürk reformjai részeként alkotmányosan eltörölte a kalifátus intézményét. Törökországon belüli hatásköreit az újonnan alakult Török Köztársaság Nagy Török Nemzetgyűlésére (parlamentjére) ruházták át, és a cím azóta inaktív. 2014-ben az Iraki és Levantei Iszlám Állam igényt tartott a címre, de a muszlimok többsége nem fogadta el azt.
