Oszmán Birodalom (1299–1923): Története, uralkodók és bukása

Történelem

Az Oszmán Birodalmat I. Oszmán alapította 1299-ben. Fia, Orhan elfoglalta az Oszmán Birodalom első fővárosát, Bursát a bizánciaktól. Az 1300-as évek végén az oszmánok megkezdték a hatalom megszilárdítását, különösen a Balkánon, ahol Szerbiát 1389-ben a koszovói csatában I. Murad szultán legyőzte. Murad meghalt a csatában, és I. Bajazid vette át az irányítást. Az 1396-os nikápolyi csatában a nyugat-európai hatalmak nagy keresztes hadjárata vereséget szenvedett. E győzelem ellenére Bajezidet 1402-ben az ankarai csatában Tamerlán letaszította trónjáról. Távolléte az oszmán interregnumként emlegetett polgárháborúhoz vezetett. Mehmed Çelebi győzött, és I. Mehmed lett. Fiának, II. Murádnak a Bizánci Birodalom által támogatott trónkövetelőkkel kellett megküzdenie. Ő Konstantinápoly elleni támadással vágott vissza, és Velence segített a bizánciaknak. Murád legyőzte őket Thesszalonikinél, és legyőzte a karamánida bejliket (fejedelemséget) is. Várnánál 1444-ben legyőzte Magyarországot, Lengyelországot és Vallachiát is. Hunyadi János magyar hadvezér is megpróbálkozott a törökök legyőzésével, de 1448-ban vesztett.

Hódító Mehmed 1453. május 29-én hódította meg Konstantinápolyt. Albániát is leigázta, és kiterjesztette az ortodox egyházzal szembeni toleranciát. Mehmed folytatta terjeszkedését, fiával, Bajezid II-vel együtt. I. Szelim 1517 elején meghódította Egyiptomot és a Levantét, amelyet a mamlúk uraltak. A szafavida perzsákat is megsemmisítette 1514-ben Chaldirannál. Az oszmánok Portugáliával is vitába keveredtek terjeszkedésük miatt. Fia, Csodálatos Szulejmán elfoglalta Belgrádot és Magyarország nagy részét az 1526-os mohácsi csata után. Bécs ostromát a mélyen megosztott Szent Római Birodalom 1529-ben visszaverte. Erdély, Waláchia és Moldva nem sokkal később az Oszmán Birodalomnak lett hódoltsági területe. Keleten az oszmánok elfoglalták Bagdadot a szafavidáktól, és felosztották velük a Kaukázust. Közben Szulejmán a Habsburgok iránti kölcsönös gyűlölet miatt szövetkezett I. Ferenc francia királlyal. Ez oszmán tevékenységhez vezetett a Földközi-tengeren, ahol végül Rodosz, Tunisz, Algír és Tripoli került elfoglalásra. Barbarossa Hayreddin vezette az oszmán előrenyomulást. 1566-ban Szulejmán meghalt, és sok történész ezt tekinti az oszmán stagnálás kezdetének.

Az oszmánok az 1571-es lepantói csatában vesztették el a háborút II. spanyol Fülöp és a Szent Liga ellen. Az oszmánok gyorsan talpra álltak, és elfoglalták Velencétől Ciprust. Ez a vereség azonban összetörte az oszmán legyőzhetetlenség mítoszát. Az oszmánok a következő 30 évben számos vereséget szenvedtek el: az Ausztriával vívott hosszú háború patthelyzetben végződött, és a szafavidák megszállták a keleti oszmán tartományokat. IV Murád visszafoglalta Irakot és a Kaukázust Perzsiától. A "nők szultánsága" az Oszmán Birodalom egyik jelzője lett, miután a hitvesek, Kösem szultán és Turhan szultán fontos szerepet kaptak a birodalomban, és néha a szultán helyett gazdasági döntéseket hoztak. A nagyvezír is nagyobb szerepet kapott a Köprülüs vezetése alatt. Krétát Velencétől, Dél-Ukrajnát pedig Lengyelországtól foglalták el. Kara Musztafa pasa nagyvezír azonban meggondolatlanul megnyitotta a birodalmat a támadások előtt, amikor megtámadta Bécset. Az osztrákok, a lengyelek, az oroszok és a velenceiek mind visszatámadták az oszmánokat a nagy török háborúban. Ausztria és Lengyelország Magyarországon és Erdélyben támadta a túlterhelt törököket, míg Oroszország a Krímet kalapálta. Velence Görögország megtámadására rendezkedett be. A hadviselő felek aláírták a Karlowitz-i békét, amely Magyarországot és Erdélyt Ausztriának, Podóliát (Dél-Ukrajna) Lengyelországnak, Moreát (Dél-Görögország) Velencének, Azovot (fekete-tengeri kikötő) pedig Oroszországnak engedte át.

Oroszország és Svédország háborúba keveredett, és az oszmánok is bekapcsolódtak. Visszafoglalták Azovot, majd békét kötöttek. Ausztria, Oroszország, Velence és Törökország többször is háborúba keveredett. 1739-re az oszmánok ténylegesen visszafoglalták a Moreát és Szerbiát. Az 1740-es és 1750-es években az oszmánok elkezdték modernizálni a hadseregüket, de az 1760-as években az oszmánok ismét háborúba keveredtek az oroszokkal. Oroszország 1783-ban elfoglalta a Krímet, és azt állította, hogy az Oszmán Birodalomban élő ortodox keresztények orosz védelem alatt állnak. III. Szelim folytatta a hadsereg modernizálását, de a janicsár hadtest (az elitcsapatok) fellázadt. Napóleon megtámadta Egyiptomot, de a britek visszaverték.

Szerbia 1815-ben fellázadt és névleges függetlenséget szerzett, de továbbra is az Oszmán Birodalom vazallusai voltak. Görögország 1821 és 1829 között hosszú függetlenségi háború után nyerte el függetlenségét. Az al-Szaúd család 1811-ben a vahhábita szekta támogatásával fellázadt. Ezután Egyiptom Muhammad Ali vezetésével majdnem elfoglalta Konstantinápolyt, de az oroszok visszaverték őket. Az egyiptomiak kiegyeztek a levantei területekkel, az oszmánok pedig megpróbálták visszafoglalni. Súlyos vereséget szenvedtek. Törökországot "Európa beteg emberének" titulálták a nemzetközi ügyekben való alkalmatlansága miatt.

Hanyatlás és reform

Az oszmán Tanzimat-korszak reformokat hozott: bevezették a sorkatonaságot, központi bankot hoztak létre, dekriminalizálták a homoszexualitást, szekularizálták a jogot, és a céheket gyárakkal váltották fel. A birodalom keresztény része sokkal fejlettebbé vált, mint a muszlim rész, és ez a megosztottság feszültséget okozott. Eközben az 1850-es években a britek és a franciák megvédték az Oszmán Birodalmat a krími háborúban. Az oszmánok adósságai csődhelyzetbe kerültek, és az európai országok elkezdtek kölcsönöket nyújtani és ellenőrizni a birodalom pénzügyeit. Ami még rosszabb, az oszmánok háborút kezdtek Oroszországgal Bulgária függetlensége miatt. Az 1878-as berlini kongresszuson Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget kapott. Bulgária az Oszmán Birodalom vazallusa maradt. A britek elfoglalták Ciprust, 1882-ben pedig Egyiptomot.

1908-ban az oszmánok az ifjú törökök forradalmán mentek keresztül. Abdul Hamid II. lemondott, és V. Mehmedet iktatták be. Bulgária függetlenné vált, Ausztria pedig még ugyanebben az évben megszállta Boszniát. 1912-ben az oszmánok elvesztették Líbiát az olaszoktól. Az ezt követő balkáni háborúkban az oszmánok elvesztették az összes európai területüket, kivéve Kelet-Trákiát, Szerbia, Montenegró, Görögország és Bulgária egyesített erejével szemben. A második balkáni háború lehetővé tette, hogy az oszmánok Romániával, Szerbiával, Montenegróval és Görögországgal együtt megtámadják Bulgáriát. Győzelmük keveset jelentett. A zavargások az 1909-es ifjútörök puccsot követő 1909-es ellenpuccsal és az azt követő három ellenpuccsal folytatódtak. 1914-ben az oszmánok teljesen szétzilálva hadat üzentek Oroszországnak. Nagy-Britannia és Franciaország háborúba lépett az oszmánokkal, és az I. világháború elérte Törökországot.

A korai oszmán magatartás a háborúban valójában nem volt teljesen kifogásolható. A gallipoli csatát részben a brit parancsnokok teljes alkalmatlansága miatt nyerték meg az oszmánok. Al-Kutot szintén az oszmánok nyerték meg, bár később elvesztették. 1915-ben kezdődött az örmény népirtás, a történelem egyik legsúlyosabb tömeggyilkossága. Az örmények, asszírok, görögök és mások voltak a célpontok. E népek közül akár 2,5 millióan is meghalhattak. Az Oszmán Birodalom magába roskadt, miután az arabok 1916-ban brit segítséggel fellázadtak. Az oszmánok a Sínai-félsziget, Palesztina, Irak, Szíria és végül maga Anatólia eleste után buktak el. Az oszmánok 1918-ban kapituláltak.

A török függetlenségi háborút a szultán, Görögország, Örményország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország ellen vívták. Mustafa Kemal Atatürk vezetésével győzött a török nemzeti mozgalom, és megalakult a Török Köztársaság. Az Oszmán Birodalom 1923-ban megszűnt létezni.

Szultán családja

A birodalom örökletes monarchia volt. Az uralkodó címe "szultán" volt. A birodalom korai éveiben a szultán fiait, a sahzadahokat a birodalom különböző részeire (szandzsák) küldték, hogy tapasztalatot szerezzenek a kormányzásról. Később ők lehettek a szultánság és a kalifátus jelöltjei.

Ahmed után ez a rendszer megváltozott. Az új rendszerben a szultán a férfi rokonait egy kafes nevű kis lakásba zárta, ahol soha nem láthatták a külvilágot, és így nem tudták elvenni tőle a hatalmat. Az új szultán gyakran megölette férfi rokonait, ami egyszerűbb megoldás volt, mivel így megszűnt a szultánságért folyó verseny, és megakadályozta a lázadó mozgalmakat. A háremében lévő nők azonban gyakran nagyobb státuszra és befolyásra törekedtek, és a szultán anyja hatalmas politikai erővé válhatott a birodalomban. A hárem minden anyja megpróbálta a saját fiát a következő szultánná tenni, mivel tudták, hogy ha nem így lenne, valószínűleg megölnék.

A szultánok fokozatosan elvesztették képességüket, hogy jól kormányozzák a távoli területeket. A távoli kormányzók azt tettek, amit akartak, és saját törvényeket hoztak ahelyett, hogy engedelmeskedtek volna a szultánnak. A végére az Oszmán Birodalom annyira elhasználódott és korrupt lett, hogy kész volt összeomlani.

Capital

Bursa volt az Oszmán Birodalom első fővárosa. A trákiai Edirne 1365-ben lett az Oszmán Birodalom fővárosa, amíg Isztambul a törökök által meghódított Isztambul lett a birodalom végső fővárosa.

Vazallus államok

Sok helyen a birodalom vazallus államai voltak, ahelyett, hogy közvetlenül irányították volna. Ezek közé tartozott Erdély, Moldva, Waláchia (amelyből később Románia lett), a Kaukázus (Grúzia, Dagesztán és Csecsenföld). Uralkodóik bizonyos fokú függetlenséget és autonómiát kaptak az Oszmán Birodalomtól. Ennek az autonómiának az ára a szultánnak fizetett több pénz (adó vagy adomány) volt.