Victor Hugo — francia író, költő, drámaíró és politikai aktivista

Victor Hugo Joseph Léopold Sigisbert Hugo (1773-1828) és Sophie Trébuchet (1772-1821) fia volt. Két idősebb testvére volt, Abel Joseph Hugo (1798-1855) és Eugène Hugo (1800-1837). 1802-ben született Besançonban (Doubs megyében). Hugo élete nagy részében Franciaországban élt. III. Napóleon uralkodása idején száműzetésbe vonult. 1851-ben Belgiumban, Brüsszelben élt. 1852-ben Jerseybe költözött. Ott maradt 1855-ig, amikor is 1870-ig Guernsey-re költözött. Ismét ott élt 1872-1873-ban. 1859-től száműzetése önszántából történt.

Hugo korai gyermekkorát néhány nagyszerű esemény jellemezte. Néhány évvel a születése előtt a francia forradalom során megdöntötték a Bourbon-dinasztiát. Az első köztársaság felemelkedett és elbukott, majd Bonaparte Napóleon alatt felemelkedett az első francia birodalom. Napóleon két évvel Hugo születése után lett császár. A Bourbon Monarchia helyreállt, amikor Hugo 17 éves volt. Szülei eltérő politikai és vallási nézeteket vallottak. Hugo apja tiszt volt. Napóleon hadseregében nagyon magas rangot töltött be. Ateista republikánus volt, és Napóleont hősnek tekintette. Édesanyja szélsőségesen katolikus királypárti volt. Mivel Hugo apja tiszt volt, a család gyakran költözött. Victor Hugo sokat tanult ezekből az utazásokból. Hat hónapot töltött Nápolyban és Rómában, mielőtt visszatért Párizsba. Akkor még csak ötéves volt, de jól emlékezett az utazásra.

Édesanyja, Sophie, Olaszországba ment férjével, aki egy Nápoly melletti tartomány kormányzója volt. Spanyolországba is elmentek, ahol József három spanyol tartományt kormányzott. Sophie 1803-ban ideiglenesen elvált férjétől, mivel nehéz volt az élete. Párizsban telepedett le. Ez azt jelentette, hogy ő uralta Hugo nevelését. Ezért Hugo korai művei, főként a költészetben, a monarchizmust és a hitet dicsőítő műveket mutatnak. Az 1848-as forradalom lázadásra késztette Hugót a katolikus royalista nevelés ellen. A forradalom után a republikanizmust és a szabadgondolkodást részesítette előnyben.

Victor Hugo fiatalon szerelmes lett. Titokban eljegyezte gyermekkori barátnőjét, Adèle Fouchert (1803-1868), anyja akarata ellenére.

1822-ben, édesanyja 1821-ben bekövetkezett halála után vette feleségül Adèle-t. Első gyermekük, Léopold (született 1823-ban) csecsemőkorában meghalt. Hugónak további négy gyermeke született, Léopoldine (1824. augusztus 28.), Charles (1826. november 4.), François-Victor (1828. október 28.) és Adèle (1830. augusztus 24.). Hugo 1823-ban adta ki első regényét (Han d'Islande). Második regénye három évvel később jelent meg (Bug-Jargal, 1826). További öt verseskötete jelent meg 1829 és 1840 között (Les Orientales, 1829; Les Feuilles d'automne, 1831; Les Chants du crépuscule, 1835; Les Voix intérieures, 1837; Les Rayons et les ombres, 1840). Ez hozzájárult ahhoz, hogy korának egyik legnagyobb elegikus és lírai költőjeként szerzett hírnevet.

Legidősebb és kedvenc lánya, Léopoldine halála nagyon elszomorította Hugót. A lány 19 éves korában, 1843-ban halt meg. Ez nem sokkal a házassága után történt. A Szajnába fulladt Villequier-nél. Nehéz szoknyája húzta magával, amikor egy csónak felborult. Férje meghalt, amikor megpróbálta megmenteni. Victor Hugo akkoriban a szeretőjével utazott Dél-Franciaországban. Léopoldine haláláról egy újságból értesült, amikor egy kávézóban ült. Megdöbbenését és gyászát az À Villequier című versében írja le:

Ezután sok verset írt lánya életéről és haláláról. Egyik leghíresebb verse talán a Demain, dès l'aube. Ebben a versben a lánya sírjának meglátogatását írja le.

François-René de Chateaubriand, a híres romantikus író az 1800-as évek elején hatással volt Hugóra. Amikor Hugo fiatal volt, azt mondta, hogy ő Chateaubriand ou rien ("Chateaubriand vagy semmi") lesz. Sok mindent, amit Chateaubriand csinált, Hugo lemásolt. Először is, megvédte a romantika ügyét. Aztán bekapcsolódott a politikába, és támogatta a republikanizmust. Végül politikai nézetei miatt száműzetésbe kényszerült. Hugo korai műveiben megnyilvánuló szenvedélyessége és ékesszólása már fiatalon sikeressé és híressé tette. Első versgyűjteménye (Odes et poésies diverses) 1822-ben jelent meg. Hugo ekkor még csak húszéves volt. Ezzel királyi nyugdíjat (a királytól kapott pénzt) nyert XVIII. Lajostól. Verseit csodálták, de csak a négy évvel későbbi, 1826-ban megjelent következő gyűjteménye (Odes et Ballades) mutatta meg Hugót nagy költőnek.

Victor Hugo első érett szépirodalmi műve 1829-ben jelent meg. Ez tükrözi a társadalom iránti érdeklődését, amely későbbi műveiben egyre gyakrabban jelenik meg. A Le Dernier jour d'un condamné (Egy elítélt utolsó napja) nagy hatással volt olyan későbbi írókra, mint Albert Camus, Charles Dickens és Fjodor Dosztojevszkij. Claude Gueux 1834-ben jelent meg. Ez egy dokumentarista novella egy Franciaországban kivégzett, valós gyilkosról. Maga Hugo a társadalmi igazságtalanságról szóló nagy művének, a Les Misérables-nek az előfutárának tekintette. De Hugo első sikeres regénye a Notre-Dame de Paris (A Notre-Dame-i púpos), amely 1831-ben jelent meg. Gyorsan lefordították más nyelvekre is Európa-szerte. A regény egyik hatása az volt, hogy Párizs lakói restauráltatták az elhanyagolt Notre-Dame-székesegyházat, amely turisták ezreit vonzotta, akik olvasták a népszerű regényt. A könyv a reneszánsz előtti épületek újbóli megbecsülését is ösztönözte, amelyeket aktívan elkezdtek megőrizni.

Hugo már az 1830-as években elkezdte tervezni a társadalmi nyomorúságról és igazságtalanságról szóló nagyregényt, de a Les Misérables (A nyomorultak) megvalósítása és 1862-es megjelenése 17 évet vett igénybe. A szerző tisztában volt a regény minőségével, és a mű kiadása a legmagasabb ajánlatot tevőhöz került. A belga Lacroix és Verboeckhoven kiadó a korban szokatlan marketingkampányt folytatott, és a műről a megjelenés előtt hat hónappal sajtóközleményeket adott ki. Emellett kezdetben csak a regény első részét ("Fantine") adta ki, amelyet a nagyvárosokban egyidejűleg mutattak be. A könyv példányai órákon belül elfogytak, és óriási hatást gyakorolt a francia társadalomra. A kritikusok általában ellenségesen viszonyultak a regényhez; Taine őszintétlennek találta, Barbey d'Aurevilly a közönségességére panaszkodott, Flaubert "sem igazságot, sem nagyságot" nem talált benne, Goncourt-ék a mesterkéltségét ostorozták, Baudelaire pedig - bár az újságokban kedvező kritikákat írt róla - magánemberként "ízléstelennek és alkalmatlannak" ítélte. A Les Misérables elég népszerűnek bizonyult a tömegek körében ahhoz, hogy a benne felvetett kérdések hamarosan a francia nemzetgyűlés napirendjére kerüljenek. A regény ma is a legmaradandóbb népszerű műve. Világszerte népszerű, filmre, televízióra és színpadi előadásokra is feldolgozták.

A történelem legrövidebb levelezése Hugo és kiadója, a Hurst & Blackett között zajlik 1862-ben. Állítólag Hugo szabadságon volt, amikor a Les Misérables (amely több mint 1200 oldalas) megjelent. Táviratilag az egykarakteres "?" üzenetet küldte a kiadójának, aki egy egyszerű "!" -val válaszolt.

Következő regényében, az 1866-ban megjelent Les Travailleurs de la Mer (A tenger munkásai) címűben Hugo elfordult a társadalmi és politikai kérdésektől. A könyv mégis kedvező fogadtatásban részesült, talán a Les Misérables korábbi sikere miatt. Hugo a Guernsey csatornaszigetnek szentelte, ahol tizenöt évnyi száműzetést töltött, és az embernek a tengerrel és a mélyén élő lényekkel folytatott harcáról szóló története szokatlan divatot indított el Párizsban: a tintahalakról. A párizsiakat a tintahalas ételektől és kiállításoktól kezdve a tintahalas sapkákig és partikig lenyűgözték ezek a szokatlan tengeri lények.

Hugo következő regényében, az 1869-ben megjelent L'Homme Qui Rit (A nevető ember) címűben visszatért a politikai és társadalmi kérdésekhez, és kritikus képet festett az arisztokráciáról. A regény azonban nem volt olyan sikeres, mint korábbi próbálkozásai, és Hugo maga is kommentálni kezdte a közte és az olyan irodalmi kortársak, mint Flaubert és Émile Zola közötti növekvő távolságot, akiknek realista és naturalista regényei immár meghaladták saját műveinek népszerűségét. Utolsó regénye, az 1874-ben megjelent Quatre-vingt-treize (Kilencvenhárom) egy olyan témáról szólt, amelyet Hugo korábban került: a francia forradalom alatti rémuralomról.

Három sikertelen próbálkozás után 1841-ben Hugót végül beválasztották az Académie française tagjai közé, ami megerősítette pozícióját a francia művészetek és irodalom világában. Francia tudósok egy csoportja, különösen Etienne de Jouy, a "romantikus fejlődés" ellen harcolt, és sikerült késleltetniük Victor Hugo megválasztását. Ezt követően egyre inkább bekapcsolódott a francia politikába. Lajos-Filipp király 1841-ben nemesi rangra emelte, és mint Pár de France bejutott a Felsőházba, ahol a halálbüntetés és a társadalmi igazságtalanságok ellen, valamint a sajtószabadság és a lengyel önkormányzat mellett emelt szót. Ugyanakkor egyre inkább támogatta a köztársasági államformát is, és az 1848-as forradalom és a Második Köztársaság megalakulása után beválasztották az Alkotmányozó Gyűlésbe és a Törvényhozó Gyűlésbe.

Amikor Louis Napoleon (III. Napóleon) 1851-ben megragadta a teljes hatalmat, és parlamentellenes alkotmányt hozott létre, Hugo nyíltan Franciaország árulójának nyilvánította. Brüsszelbe, majd Jerseyre költözött, végül családjával a Csatorna-szigeten, Guernsey szigetén, Hauteville House-ban telepedett le, ahol száműzetésben élt 1870-ig.

Száműzetése alatt Hugo kiadta III. Napóleon elleni híres politikai pamfletjeit, a Napoléon le Petit és a Histoire d'un crime címűt. A pamfleteket Franciaországban betiltották, de ott mégis nagy hatást gyakoroltak. Guernsey-i tartózkodása alatt írta vagy adta ki legjobb műveinek egy részét, köztük a Nyomorultakat, valamint három, széles körben dicsért verseskötetet (Les Châtiments, 1853; Les Contemplations, 1856; és La Légende des siècles, 1859).

Meggyőzte Viktória királynő kormányát, hogy kímélje meg hat, terrorista tevékenységért elítélt ír életét, és az ő befolyásának köszönhető, hogy Genf, Portugália és Kolumbia alkotmányából törölték a halálbüntetést. Benito Juarezért is könyörgött, hogy kímélje meg a nemrég elfogott I. Maximilian mexikói császárt, de eredménytelenül.

Bár III. Napóleon 1859-ben amnesztiát adott minden politikai száműzöttnek, Hugo visszautasította, mivel ez azt jelentette, hogy vissza kellett volna fognia a kormánnyal szembeni kritikáit. Csak III. Napóleon hatalmának bukása és a Harmadik Köztársaság kikiáltása után, 1870-ben tért vissza Hugo végre hazájába, ahol azonnal beválasztották a nemzetgyűlésbe és a szenátusba.

A porosz hadsereg 1870-es párizsi ostroma alatt Párizsban tartózkodott, és híres arról, hogy a párizsi állatkertből kapott állatokat fogyasztotta el. Ahogy az ostrom folytatódott, és az élelem egyre szűkösebbé vált, naplójába azt írta, hogy "az ismeretlenek elfogyasztására" szorult.

A művészek jogai és a szerzői jogok iránti aggodalma miatt alapító tagja volt az Association Littéraire et Artistique Internationale-nak, amely az irodalmi és művészeti művek védelméről szóló Berni Egyezményhez vezetett.

Hugo vallási nézetei élete során gyökeresen megváltoztak. Fiatal korában katolikusnak vallotta magát, és tiszteletet tanúsított az egyházi hierarchia és tekintély iránt. Onnan kezdve nem gyakorló katolikussá vált, és egyre inkább katolikusellenes nézeteket hangoztatott. Száműzetése alatt alkalmi érdeklődést mutatott a spiritizmus iránt (ahol szeánszokon is részt vett), majd későbbi éveiben megállapodott a Voltaire által képviselthez hasonló racionalista deizmusban. Egy népszámláló 1872-ben megkérdezte Hugót, hogy katolikus-e, mire ő azt válaszolta: "Nem. Szabadgondolkodó".

Hugo soha nem veszítette el a római katolikus egyházzal szembeni ellenszenvét, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy szerinte az egyház közömbös volt a munkásosztály helyzete iránt a monarchia elnyomása alatt; és talán annak is, hogy Hugo művei gyakran szerepeltek a pápa "tiltott könyvek" listáján (Hugo 740 támadást számolt össze a katolikus sajtóban a Nyomorultakkal szemben). Fiai, Charles és François-Victor halálakor ragaszkodott ahhoz, hogy feszület és pap nélkül temessék el őket, és végrendeletében ugyanezt írta elő saját halálával és temetésével kapcsolatban is. Bár Hugo azonban úgy vélte, hogy a katolikus dogma elavult és haldokló, magát az intézményt soha nem támadta közvetlenül.

Hugo racionalizmusa olyan versekben jelenik meg, mint a Torquemada (1869, a vallási fanatizmusról), A pápa (1878, egyházellenes), a Vallások és vallás (1880, az egyházak hasznosságának tagadása), valamint a posztumusz megjelent A sátán és Isten vége (1886, illetve 1891, amelyben a kereszténységet griffként, a racionalizmust pedig angyalként ábrázolja).

Bár Hugo sokoldalú tehetségéhez nem tartozott kivételes zenei képesség, mégis nagy hatással volt a zenei világra azáltal, hogy művei végtelen inspirációt nyújtottak a 19. és 20. századi zeneszerzőknek. Hugo maga különösen Gluck és Weber zenéjét szerette, és nagyra becsülte Beethovent, és a korban szokatlan módon olyan korábbi századok zeneszerzőinek műveit is nagyra értékelte, mint Palestrina és Monteverdi. A 19. század két híres zenésze volt Hugo barátja: Berlioz és Liszt. Utóbbi Beethovent játszott Hugo otthonában, és Hugo egy barátjának írt levelében azzal viccelődött, hogy Liszt zongoraleckéinek köszönhetően megtanulta, hogyan kell kedvenc dalát zongorán eljátszani - igaz, csak egy ujjal! Hugo Louise Bertin zeneszerzővel is együtt dolgozott, ő írta a librettót az 1836-os La Esmeralda című operához, amely A Notre Dame-i púpos szereplőjén alapult. Bár az opera különböző okok miatt hamarosan az ötödik előadás után bezárt, és ma már kevéssé ismert, a közelmúltban újjáéledt, mind Liszt zongora- és énekverseny-változatban a 2007-es Festival international Victor Hugo et Égaux keretében, mind pedig teljes zenekari változatban, amelyet 2008 júliusában a Le Festival de Radio France et Montpellier Languedoc-Roussillon keretében mutatnak be.

Az 1800-as évektől napjainkig jóval több mint ezer zeneművet ihlettek Hugo művei. Különösen Hugo darabjai, amelyekben a romantikus dráma javára elvetette a klasszikus színház szabályait, számos zeneszerző érdeklődését felkeltették, akik operává dolgozták át őket. Több mint száz operát írtak Hugo művei alapján, köztük Donizetti Lucrezia Borgia (1833), Verdi Rigoletto (1851) és Ernani (1844), valamint Ponchielli La Gioconda (1876) című művét. Hugo regényei és színdarabjai egyaránt nagy inspirációt jelentettek a zeneszerzők számára, és nemcsak az opera és a balett, hanem a zenés színház megalkotására is ösztönözték őket, mint például a Notre-Dame de Paris és az örökké népszerű Les Misérables, a londoni West End leghosszabb ideig futó musicalje. Emellett Hugo gyönyörű versei kivételesen nagy érdeklődést váltottak ki a zenészekből, és számos dallam született versei alapján olyan zeneszerzők tollából, mint Berlioz, Bizet, Fauré, Franck, Lalo, Liszt, Massenet, Saint-Saëns, Rachmaninov és Wagner.

Hugo munkássága ma is új kompozíciók létrehozására ösztönzi a zenészeket. Hugo halálbüntetés elleni regényét, A halálraítélt utolsó napját például nemrég operává dolgozta át David Alagna (librettó Frédérico Alagna). Testvérük, a tenor Roberto Alagna 2007 nyarán Párizsban, majd 2008 februárjában Valenciában Erwin Schrott közreműködésével az opera ősbemutatóján, a Festival international Victor Hugo et Égaux 2008 keretében lépett fel. Guernsey-n kétévente megrendezésre kerülő Victor Hugo Nemzetközi Zenei Fesztiválon a zenészek széles skálája vesz részt, és a kifejezetten Guillaume Connessontól megrendelt, Hugo költészetén alapuló dalok ősbemutatóját tartják.

Amikor Hugo 1870-ben visszatért Párizsba, az ország nemzeti hősként ünnepelte. Népszerűsége ellenére Hugo 1872-ben elvesztette a nemzetgyűlésbe való újraválasztási kísérletét. Rövid időn belül enyhe agyvérzést kapott, lányát, Adèle-t elmegyógyintézetbe zárták, és két fia is meghalt. (Adèle életrajza ihlette az Adèle H. története című filmet. ) Felesége, Adèle 1868-ban halt meg. Hűséges szeretője, Juliette Drouet 1883-ban halt meg, mindössze két évvel saját halála előtt. Személyes veszteségei ellenére Hugo továbbra is elkötelezett maradt a politikai változások ügye mellett. 1876. január 30-án Hugót beválasztották az újonnan létrehozott szenátusba. Politikai pályafutásának utolsó szakaszát kudarcnak tekintik. Hugo az egyeduralkodó szerepét vállalta, és keveset ért el a szenátusban.

Hugo 1881 februárjában ünnepelte 79. születésnapját. Annak tiszteletére, hogy betöltötte nyolcvanadik életévét, az egyik legnagyobb tiszteletadást tartották élő író előtt. Az ünnepségek 25-én kezdődtek, amikor Hugót egy Sèvres-i vázával ajándékozták meg, amely az uralkodók hagyományos ajándéka. 27-én a francia történelem egyik legnagyobb felvonulását tartották. A felvonulók az Avenue d'Eylau-tól a Champs-Élysées-n át egészen Párizs központjáig vonultak. A felvonulók hat órán át meneteltek, hogy elhaladjanak Hugo mellett, aki a háza ablakában ült. Az esemény minden centimétere és részlete Hugóért volt; a hivatalos kísérők még búzavirágot is viseltek, utalva Cosette dalára a Les Misérables-ben.

Hugo 1885. május 22-én halt meg Párizsban, Franciaországban, 83 éves korában. Halála heves nemzeti gyászt váltott ki. Nemcsak az irodalom kiemelkedő alakjaként tisztelték, hanem államférfiként is, aki a Harmadik Köztársaságot és a demokráciát alakította Franciaországban. Több mint kétmillió ember csatlakozott gyászmenetéhez Párizsban a Diadalívtől a Panthéonig, ahol eltemették. A Panthéonban Alexandre Dumas père-rel és Émile Zolával közös kriptában nyugszik. A legtöbb francia nagyvárosban utcát neveztek el róla. Párizsban az a sugárút, ahol meghalt, ma az ő nevét viseli.

Sokan nem tudják, hogy Hugo a képzőművészetben majdnem olyan termékeny volt, mint az irodalomban: életében több mint 4000 rajzot készített. A rajzolás, amelyet eredetileg alkalmi hobbiként űzött, nem sokkal száműzetése előtt vált fontosabbá Hugo számára, amikor úgy döntött, hogy felhagy az írással, hogy a politikának szentelje magát. A rajzolás 1848-1851 között vált kizárólagos alkotói tevékenységévé.

Hugo csak papíron és kis méretben dolgozott; általában sötétbarna vagy fekete tollal és tusfestékkel, néha fehérrel, ritkán színnel. A fennmaradt rajzok stílusukban és kivitelezésükben meglepően kifinomultak és "modernek", a szürrealizmus és az absztrakt expresszionizmus kísérleti technikáinak előfutárai.

Nem habozott a gyermekei által készített sablonokat, tintafoltokat, tócsákat és foltokat, csipke lenyomatokat, "pliage"-t vagy hajtogatást (pl. Rorschach-foltok), "grattage"-t vagy dörzsölést használni, gyakran használta a gyufaszálakból vagy az ujjaiból származó szenet toll vagy ecset helyett. Néha még kávét vagy kormot is beledobott, hogy elérje a kívánt hatást. A beszámolók szerint Hugo gyakran rajzolt bal kézzel vagy anélkül, hogy a lapra nézett volna, illetve spiritiszta szeánszok alatt, hogy hozzáférjen a tudatalattijához, amit csak később Sigmund Freud tett népszerűvé.

Hugo távol tartotta művészi munkáit a nyilvánosságtól, attól tartva, hogy azok beárnyékolnák irodalmi munkásságát. Rajzait azonban szívesen osztotta meg családjával és barátaival, gyakran díszes kézzel készített névjegykártyák formájában, amelyek közül sokat ajándékba adott a látogatóknak, amikor politikai száműzetésben élt. Munkáinak egy részét olyan kortárs művészeknek mutatták meg és értékelték, mint Van Gogh és Delacroix; utóbbi kifejezte véleményét, hogy ha Hugo úgy döntött volna, hogy író helyett festő lesz, akkor túlszárnyalta volna századuk művészeit.

Galéria:

Guernsey lakói szobrot emeltek a Candie Gardensben (St. Peter Port), hogy megemlékezzenek a szigeteken való tartózkodásáról. Párizs városa múzeumként őrizte meg lakóhelyeit: Hauteville House, Guernsey és 6, Place des Vosges. A luxemburgi Viandenben (1871) található ház, ahol 1871-ben tartózkodott, szintén múzeum lett.

Hugót a vietnami Cao Dai vallás szentként tiszteli.

Hugo nevét viseli a párizsi XVIème kerületben található Avenue Victor-Hugo, amely a Place Victor-Hugo téren keresztül köti össze a Place de l'Étoile-t a Bois de Boulogne környékével. Ezt a teret szolgálja ki a tiszteletére elnevezett párizsi metrómegálló is. Franciaország-szerte számos utcát és sugárutat neveztek el róla. Szülővárosában, a franciaországi Besançonban alapították a Lycée Victor Hugo iskolát. A kanadai Québecben, Shawiniganban az Avenue Victor-Hugo utcát nevezték el tiszteletére.

Az olaszországi Avellino városában Victor Hugo rövid ideig a mai Il Palazzo Culturale nevű épületben lakott, amikor 1808-ban újra találkozott apjával, Leopold Sigisbert Hugóval. Victor később így írt rövid itt tartózkodásáról: "C'était un palais de marbre...". A skóciai Edinburgh városában van egy Victor Hugo Delicatessen nevű csemegebolt, amelyet eredetileg egy francia házaspár üzemeltetett, de 2005-ben megvásárolták. Az üzlet a Melville Terrace-on található, a rétekre néz, és az Edinburgh-i Egyetem Sciennes nevű kollégiuma mellett.

Hugo életében megjelent

• Odes et poésies diverses (1822)
• Ódák (Hugo) (1823)
• Han d'Islande (1823) (Izlandi Hans)
• Nouvelles Odes (1824)
• Bug-Jargal (1826)
• Nils Gunnar Lie története (1826)
• Odes et Ballades (1826)
• Cromwell (1827)
• Les Orientales (1829)
• Le Dernier jour d'un condamné (1829) (Egy elítélt utolsó napja)
• Hernani (1830)
• Notre-Dame de Paris (1831), (A Notre-Dame-i púpos)
• Marion Delorme (1831)
• Les Feuilles d'automne (1831)
• Le roi s'amuse (1832)
• Lucrèce Borgia (1833) (Lucretia Borgia)
• Marie Tudor (1833)
• Littérature et philosophie mêlées (1834)
• Claude Gueux (1834)
• Angelo, tyran de padoue (1835)
• Les Chants du crépuscule (1835)
• La Esmeralda (az egyetlen opera librettója, amelyet maga Victor Hugo írt) (1836)
• Les Voix intérieures (1837)
• Ruy Blas (1838)
• Les Rayons et les ombres (1840)
• Le Rhin (1842)
• Les Burgraves (1843)
• Napoléon le Petit (1852)
• Les Châtiments (1853)
• Les Contemplations (1856)
• Les TRYNE (1856)
• La Légende des siècles (1859)
• Nyomorultak (1862)
• William Shakespeare (1864)
• Les Chansons des rues et des bois (1865)
• Les Travailleurs de la Mer (1866), (A tenger munkásai)
• La voix de Guernsey (1867)
• L'Homme qui rit (1869), (A férfi, aki nevet)
• L'Année terrible (1872)
• Quatrevingt-treize (Kilencvenhárom) (1874)
• Mes Fils (1874)
• Actes et paroles - Avant l'exil (1875)
• Actes et paroles - Pendant l'exil (1875)
• Actes et paroles - Depuis l'exil (1876)
• La Légende des Siècles 2e série (1877)
• L'Art d'être grand-père (1877)
• Histoire d'un crime 1re partie (1877)
• Histoire d'un crime 2e partie (1878)
• Le Pape (1878)
• La pitié suprême (1879)
• Vallások és vallás (1880)
• L'Âne (1880)
• Les Quatres vents de l'esprit (1881)
• Torquemada (1882)
• La Légende des siècles III. kötet (1883)
• L'Archipel de la Manche (1883)

Victor Hugo versei

Hugo halála után jelent meg

• Théâtre en liberté (1886)
• La fin de Satan (1886)
• Choses vues (1887)
• Toute la lyre (1888)
• Amy Robsart (1889)
• Les Jumeaux (1889)
• Actes et Paroles Depuis l'exil, 1876-1885 (1889)
• Alpes et Pyrénées (1890)
• Dieu (1891)
• France et Belgique (1892)
• Toute la lyre - dernière série (1893)
• Les fromages (1895)
• Levelezések - I. kötet (1896)
• Levelezések - II. kötet (1898)
• Les années funestes (1898)
• Choses vues - nouvelle série (1900)
• Post-scriptum de ma vie (1901)
• Dernière Gerbe (1902)
• Mille francs de récompense (1934)
• Océan. Tas de pierres (1942)
• L'Intervention (1951)
• Beszélgetések az örökkévalósággal

Online szövegek

• Victor Hugo művei a Project Gutenbergnél
• Victor Hugo művei az Internet Archive-ban
• Victor Hugo művei az Online Könyvek Oldalán
• Victor Hugo politikai beszédei: Victor Hugo, Az én bosszúm a testvériség!
• Válogatott költészet
• Életrajz és beszéd 1851-ből
• Gyászjelentés a The Times-ban