Egyesült Államok Alkotmánya I. cikke: a Kongresszus szerepe és jogkörei

1. szakasz: A tagok összetétele és megválasztása

A képviselőház a több állam népe által minden második évben megválasztott képviselőkből áll, és az egyes államok választói rendelkeznek az állami törvényhozás legnépesebb ágának választói számára előírt képesítéssel.

A második szakasz előírja, hogy a képviselőház tagjait kétévente az egyes államok lakosai választják meg. Az adott államban azok az "elektorok" (választók), akikről az állam úgy dönt, hogy "az állami törvényhozás legnagyobb létszámú ágának" választásra jogosult tagjai az adott államból a képviselőház tagjaira szavazhatnak.

2. szakasz: A tagok képzettsége

Nem lehet képviselő az a személy, aki nem töltötte be a huszonötödik életévét, és nem volt hét éve az Egyesült Államok polgára, és aki megválasztásakor nem lakosa annak az államnak, amelyben megválasztják.

Az Alkotmány három követelményt ír elő a képviselőkkel szemben. A képviselőnek legalább 25 évesnek kell lennie. Abban az államban kell élnie, amelyben megválasztják. A képviselőnek az előző hét évben az Egyesült Államok állampolgárának kell lennie.

3. szakasz: A képviselők és az adók felosztása

A képviselőket és a közvetlen adókat fel kell osztani az egyes államok között, amelyek ebbe az Unióba tartozhatnak, számuknak megfelelően, amelyet úgy kell meghatározni, hogy a szabad személyek teljes számához, beleértve az évekre szóló szolgálatra kötelezetteket is, és kivéve az adózatlan indiánokat, hozzá kell adni az összes többi személy háromötödét. A tényleges számbavételt az Egyesült Államok Kongresszusának első ülését követő három éven belül, majd minden ezt követő tízéves cikluson belül kell elvégezni, olyan módon, ahogyan azt a törvény elrendeli. A képviselők száma nem haladhatja meg a harmincezret, de minden államnak legalább egy képviselőt kell kapnia; és amíg a számbavétel meg nem történik, New Hampshire állam három, Massachusetts nyolc, Rhode-Island és Providence Plantations egy, Connecticut öt, New-York hat, New Jersey négy, Pennsylvania nyolc, Delaware egy, Maryland hat, Virginia tíz, Észak-Karolina öt, Dél-Karolina öt és Georgia három képviselőt választhat.

Hosszas vita után az alkotmány kidolgozói kompromisszumot kötöttek, és a népességszámot tették meg a képviselőházi helyek számának meghatározásának alapjául (ezt nevezik arányosításnak). Az arányosítást az államok közötti adókötelezettségek meghatározására is alkalmazták. Ennek érdekében az alkotmány előírja, hogy tízévente népszámlálást kell tartani. Ennek célja az egyes államok és az egész nemzet népességének meghatározása. Meghatározza azt a szabályt is, hogy kit kell és kit nem kell bevonni a számlálásba. Mivel az alkotmány az országos népszámlálás befejezése előtt lépne hatályba, a képviselőházi helyek ideiglenes elosztásáról rendelkezik.

Eredetileg az egyes államok és a nemzet egészének népességét úgy határozták meg, hogy a szabad személyek teljes számához hozzáadták az összes többi személy (rabszolgák) számának háromötödét, de nem számították hozzá az adózatlan amerikai őslakosok számát. Ez az alkotmányos szabály a háromötödös kompromisszum néven vált ismertté. Ezt alkalmazták a képviselőházi képviselők számának meghatározására. A nagyobb államok több pénzzel járultak hozzá, és így több helyük lett volna a képviselőházban.

A tizennegyedikmódosítás eltörölte a háromötödös szabályt, és elrendelte, hogy a népszámlálás során bőrszíntől függetlenül mindenkit meg kell számolni. Előírta, hogy a huszonegy évesnél idősebb férfiak szavazhatnak. A tizenhatodik módosítás megszüntette az arányosítás és a közvetlen adók közötti kapcsolatot. A 19. módosítás megszüntette a nemek szerinti korlátozást, lehetővé téve a nők számára a szavazati jogot. A 26. módosítás a 18. életévüket betöltött személyekre csökkentette a választójogi korhatárt. De e módosítások egyike sem változtatta meg a kongresszusi elosztást.

Az 1929-es újraelosztási törvény elfogadása óta a Kongresszus 435-ben határozta meg a képviselőházi helyek számát, kivéve 1959-ben, amikor Alaszkát és Hawaiit államként felvették. Ekkor a szám ideiglenesen 437 lett.

4. szakasz: Üres álláshelyek

Ha valamely állam képviseletében megüresedik egy hely, a végrehajtó hatóság választási iratokat bocsát ki az ilyen helyek betöltésére.

A második szakasz negyedik szakasza úgy rendelkezik, hogy ha a képviselőházban megüresedik a képviselői hely, nem a képviselőház feladata, hogy gondoskodjon a helyettesítésről. Ez annak az államnak a feladata, amelynek a megüresedett helyét újra be kell tölteni. Ezenkívül az Alkotmány nem hatalmazza fel az állam kormányzóját arra, hogy ideiglenes helyettesítőt nevezzen ki. Neki kell megszerveznie a megüresedett hely betöltésére szolgáló rendkívüli választást. A választás megtartására vonatkozó eredeti képesítések és eljárások továbbra is érvényesek.

szakasz: A házelnök és más tisztségviselők; vádemelés

A képviselőház választja meg a házelnököt és más tisztségviselőket, és kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a vádaskodásra.

A második szakasz arról is rendelkezik, hogy a képviselőház megválaszthatja a házelnökét és egyéb tisztségviselőit. Az Alkotmány nem írja elő, de minden házelnök a képviselőház tagja volt. A házelnök ritkán elnököl a Ház rendes ülésein. Ehelyett úgy dönt, hogy egy fiatalabb tagot bíz meg a feladat elvégzésével.

Végül a második szakasz a Képviselőház kizárólagos hatáskörébe utalja a felelősségre vonást. Bár a Legfelsőbb Bíróságnak még nem volt alkalma értelmezni ezt a konkrét rendelkezést, a Bíróság felvetette, hogy a Háznak a "kizárólagos" vádhatósági jogkörrel való felruházása a Házat teszi kizárólagos értelmezőjévé annak, hogy mi minősül vádolható bűncselekménynek.

Ezt a jogkört, amely a büntetőeljárás esküdtszék általi vádemeléshez hasonló, csak ritkán használták. A képviselőház 1789 óta 62 alkalommal kezdeményezett vádemelési eljárást, és ennek eredményeként tizenkilenc szövetségi tisztviselőt vontak hivatalosan felelősségre, köztük: két elnököt (Andrew Johnson és Bill Clinton), egy kabinettitkárt (William W. Belknap), egy szenátort (William Blount), egy legfelsőbb bírósági társbírót (Samuel Chase) és tizennégy szövetségi bírót.

Az Alkotmány nem határozza meg, hogyan kell megindítani a felelősségre vonási eljárást. A 20. század elejéig egy képviselőházi tag felállhatott, és javasolhatta a vádemelést, amelyet aztán egy bizottsághoz utaltak vizsgálatra. Jelenleg a képviselőház igazságügyi bizottsága kezdeményezi az eljárást. Ezt csak a vádak kivizsgálása után teszi meg, és ajánlásokat készít az egész Ház számára megfontolásra. Ha a Ház megszavazza a vádemelési határozatot, az igazságügyi bizottság elnöke ajánlást tesz a "vezetők" névsorára, akiket a Ház ezt követően határozattal hagy jóvá. Ezek a képviselők lesznek aztán a vádlottak csoportja a szenátusban folyó vádemelési perben (lásd a 3. szakasz 6. pontját).

1. szakasz: Összetétel; a szenátorok megválasztása

Az Egyesült Államok Szenátusa minden államból két szenátorból áll, akiket a törvényhozás választ hat évre; és minden szenátornak egy szavazata van.

A harmadik szakasz első szakasza kimondja, hogy minden államnak két szenátor áll rendelkezésére. Kijelenti, hogy ezeket az állam törvényhozása választja meg, és hatéves időtartamra választják őket. Minden szenátornak egy szavazata van. Ezekkel a rendelkezésekkel az alkotmány alkotói az államok mint államok érdekeit kívánták védeni. Ezt a záradékot azonban felváltotta az 1913-ban ratifikált tizenhetedik módosítás. A szenátusban felmerült problémák miatt úgy módosították, hogy a szenátorokat mostantól az állami törvényhozások helyett a nép választja meg.

2. szakasz: Szenátorok besorolása; üresedések

Közvetlenül azután, hogy az első választás következtében összegyűlnek, a lehető legegyenletesebben három osztályra osztják őket. Az első osztály szenátorainak helye a második év lejártakor, a második osztályé a negyedik év lejártakor, a harmadik osztályé pedig a hatodik év lejártakor üresedik meg, úgy, hogy minden második évben egyharmadot lehet választani; és ha bármely állam törvényhozásának szünetében lemondás vagy más okból üresedés következik be, a végrehajtó hatalom a törvényhozás következő üléséig ideiglenes kinevezéseket tehet, amely akkor tölti be az ilyen üresedéseit.

A szenátus körülbelül egyharmadát kétévente újraválasztják. De a teljes testület soha nem áll ugyanazon évben újraválasztásra. A tizenhetedik módosítás megváltoztatta a megüresedett helyek betöltésének módját. A tizenhetedik módosítás értelmében, ha egy szenátor meghal vagy távozik hivatalából, az állam kormányzója kinevezhet egy ideiglenes szenátort, amíg a rendkívüli választások megtartására sor nem kerül.

3. szakasz: Szenátorok képzettsége

Senki sem lehet szenátor, aki nem töltötte be a harmincadik életévét, és nem volt kilenc éve az Egyesült Államok polgára, és aki megválasztásakor nem lakosa annak az államnak, amelynek megválasztják.

A szenátornak legalább 30 évesnek kell lennie, megválasztása előtt legalább kilenc éve az Egyesült Államok állampolgára, és a választás időpontjában abban az államban kell laknia, amelyet képviselni fog. A képviselőházi képviselőkhöz hasonlóan az alkotmány határozza meg a szenátori tisztség betöltéséhez szükséges képesítéseket.

szakasz: Az alelnök mint a szenátus elnöke

Az Egyesült Államok alelnöke a Szenátus elnöke, de nem rendelkezik szavazati joggal, kivéve, ha egyenlő arányban osztoznak.

A harmadik szakasz úgy rendelkezik, hogy az alelnök a szenátus elnöke. Ebben a minőségében az alelnök, aki nem tagja a szenátusnak, szavazategyenlőség esetén szavazategyenlőséget dönthet. A nemzet történelmének korai szakaszában az alelnökök gyakran elnököltek a szenátusban. A modern időkben az alelnök ezt általában csak ünnepélyes alkalmakkor teszi, vagy amikor szavazategyenlőség várható. A szavazategyenlőséget eldöntő szavazatot eddig 243 alkalommal 35 különböző alelnök adta le.

szakasz: Az ideiglenes elnök és más tisztségviselők

A szenátus választja [sic] a többi tisztségviselőt, valamint az ideiglenes elnököt az alelnök távollétében, vagy amikor az Egyesült Államok elnökének hivatalát gyakorolja.

Az ötödik szakasz a szenátus ideiglenes (azaz ideiglenes) elnökéről rendelkezik, aki a szenátus által erre a tisztségre megválasztott szenátor, aki akkor elnököl a testületben, amikor az alelnök vagy távol van, vagy az elnöki tisztséget gyakorolja.

A szenátus jelenlegi gyakorlata az, hogy minden kongresszus elején megválasztja a teljes munkaidős ideiglenes elnököt, szemben azzal, hogy ez a tisztség csak az alelnök távolléte idejére szól. A második világháború óta a többségi párt rangidős (leghosszabb ideig hivatalban lévő) tagja tölti be ezt a tisztséget. A házelnökhöz hasonlóan az alkotmány nem írja elő, hogy az ideiglenes elnöknek szenátornak kell lennie, de a hagyományok szerint mindig szenátort választanak.

6. szakasz: A vád alá helyezési eljárás

A szenátus kizárólagos hatáskörrel rendelkezik minden vád alá helyezés tárgyalásához. Amikor e célból ülésezik, eskü alatt vagy megerősítés mellett kell eljárnia. Az Egyesült Államok elnökének tárgyalásakor a főbíró elnököl: És a jelenlévő képviselők kétharmadának egyetértése nélkül senkit sem lehet elítélni.

A képviselőház szavaz az elnök, az alelnök vagy más köztisztviselő felelősségre vonásáról, de a szenátus bíró és esküdtszék. A vádlottat a szenátus kétharmados szavazatával lehet eltávolítani hivatalából. A szenátus mindössze két alkalommal emelt vádat még hivatalban lévő elnök ellen. Ez 1868-ban Andrew Johnson és 1998-ban Bill Clinton ellen történt. Mindkét esetben az elnököt nem ítélték el, és hivatali idejét letölthette.

7. szakasz: Büntetés elítélés esetén; Büntetés elítélés esetén

A vád alá helyezési ügyekben hozott ítélet nem terjedhet tovább a hivatalból való eltávolításnál, valamint a hivatalból való kizárásnál, hogy az Egyesült Államokban bármilyen tiszteletbeli, bizalmi vagy nyereséges hivatalt betöltsön vagy élvezzen: de az elítélt fél mindazonáltal a törvény szerint felelősségre vonható, és vád alá helyezhető, bíróság elé állítható, megítélhető és büntethető.

Ha valamelyik tisztviselőt vád alá helyezik, azonnal felmentik tisztségéből. A jövőben nem tölthet be semmilyen közhivatalt. Más büntetés nem alkalmazható. A tisztségéből eltávolított személy ellen továbbra is büntetőeljárás indítható. Emellett peres eljárások is indulhatnak ellene.

szakasz: A tartás ideje, helye és módja

A szenátor- és képviselőválasztás idejét, helyét és módját minden államban a törvényhozás írja elő; de a Kongresszus bármikor törvényben hozhat vagy módosíthat ilyen szabályokat, kivéve a szenátorválasztás helyét.

Az állami törvényhozások feladata, hogy eldöntsék, hogyan tartsák meg a kongresszusi választásokat. Dönthetnek a választások ütemezéséről, arról, hogy a választók hol adhatják le szavazataikat, és hogyan kell a választóknak regisztrálniuk. A kongresszusnak joga van megváltoztatni ezeket a szabályokat.

2. szakasz: A kongresszus ülései

A Kongresszus minden évben legalább egyszer összeül, és ez az ülés december első hétfőjén lesz, kivéve, ha a törvény más napot jelöl ki.

A 2. szakasz meghatározza azt az éves időpontot, amikor a kongresszusnak össze kell ülnie. Ezzel az Alkotmány felhatalmazza a Kongresszust arra, hogy ülésezzen, függetlenül attól, hogy az elnök összehívta-e az ülést vagy sem.

1. szakasz: A tagok képzettsége

Mindegyik Ház a saját tagjai választásának, visszatérésének és képesítésének bírája, és mindegyik Ház többsége határozatképes az ügyek intézéséhez; de kisebb számban is elnapolhatják a napról napra történő tárgyalást, és felhatalmazást kaphatnak arra, hogy a hiányzó képviselők jelenlétét olyan módon és olyan szankciók mellett kényszerítsék ki, amilyeneket az egyes Házak előírhatnak.

Az ötödik szakasz kimondja, hogy a Ház többsége határozatképes; ennél kisebb számú képviselő elnapolhatja a Ház ülését, vagy a hiányzó tagok jelenlétét kikényszerítheti. A gyakorlatban a határozatképesség követelményét szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. A határozatképesség feltételezhető, kivéve, ha egy tag által kért határozatképességi felhívás ennek ellenkezőjét bizonyítja. A képviselők ritkán kérnek határozatképességi felhívást a határozatképtelenség bizonyítására; gyakrabban használják a határozatképességi felhívást halogató taktikaként.

2. szakasz: Szabályok

Mindegyik Ház meghatározhatja eljárási szabályait, megbüntetheti tagjait rendbontó magatartásért, és kétharmados egyetértéssel kizárhat egy tagot.

Minden Ház meghatározhatja saját szabályzatát (feltéve, hogy a Ház határozatképes), és bármelyik tagját megbüntetheti. Egy tag kizárásához kétharmados szavazásra van szükség. Az 5. szakasz 2. pontja nem ad konkrét útmutatást az egyes házak számára arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan módosíthatják a házszabályokat, a részleteket az egyes kamarákra bízza.

3. szakasz: Az eljárások nyilvántartása

Mindkét Ház naplót vezet a munkájáról, és időről időre közzéteszi azt, kivéve azokat a részeket, amelyek megítélésük szerint titoktartást igényelnek; és bármelyik Ház tagjainak igenlő és nemleges szavazatát bármely kérdésben a jelenlévők egyötödének kívánságára be kell jegyezni a naplóba.

Minden Háznak naplót kell vezetnie és közzétennie, bár dönthet úgy, hogy a napló bármely részét titokban tartja. A naplóban a Ház határozatait - nem pedig a viták során elhangzott szavakat - rögzítik; ha a jelenlévők egyötöde (feltételezve a határozatképesség meglétét) kéri, a képviselők szavazatait is be kell jegyezni egy adott kérdésben.

4. szakasz: Elnapolás

A Kongresszus ülésszakának ideje alatt egyik Ház sem halaszthatja el a másik Ház hozzájárulása nélkül három napnál hosszabb időre, és nem mehet más helyre, mint ahol a két Ház ülésezik.

Egyik Ház sem tarthat három napnál hosszabb szünetet a másik beleegyezése nélkül. Gyakran előfordul, hogy a Ház háromnaponta pro forma ülést tart. Az ilyen üléseket csak az alkotmányos követelmény teljesítése érdekében tartják. Nem az ügyek intézése a céljuk. Egyik Ház sem ülésezhet a másik Ház beleegyezése nélkül a mindkét Ház számára kijelölt helyen (a Capitoliumban).

1. szakasz: Kártalanítás és jogvédelem

A szenátorok és a képviselők szolgálataikért törvény által megállapítandó és az Egyesült Államok kincstárából fizetett díjazásban részesülnek. Minden esetben, kivéve a hazaárulást, a bűncselekményeket és a béke megszegését, a Házuk ülésén való jelenlétük alatt, valamint a Házba való be- és onnan való visszatérésük során nem tartóztathatják le őket; és bármelyik Házban tartott beszéd vagy vita során máshol nem hallgathatják ki őket.

A szenátorok és a képviselők maguk állapítják meg javadalmazásukat. A huszonhetedik módosítás értelmében a javadalmazásuk bármilyen módosítása csak a következő kongresszusi választások után lép hatályba.

Mindkét ház tagjai bizonyos kiváltságokkal rendelkeznek, amelyek a brit parlament tagjai által élvezett kiváltságokon alapulnak. A képviselők, akik bármelyik Házban részt vesznek, oda mennek vagy onnan visszatérnek, nem tartóztathatók le, kivéve árulás, bűncselekmény vagy békétlenség esetén. Nem perelhető be egy szenátor vagy képviselő a kongresszusi vita során történt rágalmazás miatt, és a kongresszus tagja által a kongresszus ülésén elmondott beszéd sem képezheti büntetőeljárás alapját.

2. szakasz: Függetlenség a végrehajtó hatalomtól

Egyetlen szenátor vagy képviselő sem nevezhető ki az alatt az idő alatt, amelyre megválasztották, az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó olyan polgári hivatalba, amelyet létrehoztak, vagy amelynek jövedelmét ez idő alatt megnövelték; és egyetlen olyan személy sem lehet tagja egyik Háznak sem, aki az Egyesült Államok alatt bármilyen hivatalt visel, amíg hivatalában van.

A szenátorok és képviselők nem tölthetnek be egyidejűleg kongresszusi tisztséget és a végrehajtó hatalomban betöltött tisztséget. Ez a korlátozás a törvényhozás függetlenségét hivatott védeni, megakadályozva, hogy az elnök pártfogással szavazatokat vásároljon a Kongresszusban. Ez jelentős különbség a brit parlament politikai rendszeréhez képest, ahol a kabinet minisztereinek kötelezően parlamenti képviselőknek kell lenniük.

szakasz: Bevételi számlák

Minden bevételek növelésére irányuló törvényjavaslat a képviselőházból származik; a szenátus azonban a többi törvényjavaslathoz hasonlóan módosító javaslatokat tehet, illetve azokkal egyetérthet.

Ez határozza meg az adózással kapcsolatos kongresszusi törvények meghozatalának módját. Ennek megfelelően bármelyik törvényjavaslat a Kongresszus bármelyik házából származhat, kivéve a bevételi törvényjavaslatot, amely csak a Képviselőházból származhat.

Az amerikai alkotmány e záradéka egy angol parlamenti gyakorlatból ered, amely szerint minden pénzről szóló törvényjavaslatnak első olvasatban meg kell jelennie az alsóházban. Ez a gyakorlat azt hivatott biztosítani, hogy a pénztárca feletti hatalom a népre leginkább reagáló törvényhozó testület kezében legyen, bár az angol gyakorlatot Amerikában módosították azzal, hogy a szenátusnak lehetővé tették e törvényjavaslatok módosítását.

2. szakasz: A törvényjavaslatoktól a törvényig

Minden olyan törvényjavaslatot, amely a képviselőház és a szenátus által elfogadott, mielőtt törvényerőre emelkedne, be kell nyújtani az Egyesült Államok elnökének; ha jóváhagyja, aláírja, de ha nem, akkor a kifogásaival együtt visszaküldi annak a háznak, amelyben a törvényjavaslat született, amely a kifogásokat a naplójában nagy terjedelemben bejegyzi, és újból megvizsgálja azt. Ha az újbóli megfontolás után a Ház kétharmada egyetért a törvényjavaslat elfogadásával, azt a kifogásokkal együtt megküldik a másik Háznak, amely szintén újból megvizsgálja, és ha a Ház kétharmada jóváhagyja, törvényerőre emelkedik. Minden ilyen esetben azonban a két Ház szavazatait az igenek és a nemek alapján kell megállapítani, és a törvényjavaslat mellett és ellen szavazó személyek nevét be kell jegyezni az egyes Házak naplójába. Ha bármely törvényjavaslatot az elnök nem küld vissza tíz napon belül (vasárnapok kivételével), miután azt benyújtották neki, az ugyanolyan módon válik törvénnyé, mintha aláírta volna, kivéve, ha a Kongresszus elnapolásával megakadályozza a visszatérést, amely esetben nem lesz törvény.

Ezt a záradékot a Presentment Clause néven ismerik. Mielőtt egy törvényjavaslat törvényerőre emelkedik, be kell nyújtani az elnöknek, akinek tíz napja van (vasárnapok kivételével), hogy intézkedjen róla. Ha az elnök aláírja a törvényjavaslatot, az törvényerőre emelkedik. Ha nem ért egyet a törvényjavaslattal, akkor azt kifogásaival együtt vissza kell küldenie abba a Házba, ahol az született. Ez az eljárás vétó néven vált ismertté, bár ez a szó nem szerepel az első cikk szövegében. A törvényjavaslat ezután nem válik törvénnyé, kivéve, ha mindkét ház kétharmados szavazattal felülbírálja a vétót. Ha az elnök a törvényjavaslatot a tíznapos határidőn belül sem aláírni, sem visszaadni nem tudja, a törvényjavaslat törvényerőre emelkedik, kivéve, ha a Kongresszus időközben elnapolta a munkáját, és így az elnök nem tudja visszaadni a törvényjavaslatot annak a Háznak, ahol az született. Ez utóbbi esetben az elnök azzal, hogy az ülésszak vége felé nem tesz lépéseket a törvényjavaslattal kapcsolatban, "zsebvétót" gyakorol, amelyet a Kongresszus nem írhat felül. Az előbbi esetben, amikor az elnök hagyja, hogy a törvényjavaslat aláíratlanul váljon törvénnyé, a gyakorlatnak nincs általános elnevezése, de a legújabb tudományos kutatások "alapértelmezett törvényhozásnak" nevezik.

Nem volt egyértelmű, hogy a zsebvétó szempontjából pontosan mi minősül elnapolásnak. A Pocket Veto ügyben (1929) a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy "az "elnapolással" kapcsolatban nem az a meghatározó kérdés, hogy a Kongresszus végleges elnapolásáról van-e szó, vagy átmeneti elnapolásról, például az első ülésszak elnapolásáról, hanem az, hogy olyanról van-e szó, amely "megakadályozza" az elnököt abban, hogy a törvényjavaslatot a megadott határidőn belül visszaadja annak a Háznak, amelyben az keletkezett". Mivel a Kongresszus egyik háza sem ülésezett, az elnök nem tudta visszaadni a törvényjavaslatot egyiküknek sem, így lehetővé tette a zsebvétó alkalmazását. A Wright kontra Egyesült Államok ügyben (1938) azonban a Bíróság úgy döntött, hogy a csak az egyik Ház ülésszakának elnapolása nem minősül a zsebvétóhoz szükséges kongresszusi ülésszaknak. Ilyen esetekben a kérdéses Ház titkára vagy jegyzője volt illetékes a törvényjavaslat átvételére.

3. szakasz: Elnöki vétó

Minden olyan rendeletet, határozatot vagy szavazást, amelyhez a Szenátus és a Képviselőház egyetértése szükséges (kivéve az elnapolás kérdését), az Egyesült Államok elnökének kell benyújtani; és mielőtt az hatályba lépne, az elnöknek jóvá kell hagynia, vagy ha nem hagyja jóvá, a Szenátus és a Képviselőház kétharmadának újra el kell fogadnia, a törvényjavaslatok esetében előírt szabályok és korlátozások szerint.

1996-ban a Kongresszus elfogadta a Line Item Veto Act-et, amely lehetővé tette az elnök számára, hogy a törvény aláírásával egyidejűleg bizonyos kiadásokat visszavonjon. A kongresszus jóváhagyhatta a törlést, és visszaállíthatta a forrásokat. Az elnök megvétózhatta a jóváhagyás elutasítását, de a Kongresszus mindkét ház kétharmados szavazatával felülbírálhatta a vétót. A Clinton kontra New York város ügyében a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek találta a Line Item Veto Act-et, mivel az sértette a Presentment klauzulát. Először is, az eljárás jogalkotási hatásköröket ruházott át az elnökre, és ezzel megsértette a nem átruházás doktrínáját. Másodszor, az eljárás megsértette a hetedik szakasz feltételeit, amely kimondja, hogy "ha jóváhagyja [a törvényjavaslatot], akkor aláírja, ha nem, akkor visszaadja". Az elnök tehát aláírhatja a törvényjavaslatot, megvétózhatja, vagy nem tehet semmit, de nem módosíthatja a törvényjavaslatot, majd aláírhatja azt.

Minden olyan törvényjavaslatot, rendeletet, határozatot vagy szavazást, amelyet mindkét háznak el kell fogadnia, kivéve az elnapolás kérdését, törvényerőre emelkedés előtt be kell nyújtani az elnöknek. Alkotmánymódosítási javaslatot azonban mindkét ház kétharmada az V. cikkben előírtak szerint az elnök általi mérlegelés nélkül az államok elé terjeszthet ratifikációra.

Felsorolt hatáskörök

A Kongresszus jogalkotási hatáskörét a nyolcadik szakasz sorolja fel:

A Kongresszus hatáskörrel rendelkezik

• Adók, vámok, illetékek és jövedéki adók megállapítása és beszedése az Egyesült Államok adósságainak megfizetése, valamint a közös védelem és az általános jólét biztosítása érdekében; de minden vám, illeték és jövedéki adó egységes az Egyesült Államok egész területén;
• Pénzt kölcsönözni az Egyesült Államok hitelére;
• A külföldi nemzetekkel, az egyes államok közötti és az indián törzsekkel folytatott kereskedelem szabályozása;
• A honosítás egységes szabályainak és a csődökre vonatkozó egységes törvényeknek az Egyesült Államok egész területén történő megalkotása;
• Pénzverés, a pénz és a külföldi érmék értékének szabályozása, valamint a súlyok és mértékek szabványának meghatározása;
• Az Egyesült Államok értékpapírjainak és érméinek hamisítása büntetésének előírása;
• Postahivatalok és postautak létesítése;
• A tudomány és a hasznos művészetek fejlődésének előmozdítása azáltal, hogy a szerzők és feltalálók számára korlátozott ideig kizárólagos jogot biztosítanak írásaik és felfedezéseik felhasználására;
• A Legfelsőbb Bíróságnak alárendelt bíróságok létrehozása;
• A nyílt tengeren elkövetett kalózkodás és bűncselekmények, valamint a nemzetek joga elleni bűncselekmények meghatározása és büntetése;
• Háborút hirdetni, hadüzenetet és megtorló levelet adni, valamint szabályokat alkotni a szárazföldi és vízi foglyul ejtésekre vonatkozóan;
• A hadseregek felállítása és támogatása, de az erre a célra szánt pénzösszegek felhasználása nem lehet két évnél hosszabb időtartamra szól;
• A haditengerészet biztosítása és fenntartása;
• A szárazföldi és tengeri erők kormányzására és szabályozására vonatkozó szabályok megalkotása;
• Rendelkezni a milícia összehívásáról az Unió törvényeinek végrehajtására, a felkelések leverésére és az inváziók visszaverésére;
• A milícia megszervezéséről, felfegyverzéséről és fegyelmezéséről, valamint a milícia azon részének irányításáról, amelyet az Egyesült Államok szolgálatában alkalmazhatnak, fenntartva az államoknak a tisztek kinevezését és a kongresszus által előírt fegyelem szerinti kiképzés hatáskörét;
• A kizárólagos törvényhozás gyakorlása minden esetben, bármilyen ügyben, olyan kerületben (amely nem haladja meg a tíz mérföld négyzetmétert), amely egyes államok engedményezése és a Kongresszus elfogadása révén az Egyesült Államok kormányának székhelyévé válhat, és hasonló hatalmat gyakorolhat minden olyan hely felett, amelyet annak az államnak a törvényhozása, amelyben az állam található, beleegyezésével vásároltak erődök, magazinok, arzenálok, dokkok és más szükséges épületek felállítására; - és
• Minden olyan törvényt meghozni, amely szükséges és megfelelő a fenti hatáskörök, valamint minden egyéb, az Alkotmány által az Egyesült Államok kormányára, illetve annak bármelyik minisztériumára vagy tisztviselőjére ruházott hatáskörök végrehajtásához.

A Kongresszus számos hatáskörét tágan értelmezték. Leginkább az adóztatási és kiadási, az államközi kereskedelmi, valamint a szükséges és megfelelő klauzulát tekintik úgy, hogy az kiterjedt hatásköröket biztosít a Kongresszusnak.

A kongresszus adókat állapíthat meg és szedhet be az Egyesült Államok "közös védelmére" vagy "általános jólétére". Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága nem gyakran határozta meg az "általános jólét" fogalmát, a politikai kérdést a Kongresszusra bízva. Az Egyesült Államok kontra Butler ügyben (1936) a Bíróság először értelmezte a záradékot. A vita középpontjában egy olyan adó állt, amelyet a mezőgazdasági termékek, például a húsfeldolgozóktól szedtek be; az adóból befolyt összegeket nem az államkincstár általános alapjaiba fizették be, hanem kifejezetten a farmerek számára különítették el. A Bíróság megsemmisítette az adót, mivel úgy ítélte meg, hogy az adóztatási és kiadási záradék általános jólétre vonatkozó megfogalmazása csak "a nemzeti, nem pedig a helyi jólétre vonatkozó ügyekre" vonatkozik. A Kongresszus továbbra is széles körben használja az adózási és kiadási záradékot; például a társadalombiztosítási programot az adózási és kiadási záradék alapján engedélyezték.

A kongresszusnak jogában áll az Egyesült Államok hitelére kölcsönt felvenni. 1871-ben, a Knox kontra Lee ügyben hozott ítéletében a Bíróság úgy döntött, hogy ez a záradék lehetővé teszi a Kongresszus számára, hogy váltókat bocsásson ki és tegye azokat törvényes fizetőeszközzé az adósságok kielégítésére. Amikor a Kongresszus pénzt vesz fel kölcsön, köteles az összeget az eredeti megállapodásban meghatározottak szerint visszafizetni. Az ilyen megállapodások azonban csak "az uralkodó lelkiismeretére nézve kötelezőek", mivel a szuverén immunitás doktrínája megakadályozza, hogy a hitelező bírósághoz forduljon, ha a kormány megszegi kötelezettségvállalását.

Kereskedelmi záradék

A Kongresszusnak hatalma van [...] szabályozni a kereskedelmet a külföldi nemzetekkel, az egyes államok között és az indián törzsekkel;

A Legfelsőbb Bíróság ritkán korlátozta a kereskedelmi záradék széles körben eltérő célokra történő felhasználását. A kereskedelmi záradékkal kapcsolatos első fontos döntés a Gibbons v. Ogden volt, amelyet a Bíróság egyhangúlag hozott 1824-ben. Az ügyben egymásnak ellentmondó szövetségi és állami törvényekről volt szó: Thomas Gibbonsnak szövetségi engedélye volt arra, hogy gőzhajókat hajózzon a Hudson folyón, míg a másik félnek, Aaron Ogdennek New York állam által ugyanerre a tevékenységre biztosított monopóliuma volt. Ogden azt állította, hogy a "kereskedelem" csak az áruk vásárlását és eladását foglalja magában, azok szállítását nem. John Marshall főbíró elutasította ezt a felfogást. Marshall azt javasolta, hogy a "kereskedelem" magában foglalja az áruk hajózását is, és hogy ezt a keretalkotóknak "figyelembe kellett venniük". Marshall hozzátette, hogy a Kongresszus kereskedelem feletti hatásköre "önmagában teljes, a lehető legnagyobb mértékben gyakorolható, és nem ismer el más korlátozást, mint amit az Alkotmány előír".

A kereskedelmi záradék kiterjesztő értelmezését a XIX. század végén és a XX. század elején visszafogták, amikor a Bíróságon a laissez-faire hozzáállás dominált. Az Egyesült Államok kontra E. C. Knight Company (1895) ügyben a Legfelsőbb Bíróság korlátozta az újonnan elfogadott Sherman Antitrust Actet, amely a nemzet gazdaságát uraló monopóliumok felszámolására törekedett. A Bíróság kimondta, hogy a Kongresszus nem szabályozhatja az áruk gyártását, még akkor sem, ha azokat később más államokba szállítják. Melville Fuller főbíró azt írta, hogy "a kereskedelem a gyártást követi, és nem része annak".

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága néha alkotmányellenesnek ítélte a New Deal programokat, mert azok túlterjeszkedtek a kereskedelmi záradék értelmén. A Schechter Poultry Corp. kontra Egyesült Államok ügyben (1935) a Bíróság egyhangúlag megsemmisítette a baromfivágást szabályozó ipari törvénykönyveket, kijelentve, hogy a Kongresszus nem szabályozhatja a baromfival kapcsolatos kereskedelmet, amely "az államon belül végleg megpihent". Ahogy Charles Evans Hughes főbíró fogalmazott, "ami a szóban forgó baromfit illeti, az államközi kereskedelem áramlása megszűnt". A Kongresszus kereskedelmi klauzula hatáskörének felhasználására tett kísérletek elleni bírói döntések az 1930-as években is folytatódtak.

1937-ben a Legfelsőbb Bíróság kezdett eltávolodni a kongresszusi jogalkotással és a kereskedelmi záradékkal kapcsolatos laissez-faire hozzáállásától, amikor a National Labor Relations Board v. Jones & Laughlin Steel Company ügyben úgy döntött, hogy az 1935-ös National Labor Relations Act (közismert nevén a Wagner-törvény) alkotmányos. A vizsgált jogszabály megakadályozta, hogy a munkáltatók "tisztességtelen munkaügyi gyakorlatot" folytassanak, például elbocsássák a munkavállalókat azért, mert csatlakoztak a szakszervezethez. A törvény fenntartásával a Bíróság jelezte, hogy visszatér a John Marshall által képviselt filozófiához, miszerint a Kongresszus hozhat olyan törvényeket, amelyek szabályozzák az államközi kereskedelmet akár közvetve is befolyásoló tevékenységeket.

Ez az új hozzáállás 1942-ben szilárdan rögzült. A Wickard v. Filburn ügyben a Bíróság úgy döntött, hogy az 1938. évi mezőgazdasági kiigazítási törvény szerinti termelési kvóták alkotmányosan alkalmazhatók a tisztán belföldi fogyasztásra szánt mezőgazdasági termelésre (ebben az esetben a saját fogyasztásra termesztett búzára), mivel az államközi kereskedelemre gyakorolt hatása a Kongresszus hatáskörébe tartozik, hogy a kereskedelmi záradék alapján szabályozza azt. Ez a döntés jelentette a kezdetét annak, hogy a Bíróság teljes mértékben tiszteletben tartotta a Kongresszusnak a kereskedelmi klauzula szerinti hatáskörére vonatkozó állításait, ami egészen az 1990-es évekig tartott.

Az Egyesült Államok kontra Lopez (1995) volt az első olyan döntés hat évtized óta, amely egy szövetségi törvényt érvénytelenített azon az alapon, hogy az túllépte a Kongresszusnak a kereskedelmi záradék szerinti hatáskörét. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy bár a Kongresszusnak a kereskedelmi záradék alapján széles körű törvényhozási jogköre van, ez a jogkör korlátozott, és nem terjed ki olyan messzire a "kereskedelemtől", hogy felhatalmazza a kézifegyverek hordásának szabályozására, különösen akkor, amikor nem volt bizonyíték arra, hogy a fegyverek hordása tömegesen befolyásolja a gazdaságot. Egy későbbi ügyben, az Egyesült Államok kontra Morrison (2000) ügyben az igazságszolgáltatók úgy döntöttek, hogy a Kongresszus nem hozhat ilyen törvényeket, még akkor sem, ha bizonyított az összhatás.

Ezekkel a döntésekkel ellentétben a Legfelsőbb Bíróság továbbra is a Wickard v. Filburn ügyben hozott precedenst követi. A Gonzales kontra Raich ügyben úgy döntött, hogy a kereskedelmi klauzula felhatalmazza a Kongresszust arra, hogy a saját termesztésű kannabisz előállítását és használatát kriminalizálja, még akkor is, ha az államok engedélyezik annak gyógyászati célú felhasználását. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a korábbi ügyben tárgyalt mezőgazdasági termeléshez hasonlóan a házilag termesztett kannabisz is a szövetségi szabályozás legitim tárgya, mivel versenyez az államközi kereskedelemben forgalmazott marihuánával.

A Kongresszus egyéb hatáskörei

A Kongresszus egységes törvényeket hozhat létre a honosításra és a csődre vonatkozóan. Emellett pénzt is verhet, szabályozhatja az amerikai és a külföldi valuta értékét, és büntetheti a pénzhamisítókat. A Kongresszus meghatározhatja a súlyok és mértékegységek szabványait. A kongresszus létrehozhat továbbá postahivatalokat és postautakat (az utaknak azonban nem kell kizárólag a postai küldemények szállítására szolgálniuk). A kongresszus a tudomány és a hasznos művészetek fejlődését elősegítheti a szerzői jogok és a korlátozott időtartamú szabadalmak megadásával. Az első cikk nyolcadik szakaszának nyolcadik pontja, az úgynevezett szerzői jogi klauzula az eredeti alkotmányban a "jog" szó egyetlen előfordulása (bár a szó több módosításban is szerepel). Bár az örökös szerzői jog és szabadalom tilos, a Legfelsőbb Bíróság az Eldred kontra Ashcroft ügyben (2003) úgy döntött, hogy a szerzői jog időtartamának ismételt meghosszabbítása nem minősül örökös szerzői jognak; azt is meg kell jegyezni, hogy ez az egyetlen olyan felhatalmazás, ahol a kitűzött cél eléréséhez szükséges eszközökről kifejezetten rendelkeznek. A Legfelsőbb Bíróságnál alacsonyabb szintű bíróságokat a Kongresszus hozhat létre.

A kongresszusnak számos, a háborúval és a fegyveres erőkkel kapcsolatos hatásköre van. A háborús hatalmi klauzula értelmében csak a Kongresszus hirdethet háborút, de több esetben háború kihirdetése nélkül is felhatalmazta az elnököt a katonai konfliktusokban való részvételre. Az Egyesült Államok történetében öt háborút hirdettek ki: az 1812-es háborút, a mexikói-amerikai háborút, a spanyol-amerikai háborút, az első világháborút és a második világháborút. Egyes történészek szerint a Pancho Villa elleni hadműveletek során elfogadott jogi doktrínák és jogszabályok hatodik hadüzenetnek minősülnek. A kongresszus adhat fegyvertartási és megtorló leveleket. A kongresszus létrehozhatja és támogathatja a fegyveres erőket, de a hadsereg támogatására szánt előirányzatokat két évnél hosszabb ideig nem lehet felhasználni. Ezt a rendelkezést azért illesztették be, mert a keretalkotók féltek egy állandó hadsereg létrehozásától, amely békeidőben a polgári ellenőrzésen kívül állna. A Kongresszus szabályozhatja vagy összehívhatja az állami milíciákat, de az államoknak megmarad a tisztek kinevezésére és a személyzet kiképzésére vonatkozó jogkörük. A Kongresszusnak kizárólagos hatásköre van a szárazföldi és a haditengerészeti erőkre vonatkozó szabályok és rendelkezések meghozatalára is. Bár a végrehajtó hatalom és a Pentagon egyre nagyobb mértékű beavatkozást követel ebben a folyamatban, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága gyakran megerősítette a Kongresszus kizárólagos hatáskörét (pl. Burns v. Wilson, 346 U.S. 137 (1953)). A Kongresszus nem sokkal a második világháború után kétszer is élt ezzel a hatáskörrel, két jogszabály elfogadásával: a hadbírósági és katonai igazságszolgáltatás minőségének és igazságosságának javítása érdekében az Egységes Katonai Igazságszolgáltatási Kódex, valamint a Szövetségi Kártérítési Igényekről szóló törvény, amely más jogok mellett lehetővé tette a katonai szolgálatot teljesítők számára, hogy kártérítési pereket indítsanak, amíg az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Feres-doktrína néven ismert, megosztó ügyek sorozatában hatályon kívül nem helyezte a jogszabály e szakaszát.

A Kongresszus kizárólagos joggal rendelkezik arra, hogy "minden esetben" törvényt alkosson a nemzet fővárosára, a Columbia kerületre vonatkozóan. A Kongresszus úgy dönt, hogy e hatáskör egy részét átruházza a District of Columbia választott polgármesterére és tanácsára. Mindazonáltal a Kongresszus továbbra is szabadon hozhat bármilyen jogszabályt a kerületre vonatkozóan, amíg az alkotmányosan megengedett, a városi önkormányzat által hozott bármely jogszabályt hatályon kívül helyezheti, és technikailag bármikor visszavonhatja a városi önkormányzatot. A Kongresszus gyakorolhatja ezt a joghatóságot az államoktól erődök és más épületek felállítása céljából megvásárolt földterületek felett is.

Szükséges és megfelelő záradék

A Kongresszusnak hatalma van [...] minden olyan törvényt meghozni, amely szükséges és megfelelő a fenti hatáskörök és minden más, az Alkotmány által az Egyesült Államok kormányára, vagy annak bármelyik minisztériumára vagy tisztviselőjére ruházott hatáskörök végrehajtásához.

Végezetül a kongresszusnak jogában áll megtenni mindent, ami "szükséges és megfelelő" a felsorolt hatáskörök és - ami döntő fontosságú - a többi, rá ruházott hatáskör teljesítéséhez. Ezt úgy értelmezték, hogy a Wickard kontra Filburn ügyben felhatalmazást ad a büntetőjogi felelősségre vonásra azokkal szemben, akiknek cselekedetei "jelentős hatást" gyakorolnak az államközi kereskedelemre; Thomas Jefferson azonban a Kentucky-határozatokban, James Madison támogatásával, azt állította, hogy a szabályozási hatáskörből nem lehet büntetőjogi hatáskörre következtetni, és hogy az egyetlen büntetőjogi hatáskör a hazaárulás, a pénzhamisítás, a kalózkodás és a nyílt tengeren elkövetett bűncselekmények, valamint a nemzetek joga elleni bűncselekmények.

A szükséges és megfelelő záradékot rendkívül tágan értelmezték, ezáltal a kongresszusnak nagy mozgásteret biztosítva a jogalkotás során. A záradékot érintő első mérföldkőnek számító ügy a McCulloch kontra Maryland (1819) volt, amely egy nemzeti bank létrehozására vonatkozott. Alexander Hamilton a bank létrehozását támogatva azzal érvelt, hogy "többé-kevésbé közvetlen" kapcsolat áll fenn a bank és "az adók beszedésére, a pénzkölcsönök felvételére, az államok közötti kereskedelem szabályozására, valamint a flották és haditengerészet felállítására és fenntartására vonatkozó hatáskörök" között. Thomas Jefferson ezzel szemben azt állította, hogy a Kongresszus hatásköre "nemzeti bank nélkül is megvalósítható. A bank tehát nem szükséges, és következésképpen nem is felhatalmazza ez a kifejezés". John Marshall főbíró az előbbi értelmezéssel értett egyet. Marshall azt írta, hogy egy olyan alkotmány, amely felsorolja a Kongresszus összes hatáskörét, "egy jogi kódex terjedelmével bírna, és az emberi elme aligha tudná átfogni". Mivel az Alkotmány nem tudta volna felsorolni a Kongresszus hatáskörének "apró összetevőit", Marshall az általános jólét, a kereskedelem és más záradékok "nagy körvonalaiból" "következtetett" arra, hogy a Kongresszusnak joga van bankot alapítani. A szükséges és megfelelő klauzula ezen doktrínája szerint a Kongresszusnak olyan átfogóan széleskörű hatáskörei vannak (az úgynevezett hallgatólagos hatáskörök), amelyeket az Alkotmány nem sorol fel kifejezetten. A Kongresszus azonban nem hozhat törvényeket kizárólag a hallgatólagos hatáskörök alapján, minden intézkedésnek szükségesnek és megfelelőnek kell lennie a felsorolt hatáskörök végrehajtásához.

Az első cikk kilencedik szakasza korlátozza a Kongresszus hatáskörét:

A Kongresszus az ezerkilencszáznyolcszáznyolcadik év előtt nem tilthatja meg az olyan személyek bevándorlását vagy behozatalát, akiket a jelenleg létező államok bármelyikehelyénvalónak tart befogadni, de az ilyen behozatalra adót vagy vámot lehet kivetni, amely személyenként nem haladhatja meg a tíz dollárt.

A Habeas Corpus kiváltsága nem függeszthető fel, kivéve, ha lázadás vagy invázió esetén a közbiztonság azt megköveteli.

Nem fogadható el Bill of Attainder vagy ex post facto törvény.

Nem lehet fejkvótaadót vagy más közvetlen adót kivetni, kivéve, ha az arányos a népszámlálással vagy a számbavétellel, amelynek elvégzésére az előbbiekben utasítást adtak.

A bármely államból exportált árucikkekre nem vethető ki adó vagy vám.

A kereskedelmi vagy adószabályok nem adhatnak elsőbbséget az egyik állam kikötőinek a másik állam kikötőivel szemben; és az egyik államba tartó vagy onnan induló hajók nem kötelezhetők arra, hogy egy másik államban belépjenek, vámoljanak vagy vámot fizessenek.

A kincstárból csak a törvényben meghatározott előirányzatok függvényében lehet pénzt kivenni; és az összes közpénz bevételéről és kiadásáról időről időre rendszeres kimutatást és elszámolást kell közzétenni.

Az Egyesült Államok nem adományozhat nemesi címet: És egyetlen olyan személy sem fogadhat el a kongresszus hozzájárulása nélkül semmilyen ajándékot, díjat, hivatalt vagy címet, bármiféle királytól, hercegtől vagy idegen államtól, aki bármilyen jövedelemmel járó vagy bizalmi tisztséget tölt be.

Rabszolga-kereskedelem

E szakasz első záradéka megakadályozza, hogy a Kongresszus olyan törvényt fogadjon el, amely 1808 előtt korlátozná a rabszolgák Egyesült Államokba történő behozatalát. A kongresszus azonban minden egyes behozott rabszolga után tíz dollárig terjedő egy főre jutó vámot vethetett ki. Ezt a záradékot az V. cikk még jobban rögzítette az alkotmányban, ahol kifejezetten megóvja az alkotmánymódosítástól 1808 előtt. A kongresszus 1808. január 1-jén, az első napon, amikor ezt megtehette, elfogadta a rabszolgák Egyesült Államokba történő behozatalát tiltó törvényt.

Polgári és jogi védelem

A habeas corpus a jogellenes fogva tartás elleni jogi eljárás, amely arra kötelezi a bűnüldöző szervet vagy más szervet, amely egy személyt őrizetben tart, hogy a bíróság vizsgálja meg a fogva tartás jogszerűségét. A bíróság elrendelheti a személy szabadon bocsátását, ha a fogva tartás indokát elégtelennek vagy indokolatlannak ítéli. Az Alkotmány továbbá előírja, hogy a habeas corpus kiváltsága nem függeszthető fel, "kivéve, ha lázadás vagy invázió esetén a közbiztonság ezt megköveteli". Az Ex parte Milligan (1866) ügyben a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a habeas corpus felfüggesztése háború idején jogszerű, de a katonai bíróságok nem vonatkoznak az állampolgárokra azokban az államokban, amelyek fenntartották az Alkotmány tekintélyét, és ahol még működtek polgári bíróságok.

A vádirat olyan törvény, amely alapján egy személyt tárgyalás nélkül azonnal elítélnek. Az utólagos törvény olyan törvény, amely visszamenőleges hatállyal alkalmazandó, és valakit olyan cselekményért büntet, amelyet csak a cselekmény elkövetése után nyilvánítottak bűncselekménnyé. Az ex post facto klauzula nem vonatkozik a polgári ügyekre.

A közvetlen adók felosztása

A kilencedik szakasz megismétli a második szakasz azon rendelkezését, hogy a közvetlen adókat az államok lakossága szerint kell felosztani. Ezt a záradékot 1808 előtt az V. cikk kifejezetten megvédte az alkotmánymódosítástól. 1913-ban a 16. módosítás a jövedelemadókat kivette e záradék alól. Továbbá egyetlen államból származó exportra sem vethető ki adó. A kongresszus nem részesítheti előnyben az egyik állam kikötőit a másik állam kikötőivel szemben, és nem kötelezheti az egyik államból érkező hajókat arra, hogy egy másik államban vámot fizessenek. Az államkincstárhoz tartozó valamennyi pénzeszközt csak a törvénynek megfelelően lehet kivonni. A modern gyakorlat szerint a kongresszus évente számos olyan előirányzat-törvényt fogad el, amelyek felhatalmazzák a közpénzek elköltését. Az Alkotmány előírja, hogy az ilyen kiadásokról rendszeres kimutatást kell közzétenni.

Nemesi címek

A nemesi címről szóló záradék megtiltja a Kongresszusnak, hogy nemesi címet adományozzon. Ezen túlmenően meghatározza, hogy egyetlen polgári tisztviselő sem fogadhat el a Kongresszus hozzájárulása nélkül bármilyen ajándékot, fizetést, tisztséget vagy címet külföldi uralkodótól vagy államtól. Az amerikai állampolgár azonban közszolgálati időszaka előtt vagy után is fogadhat el külföldi tisztséget.

1. záradék: Szerződések záradék

Egyetlen állam sem köthet semmilyen szerződést, szövetséget vagy szövetséget; nem adhat hadisarcot és megtorló levelet; nem verhet pénzt; nem adhat ki hitelkiváltásokat; nem teheti az arany- és ezüstérmén kívül más dolgot fizetőeszközzé az adósságok megfizetésére; nem adhat át semmiféle támadó törvényt, utólagos törvényt vagy a szerződések kötelezettségét rontó törvényt, és nem adhat semmilyen nemesi címet.

Az államok nem gyakorolhatnak bizonyos, a szövetségi kormány számára fenntartott hatásköröket: nem köthetnek szerződéseket, szövetségeket vagy konföderációkat, nem adhatnak hadüzenetet vagy megtorló levelet, nem verhetnek pénzt, és nem adhatnak ki hitelváltókat (például valutát). Továbbá egyetlen állam sem teheti fizetőeszközzé az arany- és ezüstpénzen kívül semmi mást, ami kifejezetten megtiltja bármely állami kormánynak (de a szövetségi kormánynak nem), hogy "fizetőeszközzé tegyen" (azaz engedélyezzen valamit, amit fizetésre fel lehet ajánlani) bármilyen típusú vagy formájú pénzt bármilyen pénzügyi kötelezettség teljesítésére, kivéve, ha ez a pénzforma arany- vagy ezüstpénz (vagy arany- vagy ezüstpénzzel fedezett és arra beváltható fizetőeszköz, amint azt a Farmers & Merchants Bank v. Federal Reserve Bank ügyben megállapították). E záradék nagy része annak megakadályozására szolgál, hogy az államok a Kongresszus által létrehozott pénznemtől eltérő pénznemet használjanak vagy hozzanak létre. A 44. számú Federalistában Madison kifejti, hogy "... megfigyelhető, hogy ugyanazok az okok, amelyek azt bizonyítják, hogy az államoktól meg kell tagadni az érme szabályozásának hatáskörét, ugyanolyan erővel bizonyítják azt is, hogy nem szabadna szabadon papírpénzzel helyettesíteniük az érmét. Ha minden államnak joga lenne szabályozni érméje értékét, akkor annyi különböző pénznem létezne, ahány állam, és így a közöttük való közlekedés akadályozva lenne." Ezen túlmenően az államok nem fogadhatnak el törvényjavaslatokat, nem hozhatnak utólagos törvényeket, nem csorbíthatják a szerződések kötöttségét, és nem adhatnak nemesi címeket.

A szerződési záradék a 19. században sok vitás pereskedés tárgya volt. A Legfelsőbb Bíróság először 1810-ben értelmezte, amikor a Fletcher kontra Peck ügyben született döntés. Az ügy a Yazoo-földbotrányt érintette, amelyben a georgiai törvényhozás engedélyezte a földek alacsony áron történő eladását spekulánsoknak. Az engedélyező jogszabály elfogadásával kapcsolatos megvesztegetés olyan égbekiáltó volt, hogy egy georgiai csőcselék megkísérelte meglincselni a törvényhozás korrupt tagjait. A választásokat követően a törvényhozás olyan törvényt fogadott el, amely visszavonta a korrupt törvényhozók által engedélyezett szerződéseket. Az adásvétel érvénytelenítésének érvényességét a Legfelsőbb Bíróságon megkérdőjelezték. John Marshall főbíró az egyhangú bíróság nevében írva feltette a kérdést: "Mi a szerződés?". Válasza a következő volt: "két vagy több fél közötti szerződés." Marshall azzal érvelt, hogy a georgiai törvényhozás által végrehajtott földeladás, bár tele volt korrupcióval, érvényes "szerződés" volt. Hozzátette, hogy az államnak nem volt joga a földvásárlást megsemmisíteni, mivel ezzel a szerződéses kötelezettségeket csorbítaná.

A szerződés Marshall főbíró által megfogalmazott meghatározása nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A Bíróság 1819-ben azt vizsgálta, hogy egy társasági alapító okirat értelmezhető-e szerződésként. A Dartmouth College Trustees of Dartmouth College kontra Woodward ügyben a Dartmouth College-ra került sor, amelyet III. György király által kiadott királyi charta alapján hoztak létre. Az Alapokmány tizenkét tagú kuratóriumot hozott létre a főiskola irányítására. 1815-ben azonban New Hampshire állam törvényt fogadott el, amely huszonegyre növelte a testület létszámát, azzal a céllal, hogy a főiskola felett állami ellenőrzést gyakorolhasson. A bíróság, köztük Marshall, úgy döntött, hogy New Hampshire nem módosíthatja az alapító okiratot, amelyet szerződésnek minősítettek, mivel az "szerzett jogokat" ruházott a kurátorokra.

A Marshall-bíróság egy másik vitás kérdést is eldöntött a Sturges kontra Crowninshield ügyben. Az ügy egy 1811 elején keletkezett adósságot érintett. Még abban az évben New York állam csődtörvényt fogadott el, amelynek értelmében az adósságot később elengedték. A Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a visszamenőlegesen alkalmazott állami csődtörvény sértette az adósság megfizetésére vonatkozó kötelezettséget, és ezért megsértette az alkotmányt. Az Ogden v. Saunders ügyben (1827) azonban a bíróság úgy döntött, hogy az állami csődtörvények alkalmazhatók a törvény elfogadása után kötött adósságokra. A csőddel és az adósmentéssel kapcsolatos állami jogalkotás az átfogó szövetségi csődtörvény 1898. évi elfogadása óta nemigen volt téma.

2. záradék: Import-export záradék

Egyetlen állam sem vethet ki a Kongresszus hozzájárulása nélkül import- vagy exportvámokat vagy vámokat, kivéve, ami feltétlenül szükséges az ellenőrzési törvények végrehajtásához; és az összes vám és importvám nettó hozadéka, amelyet bármely állam a behozatalra vagy kivitelre vetett ki, az Egyesült Államok kincstárának javára szolgál; és minden ilyen törvényt a Kongresszus felülvizsgálata és ellenőrzése alá kell vetni.

Még több hatáskört tiltanak meg az államoknak. Az államok a Kongresszus hozzájárulása nélkül nem vethetnek ki import- vagy exportadót, kivéve az állami ellenőrzési törvények teljesítése céljából (amelyeket a Kongresszus felülvizsgálhat). Az adóból származó nettó bevételt nem az állam, hanem a szövetségi államkincstár kapja.

3. záradék: Kompakt záradék

A Kongresszus hozzájárulása nélkül egyetlen állam sem vethet ki tonnatartalomra vonatkozó vámot, tarthat csapatokat vagy hadihajókat békeidőben, nem köthet megállapodást vagy szerződést egy másik állammal vagy idegen hatalommal, és nem vehet részt háborúban, kivéve, ha ténylegesen megtámadták, vagy olyan közvetlen veszélyben van, amely nem tűri a késedelmet.

A Compact Clause értelmében az államok a Kongresszus beleegyezése nélkül békeidőben nem tarthatnak csapatokat vagy hadsereget. Nem köthetnek szövetségeket vagy szerződéseket idegen államokkal, és nem vehetnek részt háborúban, hacsak nem támadják meg őket. Az államok azonban a kongresszus által előírt fegyelem szerint szervezhetnek és felfegyverezhetnek milíciát. (I. cikk, 8. szakasz, a Kongresszus felsorolásra kerülő hatáskörei.) A Nemzeti Gárda, amelynek tagjai a 10 U.S.C. 311. §-ban meghatározottak szerint szintén az Egyesült Államok milíciájának tagjai, ezt a funkciót látják el, csakúgy, mint az állami milíciákban szövetségi felügyelettel szolgáló személyek a 32 U.S.C. 109. § alapján.

Az az elképzelés, hogy a Kongresszusnak beleszólása legyen az államok közötti megállapodásokba, a különböző gyarmatok között kialakult számos vitára vezethető vissza. Végül kompromisszumok születtek a két gyarmat között, és ezeket a kompromisszumokat a korona elé terjesztették jóváhagyásra. Az amerikai függetlenségi háború után a Szövetségi Cikkelyek lehetővé tették az államok számára, hogy a Kongresszushoz forduljanak az államok közötti, határokkal vagy "bármilyen más okkal" kapcsolatos viták rendezése érdekében. A Konföderációs Cikkelyek a Kongresszus jóváhagyását is megkövetelték "minden olyan szerződés vagy szövetség" esetében, amelyben egy állam az egyik fél volt.

A LegfelsőbbBíróság számos esetben foglalkozott azzal, hogy mi minősül érvényes kongresszusi hozzájárulásnak egy államközi szerződéshez. A Virginia kontra Tennessee, 148 U.S. 503 (1893) ügyben a Bíróság megállapította, hogy egyes államok közötti megállapodások akkor is érvényesek, ha nincs meg a Kongresszus kifejezett hozzájárulása. (Az egyik példa, amelyet a bíróság hozott fel, az volt, hogy egy állam bizonyos árukat egy távoli államból magához szállított, nem kellett a Kongresszus jóváhagyása ahhoz, hogy szerződést kössön egy másik állammal, hogy a csatornáit használja a szállításhoz.) A bíróság szerint a Compact Clause csak akkor követeli meg a kongresszus hozzájárulását, ha az államok közötti megállapodás "olyan kombináció létrehozására irányul, amely az államok politikai hatalmának növelésére irányul, és amely az Egyesült Államok jogos felsőbbrendűségét sértheti vagy zavarhatja". A kongresszusi hozzájárulás kérdése áll a középpontjában annak a jelenlegi vitának, amely a több állam és a Columbia körzet által kötött, még nem hatályos, a népszavazáson alapuló államközi egyezmény alkotmányosságáról folyik.