A barlang egy természetes földalatti üreges tér. Lehetnek szűk folyosók (folyosók) és kamrák (barlangok). Általában akkor keletkeznek, amikor a föld alatti savas (savanyú) víz elkoptatja a puhább kőzeteket, például a mészkövet. Csak a kemény kőzet, például gránit marad meg. Barlangok természeti katasztrófák, például földrengések, vagy jég és gleccserek hatására is kialakulhatnak.

Kialakulás és típusok

A barlangok kialakulása többféle folyamat eredménye lehet. A leggyakoribb a karsztosodás: a talajból és a levegőből származó szén-dioxid oldott formában szénsavat képez, amely feloldja a mészkövet és a dolomitot. Ennek hatására a kőzetben repedések tágulnak, alagutak és kamrák jönnek létre. A barlangfejlődés fontos tényezői a talajvíz és a felszín alatti vízáramlás, a kőzet repedésrendszere, valamint a víz kémiai összetétele.

  • Karsztbarlangok: mészkőben és dolomitban alakulnak ki, ezek a legelterjedtebbek.
  • Vulkáni barlangok (lávacsövek): hideg lávaáramok alatt maradó üregek.
  • Tengeri barlangok: a hullámverés és a sókorrózió alakította üregek a tengerparton.
  • Jégbarlangok: gleccsereken vagy jégbe zárt üregek, amelyek jégformákat is tartalmazhatnak.
  • Tektonikus eredetű üregek: földtani mozgások és törések hoznak létre tágabb hasadékokat.

Képződmények (speleothemek)

A barlangokban található mész- és egyéb ásványi képződményeket összefoglalóan speleothemeknek nevezzük. A legismertebbek a cseppkövek és cseppkövek. Ezek több ezer–tízezer év alatt épülnek fel, amikor a kicsorduló vagy lecsöpögő víz ásványi anyagokat, főként kalcium-karbonátot hagy hátra.

  • Sztalaktitok: a mennyezetből függő, csapadékból lerakódó képződmények.
  • Sztalagmitok: a talajról felfelé növő képződmények, amelyek gyakran oszloppá egyesülnek a sztalaktitokkal.
  • Áramlási kőzetek (flowstone): falakon vagy padlón kialakuló réteges bevonatok.
  • Heliktitek, poolok, rimstone-ok: különleges, gyakran kacskaringós vagy vízszintes formák.

Ezek a képződmények nemcsak látványosak, hanem fontos tudományos információt is őriznek: kémiai összetételük és rétegződésük segítségével paleoklímai adatokat lehet kinyerni (például csapadékviszonyok változását évszázadok–évezredek távlatában).

Élővilág

A barlangok bejáratainál gyakran találkozni különféle gerincesekkel és gerinctelenekkel: a bejáratokhoz közeli zónákban élnek például kígyók, egerek, pókok és sündisznók. A barlangok belsejében az élővilág alkalmazkodott a sötéthez és a korlátozott tápanyagforráshoz.

Gyakori barlanglakó a denevérek, amelyek több szempontból is fontosak: guanójuk tápanyagot biztosít más szervezeteknek, és a denevérek saját szaporodási és telelési szokásaik miatt kiemelten védett állatok lehetnek. Egy másik gyakori, barlangokban található élőlény a barlangi tücsök.

A barlangok mélyére bejutó állatok között vannak troglobionták (teljesen barlangi életmódra specializálódott fajok), troglofilok (részben jellegzetes barlanglakók), és trogloxének (alkalmanként bejárók). Sok barlangi állatnak jellegzetes adaptációi vannak: elveszítik a pigmentációjukat, visszafejlődnek a szemek, megnyúlnak a végtagok vagy különleges érzékszerveket fejlesztenek. Előfordul vakhalak, barlangi rákok, speciális pókok és csigák.

Emellett mikroorganizmusok – köztük extremofil baktériumok és gombák – is élnek a barlangok különleges környezetében, és szerepük lehet a kőzetek ásványi átalakulásaiban.

Ember és barlang

A múltban az emberek barlangokban éltek. A kőkorszakban sok európai barlangban laktak emberek, és ezekben helyezkednek el sok fontos régészeti és paleontológiai lelet. A barlangok falain található festmények és rajzok (például világhírű barlangfestmények) fontos információt adnak a korai ember életéről és hiedelmeiről. A barlangok ma is menedéket nyújtanak túrázóknak, kutatóknak és néha menedékhelyként szolgálnak veszély esetén.

Barlangászat és szpeleológia

A barlangokat felfedező és kutató embereket általában barlangászoknak vagy szpeleológusoknak nevezzük. (A barlangok tanulmányozását szpeleológiának nevezik.) A barlangászat egyszerre hobbi és tudomány: egyesek kirándulás, sport vagy természetismeret miatt járnak barlangokba, mások mérnek, térképeznek és gyűjtenek tudományos adatokat.

A barlangászat veszélyes lehet: előfordulnak mély lyukak, szűk átjárók, hirtelen vízszintemelkedések, illetve rossz látási viszonyok. A biztonságos barlangászat alapelvei közé tartozik a csoportos felvonulás (gyakori ajánlás: legalább négy fő), a több fényforrás (minden személynek 2–3 független fényforrása legyen), valamint a megfelelő védőfelszerelés. Minden sisakra egy-egy lámpa szokott rögzítve lenni. Emellett kötelező lehet a kötelek, hevederek, csúszásgátlók és térképező eszközök használata, továbbá barlangi búvárok esetén speciális búvárfelszerelés szükséges.

Fontos, hogy a barlangászok tiszteletben tartsák a természetet és a tudományos kutatás szabályait: ne rongálják a képződményeket, ne szemeteljenek, és szükség esetén kérjenek engedélyt vagy vezetéssel járjanak be érzékeny, védett barlangokat. A barlangi mentés speciális terep és technika, ezért a barlangász közösségekben gyakran felkészített mentőcsoportok működnek.

Védelem és tudományos jelentőség

A barlangok ökoszisztémái és képződményei törékenyek, ezért sok országban jogi védelem alatt állnak. A barlangok fontos információt hordoznak a földtörténetről, a klímaváltozásról (speleothem-izotópelemzések révén), továbbá gazdag lelőhelyei lehetnek régészeti és paleontológiai leleteknek. A tudományos kutatás segíti megérteni a barlangok fejlődését, biológiáját és a felszíni környezet változásait.

Összefoglalva: a barlangok sokszínű természetes képződmények, amelyek földtani, ökológiai, régészeti és esztétikai értékekkel bírnak. Felfedezésük és védelmük egyaránt izgalmas és felelősségteljes tevékenység.