Ustaše: horvát náci és fasiszta mozgalom a II. világháborúban

Stjepan Radić horvát politikust 1928 októberében lelőtték, és egy hónappal később meghalt. I. Sándor, Jugoszlávia királya 1929 januárjában királyi diktatúrát vezetett be, és minden politikai pártot törvényen kívül helyezett. Ante Pavelić Bécsbe távozott az országból. Ő és Gustav Perčec, egy volt osztrák-magyar alezredes vette fel a kapcsolatot a macedón politikai emigránsok szervezetével. A két csoport megállapodott abban, hogy összehangolják politikai tevékenységüket Macedónia és Horvátország teljes függetlenségének elérése érdekében. Ott és akkor Pavelić titokban találkozott a törvényen kívüli Belső Macedón Forradalmi Szervezet (IMRO) vezetőjével, Ivan Mihajlovval, aki Jugoszlávia deklarált ellensége volt, és megállapodott vele a jugoszláv állam elleni együttműködésről.

E körülmények miatt a belgrádi Államvédelmi Bíróság 1929. július 17-én halálra ítélte Pavelićet és Perčecet. A száműzöttek elkezdték szervezni ügyük támogatását az európai, észak-amerikai és dél-amerikai horvát emigrációban. Az Ustaše szervezet kis létszámú volt, és katonai mintára szerveződött. A jugoszláv államiság ellen a terror eszközeivel harcoltak.

Az Ustaše ideológiájának gyökerei a tizenkilencedik századi horvát nacionalizmusban gyökereztek. Az Ustaše ideológiai rendszere elsősorban Ante Starčević hagyományos, tiszta horvát nacionalizmusán alapult. Erről W. Safran azt írta

De a horvát identitás egy másik, a katolikus egyházhoz és a Vatikánhoz szorosan kötődő víziója, amelyet egy volt szeminarista, Ante Starcevic vezetett, az usztasa ideológiai előfutárává vált. Starcevic és követői a nyugati katolikus, horvát kultúra magas szintű vívmányait hangsúlyozták, míg a szerb kultúrát keleti és alsóbbrendűnek állították be.

Starčević rasszizmusát Ivo Pilar Ustaša [L. von Südland álnéven] teljes mértékben kidolgozta. Könyvét 1943-ban Pavelić rendszere lefordította horvát nyelvre, mint az Ustaše és az általa létrehozott Független Horvát Állam egyik alaptételét. Ugyanakkor az Ustaše kölcsönzött a hagyományos horvát nacionalizmusból, Hitler nemzetiszocializmusából, Mussolini fasizmusából, sőt még a Horvát Parasztpárt programjából is. Az Ustaše egy etnikailag "tiszta" Horvátországra törekedett, és a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában élő szerbeket tekintette a legnagyobb akadályának. Ezen az irányvonalon haladva Mile Budak, Mirko Puk és Milovan Žanić udvarhelyi miniszterek 1941 májusában kijelentették, hogy az új udvarhelyi politika célja az etnikailag tiszta Horvátország. Nyilvánosan is meghirdették a céljuk eléréséhez szükséges stratégiát (1941. július 22-én ), amely a legvéresebb vallásháborúkhoz hasonlított: "Egyharmadnak katolikussá kell válnia, egyharmadnak el kell hagynia az országot, egyharmadnak pedig meg kell halnia!"

Az Ustaše üldözte a szerbeket, akik ortodox keresztények voltak. A boszniai muszlimokkal szemben toleránsak voltak, azt állítva, hogy a muszlimok valójában etnikai horvátok, akik Bosznia oszmán-török megszállása alatt tértek át az iszlámra. Az állam még egy korábbi zágrábi múzeumot is átalakított, hogy mecsetként használják. A mozgalom alapelveit Pavelić az 1929-ben megjelent "Az Usztasa mozgalom alapelvei" című röpiratában fogalmazta meg.

Az Ustaše problémája a náci ideológiával az volt, hogy a horvátok nem szlávok, és a náci mércével mérve felsőbbrendűnek számítottak. Az Ustaše ideológia ezért megalkotta a horvátok álgótikus eredetéről szóló elméletet, hogy az árja ranglétrán felemelje őket.

A magyarországi Janka Puszta kiképző létesítményben az IMRO terroristái Ustaše-ügynököket képeztek ki bombakészítésre és konspiratív tevékenységre. Az Ustaše azonnal hasznosította ezt a tudást, és mintegy féltucatnyi merényletet hajtott végre jugoszláv tisztviselők vagy szerbbarát civilek ellen. Létezésük első négy évében tucatnyi robbantásos merényletet hajtottak végre vonatok ellen, köztük az Orient Expressz ellen, és más nyilvános célpontok ellen. Emiatt a jugoszláv kormány panaszt tett a Népszövetségnél, és Magyarországot arra kényszerítette, hogy bezárja az Ustaše Janka Pusta kiképzőtáborát. A belső hatalmi harc, és annak felfedezése, hogy Perčec szeretője a jugoszláv rendőrség informátora volt, 1933-ban Pavelić által elkövetett Perčec-gyilkossághoz vezet.

A legtöbb pénzt az Ustaše kapta Mussolinitől, aki egy olasz főhadiszállással is ellátta ezt a csoportot, amely mindig máshová költözött, amikor Jugoszláviának sikerült lenyomoznia. Olaszországban, főként Bresciában és Borgotaróban, terroristák és szabotőrök kiképzésére szolgáló táborokat hoztak létre. 1933-ban fegyveres felkelést kíséreltek meg, amikor az olaszok által felfegyverzett Ustaše az Adriai-tengeren motorcsónakokkal átkelve megpróbálta megszállni Jugoszláviát. Ez nem járt sikerrel, de a sikertelenség valószínűleg közrejátszott abban, hogy I. Sándor jugoszláv király meggyilkolása mellett döntöttek.

Két kísérletet tettek; az utolsó sikeres volt. Alexandert 1934. október 9-én Marseille-ben meggyilkolták Louis Barthou francia külügyminiszterrel együtt. A merénylet nyomán Mussolini lemondott az Ustaše-ról, és a csoport mélyen a föld alá vonult. A jugoszláv király számára biztosított fegyveres védelem egyedülálló hiánya és a biztonsági óvintézkedések általános lazasága, amikor köztudott volt, hogy Sándor ellen már volt egy merénylet, a Pavelić-féle szervezői képességekről árulkodik. Nyilvánvalóan képes volt megvesztegetni a Surete General egyik magas rangú tisztviselőjét. A marseille-i rendőrprefektust, Jouhannaud-t ezt követően eltávolították hivatalából.

A merénylő Vlada Georgief Cernozemski, egy bolgár volt, aki már korábban megölte a bolgár parlament két tagját Szófiában. Bűntársait letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Pavelicet Franciaország halálra ítélte, de sikerült megszöknie.

Jugoszlávia 1934 novemberében vádat emelt Magyarország és Olaszország ellen a Népszövetség előtt, és bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy Olaszország és Magyarország nyíltan összeesküdött szuverenitása ellen. A Népszövetség nem tárgyalta a Jugoszlávia nemzeti szuverenitása elleni olasz összeesküvést. Ráadásul Olaszország megtagadta Pavelić és Kvaternik kiadatását sem Franciaországnak, sem Jugoszláviának, így Magyarország viselte a vádak súlyát.

A merénylet után az Ustaše tevékenysége teljesen meghiúsult. Olaszországban, Németországban és Magyarországon nagyszámú usztasét fogtak el és tartóztattak le. Olaszország sok usztasét internált a lipari táborba, ahol sokan meghaltak. A Janka Puszta Ustaše táborában a magyar rendőrség razziát tartott, és néhányukat letartóztatta. A németországi usztasák Svájcba, Franciaországba és Angliába menekültek.

A Sándor és Barthou meggyilkolása miatti széles körű felháborodás az 1904-es szentpétervári jegyzőkönyv óta az első nemzetközi erőfeszítésekhez vezetett a terrorizmus elleni küzdelem érdekében. A kérdést a Népszövetség is felkarolta, amely 1937-ben elfogadta a terrorizmus megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezményt.

1937 márciusát követően, amikor Olaszország és Jugoszlávia barátsági szerződést írt alá, sok olaszországi usztasét adtak ki Jugoszláviának.

Jugoszlávia lerohanása és a független horvát állam megalakulása

Németország és Olaszország 1941. április 6-án megszállta Jugoszláviát. Április 10-én a legmagasabb rangú hazai Ustaša, Slavko Kvaternik átvette a zágrábi rendőrség irányítását, és aznap egy rádióadásban kihirdette a Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska, NDH) megalakulását. Maček még aznap nyilatkozatot adott ki, amelyben felszólított minden horvátot, hogy működjön együtt az új hatóságokkal.

Közben Pavelić és több száz usztasa az olaszországi táborokból Zágrábba indult, ahol Pavelić április 17-én megalakította kormányát. A "Poglavnik" címet adományozta magának, - ami angolul a "Führer"-nek vagy "Headman"-nek felelt meg. Pavelić "Független Horvát Állam" Horvátország, Srem és Bosznia-Hercegovina területét foglalta magába - kivéve a dalmát partvidék és a szigetek egy részét, amelyeket az olaszoknak engedett át. Az e terület feletti de facto ellenőrzés a háború nagy részében változó volt, mivel a partizánok egyre sikeresebbek lettek, míg a németek és az olaszok egyre inkább közvetlen ellenőrzést gyakoroltak az őket érdeklő területek felett.

Mindenkit, aki az Usztaséval szemben állt és/vagy azt fenyegette, törvényen kívül helyeztek. 1941 elején a zsidókat és a szerbeket Zágráb bizonyos területeinek elhagyására utasították.

Pavelić 1941. június 6-án találkozott először Adolf Hitlerrel. Mile Budak, Pavelić kormányának akkori minisztere 1941. július 22-én nyilvánosan meghirdette az állam erőszakos faji politikáját. Maks Luburić, a titkosrendőrség egyik vezetője ugyanezen év nyarán kezdte meg a koncentrációs táborok építését. Az Ustaše tevékenysége a Dinári-Alpok falvaiban az olaszok és a németek nyugtalanságát váltotta ki. Már 1941. július 10-én Edmund Glaise von Horstenau Wehrmacht-tábornok a következőket jelentette a német főparancsnokságnak, az Oberkommando der Wehrmachtnak (OKW):

Egy 1942. február 17-én kelt Gestapo-jelentés Heinrich Himmler Reichsführer SS-nek, amely szerint:

A terepen lévő olasz csapatoknak egymással versengő területi követeléseik voltak az Ustaše szövetségeseikkel, és kezdettől fogva együttműködtek az általuk ellenőrzött déli területeken működő csetnik egységekkel. Hitler megpróbált ragaszkodni ahhoz, hogy Mussolini az erőit az Usztaséval működtesse együtt, de a magas rangú olasz parancsnokok, mint például Mario Roatta tábornok, figyelmen kívül hagyták az ilyen utasításokat.

Faji üldözés

Az Ustaše a náci Németországéhoz hasonló faji törvényeket vezetett be. Ezek a törvények a zsidók, romák és szerbek ellen irányultak, akiket együttesen a horvát nép ellenségeinek nyilvánítottak. A szerbeket, zsidókat, romákat, antifasiszta horvátokat és bosnyákokat, köztük kommunistákat koncentrációs táborokba internálták, amelyek közül a legnagyobb a jasenovaci komplexum volt, ahol az Ustaše milícia sokakat megölt. Az áldozatok pontos száma nem ismert. A meggyilkolt zsidók száma meglehetősen megbízható: körülbelül 32 000 zsidót öltek meg a második világháború alatt az NDH területén. A cigányok (jugoszláv romák) száma a háború után mintegy 40 000-rel kevesebb volt. A szerbek halálos áldozatainak számát illetően a becslések 300 000 és 700 000 között mozognak.

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság történelemtankönyvei 700 000 áldozatot említenek a jasenovaci áldozatok teljes számaként. A Simon Wiesenthal Központ szerint (a Holokauszt Enciklopédiáját idézve) "az usztasa terroristák 500.000 szerbet öltek meg, 250.000-et elűztek és 250.000-et kényszerítettek katolikus hitre térésre. Zsidók és cigányok ezreit gyilkolták meg".

A Jasenovac Emlékhely, amelyet jelenleg Slavko Goldstein vezet, a jasenovaci áldozatok 59 188 nevet tartalmazó listáját őrzi, amelyet 1964-ben Belgrádban gyűjtöttek össze a kormány tisztviselői. Az emlékhely korábbi vezetője, Simo Brdar legalább 365 000 halottra becsülte a jasenovaci áldozatok számát.

A belgrádi Holokauszt Múzeum összeállított egy listát a jasenovaci áldozatok több mint 77 000 nevéről. Ezt korábban Milan Bulajić vezette, aki 700 000 áldozatról szóló állítást támogatott. A múzeum jelenlegi vezetése tovább bővítette a listát, és valamivel több mint 80 000 nevet tartalmaz. Az Adolf Eichmann elleni 1961-es per során Alexander Arnon (a Zágrábi Zsidó Hitközség titkára) tanúskodott a zsidókkal való bánásmódról Jugoszláviában a háború alatt. Alexander Arnon tanúvallomásában a jasenovaci koncentrációs táborban meggyilkoltak hatszázezerre becsült száma szerepelt.

A második világháború alatt a különböző német katonai parancsnokok különböző számadatokat közöltek a Független Horvát Állam területén megölt szerbek, zsidók és mások számáról. Olyan számadatokat terjesztettek, hogy 400 000 szerb (Alexander Lehr); 350 000 szerb (Lothar Rendulic); 300 000 között (Edmund Glaise von Horstenau); több mint "3/4 millió szerb" (Hermann Neubacher) 1943-ban; 600-700 000 1944 márciusáig (Ernst Fick); 700 000 (Massenbach).

Koncentrációs táborok

Az első táborcsoport 1941 tavaszán alakult meg. Ezek közé tartoztak:

• Danica, Koprivnica közelében
• Pag
• Jadovno, Gospić mellett
• Kruščica, Vitez és Travnik közelében, Boszniában
• Đakovo
• Loborgrad, Zagorje
• Tenja, Eszék közelében

Ezt a hat tábort 1942 októberére bezárták. A jasenovaci komplexum 1941 augusztusa és 1942 februárja között épült. Az első két tábort, Krapje és Bročica táborát 1941 novemberében zárták be. A három újabb tábor a háború végéig működött:

• Ciglana (Jasenovac III)
• Kozara (Jasenovac IV)
• Stara Gradiška (Jasenovac V)

Voltak más táborok is:

• Gospić
• Jastrebarsko, Zágráb és Karlovac között - Jastrebarsko gyermekkoncentrációs tábor
• Kerestinec, Zágráb közelében
• Lepoglava, Varaždin közelében

A fogvatartottak száma:

• 300.000-350.000-ről 700.000-re Jasenovacban.
• Körülbelül 35 000 Gospićban
• Pagban mintegy 8500
• Körülbelül 3000 Đakovóban
• 1,018 in Jastrebarsko
• Lepoglaván mintegy 1000 fő

Kapcsolatok a katolikus egyházzal

Az usztasák azt az álláspontot képviselték, hogy a keleti ortodoxia, mint a szerb nacionalizmus szimbóluma számukra a legnagyobb ellenség. Az usztasák soha nem ismerték el a szerb nép létezését Horvátország vagy Bosznia területén. Csak a "keleti hitű horvátokat" ismerték el. A boszniai muszlimokat is "iszlám hitű horvátoknak" nevezték (ez utóbbiakat keresztény hitre akarták kényszeríteni), de a szerbekkel szemben erősebb etnikai ellenszenvvel viseltettek.

Néhány volt pap, többnyire ferencesek, maguk is részt vettek az atrocitásokban. Miroslav Filipović ferences szerzetes volt (a petrićeváci kolostorból), aki 1942. február 7-én csatlakozott az Ustaša hadsereghez, és részt vett a közeli falvak 2730 szerbjének, köztük 500 gyermeknek a brutális lemészárlásában. Filipović a jasenovaci koncentrációs tábor főőre lett, ahol a táborlakók a "Fra Sotona" becenevet adták neki. Háborús bűneiért ferences palástjában akasztották fel.

A háború alatt a Vatikán teljes körű diplomáciai kapcsolatot tartott fenn az Ustaša állammal (Pavelićnek audienciát biztosított), pápai nunciusa pedig a fővárosban, Zágrábban tartózkodott. A nunciust tájékoztatták a római katolikus vallásra való áttérési törekvésekről. A második világháború befejezése után a jugoszláv területről megszökni tudó usztasákat (köztük Pavelićet is) Dél-Amerikába csempészték. Széles körben dokumentálták, hogy ez a szervezet katolikus papok által működtetett patkányvonalakon keresztül történt, akik korábban a Vatikánban biztosított állásokat. Állítólag a római San Girolamo Illyés Kollégium tagjai is részt vettek ebben: Krunoslav Draganović, Petranović és Dominik Mandić szerzetesek.

Az Ustaše-rezsim nagy mennyiségű aranyat küldött svájci bankokba, amelyet a második világháború alatt a szerb és zsidó tulajdonostól rabolt el. Az összesen 350 millió svájci frankból mintegy 150 milliót a brit csapatok lefoglaltak, a fennmaradó 200 millió (kb. 47 millió dollár) azonban a Vatikánba került. Állítólag még mindig a Vatikáni Bankban őrzik. Erről az amerikai hírszerző ügynökség, az SSU számolt be 1946 októberében. Ez a kérdés a Vatikáni Bank és mások ellen nemrégiben indított csoportos per témája.

Az Adolf Eichmann-per tanúja, Alexander Arnon a római katolikus egyház akkori álláspontjáról vallott: [2]

Sajnos nem volt tiltakozás. Horvátország egyértelműen katolikus állam volt. Még a zágrábi katolikus egyház sem szólt egy szót sem a zsidók deportálása és szenvedése ellen.

E. Fratini és D. Cluster írta Az entitás című könyvében: A vatikáni kémkedés öt évszázada:

Monisgor Alojzije Stepinac zágrábi érsek katolikus támogatást nyújtott az Ante Pavelic vezette náci kormánynak; kezdettől fogva tudott a szerbek, zsidók és cigányok lemészárlásáról és kiirtásáról; és az egyik alappillére volt annak az erőfeszítésnek, hogy a második világháború után a náci és horvát bűnözők Dél-Amerikába menekülhessenek.

Stepinac érsek is ezt mondta 1941. március 28-án, megjegyezve Jugoszlávia korai kísérleteit a horvátok és szerbek egyesítésére: "Mindent egybevetve, a horvátok és a szerbek két világból valók, északi és déli pólusból, soha nem lesznek képesek összefogni, hacsak Isten csodájára nem. A skizma (keleti ortodoxia) a legnagyobb átok Európában, majdnem nagyobb, mint a protestantizmus. Itt nincs erkölcs, nincsenek elvek, nincs igazság, nincs igazságosság, nincs becsületesség".

A háború végén az Ustaše a német E hadseregcsoport 1945. május 9-i hivatalos kapitulációja után még egy rövid ideig folytatta a harcot, és sok menekült megpróbált Ausztriába menekülni. Pavelićnek azonban a ferencesek között lévő társai segítségével sikerült megszöknie és Ausztriában és Rómában elrejtőznie, később pedig Argentínába menekült.

A megmaradt usztasák a római katolikus egyházak és helyi támogatóik segítségével a föld alá vonultak vagy Dél-Amerikába és olyan országokba menekültek, mint Kanada, Ausztrália és Németország. Néhányan közülük továbbra is folytatták a Jugoszlávia elleni keresztes hadjáratukat.

A Független Horvát Állam vereségével a mozgalom megszűnt. A horvát állam létrehozásának kudarca miatti belharcok a megmaradt Ustaše-t is feldarabolták. Ante Pavelić megalakította a Horvát Felszabadítási Mozgalmat, amelybe a korábbi állam több vezetője is bekapcsolódott. Vjekoslav Vrančić megalapította a megreformált Horvát Felszabadítási Mozgalmat, és annak vezetője volt.

Vjekoslav Luburić segített megalakítani a "Horvát Nemzeti Ellenállás" (Hrvatski narodni odpor) nevű szervezetet. Ez lett a második világháború után született Ustaše szervezetek közül a legerőszakosabb. Luburić huszonöt éven át irányította a szervezetet spanyolországi menedékhelyéről. Szervezete nagymértékben részt vett zsarolásban, gyilkossági kísérletekben, zsarolásban, gépeltérítésekben, terrorista robbantásokban és más erőszakos bűncselekményekben. Halála után utódai a szervezet parancsnoki posztján a La Cosa Nostrával, az Ideiglenes IRA-val és a San Pedro-i horvát maffiával való bűnszervezeti kapcsolatokat keresték. Az Odpor terrorista tevékenység miatt Németországban betiltották, és (az USA-ban és Kanadában) a törvényes emigráns funkciók és a gengszter alvilág között működött. Vezetői igyekeztek elhatárolódni a szervezetet az úgynevezett renegát elemek tetteitől, akik nemzetközi járatokat térítettek el, és zsarolásért börtönbüntetést töltöttek. Az Odpor radikális nacionalista ideológiát vallott, amely csak kis mértékben különbözött az Ustaše ideológiájától.

Az Odpor leglátványosabb terrorista akciója a TWA 355-ös járatának eltérítése volt 1976. szeptember 10-én. Ezt a terrorakciót Zvonko Bušić, az Odpor amerikai ágának akkori vezetője tervezte ki. Ő és négy másik horvát terrorista hajtotta végre a gépeltérítést. Bušić egy bombát is elhelyezett a New York-i Grand Central állomáson. A bomba hatástalanítására tett kísérlet robbanással végződött, amely egy rendőrtisztet megölt, három másik pedig megsebesített. Valamennyi terrorista megadta magát, Bušićot pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A másik négy terroristát különböző hosszú távú börtönbüntetésre ítélték.

A szerb Blagoje Jovović 1957. április 9-én Buenos Aires közelében, Argentínában lőtte le Ante Pavelićet. Pavelić megsebesült, majd később meghalt.

Egy másik Ustaše terrorszervezet, a Horvát Forradalmi Sejt, Bruno Busic osztálya 1981. augusztus 19-én robbantotta fel az R. S. Schullz kiadóházat Perchában, a Starnbergi-tónál, Németországban. A magát párizsi székhelyűnek valló csoport egy kilogramm svájci Mark 2 dinamitot használt. Megfenyegették, hogy a következő héten további két kilogrammot használnak fel, ha a cég kiadja Tito emlékiratait.

• Horvátország Független Állam
• Ante Pavelić
• Jasenovac koncentrációs tábor