A horvát nyelvet elsősorban Horvátország és Bosznia-Hercegovina országaiban, valamint a környező európai országokban beszélik. A horvát nyelvtan a horvát nyelv nyelvtana. A horvát nyelv három nyelvjárásból áll (kaikaviai, csákaviai és sztoákaviai).

A horvát nyelvtankönyvek azt mutatják, hogy a nyelv kodifikációja a 17. század elején kezdődött (az első nyelvtant Bartol Kašić írta latinul 1604-ben). Ez azt jelenti, hogy a nyelv szabályait leírták. 1604 és 1836 között 17 nyelvtan jelent meg. Legtöbbjük a štokovi nyelvjárást írta le, de néhány a kajkovi nyelvjárásról szólt. A 19. században több nyelvtant is írtak a sztókai nyelvjárásról. Ilyen volt a "Nova ricsoslovnica illiricka", amelyet Šime Starčević (1812) írt, és a "Grammatik der illyrischen Sprache", amelyet Ignjat Alojzije Brlić (1833) írt,. Már a 19. század előtt is a horvát nyelv három dialektusát szinte egyformán használták. Az egyes nyelvjárások lejegyzésének módja azonban Horvátországon belül eltérő volt. Az Adriai-tenger partjainál inkább az olaszhoz, a magyar határ közelében pedig a magyarhoz hasonlított. A fenti időszak (1604-1836) összes nyelvtana három ékezetet használt: hegyes, súlyos és körkörös ékezetet, Starčević nyelvtana kivételt képez, mivel négy ékezetből álló rendszert használ. A 19. században Ljudevit Gaj új betűket javasolt a cseh nyelvből (č,ž,š,ľ,ň,ď és ǧ). Az elfogadott betűk a č, ž és š voltak, a lengyelből pedig a ć. A többi fonéma (hang) esetében a digráfok, amelyeket elfogadtak, az ie, lj, nj és dž voltak. Később a dj vagy gj-t đ-re változtatták (Đuro Daničić javaslata alapján).

Elterjedés, beszélők és státusz

A horvát nyelvet ma mintegy 4–5 millió ember beszéli anyanyelvként. A legnagyobb beszélőközösség Horvátországban található, de jelentős horvát nyelvű közösségek élnek Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában (magyar határon túli régiókban), Szlovéniában, valamint diaszpórában Európa és a világ más részein. A horvát a Horvátország hivatalos nyelve, és Bosznia-Hercegovinában az egyik hivatalos nyelv regionális és etnikai kontextusban.

Története és kodifikáció

A horvát nyelv története a régi szláv forrásokig nyúlik vissza; a középkor folyamán a horvát területeken a glagolita írásmód is használatban volt egyházi szövegekben, később a latin ábécé vált általánossá. A 17. századtól kezdve éveken át folyt a nyelv írott szabályainak kialakítása: Bartol Kašić 1604-es latin nyelvtana fontos kezdő lépés volt.

A 19. században a nemzeti ébredés és az ún. illíriai mozgalom (Illyrian movement) hatására erősödött meg az egységesebb kodifikációs törekvés. Ljudevit Gaj és kortársai nevéhez fűződik a Gaj-féle latin ábécé bevezetése, amely alapvetően meghatározta a modern horvát írásmódot. A kodifikáció során a sztókaviai nyelvjárás (szto‑/shtokavian) lett az irodalmi alap — különösen annak ijekaviai változata — ami ma a standard horvát alapja.

Nyelvjárások

A horvát nyelv hagyományosan három nagy dialektuscsoportot különböztet meg:

  • Csákaviai (čakavski) – elsősorban az adriai partvidéken és sok szigeten használatos; régi helyi irodalmi hagyományokkal rendelkezik.
  • Kajkaviai (kajkavski) – főként a zágrábi környéken és az északnyugati területeken beszélt; sok vonásában közelebb állt a magyar és osztrák hatásokhoz.
  • Sztókaviai (štokavski) – a mai standard horvát alapja; ez a dialektus az egész Balkánon elterjedt, és belső alosztályokra oszlik az ún. jat-reflex alapján (ikaviai, ekaviai, ijekaviai).

A dialektusok közti különbségek kiterjednek a hangrendszerre, szókincsre és nyelvtani formákra is; ugyanakkor a kölcsönös érthetőség a közeli dialektusok között általában jó.

Ortográfia és ábécé

A modern horvát írás a Gaj-féle latin ábécére épül. Ennek fontos elemei:

  • diakritikus betűk: č, ć, đ, š, ž;
  • digráfok: lj, nj, dž (ezek fonémaként kezelendők);
  • az ábécé célja, hogy egyértelműen leképezze a horvát hangrendszert, ergo a kiejtés közel áll az íráshoz.

Historikusan többféle ékezetes rendszer is létezett (például hegyes, súlyos és körkörös ékezetek a tónusjelölésre), de a mai normák egyszerűsítettek és egységesek. A korábbi javaslatok és változatok (például a cseh és lengyel hatások) alakították ki a végleges formát; említést érdemel Đuro Daničić munkája is, aki a dj/gj → đ átalakulást javasolta és népszerűsítette.

Nyelvtani jellemzők

A horvát nyelv tipikus szláv nyelvi jellemzőket hordoz:

  • három nem (hím-, nő- és semlegesnem);
  • szóalakok ragozása: hét nyelvtani eset (nominativ, genitiv, dativ, akuzativ, vokativ, lokativ, instrumentál);
  • kettős szám helyett singularis és pluralis (a kettő mára eltűnt a legtöbb modern formában);
  • igei aspektus: minden igének van imperfectív (folyamatos, ismétlődő) és perfetkív (befejezett) aspektusa;
  • rugalmas szórend, de a hangsúlyos információt a mondat elején vagy a nyelvtani második pozícióban (clitic second jelleg) szokás elhelyezni;
  • nincs névelő (definált/indefinált névelő hiánya);
  • gazdag igemód- és igeidőrendszer: jelen, múlt (perfektum/perfektni oblik vagy složeniji oblici), jövő, feltételes mód stb.

Kapcsolatok más nyelvekkel és kölcsönhatások

A horvát a délszláv nyelvek közé tartozik; szoros rokonságban áll a szerb, bosnyák és montenegrói nyelvvel, amellyel nagyfokú kölcsönös érthetőséget mutat. Történelmi és földrajzi okokból jelentős kölcsönhatás figyelhető meg az olasz, német, magyar és török nyelvekkel, főként a szókincsben.

Záró megjegyzés

A horvát nyelv gazdag dialektális hagyományokra és jól dokumentált kodifikációs történésekre épül. A modern standard a sztókaviai alapokra támaszkodik, míg az ortográfia és a nyelvtani alapok a 19. századi nyelvészeti munkák hatására alakultak ki. A nyelv tanulmányozása során fontos figyelembe venni a dialektális különbségeket, a történeti írásmódokat (például a glagolita hagyományt) és a regionális nyelvi hatásokat.