Független Horvát Állam

Az NDH létrehozása

Miután a tengelyhatalmak 1941-ben megtámadták a Jugoszláv Királyságot, és a jugoszláv hadsereg (Jugoslovenska vojska) gyors vereséget szenvedett, az egész országot megszállták a tengelyhatalmak. Hitler és Mussolini beiktatta a horvát Ustaše-t, akik már régóta törekedtek a horvát függetlenségre, és megalakították a Független Horvát Államot (NDH - Nezavisna Država Hrvatska).

Az NDH megalakulását 1941. április 10-én Slavko Kvaternik, az Ustaše helyettes vezetője hirdette meg. A horvát bábállam vezetőjeként (Poglavnik) Ante Pavelić került hatalomra. Pavelić Mussolini és Hitler áldásával vette át a hatalmat. Papíron ez egy királyság volt a Savoyai-házból származó Tomislav II. király (Split hercege) alatt. De II. Tomiszláv csak egy figura volt, valódi hatalom nélkül.

Stratégiai szempontból az új bábállam létrehozása Hitler nyilvánvaló kísérlete volt arra, hogy megbékítse az immár meghódított jugoszláv népeket, hogy a szükséges megszálló erőket a minimálisra csökkentse (a közelgő Barbarossa hadművelet terveinek fényében). Vladko Maček, a Horvát Parasztpárt vezetője, Horvátország akkori legerősebb választott pártja, visszautasította a németek ajánlatát a kormány élére, de felszólította a népet, hogy engedelmeskedjenek az új kormánynak és működjenek együtt vele, még aznap, amikor Kvaternik a kiáltványt tette. Ante Pavelić április 20-án érkezett meg, hogy ő legyen a poglavnik (vezető, a führerrel korrelálva - jobban lefordítva: "fejes"). A római katolikus egyház hivatalos álláspontja is nyíltan pozitív volt ebben az időszakban.

1941. május 19-én Pavelić és Mussolini, az első világháború végén a Jugoszláv Királyság és Olaszország között Rapallóban aláírt szerződésnek megfelelően, roma operatív szerződést írtak alá, amelynek értelmében az NDH-nak (a Rapallói Szerződésnek megfelelően) Olaszországnak kellett átengednie szinte egész Dalmáciát, valamint Hrvatsko primorje és Gorski kotar egyes részeit. Az NDH-nak megtiltották azt is, hogy haditengerészettel rendelkezzen. Ezek a "szerződések" mindennél jobban illusztrálják az ország tengelyhatalmaktól való függését.

Terror és tömeggyilkosság

A Független Horvát Állam lakosságának nagy része nem volt horvát, főként Bosznia bekebelezése miatt. Jelentős volt a szerbek (Horvátország akkori lakosságának mintegy 19%-a, az NDH lakosságának több mint 30%-a), a boszniai muszlimok (Bosznia akkori legnagyobb népcsoportja, az NDH lakosságának több mint 10%-a), németek, magyarok és mások népessége. A katolikusok (főként horvátok, németek és magyarok) a 6,3 millió lakos valamivel több mint 50%-át tették ki. Mile Budak, az NDH politikusa és minisztere - aki egyben horvát író is volt - azonnal megragadta az alkalmat, hogy a muszlimokat "testvéreknek" kiáltsa ki, és keresztény hitre akarta kényszeríteni őket. Sok horvát egyetért azzal az elképzeléssel, hogy a boszniai muszlimok többsége valójában horvát, akik a törökök 15. századi inváziója során tértek át az iszlámra.

Sok boszniai muzulmán elfogadta az NDH-t (sok esetben a kereszténységre való áttérés vagy kivégzés büntetése mellett kényszerítették), és azonnal bekapcsolódott. A leghírhedtebb iszlám usztasa hadosztály az SS Handschar 13. Waffen Mountain Division volt. A muszlim hitű katonák tiszteletére Zágrábban - Horvátország fővárosában - mecsetet építettek, amelyet "Poglavnikova dzamija" vagy Poglavnik mecset néven ismertek. Annak ellenére, hogy Pavelić biztosította a horvátokkal való egyenlőséget, sok muszlim hamar elégedetlen lett a horvát uralommal. Egy muszlim vezető arról számolt be, hogy egyetlen muszlim sem töltött be befolyásos posztot a közigazgatásban. Az NDH területén heves harcok törtek ki az Ustaše, a csetnikek és a jugoszláv partizánok között. Egyes Ustaše milíciaegységek meg voltak győződve arról, hogy a muszlimok kommunista szimpatizánsok, és felgyújtották falvaikat, valamint számos civilt meggyilkoltak.

Az Ustase szinte azonnal olyan faji törvényeket hozott, amelyek a náci Németország és a fasiszta Olaszország ideológiájának elfogadását tükrözték, hangsúlyt fektetve a horvát nemzeti kérdésekre.

Az 1941. április 17-én kelt első "Jogparancs a nép és az állam védelmére" halálbüntetést rendelt el "a horvát nép becsületének és létfontosságú érdekeinek megsértéséért és a Független Horvát Állam fennmaradásáért". Ezt hamarosan követte az 1941. április 30-án kelt "Faji jogi rendtartás" és az 1941. április 30-án kelt "Az árja vér és a horvát nép becsületének védelméről szóló jogi rendtartás", valamint az 1941. június 4-én kelt "A faji-politikai bizottság létrehozásának és meghatározásának rendtartása". E jogszabályok végrehajtását nemcsak a rendes bíróságok, hanem az új, rendkívüli bíróságok, valamint a kiterjesztett hatáskörű mozgó hadbíróságok is végrehajtották.

A rendes börtönök már nem tudták elviselni az új rabok számát, és az Ustaša-kormány 1941 júliusára elkezdte előkészíteni azt a területet, amelyből a jasenovaci koncentrációs tábor lett. A rezsim végül tizenegy különböző helyszínen alakított ki koncentrációs táborokat.

Az Ustaše szándékos tömeggyilkossági, deportálási és vallási térítésre kényszerítési kampányba kezdett, hogy megpróbálja eltávolítani a szerbeket. A zsidókat és a cigányokat a teljes megsemmisítésnek, azaz a tömeggyilkossági kampánynak és kisebb részben a deportálásnak tették ki.

A jasenovaci koncentrációs tábor akár százezer ember meggyilkolásának helyszíne is lehetett (egyes becslések szerint ez volt a második világháború harmadik legnagyobb tábora). A teljes Ustase halálos áldozatainak számát körülbelül 600 000 emberre becsülik, de minden írásos feljegyzést megsemmisítettek, hogy eltussolják ezt a tényt.

Az állandó terror, a tömeges gyilkosságok, a nők megerőszakolása és az áldozatok vagyonának kifosztása a Független Horvát Államban elsősorban a szerbeket kényszerítette lázadásra. Glaise von Horstenau jelentései szerint Hitler dühös volt Pavelićre, akinek politikája szította a horvátországi lázadást - amivel Hitler elvesztette képességét arra, hogy a keleti fronton a Független Horvát Állam erőit bevethesse. Ráadásul Hitler kénytelen volt erőit is bevetni a lázadás leverésében. Ezért Hitler 1942. szeptember 23-án behívta Pavelićet az ukrajnai Vinicába (Ukrajna) lévő hadvezetőségébe. Ennek következtében Pavelić leváltotta a fegyveres erők miniszterét, Slavko Kvaterniket, a kevésbé buzgó Jure Francetićre. A Hitlerrel való találkozás előtt, hogy megnyugtassa a közvéleményt, Pavelić közzétette a "Fontos kormányközleményt" ("Važna obavijest Vlade"), amelyben megfenyegette azokat, akik olyan híreket terjesztettek, "amelyek nem létező fenyegetésekről szóltak, hogy egy idegen hatalom képviselői lefegyverzik az usztasa egységeket, hogy a horvát hadsereget egy idegen hadsereggel váltják fel, hogy egy idegen hatalom megragadja a hatalmat Horvátországban ...". (Hrvatski narod, 1942. szeptember 3.).

Hans Helm, a Gestapo kinevezett vezetője a Független Horvát Államban, 1943. január 14-én Kasche tábornoknak küldött bizalmas jelentésében - "A partizánveszély alapja" címmel - ezt írta: "A partizánok sorainak nagy része a szerbek közül kerül ki - annak következtében, hogy ők a leggonoszabb módon üldözöttek .... az új horvátországi rezsim megkezdte a szerbek megsemmisítésének és megsemmisítésének programjait, amelyeket (a programokat) a horvát kormány legmagasabb rangú tagjai nyilvánosan támogatnak, és (a programokat) a kormány fő céljává fogadták el. Az a tény, hogy a hivatalos usztasa oldalról - a lázadás nyomására és az események alakulása miatt - másról beszéltek, még a megbékélés is szóba került, nem hagy lehetőséget arra, hogy kompenzálják azt a kárt, amit például Dr. Mile Budak, a tényleges (horvát) miniszter Berlinben okozott...". Horstenau kinevezett tábornok írta jelentésében: "Az usztasa mozgalom az általuk elkövetett hibák és atrocitások, valamint a korrupció miatt annyira kompromittálódott, hogy a kormány végrehajtó ágát (a honvédséget és a rendőrséget) el kell választani a kormánytól - akár azon az áron is, hogy minden lehetséges kapcsolatot megszakítanak a kormánnyal ...".

A háború vége

1944 augusztusában Mladen Lorković, az NDH-kormány külügyminisztere és Ante Vokić hadügyminiszter kísérletet tettek arra, hogy államcsínyt hajtsanak végre Ante Pavelić ellen. A puccs kudarcot vallott, és az összeesküvőket kivégezték.

Az NDH hadsereg 1945 elejére a német és kozák csapatokkal Zágráb felé vonult vissza, és a németek 1945. május 9-i kapitulációja után még egy hétig folytatta a harcokat. Hamarosan legyőzték őket, és a Független Horvát Állam (NDH) 1945 májusában, a háború végéhez közeledve gyakorlatilag megszűnt létezni. Tito partizánerőinek előrenyomulása, amelyhez a szovjet Vörös Hadsereg is csatlakozott, az Ustaše tömeges visszavonulását okozta Ausztria felé.

1945 májusában az Ustaša híveiből, valamint az NDH hadsereg katonáiból és civilekből álló nagy hadoszlop visszavonult a partizánerők elől, és északnyugat felé, Olaszország és Ausztria felé vette az irányt. Ante Pavelić levált a csoportról, és Ausztriába, Olaszországba, majd Argentínába menekült. A több mint 150 000 katonából (köztük kozák csapatokból) és civilekből álló csoport többi része az osztrák-szlovén határ osztrák oldalán lévő brit erőkkel tárgyalt az átkelésről. A brit hadsereg ezután egy részüket átadta a partizánerőknek.

A háború vége a JugoszlávSzocialista Szövetségi Köztársaság megalakulásához vezetett, és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság alkotmánya Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát hivatalosan az új állam hat alkotóköztársaságának egyikévé tette.