Nemzetközi Vöröskereszt

Történelem

A 19. század közepéig nem volt szervezett katonai ápolás a sebesültek számára, és nem volt biztonságos hely a sérült katonák elhelyezésére és kezelésére.

Henry Dunant svájci üzletember látta a solferinói csatát az osztrák-szardíniai háborúban. A csata mindössze egy napig tartott, de mindkét oldalon mintegy 40 000 katona halt meg vagy sérült meg súlyosan a csatatéren.

Dunant megdöbbentette a sebesült katonák szenvedése és az orvosi segítség hiánya. Lemondta III. Napóleon császárhoz vezető útját, és több napot töltött a sebesültek kezelésében és ápolásában való segédkezéssel.

A látottakról könyvet írt A Memory of Solferino címmel. 1862-ben saját pénzén adta ki, és a könyvből másolatokat küldött Európa vezető politikai és katonai személyiségeinek. A könyv nemcsak azt írta le, amit Dunant látott, hanem felszólított nemzeti önkéntes segélyszervezetek felállítására, amelyek háború esetén segítenének a sebesült katonák ápolásában. Dunant nemzetközi szerződéseket is szorgalmazott a sebesültek, valamint az orvosok és a tábori kórházak semlegességének és védelmének biztosítására.

A Genfi Közjóléti Társaság létrehozott egy bizottságot, hogy megpróbáljon nemzetközi konferenciát szervezni Dunant ötletéről. Az "Ötök Bizottsága" 1863. február 9-én ült össze, tagjai voltak:

• Henri Dunant;
• Gustave Moynier, aki ügyvéd volt és a Genfi Közjóléti Társaság elnöke;
• Louis Appia, egy orvos, aki katonai sebészként dolgozott;
• Théodore Maunoir, a Genfi Higiéniai és Egészségügyi Bizottságtól; és
• Guillaume Henri Dufour, a svájci hadsereg tábornoka.

A bizottság hamarosan megváltoztatta a nevét "Nemzetközi Sebesültmentő Bizottság"-ra.

1863 októberében Genfben került sor az általa szervezett nemzetközi konferenciára, amelyen a harctéri orvosi ellátás javításáról tárgyaltak.

A konferencián 31 személy csatlakozott a bizottsághoz: tizennyolc hivatalos küldött a nemzeti kormányoktól, hat küldött más nem kormányzati szervezetektől és hét nem hivatalos külföldi küldött. A hivatalos küldöttek a következőkből érkeztek:

A konferencia kívánt:

• Nemzeti segélyszervezetek a sebesült katonák számára;
• Semlegesség és a sebesült katonák védelme;
• Önkéntes erők segélynyújtásra a harctéren;
• több konferencia, hogy ezek a követelések jogilag kötelező erejű nemzetközi szerződésekké váljanak; és
• Védelmi szimbólum bevezetése a terepen dolgozó egészségügyi személyzet számára. Egy fehér karszalagot választottak, amelyen egy piros kereszt van.

Alig egy évvel később a svájci kormány hivatalos diplomáciai konferenciára hívta meg az összes európai ország, valamint az Egyesült Államok, Brazília és Mexikó kormányát. Tizenhat ország összesen huszonhat küldöttet küldött Genfbe. A konferencia 1864. augusztus 22-én elfogadta az első genfi egyezményt "a hadseregek sebesültjei helyzetének javításáról". Az egyezményt 12 állam és királyság képviselői írták alá: Baden, Belgium, Dánia, Franciaország, Hessen, Hollandia, Olaszország, Portugália, Poroszország, Franciaország, Svájc, Spanyolország, Württemberg és Olaszország. Az egyezmény tíz cikkelyt tartalmazott, amelyek első ízben állapítottak meg jogilag kötelező érvényű szabályokat, amelyek garantálták a semlegességet és a sebesült katonák, a tábori egészségügyi személyzet és az egyes humanitárius intézmények védelmét egy fegyveres konfliktusban.

Az egyezménynek két feltétele is volt ahhoz, hogy egy nemzeti segélyszervezetet a Nemzetközi Bizottság elismerjen:

• A nemzeti társaságot a saját nemzeti kormányának az egyezmény értelmében segélyszervezetként kell elismernie, és
• Az adott ország nemzeti kormányának alá kell írnia a genfi egyezményt.

Az első nemzeti társaságokat Belgiumban, Dániában, Franciaországban, Oldenburgban, Poroszországban, Spanyolországban és Württembergben alapították. Szintén 1864-ben Louis Appia és Charles van de Velde, a holland hadsereg kapitánya lett az első független és semleges küldött, aki a Vöröskereszt jelképe alatt működött egy fegyveres konfliktusban. Három évvel később, 1867-ben hívták össze a háborús sebesültek ápolására létrehozott nemzeti segélyszervezetek első nemzetközi konferenciáját.

Dunant 1867-ben kilépett a bizottságból, miután vitába keveredett a többi taggal. 1876-ban a bizottság nevét "Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságára" (ICRC) változtatta, amely ma is a hivatalos neve. Öt évvel később Clara Barton erőfeszítései révén megalakult az Amerikai Vöröskereszt. Egyre több ország írta alá a Genfi Egyezményt, és kezdte azt a gyakorlatban is tiszteletben tartani a fegyveres konfliktusok során. A Vöröskereszt hamarosan nemzetközileg elismert mozgalommá vált, és a nemzeti társaságok egyre népszerűbbé váltak az önkéntes munka színtereként.

Amikor 1901-ben kiosztották az első Nobel-békedíjat, a norvég Nobel-bizottság úgy döntött, hogy Henry Dunant és Frédéric Passy, a háború elleni vezető harcos kapja. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága hivatalosan gratulált Dunantnak, és ezzel tisztelgett a Vöröskereszt megalakulásában játszott kulcsszerepe előtt. Dunant kilenc évvel később halt meg a kis svájci Heiden gyógyüdülőhelyen. Mindössze két hónappal korábban egykori barátja és a bizottság tagja, Gustave Moynier is meghalt.

Az első világháború 1914-es kitörésekor világszerte 45 nemzeti segélyszervezet működött. A mozgalom Európán és Észak-Amerikán kívül kiterjedt Közép- és Dél-Amerikára (Argentína, Brazília, Chile, Kuba, Mexikó, Peru, El Salvador, Uruguay, Venezuela), Ázsiára (Kínai Köztársaság, Japán, Korea, Sziám) és Afrikára (Dél-Afrikai Köztársaság). A Genfi Egyezményt módosították, hogy a szárazföldi és a tengeri harcokra is kiterjedjen.

Az első világháború

Az első világháborúban a Vöröskereszt ápolónői a világ minden tájáról, köztük az Egyesült Államokból és Japánból érkeztek, hogy segítsék az európai háborúban részt vevő országok fegyveres erőinek egészségügyi szolgálatát.

1914. október 15-én, közvetlenül a háború kezdete után a Nemzetközi Keresztény Bizottság létrehozta a Nemzetközi Hadifogoly Ügynökséget. A háború végére az ügynökség mintegy 20 millió levelet és üzenetet, 1,9 millió csomagot és mintegy 18 millió svájci frankot küldött az összes érintett ország hadifoglyainak. Az Ügynökség gondoskodott továbbá mintegy 200 000 fogoly szabadon bocsátásáról és hazatéréséről. Az Ügynökség 1914 és 1923 között mintegy 7 millió nyilvántartást gyűjtött össze foglyokról vagy eltűnt személyekről. A kártyakártya segítségével mintegy 2 millió hadifoglyot sikerült azonosítani, és felvenni a kapcsolatot a családjukkal. A 7 millió kártyát tartalmazó teljes kartotékot az ICRC a genfi Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold Múzeumnak adta kölcsön. De csak az ICRC kereshet a kartotékban.

Az ICRC kapta a háborús évek egyetlen Nobel-békedíját 1917-ben, kiemelkedő háborús munkájáért.

1923-ban a bizottság megváltoztatta tagsági szabályait. Addig csak Genf város polgárai lehettek a bizottság tagjai. Ezt megváltoztatták, hogy a tagságba minden születés szerinti svájci állampolgár bekerülhessen. Ez a szabály ma is érvényben van, és azt hivatott bizonyítani, hogy az ICRC semleges, és hogy a bizottság tagjai és dolgozói soha nem voltak olyan ország állampolgárai, amely esetleg háborúba keveredett. Csak 1993-ban engedélyezték, hogy nem svájci születésű személyek is dolgozhassanak a bizottságnál.

Második világháború

1934-ben az ICRC megpróbált extra védelmet szerezni a civileknek a háború alatt. Sajnos a legtöbb kormány nem volt érdekelt abban, hogy a II. világháború kitörése előtt elfogadja az extra szabályokat.

Az 1929-ben módosított Genfi Egyezmények szabályozták az ICRC tevékenységét. felülvizsgálat . A bizottság tevékenysége hasonló volt, mint az első világháború alatt:

• hadifogolytáborok látogatása és ellenőrzése,
• a polgári lakosságnak nyújtott segélyek megszervezése, és
• a foglyokkal és eltűnt személyekkel kapcsolatos üzenetváltás lebonyolítása.

A háború végéig 179 küldött 12 750 látogatást tett 41 ország hadifogolytáboraiban. A Hadifoglyokkal foglalkozó Központi Információs Ügynökségnek (Zentralauskunftsstelle für Kriegsgefangene) 3000 alkalmazottja volt, a foglyokat nyomon követő kartoték 45 millió lapot tartalmazott (több mint hatszor annyit, mint az első világháborúban), és az Ügynökség 120 millió üzenetet váltott ki.

A Német Vöröskereszt a nácik ellenőrzése alatt állt, és nem tartotta be a genfi egyezményeket, amelyek segíthettek volna megakadályozni a zsidók deportálását Németországból és a német kormány által működtetett koncentrációs táborokban elkövetett tömeggyilkosságokat.

A háborúban részt vevő két másik fő ország, a Szovjetunió és Japán nem volt részese az 1929-es genfi egyezményeknek, és jogilag nem voltak kötelesek betartani az egyezmények szabályait. Így a többi országnak nem volt kötelessége követni az egyezményeket a foglyaikkal kapcsolatban, cserébe.

Az ICRC-nek abba kellett hagynia a koncentrációs táborokban a foglyokkal való bánásmódra vonatkozó panaszokat, ha az ICRC-nek nem dolgozhatott volna tovább a hadifoglyok érdekében.

1943 novembere után az ICRC csomagokat küldhetett a koncentrációs táborokban fogvatartottaknak, akiknek a neve és tartózkodási helye ismert volt. Mivel a csomagokról szóló átvételi elismervényeket gyakran más rabok írták alá, az ICRC-nek sikerült a koncentrációs táborokban mintegy 105 000 fogvatartott személyazonosságát regisztrálnia, és mintegy 1,1 millió csomagot kézbesített, főként a dachaui, buchenwaldi, ravensbrücki és sachsenhauseni táborokba.

1945. március 12-én Ernst Kaltenbrunner SS-tábornok közölte Jacob Burckhardt ICRC-elnökkel, hogy az ICRC küldöttei meglátogathatják a koncentrációs táborokat, de a küldötteknek a háború végéig a táborokban kell maradniuk. Tíz küldött, köztük Louis Haefliger (Mauthausen tábor), Paul Dunant (Theresienstadt tábor) és Victor Maurer (Dachau tábor) látogatott el a táborokba.

Louis Haefliger tájékoztatta az amerikai csapatokat a Mauthausen-Gusen erőszakos kilakoltatásáról vagy felrobbantásáról, és mintegy 60 000 fogoly életét mentette meg. Cselekedetét az ICRC elítélte, mert úgy vélte, hogy indokolatlanul saját hatáskörben cselekedett, és kockáztatta az ICRC semlegességét. Jó hírnevét végül csak 1990-ben rehabilitálta Cornelio Sommaruga, az ICRC elnöke.

A nagy humanitárius szellem másik példája Friedrich Born (1903-1963), az ICRC budapesti küldöttje volt, aki mintegy 11-15 ezer magyarországi zsidó ember életét mentette meg. Marcel Junod (1904-1961), egy genfi orvos volt a második világháború másik híres küldöttje. Ő volt az egyik első külföldi, aki az atombomba ledobása után ellátogatott Hirosimába, és gondolatait a Fegyverek nélküli harcos című könyvében írta meg.

1944-ben az ICRC megkapta harmadik Nobel-békedíját.

A második világháború után

1949. augusztus 12-én a meglévő két genfi egyezményt megváltoztatták, és a tengeren történt balesetekről szóló hágai egyezményt bevonták a genfi egyezmény "családjába". Átnevezték második genfi egyezménynek, így az 1929-es második egyezményt ma már harmadik egyezménynek nevezik. Létrejött a negyedik genfi egyezmény a "Polgári személyek védelméről háború idején". 1977. június 8-án extra cikkel, "jegyzőkönyvekkel" egészítették ki, hogy az egyezmények belső konfliktusokra, például polgárháborúkra is vonatkozzanak.

1963-ban az ICRC megosztotta harmadik Nobel-békedíját a Vöröskereszt Társaságok Ligájával.

1993 óta nem svájci állampolgárok is lehetnek a bizottság külföldi küldöttei, ami korábban csak svájci állampolgároknak volt megengedett. Jelenleg a személyzet mintegy egyharmada nem svájci állampolgár.

1990. október 16-án az ENSZ Közgyűlése megfigyelői státuszt adott az ICRC-nek a közgyűlés és az albizottságok ülésein, ez volt az első megfigyelői státusz, amelyet egy magánszervezet kapott. A határozatot 138 tagállam közösen javasolta, és Vieri Traxler olasz nagykövet terjesztette elő, a szervezetnek a solferinói csatából való eredete emlékére.

A svájci kormánnyal 1993. március 19-én aláírt megállapodás megerősítette a bizottság már régóta fennálló politikáját, amely szerint a bizottság teljesen független a svájci beavatkozástól. A megállapodás védi az ICRC Svájcban lévő összes tulajdonának teljes szentségét, beleértve a központot és az archívumot, jogi mentességet biztosít a tagoknak és a személyzetnek, mentesíti az ICRC-t minden adó és illeték alól, garantálja az áruk, szolgáltatások és pénz védett és vámmentes szállítását, a külföldi nagykövetségekkel azonos szintű, biztonságos kommunikációs kiváltságokat biztosít az ICRC számára, és egyszerűsíti a bizottság Svájcba és Svájcból való ki- és beutazását.

Az ICRC az 1990-es években is folytatta tevékenységét. Megtörte szokásos hallgatását, amikor 1994-ben elítélte a ruandai népirtást, majd 1995-ben ismét a Srebrenicában és környékén történt bűncselekményekről, amikor a következőket mondta: "El kell ismernünk, hogy a városból erőszakkal elűzött civilek ezreinek megsegítésére tett erőfeszítéseink és a helyszínen lévő kollégáink odaadó munkája ellenére az ICRC hatása a tragédia kibontakozására rendkívül korlátozott volt". 2007-ben ismét a nyilvánosság elé állt, hogy elítélje a burmai katonai kormányzat által elkövetett "súlyos emberi jogi visszaéléseket", beleértve a kényszermunkát, az éhezést, valamint a férfiak, nők és gyermekek meggyilkolását.

Halálesetek

A hidegháború végén az ICRC munkája valójában veszélyesebbé vált. Az 1990-es években több küldött vesztette életét, mint bármikor korábban, különösen a helyi és belső fegyveres konfliktusok során. Ezek az incidensek gyakran a genfi egyezmények szabályainak és védelmi szimbólumainak tiszteletének hiányáról tanúskodtak. A megölt küldöttek között voltak:

• Frédéric Maurice. 1992. május 19-én, 39 éves korában halt meg, egy nappal azután, hogy az általa kísért vöröskeresztes szállítmányt megtámadták a volt jugoszláviai Szarajevóban.
• Fernanda Calado (Spanyolország), Ingeborg Foss (Norvégia), Nancy Malloy (Kanada), Gunnhild Myklebust (Norvégia), Sheryl Thayer (Új-Zéland) és Hans Elkerbout (Hollandia). Őket 1996. december 17-én a Groznij melletti Nowije Atagi csecsen városban lévő ICRC tábori kórházban közvetlen közelről meggyilkolták, miközben aludtak. Gyilkosaikat soha nem fogták el, és a gyilkosságoknak nem volt nyilvánvaló indítéka.
• Rita Fox (Svájc), Véronique Saro (Kongói Demokratikus Köztársaság, korábban Zaire), Julio Delgado (Kolumbia), Unen Ufoirworth (Kongói Demokratikus Köztársaság), Aduwe Boboli (Kongói Demokratikus Köztársaság) és Jean Molokabonge (Kongói Demokratikus Köztársaság). 2001. április 26-án két autóval egy segélyakció keretében a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részén voltak úton, amikor ismeretlen támadók halálos tűz alá vették őket.
• Ricardo Munguia (El Salvador). Vízügyi mérnökként dolgozott Afganisztánban, és helyi kollégáival utazott, amikor autójukat ismeretlen fegyveresek megállították. Kivégzésszerűen, közvetlen közelről megölték, míg kollégái elmenekülhettek. A férfi 39 éves korában halt meg.
• Vatche Arslanian (Kanada). 2001 óta az ICRC iraki missziójának logisztikai koordinátoraként dolgozott. Akkor halt meg, amikor az iraki Vörös Félhold tagjaival együtt Bagdadon keresztül utazott. Autójuk véletlenül a városban folyó harcok kereszttüzébe került.
• Nadisha Yasassri Ranmuthu (Srí Lanka). Ismeretlen támadók ölték meg 2003. július 22-én, amikor autójára tüzet nyitottak a Bagdadtól délre fekvő Hilla város közelében.

Az ICRC genfi központja.


A Vöröskereszt üzenete a lengyelországi Łódźból, 1940.


Marcel Junod , az ICRC küldötte, aki németországi hadifoglyokat látogat meg. (© Benoit Junod, Svájc)


Francia képeslap, amely a vöröskeresztes ápolónők első világháborús szerepét ünnepli, 1915.


Az első genfi egyezmény eredeti dokumentuma, 1864.


Emlékmű, amely a Vöröskereszt szimbólumának első fegyveres konfliktusban való használatára emlékezik az 1864-es dübbeni csatában (Dánia); 1989-ben közösen állították fel Dánia és Németország nemzeti vöröskeresztes társaságai.

Szimbólumok

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának eredeti jelmondata Inter Arma Caritas ("Háború közepette a jótékonyság") volt. Ezt a jelmondatot megőrizte, míg más vöröskeresztes szervezetek másokat fogadtak el. Mivel Genf Svájc francia nyelvterületen fekszik, az ICRC francia nevén Comité international de la Croix-Rouge (CICR) is ismert. Az ICRC-nek azonban hat hivatalos nyelve van, köztük az arab. Az ICRC hivatalos szimbóluma a fehér alapon álló vöröskereszt (a svájci zászló fordítottja)a keresztet körülvevő "COMITE INTERNATIONAL GENEVE" felirattal.

Az ICRC 1965-ben hét alapelvet dolgozott ki, amelyeket az egész vöröskeresztes mozgalom elfogadott. Ezek a következők

• Emberiség,
• Pártatlanság,
• Semlegesség,
• Függetlenség,
• Önkéntesség,
• Egység, és
• Egyetemesség.

Finanszírozási és pénzügyi kérdések

Az ICRC 2005-ös költségvetése mintegy 970 millió svájci frank volt. Az ICRC-nek történő valamennyi befizetés önkéntes, és adományként érkezik a bizottság által kiadott kétféle felhívás alapján: az éves központi felhívás a belső költségek fedezésére, valamint a sürgősségi felhívások az egyes missziók számára.

Az ICRC finanszírozásának nagy része Svájcból és az Egyesült Államokból származik, a többi európai állam és az EU szorosan követi őket. Ausztráliával, Kanadával, Japánnal és Új-Zélanddal együtt az ICRC költségvetésének mintegy 80-85%-át adják. Körülbelül 3% származik magánadományokból, a többi pedig a nemzeti vöröskeresztes társaságoktól.

Feladatok a mozgalmon belül

Az ICRC felelős azért, hogy egy segélyszervezetet hivatalos nemzeti vöröskeresztes vagy vörös félholdas társaságként ismerjen el, és ezáltal felvegye a mozgalomba. A pontos szabályok a mozgalom alapszabályában találhatók. Az ICRC általi elismerést követően a nemzeti segélyszervezetet felveszik a Vöröskereszt és Vörös Félhold Társaságok Nemzetközi Szövetségének tagjává. Az ICRC és a Szövetség együttműködik az egyes nemzeti társaságokkal nemzetközi misszióikban, különösen emberi, anyagi és pénzügyi erőforrásokkal, valamint a helyszíni logisztika megszervezésével. Az 1997-es sevillai megállapodás értelmében az ICRC a Vöröskereszt vezető szerve a konfliktusokban, míg a mozgalmon belül más szervezetek a nem háborús helyzetekben. A nemzeti társaságok kapják a vezetést, különösen akkor, ha a konfliktus a saját országukon belül zajlik.

Szervezet

Az ICRC központja Genfben, Svájcban található. További irodái, úgynevezett küldöttségei mintegy 80 országban működnek. Minden küldöttség egy küldöttségvezető irányítása alatt áll, aki az ICRC hivatalos képviselője az adott országban. A 2000 hivatásos alkalmazottból nagyjából 800 dolgozik a genfi központban, és 1200 külföldi alkalmazott dolgozik a helyszínen. A terepen dolgozók mintegy fele az ICRC különböző országokban végzett műveleteit irányító küldöttként dolgozik, míg a másik fele olyan szakember, mint az orvosok, agronómusok, mérnökök vagy tolmácsok. A nemzetközi személyzetet mintegy 13 000 nemzeti alkalmazott segíti, így körülbelül 15 000 ember dolgozik az ICRC-nek.

Igazgatóság

Az igazgatóság a bizottság végrehajtó szerve, amely a közgyűlés által meghatározott politikákat hajtja végre.

Az Igazgatóság egy főigazgatóból és öt igazgatóból áll, akik a "Műveletek", "Emberi erőforrások", "Források és operatív támogatás", "Kommunikáció", valamint "Nemzetközi jog és együttműködés a mozgalmon belül" területekre tagozódnak. Az Igazgatóság tagjait a Közgyűlés nevezi ki négy évre. A főigazgató az utóbbi években nagyobb személyes felelősséget vállalt, hasonlóan egy vezérigazgatóhoz, míg korábban inkább első volt az egyenlők között az Igazgatóságon belül.

Összeszerelés

A közgyűlés (más néven bizottság) rendszeresen ülésezik, és feladata a célok, iránymutatások és stratégiák meghatározása, valamint a bizottság pénzügyi ügyeinek felügyelete. A közgyűlés legfeljebb 25 svájci állampolgárból áll. A tagoknak beszélniük kell a ház francia nyelvét, de sokan beszélnek angolul és németül is. A Közgyűlés tagjai négy évre kooptálásra kerülnek, és nincs korlátozva, hogy egy tag hány ciklusra lehet tagja. A harmadik ciklus utáni újraválasztáshoz az összes tag háromnegyedes többségi szavazata szükséges, ami motiválja a tagokat, hogy továbbra is aktívak és eredményesek maradjanak.

Az első években a bizottság minden tagja genfi, protestáns, fehér és férfi volt. Az első nőt, Renée-Marguerite Cramert 1918-ban választották be. Azóta több nő is eljutott az alelnökségig, és a hidegháború után a nők aránya körülbelül 15% volt. Az első nem nemzetiségűeket 1923-ban vették fel, és egy zsidó is helyet kapott a Közgyűlésben.

Míg a Vöröskereszt mozgalom többi része sok nemzetiségű, a bizottság úgy véli, hogy az egynemzetiségűség előnyös, mivel a szóban forgó nemzetiség svájci. Az állandó svájci semlegességnek köszönhetően a konfliktusban álló felek biztosak lehetnek abban, hogy Genfben senki sem az "ellenség" részéről fogja meghatározni a politikát. Az 1870-71-es francia-porosz háború megmutatta, hogy még a nemzeti vöröskeresztes társaságok is lehetnek elfogultak, és nem tarthatják fenn a semleges humanitárius jelleget.

Közgyűlési Tanács

A Közgyűlés továbbá egy öttagú Közgyűlési Tanácsot választ, amely a Közgyűlés különösen aktív magját alkotja. A Tanács évente legalább tíz alkalommal ülésezik, és bizonyos ügyekben a teljes Közgyűlés nevében döntési jogkörrel rendelkezik. A Tanács feladata továbbá a Közgyűlés üléseinek megszervezése, valamint a Közgyűlés és az Igazgatóság közötti kommunikáció elősegítése. A Közgyűlés Tanácsának általában az elnök, két alelnök és két választott tag a tagja. Míg az egyik alelnököt négyéves időtartamra választják, a másik alelnököt állandó jelleggel nevezik ki, megbízatása az alelnökségből vagy a bizottságból való visszavonulással ér véget. Jelenleg Jacques Forster és Olivier Vodoz az alelnökök. 2007 áprilisában Christine Beerlit nevezték ki Jacques Forster utódjául 2008 elejétől.

Az elnök

A Közgyűlés négyéves időtartamra kiválaszt egy személyt, aki az ICRC elnökeként tevékenykedik. Az elnök egyszerre tagja a Közgyűlésnek és vezetője az ICRC-nek, és megalakulása óta mindig tagja volt a Tanácsnak. Az elnök kinevezését követően automatikusan a Közgyűlés és az ICRC tagjává válik, de nem feltétlenül az ICRC szervezetéből kerül ki. A közgyűlésen belül van egy erős frakció, amely a szervezeten kívülre akar nyúlni, hogy a svájci kormányból vagy szakmai körökből, például a banki vagy orvosi területről válasszanak elnököt. Valójában az utolsó három elnök korábban a svájci kormány tisztviselője volt. Az elnök befolyása és szerepe nem jól körülhatárolt, és az időtől és az egyes elnökök személyes stílusától függően változik. Az ICRC elnöke 2000 óta Jakob Kellenberger. Kellenberger nem sok nyilvános szereplést vagy nyilatkozatot tesz, de jól ért a személyes tárgyalásokhoz, és magánjelleggel támogatja az ICRC-t. A közgyűlés 2007 februárjában újabb négyéves ciklusra nevezte ki, amely 2011 végéig tart.

Az ICRC elnökei a következők voltak:

Az ICRC általában csendben dolgozik, és nem vonzza a nyilvánosságot, ellentétben néhány más segélyszervezettel. Így tudott hozzáférni például Nelson Mandelához, amikor még a dél-afrikai apartheid-kormány foglya volt.

Jakob Kellenberger, az ICRC jelenlegi elnöke.


A Nobel-békedíj 1963-as ünnepségén, amikor a díjat közösen ítélték oda az ICRC-nek és a Szövetségnek. Balról jobbra: Olav norvég király, Leopold Boissier, az ICRC elnöke, John MacAulay, a Szövetség elnöke. (Kép a következő honlapról: www.redcross.int)