Esz‑moll hangnem (E♭): definíció, jellemzők és híres művek

Esz‑moll (E♭) hangnem: definíció, zenei jellemzők és híres művek — Bach, Rachmaninov, Prokofjev példák; sötét, titokzatos hangulat, használat és transzpozíciós tippek.

Az e♭ moll vagy esz-moll egy moll skála, amelynek alaphangja az esz (E♭). A hangnem skálája: E♭ – F – G♭ – A♭ – B♭ – C♭ – D♭ (magyarul: esz, f, gesz, asz, b, cesz, desz).

Kulcsjegye hat jelből áll: hat ♭ (B♭, E♭, A♭, D♭, G♭ és C♭). Ezért a notációban gyakran előfordul a C♭-hang (cesz), ami bonyolítja az olvashatóságot és az átírást, különösen nagyobb együttesek számára.

Relatív dúrja a Gesz-dúr, párhuzamos dúrja pedig az Esz-dúr. Enharmonikus megfelelője a disz-moll (D♯ moll), ami ugyanazokat a hangmagasságokat adja különböző módon jelölve — ez gyakorlati szempontból néha átírást vagy enharmonikus átszólaltatást jelent.

Jellemzők és gyakorlati megjegyzések

• Hangulata: az esz-mollt gyakran írják le sötétnek, melankolikusnak vagy titokzatosnak; a hangnem karaktere sok szerzőnél drámai, belső feszültséget előhívó színezetet ad a zenének.
• Notációs nehézségek: a hat ♭ miatt a kotta olvashatósága nehezebb lehet, különösen a fúvósok és a kórusok számára (sok hangszeres kottaíró ezért kerülheti ezt a hangnemet nagyobb együtteseknél).
• Orkesztráció és transzpozíció: a zenekari gyakorlatban ez a hangnem ritkábban fordul elő, gyakran csak modulációra használják. Ha zongoraművet kell zenekarra átültetni, sokan ajánlják, hogy transzponálják például d-mollba vagy e-mollba, hogy egyszerűbb legyen a fogalmazás és a játék a fúvósok, kürtök és vonósok számára.

Johann Sebastian Bach Jól temperált zongorája 1. könyvében a 8. prelúdium esz‑mollban található, míg az azt követő fúga disz‑mollban (enharmonikus párként). A 2. könyvben mindkét tétel disz‑mollban szerepel — ez jól mutatja, hogy a billentyűs irodalomnál az enharmonikus átsorolás gyakorlati előnyökkel járhat.

Prokofjev 6. szimfóniája egyike azon ritka nagyszabású szimfóniáknak, amelyek ebben a hangnemben íródtak. Szovjet/rus szerzők közül többen dolgoztak esz‑mollban: például Eshpai, Janis Ivanovs (negyedik szimfónia Atlantisz, 1941), Ovcsinnikov és Mjaskovszkij. Rachmaninov Op. 3. sz. 1. "Elegie"-je esz‑mollban található, ahogy az Op. 39. sz. 5. Études‑Tableaux is. Ezeket a darabokat gyakran a sötét, titokzatos vagy mélabús hangulat jelzi.

E hangszín a 20. századi és későbbi jazztörténetben is megjelenik: egyes előadásokban és átiratokban olyan standardeknél, mint a "'Round Midnight" (Thelonious Monk) vagy a "Take Five" (Dave Brubeck / Paul Desmond) is előfordulnak esz‑moll hangzások, amelyek a darabok balladisztikus vagy enigmatikus oldalát erősítik.

Gustav Mahler Nyolcadik szimfóniájának második tételének hosszú zenekari és kórus bevezetője esz‑mollban szól, ami különösen monumentális és drámai hatást eredményez. Beethoven egyetlen oratóriumának, a Krisztus az Olajfák hegyén-nek sötét zenekari bevezetője szintén ebben a hangnemben található — ezek az esetek megerősítik az esz‑moll drámai színét a nagyformátumú vokális és szimfonikus művekben.

Végkövetkeztetés

Az esz‑moll különleges, színes, de gyakorlati feladatok szempontjából néha kényes hangnem: a zeneszerzők és átdolgozók mérlegelik a kívánt hangulatot és a mű előadásának technikai feltételeit. Pianoszólókban és bizonyos nemzeti iskolákban (különösen orosz repertoárban) találkozunk vele gyakrabban, míg nagyobb zenekari művekben — a notációs és hangszerelési nehézségek miatt — ritkábban fordul elő, vagy áttranszponálják.

Kérdések és válaszok

K: Mi az az esz-moll?

K: Mi az esz-moll relatív dúrja?

K: Mi az esz-moll párhuzamos dúrja?

K: Mi ennek a hangnemnek az enharmonikus megfelelője?

K: Gyakran használják ezt a hangnemet zenekari zenében?

K: Vannak ebben a hangnemben írt híres darabok?

Keresés betűvel