A disz-moll (D♯-moll) egy moll hangnem, amelynek alaphangja a D♯. Előjegyzése hat kereszt (6 ♯), tehát ugyanazt a hangkészletet használja, mint a Fisz-dúr (a relatív dúr). A disz-moll természetes (azonos a relatív dúrral közös hangsorral), harmonikus és dallamos formában is előfordul, és bizonyos módosítások jellegzetesek: a harmonikus mollban a hetedik fokot megemeljük, a disz-moll esetében a C♯-t 
C##-ra kell írni (C kettős kereszt), a dallamos mollban pedig emeljük a hatodik és a hetedik fokot felmenőben, majd visszatérünk a természetes mollhoz leszállóban.
Skála (hangok)
A D♯-moll természetes skálájának hangjai koncertmagasságban (hangszínekkel): D♯ – E♯ – F♯ – G♯ – A♯ – B – C♯ – D♯. A harmonikus mollban a hetedik fok: C## (C kettős kereszt). A dallamos moll felmenőben: D♯ – E♯ – F♯ – G♯ – A♯ – B♯ – C## – D♯; leszállóban visszatér a természetes formához.
Kapcsolatok és helyettesítések
A disz-moll enharmonikus megfelelője az esz-moll (E♭-moll). A relatív dúrja a Fisz-dúr, párhuzamos dúrja pedig a Disz-dúr, amely azonban ritkán használatos, mert jelölése során dupla kereszteket kellene alkalmazni, így a gyakorlatban általában az Esz-dúrt (E♭-dúr) vagy más egyszerűbb enharmonikus megoldásokat választják helyette.
Gyakorlati problémák és hangszeres vonatkozások
A disz-moll — különösen a harmonikus vagy a dallamos moll felmenő formái miatt — gyakorlati nehézségeket okozhat néhány hangszer számára. Például a hárfa pedálrendszere három állást kínál (lapos – természetes – kereszt), de nem képes kettős kereszt (dupla kereszt) egyszerű megadására, ezért a dallamos moll felmenőben előforduló B♯ vagy C## jelölések megszólaltatása problémás lehet. Emiatt a hárfás szólamoknál gyakran kerülni szokták a disz-moll írást, vagy alternatív, enharmonikus megoldásokat alkalmaznak.
A transzponáló (például B-dúr / B♭-hangolású) fa- és rézfúvósok számára is bonyolult lehet a disz-moll: a szólamok leírásához gyakran olyan írásmódok kerülnének, amelyekben sok kettős kereszt vagy ritkán használt enharmonikus jel szerepelne. Ezért a zeneszerzők, hangszerelők időnként a teljes művet áttranszponálják egyszerűbb hangnembe, vagy a szólamokhoz olyan enharmonikus átiratot választanak, amely olvashatóbb a fúvósok számára. (Konkrét megoldások a darab, a hangszerelés és az intonáció függvényei.)
Történeti megjegyzések és repertoár
A disz-moll ritkábban fordul elő a klasszikus zeneirodalomban, részben az olvashatóság és hangszerelési nehézségek miatt. Emiatt a zeneszerzők gyakran választották az enharmonikus esz-mollt vagy egyszerűbb, kevesebb előjelet tartalmazó hangnemet. A Jól temperált zongora I. könyvében Bach egyes előadásokat és fúgákat úgy címzett meg, hogy az enharmonikus átiratok és a jól temperált hangolás lehetőségeit kihasználja: például egyes előfordulásoknál a prelúdium és a fúga különböző, de enharmonikus hangnemben szerepelnek.
Vannak azonban jelentős zongoraművek és etűdök, amelyek disz-mollban szerepelnek. A leghíresebb példa közé sorolják Szkrjabin Op. 8/12. számú etűdjét. Ljapunov is írt darabokat ebben a hangnemben (idézet az Op. 11 és az Op. 49 anyagaiból található a forrásokban), és korai zongoraversenyeinek egyes tételei is enharmonikus megoldásokkal dolgoznak. Ezek az esetek jól mutatják, hogy bár a disz-moll ritka, a művészi célok és a kifejezésgazdagság miatt mégis megjelenik a repertoárban.
Notációs és kottaírási megjegyzések
Néhány kottaalkotó a mélyebb kulcsok használatakor – például bizonyos basszuskulcsos megoldásoknál – alternatív kulcselhelyezéseket alkalmazhat. A kortárs és régi kéziratokban előfordulhatnak olyan jelölések, amikor a szeptim kulcs jeleit eltérően helyezik el, de ez ritka, és inkább a kottaírási hagyományok helyi variációira vezethető vissza.
Ajánlások hangszereléshez
- Ha egy darab eredetileg disz-mollban íródott, és zenekarra vagy fúvósokra adaptálják, érdemes megfontolni az enharmonikus átiratot (esz-moll/ E♭-moll), illetve a teljes darab transzponálását olyan hangnembe, amely egyszerűbb kottaírást és könnyebb megszólaltatást tesz lehetővé a szólisták és a zenekari tagok számára.
- Transzponáló hangszerek szólamainál a cél, hogy a szólamírás olvasható és kényelmes legyen a megszólaltatás szempontjából; gyakran egy praktikus enharmonikus átírás (például F-moll jelölése ott, ahol a szigorú elméleti leírás E#-mollt adna) megkönnyíti a játékot.
Összefoglalva: a disz-moll elméletileg teljes értékű és kifejező hangnem, de a gyakorlatban az olvashatósági és hangszerelési korlátok miatt ritkábban használják; sok esetben az esz-moll (enharmonikus megfelelő) szolgál helyettesítőként vagy kiindulópontként a kottaírás és hangszerelés során.
