Poroszország – történelmi áttekintés és meghatározás (1525–1947)

Poroszország határai az idők során megváltoztak. Nem volt mindig pontosan ugyanaz a hely. Legtöbbször Poroszország a mai Észak-Lengyelország egy kis része volt. Miután egy kis számú porosz nép odaköltözött, hogy ott éljen, németek is jöttek oda. 1934-ben Poroszország határai Franciaországgal, Belgiummal, Luxemburggal, Hollandiával, Dániával és Litvániával voltak. Poroszország egyes részei Kelet-Lengyelországban vannak. Nyugat-Lengyelország nagy része 1918 előtt szintén Poroszországhoz tartozott. 1795 és 1807 között Poroszország Varsót és Közép-Lengyelország nagy részét is ellenőrzése alatt tartotta.

1934 előtt ezek a régiók szintén Poroszországhoz tartoztak:

• Nyugat-Poroszország és Kelet-Poroszország, amelyek ma Lengyelországhoz és Oroszországhoz tartoznak.
• Pomeránia
• Szilézia
• Brandenburg
• Lusatia
• Szászország tartomány (ma Szász-Anhalt)
• Hannoveri Királyság
• Schleswig-Holstein
• Westphalia
• Hessen egyes részei
• Rajna-vidék
• néhány kisebb terület délen, például Württemberg-Hohenzollern, Poroszország vezetőinek otthona.

Néhány régió azonban soha nem volt Poroszország része, mint például Oldenburg, Mecklenburg és a hanza városállamok.

Északkelet-Németország protestáns volt, így a poroszok többnyire protestánsok voltak. De sok katolikus volt a Rajna-vidéken, Kelet-Poroszországban, Posenben, Sziléziában, Nyugat-Poroszországban és Ermlandban. Dél-Németország államai (különösen Ausztria és Bajorország) katolikusok voltak, ezért nem akarták, hogy poroszok uralkodjanak rajtuk. Poroszország többnyire német volt, de a 18. század végén az új lengyel területeken sok lengyel is élt. 1918-ban ezeket a lengyel területeket Lengyelországnak adták, 1945-ben pedig Pomerániát és Kelet-Poroszországot Lengyelországnak. Észak-Kelet-Poroszországot, különösen Kalinyingrádot Oroszországnak adták.

Poroszország határai az idők során megváltoztak. Nem volt mindig pontosan ugyanaz a hely. Legtöbbször Poroszország a mai Észak-Lengyelország egy kis része volt. Miután egy kis számú porosz nép odaköltözött, hogy ott éljen, németek is jöttek oda. 1934-ben Poroszország határai Franciaországgal, Belgiummal, Luxemburggal, Hollandiával, Dániával és Litvániával voltak. Poroszország egyes részei Kelet-Lengyelországban vannak. Nyugat-Lengyelország nagy része 1918 előtt szintén Poroszországhoz tartozott. 1795 és 1807 között Poroszország Varsót és Közép-Lengyelország nagy részét is ellenőrzése alatt tartotta.

1934 előtt ezek a régiók szintén Poroszországhoz tartoztak:

• Nyugat-Poroszország és Kelet-Poroszország, amelyek ma Lengyelországhoz és Oroszországhoz tartoznak.
• Pomeránia
• Szilézia
• Brandenburg
• Lusatia
• Szászország tartomány (ma Szász-Anhalt)
• Hannoveri Királyság
• Schleswig-Holstein
• Westphalia
• Hessen egyes részei
• Rajna-vidék
• néhány kisebb terület délen, például Württemberg-Hohenzollern, Poroszország vezetőinek otthona.

Néhány régió azonban soha nem volt Poroszország része, mint például Oldenburg, Mecklenburg és a hanza városállamok.

Északkelet-Németország protestáns volt, így a poroszok többnyire protestánsok voltak. De sok katolikus volt a Rajna-vidéken, Kelet-Poroszországban, Posenben, Sziléziában, Nyugat-Poroszországban és Ermlandban. Dél-Németország államai (különösen Ausztria és Bajorország) katolikusok voltak, ezért nem akarták, hogy poroszok uralkodjanak rajtuk. Poroszország többnyire német volt, de a 18. század végén az új lengyel területeken sok lengyel is élt. 1918-ban ezeket a lengyel területeket Lengyelországnak adták, 1945-ben pedig Pomerániát és Kelet-Poroszországot Lengyelországnak. Észak-Kelet-Poroszországot, különösen Kalinyingrádot Oroszországnak adták.

1226-ban Konrád mazóviai lengyel herceg (Mazóvia egy észak-lengyelországi helység) megkérte az Erdélyből érkező Német Lovagrendet, hogy jöjjenek Mazóviába. Azt akarta, hogy harcoljanak a határainál lévő porosz törzsek ellen. Több mint 100 évig harcoltak. Aztán létrehoztak egy új államot. Egy idő után ez az állam uralta a mai Észtország, Lettország és Litvánia nagy részét, valamint Észak-Lengyelország egyes részeit. 1466-ban a lovagok Lengyelország és Litvánia királya alá tartoztak. 1525-ben a lovagok vezetője protestáns lett. A lovagok földjének egy részét a Porosz Hercegséggé tette, amely akkor a Lengyel Királyság része volt.

Abban az időben a Porosz Hercegség csak a Visztula-folyó tengerbe ömlesztésének helyétől keletre eső terület volt. 1618-ban Poroszország új hercege János Zsigmond brandenburgi választófejedelem volt. Ő volt egyben Brandenburg márkija is. Brandenburgot a Hohenzollern család uralta. A porosz hercegség azért volt fontos a Hohenzollern család számára, mert nem volt a Szent Római Birodalom része. Az új állam neve Brandenburg-Poroszország volt. Az állam közepén lengyel föld volt, de Brandenburg-Poroszország eltávolodott Lengyelországtól. A Nagy Vilmosnak nevezett Frigyes Vilmos alatt Poroszország új területeket foglalt el Magdeburgban és a Rajnától nyugatra fekvő területeken.

Porosz Királyság

1701-ben a Szent Római Császár és a lengyel király engedélyezte, hogy Brandenburg-Poroszország "Porosz Királyságnak" nevezze magát I. ("Nagy") Frigyes királlyal. II. Frigyes alatt Poroszország háborút indított Ausztria ellen, és elfoglalta Sziléziát. A háborúk 1763-ban értek véget; Poroszország ekkor Kelet-Németország legerősebb állama volt. Németország más részei, köztük Pomeránia, házasságkötés vagy haláleset miatt Poroszországhoz kerültek.

Ez idő alatt a porosz hadsereg egyre nagyobb lett, és a közigazgatási rendszer is. Egészen 1945-ig ezek voltak a német állam legfontosabb részei. 1772 és 1795 között Poroszország, Oroszország és Ausztria felosztotta Lengyelországot (Lengyelország felosztása). Poroszország a távol-keleti területeket ellenőrizte, beleértve Varsó városát is.

II. Vilmos Frigyes 1792-ben Poroszországot is bevonta a Franciaországgal vívott háborúba. Valmy-nál vesztett, és nyugati területeit Franciaországnak adta. III. Vilmos Frigyes új háborút indított, de Jénánál vesztett. A tilsiti békeszerződésben további területeket adott Franciaországnak.

1813-ban Poroszország ismét háborút indított a napóleoni Franciaországgal. 1815-ben Poroszország visszanyerte a korábbi háborúkban elvesztett területeket, valamint az egész Rajna-vidéket és Vesztfáliát, valamint néhány más területet. Ez a nyugati terület nagyon fontos volt, különösen a Ruhr-völgy. Ez volt Németország iparosodásának új központja és a fegyveripar otthona. A napóleoni háborúk után Poroszország volt a legerősebb hatalom Németországban, és erősebb volt, mint Ausztria.

A 19. század elején Németországban két politikai csoport létezett. A liberálisok demokratikus rendszert akartak, egyetlen erős központi kormányzattal. A konzervatívok azt akarták, hogy Németország független, gyenge államok csoportjából álljon^[]. 1848-ban forradalom tört ki Európában. IV. Vilmos Frigyes aggódott. Engedélyezte a nemzetgyűlést és az alkotmányt. Az új frankfurti parlament Vilmos Frigyesnek akarta adni egész Németország koronáját, de ő ezt nem akarta. Azt mondta, hogy a forradalmárok nem nevezhetnek ki királyokat. Most Poroszországnak félig-meddig demokratikus alkotmánya volt, de valójában a földbirtokkal rendelkező nemesség (a junkerek) birtokolta a hatalmat, különösen keleten.

Császári Poroszország

1862-ben I. Vilmos porosz király Otto von Bismarckot nevezte ki Poroszország miniszterelnökévé. Bismarck azt akarta, hogy a liberálisok és a konzervatívok veszítsenek. Egy erős, egységes Németországot akart létrehozni, de ezt a junkerek, nem pedig a nyugatnémet liberálisok alatt akarta megvalósítani. Ezért három háborút indított:

• Dániával 1864-ben - ezáltal Poroszország ellenőrzése alá vonta Schleswig-Holstein területét.
• Ausztriával 1869-ben (osztrák-porosz háború) - ez lehetővé tette Poroszország számára, hogy elfoglalja Hannovert és a legtöbb más, korábban Ausztria által uralt északnémet területet.
• Franciaországgal 1870-ben (francia-porosz háború) - így Bismarck ellenőrizni tudta Mecklenburgot, Bajorországot, Baden, Württemberg és Szászországot. Ezt követően ezek az államok (de Ausztria nem) az egységes Német Birodalom részei lettek, és I. Vilmos felvette a császári (Kaiser) címet.

Ez volt Poroszország nagy pillanata. A gazdasági és politikai jövő jónak tűnt. De 99 nap múlva, 1888-ban az államnak új vezetője lett, II. Ő elbocsátotta Bismarckot, aki 1890-ben elvesztette állását, és II. Vilmos új külpolitikába kezdett. Nagyobbá tette a hadsereget, és sokkal nagyobbá a haditengerészetet, és kockázatot vállalt. Részben ezért lépett be Németország az I. világháborúba. Amikor a németek és szövetségeseik elvesztették ezt a háborút, a porosz junkerek elvesztették a hatalmukat. A porosz királynak és a többi német királynak távoznia kellett. Németországból a Weimari Köztársaság lett. 1919-ben a versailles-i békeszerződés újra létrehozta a lengyel államot, és Poroszországnak le kellett mondania földjei nagy részéről. A Lengyel Folyosót felosztották Kelet-Poroszország és Németország között.

Poroszország vége

Az első világháború végén a versailles-i szerződés Nyugat-Poroszországot elválasztotta Németország többi részétől, hogy létrehozza Danzig szabad várost és a lengyel folyosót, így Lengyelországnak a szárazföldtől való elzártság helyett hozzáférése lesz az óceánhoz. Egyesek Poroszországot is kisebb államokra akarták bontani, de erre nem került sor. Poroszország lett a "Porosz Szabadállam" (Freistaat Preußen), a weimari köztársaság legnagyobb állama. A Porosz Szabadállam a weimari köztársaság teljes területének több mint 60%-át tette ki. A Porosz Szabadállamhoz tartozott az ipari Ruhr-vidék, Berlin városa, így sok baloldali politikai eszméket valló ember élt ott. Az 1920-as évek nagy részében a szociáldemokraták és a Katolikus Centrum volt hatalmon.

1932-ben Franz von Papen konzervatív német kancellár átvette az irányítást Poroszország felett, és véget vetett az állam demokratikus alkotmányának. Ez volt a német demokrácia vége is. 1933-ban Hermann Göring lett Poroszország belügyminisztere; most már nagyon erős volt. 1934-ben a nácik átvették a német államok hatalmát.

1945-ben a Szovjetunió hadserege elfoglalta egész Kelet- és Közép-Németországot (és Berlint). Lengyelország mindent elfoglalt az Odera-Neisse vonaltól keletre, például Sziléziát, Pomerániát, Kelet-Brandenburgot és Kelet-Poroszországot. A Szovjetunió elfoglalta Kelet-Poroszország északi harmadát, beleértve Königsberget, a mai Kalinyingrádot. Mintegy tízmillió németnek kellett elmenekülnie ezekről a területekről. Helyükre lengyelek és oroszok költöztek. Emiatt, valamint azért, mert a kommunisták átvették az irányítást az NDK, más néven Kelet-Németország földjei felett, a junkereknek és Poroszországnak vége lett.

1947-ben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió hivatalosan megállapodott Poroszország megszűnéséről. A szovjet zónában (amelyet 1949-től NDK-nak neveztek), amely porosz területeket is magában foglalt, mostantól Brandenburg és Szász-Anhalt tartományok voltak. Pomeránia porosz részei Mecklenburg-Elő-Pomerániához kerültek. 1952-ben az NDK kormánya megszüntette az államok használatát, és helyette körzeteket használt. 1990-ben, az NDK végével az államok visszatértek. Nyugaton (1949-től a Német Szövetségi Köztársaság vagy Nyugat-Németország néven) a porosz területek Észak-Rajna-Vesztfáliához, Alsó-Szászországhoz, Hessenhez, Rajna-vidék-Pfalzhoz és Schleswig-Holsteinhez kerültek. Baden-Württemberg a Hohenzollern-földeket kapta meg.

Poroszország eszméje nem teljesen halott Németországban. Egyesek Brandenburg, Mecklenburg-Vorpommern és Berlin tartományokat akarják összefogni, és Poroszországnak nevezni. De a német politikusokat nem érdekli az ötlet. ^{[] A} berlini alkotmány lehetővé teszi, hogy Berlin és Brandenburg egy állam legyen, de a berliniek 1996. május 5-én ellene szavaztak.

1226-ban Konrád mazóviai lengyel herceg (Mazóvia egy észak-lengyelországi helység) megkérte az Erdélyből érkező Német Lovagrendet, hogy jöjjenek Mazóviába. Azt akarta, hogy harcoljanak a határainál lévő porosz törzsek ellen. Több mint 100 évig harcoltak. Aztán létrehoztak egy új államot. Egy idő után ez az állam uralta a mai Észtország, Lettország és Litvánia nagy részét, valamint Észak-Lengyelország egyes részeit. 1466-ban a lovagok Lengyelország és Litvánia királya alá tartoztak. 1525-ben a lovagok vezetője protestáns lett. A lovagok földjének egy részét a Porosz Hercegséggé tette, amely akkor a Lengyel Királyság része volt.

Abban az időben a Porosz Hercegség csak a Visztula-folyó tengerbe ömlesztésének helyétől keletre eső terület volt. 1618-ban Poroszország új hercege János Zsigmond brandenburgi választófejedelem volt. Ő volt egyben Brandenburg márkija is. Brandenburgot a Hohenzollern család uralta. A porosz hercegség azért volt fontos a Hohenzollern család számára, mert nem volt a Szent Római Birodalom része. Az új állam neve Brandenburg-Poroszország volt. Az állam közepén lengyel föld volt, de Brandenburg-Poroszország eltávolodott Lengyelországtól. A Nagy Vilmosnak nevezett Frigyes Vilmos alatt Poroszország új területeket foglalt el Magdeburgban és a Rajnától nyugatra fekvő területeken.

Porosz Királyság

1701-ben a Szent Római Császár és a lengyel király engedélyezte, hogy Brandenburg-Poroszország "Porosz Királyságnak" nevezze magát I. ("Nagy") Frigyes királlyal. II. Frigyes alatt Poroszország háborút indított Ausztria ellen, és elfoglalta Sziléziát. A háborúk 1763-ban értek véget; Poroszország ekkor Kelet-Németország legerősebb állama volt. Németország más részei, köztük Pomeránia, házasságkötés vagy haláleset miatt Poroszországhoz kerültek.

Ez idő alatt a porosz hadsereg egyre nagyobb lett, és a közigazgatási rendszer is. Egészen 1945-ig ezek voltak a német állam legfontosabb részei. 1772 és 1795 között Poroszország, Oroszország és Ausztria felosztotta Lengyelországot (Lengyelország felosztása). Poroszország a távol-keleti területeket ellenőrizte, beleértve Varsó városát is.

II. Vilmos Frigyes 1792-ben Poroszországot is bevonta a Franciaországgal vívott háborúba. Valmy-nál vesztett, és nyugati területeit Franciaországnak adta. III. Vilmos Frigyes új háborút indított, de Jénánál vesztett. A tilsiti békeszerződésben további területeket adott Franciaországnak.

1813-ban Poroszország ismét háborút indított a napóleoni Franciaországgal. 1815-ben Poroszország visszanyerte a korábbi háborúkban elvesztett területeket, valamint az egész Rajna-vidéket és Vesztfáliát, valamint néhány más területet. Ez a nyugati terület nagyon fontos volt, különösen a Ruhr-völgy. Ez volt Németország iparosodásának új központja és a fegyveripar otthona. A napóleoni háborúk után Poroszország volt a legerősebb hatalom Németországban, és erősebb volt, mint Ausztria.

A 19. század elején Németországban két politikai csoport létezett. A liberálisok demokratikus rendszert akartak, egyetlen erős központi kormányzattal. A konzervatívok azt akarták, hogy Németország független, gyenge államok csoportjából álljon^[]. 1848-ban forradalom tört ki Európában. IV. Vilmos Frigyes aggódott. Engedélyezte a nemzetgyűlést és az alkotmányt. Az új frankfurti parlament egész Németország koronáját Frigyes Vilmosnak akarta adni, de ő ezt nem akarta. Azt mondta, hogy a forradalmárok nem nevezhetnek ki királyokat. Most Poroszországnak félig-meddig demokratikus alkotmánya volt, de valójában a földbirtokkal rendelkező nemesség (a junkerek) birtokolta a hatalmat, különösen keleten.

Császári Poroszország

1862-ben I. Vilmos porosz király Otto von Bismarckot nevezte ki Poroszország miniszterelnökévé. Bismarck azt akarta, hogy a liberálisok és a konzervatívok veszítsenek. Egy erős, egységes Németországot akart létrehozni, de ezt a junkerek, nem pedig a nyugatnémet liberálisok alatt akarta megvalósítani. Ezért három háborút indított:

• Dániával 1864-ben - ezáltal Poroszország ellenőrzése alá vonta Schleswig-Holstein területét.
• 1869-ben Ausztriával (osztrák-porosz háború) - ez lehetővé tette Poroszország számára, hogy elfoglalja Hannovert és a legtöbb más, korábban Ausztria által uralt északnémet területet.
• Franciaországgal 1870-ben (francia-porosz háború) - így Bismarck ellenőrizni tudta Mecklenburgot, Bajorországot, Baden, Württemberg és Szászországot. Ezt követően ezek az államok (de Ausztria nem) az egységes Német Birodalom részei lettek, és I. Vilmos felvette a császári (Kaiser) címet.

Ez volt Poroszország nagy pillanata. A gazdasági és politikai jövő jónak tűnt. De 99 nap múlva, 1888-ban az államnak új vezetője lett, II. Ő elbocsátotta Bismarckot, aki 1890-ben elvesztette állását, és II. Vilmos új külpolitikába kezdett. Nagyobbá tette a hadsereget, és sokkal nagyobbá a haditengerészetet, és kockázatot vállalt. Részben ezért lépett be Németország az I. világháborúba. Amikor a németek és szövetségeseik elvesztették ezt a háborút, a porosz junkerek elvesztették a hatalmukat. A porosz királynak és a többi német királynak távoznia kellett. Németországból a Weimari Köztársaság lett. 1919-ben a versailles-i békeszerződés újra létrehozta a lengyel államot, és Poroszországnak le kellett mondania földjei nagy részéről. A Lengyel Folyosót felosztották Kelet-Poroszország és Németország között.

Poroszország vége

Az első világháború végén a versailles-i szerződés Nyugat-Poroszországot elválasztotta Németország többi részétől, hogy létrehozza Danzig szabad várost és a lengyel folyosót, így Lengyelországnak a szárazföldtől való elzártság helyett hozzáférése lesz az óceánhoz. Egyesek Poroszországot is kisebb államokra akarták bontani, de erre nem került sor. Poroszország lett a "Porosz Szabadállam" (Freistaat Preußen), a weimari köztársaság legnagyobb állama. A Porosz Szabadállam a weimari köztársaság teljes területének több mint 60%-át tette ki. A Porosz Szabadállamhoz tartozott az ipari Ruhr-vidék, Berlin városa, így sok baloldali politikai eszméket valló ember élt ott. Az 1920-as évek nagy részében a szociáldemokraták és a Katolikus Centrum volt hatalmon.

1932-ben Franz von Papen konzervatív német kancellár átvette az irányítást Poroszország felett, és véget vetett az állam demokratikus alkotmányának. Ez volt a német demokrácia vége is. 1933-ban Hermann Göring lett Poroszország belügyminisztere; most már nagyon erős volt. 1934-ben a nácik átvették a német államok hatalmát.

1945-ben a Szovjetunió hadserege elfoglalta egész Kelet- és Közép-Németországot (és Berlint). Lengyelország mindent elfoglalt az Odera-Neisse vonaltól keletre, például Sziléziát, Pomerániát, Kelet-Brandenburgot és Kelet-Poroszországot. A Szovjetunió elfoglalta Kelet-Poroszország északi harmadát, beleértve Königsberget, a mai Kalinyingrádot. Mintegy tízmillió németnek kellett elmenekülnie ezekről a területekről. Helyükre lengyelek és oroszok költöztek. Emiatt, valamint azért, mert a kommunisták átvették az irányítást az NDK, más néven Kelet-Németország földjei felett, a junkereknek és Poroszországnak vége lett.

1947-ben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió hivatalosan megállapodott Poroszország megszűnéséről. A szovjet zónában (amelyet 1949-től NDK-nak neveztek), amely porosz területeket is magában foglalt, mostantól Brandenburg és Szász-Anhalt tartományok voltak. Pomeránia porosz részei Mecklenburg-Elő-Pomerániához kerültek. 1952-ben az NDK kormánya megszüntette az államok használatát, és helyette körzeteket használt. 1990-ben, az NDK végével az államok visszatértek. Nyugaton (1949-től a Német Szövetségi Köztársaság vagy Nyugat-Németország néven) a porosz területek Észak-Rajna-Vesztfáliához, Alsó-Szászországhoz, Hessenhez, Rajna-vidék-Pfalzhoz és Schleswig-Holsteinhez kerültek. Baden-Württemberg a Hohenzollern-földeket kapta meg.

Poroszország eszméje nem teljesen halott Németországban. Egyesek Brandenburg, Mecklenburg-Vorpommern és Berlin tartományokat akarják összefogni, és Poroszországnak nevezni. De a német politikusokat nem érdekli az ötlet. ^{[] A} berlini alkotmány lehetővé teszi, hogy Berlin és Brandenburg egy állam legyen, de a berliniek 1996. május 5-én ellene szavaztak.