A Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztásai (1772–1795) – áttekintés

Átfogó összefoglaló a Lengyel–Litván Nemzetközösség 1772–1795 közötti felosztásairól: okok, dátumok (1772, 1793, 1795), nagyhatalmak és következmények.

Lengyelország felosztása vagy a Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása a történelemben használt kifejezés. A 18. század második felében zajlott események véglegesen megszüntették a Lengyel–Litván Nemzetközösség függetlenségét. A Nemzetközösség három nagy, egymást követő felosztás után megszűnt államként létezni:

• 1772. augusztus 5.
• 1793. január 23.
• 1795. október 24.

A felosztásokat három nagyhatalom — Poroszország, Oroszország és Habsburg Ausztria — hajtotta végre, megosztva egymás között a közös állam területeit és lakosságát. A folyamatot belső gyengeségek (a politikai rendszer visszásságai, a liberum veto gyakorlata, a belső anarchia és a nemesi önzés) és a szomszédos nagyhatalmak geopolitikai törekvései egyaránt előidézték. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk az egyes felosztásokat, azok okait és következményeit.

Az első felosztás (1772)

Az 1772-es első felosztás a belső válságok és a szomszédok közötti egyensúlyzavar kihasználásának eredménye volt. A három nagyhatalom — Ausztria, Poroszország és Oroszország — egymással megállapodva foglalt el és integrált jelentős területeket. Röviden jellemzően:

• Ausztria elsősorban a délkeleti területeket szerezte meg (a későbbiekben Galícia néven ismert tartomány jelentős részét).
• Poroszország északi és középső területeket csatolt, így jobban összekapcsolta saját területeit és erősítette tengeri hozzáférését.
• Oroszország a keleti határok mentén foglalta el a nagyobb kiterjedésű keleti vidékeket, köztük litván és fehérorosz területeket.

Az első felosztás létrehozta azt a helyzetet, amely tovább gyengítette a központi hatalmat és előkészítette a későbbi beavatkozásokat.

A második felosztás (1793)

A második felosztás a reformkísérletekre és a nagyhatalmi reakciókra adott válaszként következett be. A 3. május 1791-i alkotmány és a belső reformok — amelyek célja a központi hatalom megerősítése és a modernizáció volt — erős ellenérzést váltottak ki a környező birodalmakból. Az 1792-ben kitört orosz–lengyel konfliktus után Poroszország és Oroszország újabb területeket csatolt:

• Oroszország tovább növelte befolyását a keleti területeken (Litvánia, Fehéroroszország, és a középső keleti vidékek egyes részei).
• Poroszország további nyugati területeket szerzett, ezzel megerősítve pozícióját a térségben.

Az 1793-as felosztás után a Nemzetközösség területe erősen megcsappant, és a politikai helyzet dramatikusan romlott.

A harmadik felosztás (1795)

A 1794-es Kościuszko-felkelés (Tadeusz Kościuszko vezette népfelkelés) leverése után a három nagyhatalom 1795-ben befejezte a felosztást: a fennmaradó területeket is felosztották egymás között. Ennek eredményeként a Lengyel–Litván Nemzetközösség mint önálló állam megszűnt létezni, és a régió nagy része több mint egy évszázadra idegen birodalmak fennhatósága alá került.

Következmények

• A felosztások több millió embert helyeztek át új állami jogosultságok alá, nagy kulturális és gazdasági következményekkel.
• A lengyel nemzeti identitás és függetlenségi törekvések nem szűntek meg: a 19. században és a 20. század elején többször voltak felkelések és részleges autonóm törekvések (pl. 1794, 1830–31, 1863–64).
• A felosztások határozták meg Közép- és Kelet-Európa geopolitikáját a következő évszázadokra, hozzájárulva a nagyhatalmi rivalizálások tartós fennmaradásához.
• A modern lengyel államiság újjászületése csak az első világháborút követően, 1918-ban következett be.

A „negyedik felosztás” kifejezés használata

A ritkábban használt "Lengyelország negyedik felosztása" kifejezés a lengyel területek bármely későbbi nagyarányú megosztására vagy „újrarendezésére” utalhat, konkrétan például:

• a napóleoni és a kongresszusi átstrukturálások (1795–1815) — amelyek során a magyar–lengyel viszonyok és a térség státusza ismét változott;
• a bécsi kongresszus (1815) utáni rendezés, amely létrehozta a Kongresszusi Lengyelországot (orosz befolyás alatt álló királyság), valamint további területi átrendeződéseket;
• a második világháború kezdetén (1939) a Molotov–Ribbentrop-paktum után Németország és a Szovjetunió közötti közös megszállás, amelyet sokan a modern kori „negyedik felosztásként” említenek;
• a II. világháborút követő nagyhatalmi döntések (Yalta, Potsdam) és a határok eltolódása is radikálisan átformálta Lengyelország területi helyzetét.

Összefoglalva: a Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztásai a 18. századi európai geopolitika egyik meghatározó eseménysorozata volt, amely nemcsak a közvetlen átalakulásokat okozta, hanem hosszú távú kulturális és politikai hatásokat is kiváltott a régióban.

Történelem

Előjáték

Lengyelország-Litvánia utolsó időszakában (a 18. század közepén), a felosztások előtt már nem volt teljesen szuverén állam. Szinte vazallus, vagy orosz szatellitállam volt, az orosz cárok gyakorlatilag lengyel királyokat választottak. Ez különösen igaz az utolsó nemzetközösségi királyra, Stanisław August Poniatowskira, aki egy ideig Nagy Katalin orosz cárnő szeretője volt.

1730-ban a Nemzetközösség szomszédai, nevezetesen Poroszország, Ausztria és Oroszország titkos megállapodást írtak alá a status quo fenntartása érdekében: konkrétan annak biztosítására, hogy a Nemzetközösség törvényei ne változzanak. Szövetségük később Lengyelországban a "Három fekete sas szövetsége" (vagy Löwenwoldei szerződés) néven vált ismertté, mivel mindhárom állam a fekete sast használta állami jelképként (szemben a fehér sassal, Lengyelország jelképével).

A Nemzetközösség semleges maradt a hétéves háborúban, bár szimpatizált Franciaország, Ausztria és Oroszország szövetségével. Engedélyezte, hogy az orosz csapatok bejuthassanak nyugati területeire, ahol Poroszország ellen támaszpontot biztosítottak. II. Frigyes porosz király megtorlásképpen elrendelte a lengyel pénzhamisítást, hogy a lengyel gazdaságot érintse.

A lengyelek felkelés keretében próbálták kiűzni az idegen erőket (Bar konföderáció, 1768-1772), de a szabálytalan és rosszul irányított erőknek kevés esélyük volt a reguláris orosz hadsereggel szemben, és vereséget szenvedtek. A káoszt tetézte az 1768-ban kitört ukrán parasztlázadás, a Kolijivcsina, amely nemesek (szlachta), zsidók, unitusok és katolikus papok lemészárlásával járt, mielőtt a lengyel és orosz csapatok leverték volna.

A partíciók előtt: A Nemzetközösség a legnagyobb kiterjedésében.

Keresés betűvel