A vikingek kora (8–11. század): skandináv felfedezők, kereskedelem, hódítások

Angliában a viking korszak 793. június 8-án drámai módon kezdődött, amikor az északiak lerombolták a lindisfarne-i apátságot. A szerzeteseket az apátságban ölték meg, a tengerbe dobták őket, hogy megfulladjanak, vagy rabszolgaként vitték el őket az egyház vagyonával együtt. A northumbriai Szent Sziget viking pusztítása sokkolta és riadalmat keltett Európa királyi udvaraiban. "Soha nem láttak még ilyen kegyetlenséget" - jelentette ki a yorki Alcuin, a northumbriai tudós. A Lindisfarne elleni támadás minden más eseménynél jobban árnyékot vetett a vikingek megítélésére a következő 1100 évre. Az 1890-es években a Skandinávián kívüli tudósok elkezdték újragondolni a vikingek vívmányait, művészetét, technológiai képességeit és tengerészeti tudását.

Viktória uralkodásáig Nagy-Britanniában a vikingeket erőszakosnak és vérszomjasnak ábrázolták. A középkori Angliából származó történetek mindig is úgy ábrázolták őket, mint "farkasokat a juhok között". A tizenkilencedik században a közvélemény véleménye megváltozott. Az első kihívások a sok vikingellenes kép ellen Nagy-Britanniában a 17. században jelentek meg. A viking korról szóló néhány tudományos mű elérhetővé vált az olvasók számára Nagy-Britanniában. A régészek elkezdték feltárni Nagy-Britannia viking múltját. A nyelvészek elkezdtek dolgozni a vidéki idiómák és közmondások viking-kori eredetének azonosításán. Az óészaki nyelv új szótárai lehetővé tették a viktoriánusok számára, hogy tanulmányozzák az izlandi mondák egy részét.

A 18. század második felében az izlandi mondákat még mindig fontos történelmi forrásként használták, de a viking korszakot barbár és civilizálatlan időszaknak tekintették az északi országok történelmében. Egészen a közelmúltig, amit a viking korszak történelméről tudtunk, az izlandi sagákon, a dánok Saxo Grammaticus által írt történetén, az orosz primer krónikán és az íreknek az idegenekkel vívott háborúján alapult. Ezeket a szövegeket ma már kevés tudós fogadja el megbízható forrásként; a történészek manapság inkább a régészetre és a numizmatikára támaszkodnak, amelyek segítettek megérteni a korszakot.

Az északiak felfedezők, gyarmatosítók, kereskedők és fosztogatók voltak. A norvégiai vikingek felfedezték az Atlanti-óceán északi részét, és letelepedtek Izlandon, a Feröer-szigeteken, a Shetland- és az Orkney-szigeteken, a skóciai Caithnessben, Grönlandon és (rövid ideig) Észak-Amerikában. A Dániából származó vikingek Európa és Nagy-Britannia partjai mentén portyáztak kikötőkben és tengerparti városokban. A svédországi vikingek keletre, a mai Oroszország és Ukrajna területére nyomultak, és kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki a Közel-Kelettel és azon túl.

A 9. századra Jütlandon erős központi hatalom alakult ki, és a dánok saját területükön túlra is tekintettek föld, kereskedelem és fosztogatás után. Norvégiát évszázadokon át Dániából és Svédországból származó germán népek telepítették le, akik a partok és tavak mentén földművelő és halászó közösségeket hoztak létre. A hegyek és a fjordok erős természetes határokat alkottak. A közösségek egymástól függetlenek maradtak, ellentétben a síksági Dániával. A 800-as évekre Norvégiában 30 kisebb királyság létezett. E norvég királyságok és a külvilág között a tenger volt a legkönnyebb kommunikációs útvonal. A nyolcadik században a skandinávok hadihajókat kezdtek építeni és portyázni küldeni. A viking hosszúhajók képesek voltak a nyílt tengeren való közlekedésre, ugyanakkor nagyon kis merüléssel rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy a korabeli hajókhoz képest sekélyebb öblökbe és folyókon feljebb tudtak hajózni. Ez vezetett a viking kifejezéshez, amely az ó-norvég vīk szóból származik (ami öblöt vagy öblöt jelent). Aki portyázni ment, azt mondták, hogy "viking".

Nem tudni, mi váltotta ki a vikingek terjeszkedését és hódításait. Ez a korszak egybeesett a középkori meleg időszakkal (800-1300), és a kis jégkorszak kezdetével (kb. 1250-1850) ért véget. Az ő idejükben a jég hiánya lehetővé tehette a norvégok számára, hogy "a-viking" vagy "portyázó" utakra induljanak. Úgy vélik, hogy a pogány északiak szenvedtek a keresztény kereskedők egyenlőtlen kereskedelmi gyakorlatától, akiket a keresztény kereskedőhálózaton keresztül előnyben részesítettek. Az északi pogányokkal titokban kereskedő kereskedők között kétlépcsős árképzési rendszer létezett. A viking portyázások külön-külön és a rendszeres kereskedelmi expedíciókkal együtt is előfordultak.

A történészek azt is feltételezik, hogy a skandináv népesség túl nagy volt a félszigethez képest, és nem volt elég termény ahhoz, hogy mindenkit tápláljanak. Ez ahhoz vezetett, hogy egyre több földet kellett keresni, hogy az egyre növekvő viking népességet táplálni lehessen. A belső konfliktusok, különösen a korai portyákat követő hódítások és letelepedések időszakában, a hatalom fokozatos centralizációját okozták, amely egyre kevesebb kézbe került. Ez azt jelentette, hogy az alsóbb osztályok, amelyek nem akarták, hogy a kapzsi királyok elnyomják őket, saját földeket kerestek. Azok, akik Izlandon telepedtek le, létrehozták Európa első modern köztársaságát, amely évente választott tisztségviselőkből álló gyűléssel, az úgynevezett Althinggal rendelkezett.

A legkorábbi adat, amelyet viking támadásra adtak meg, Kr. u. 787, amikor az Angolszász Krónika szerint egy norvégiai csoport a dorseti Portlandbe hajózott. Ott egy királyi tisztviselő összetévesztette őket kereskedőkkel. Megölték őt, amikor megpróbálta őket a királyi birtokra vezetni, hogy fizessenek kereskedelmi adót az áruik után. A viking korszak kezdetét a Brit-szigeteken azonban gyakran 793-ra teszik. Az angolszász krónika feljegyezte, hogy az északiak rajtaütöttek a fontos Lindisfarne szigeti kolostoron:

"AD. 793. Ebben az évben rettentő előjelek érkeztek a northumbiaiak földje fölé, amelyek a legjobban megrémítették a népet: ezek hatalmas fénysíkok voltak, amelyek a levegőben száguldottak, forgószelek és tüzes sárkányok, amelyek az égboltozaton átrepültek. Ezeket a szörnyű jeleket hamarosan nagy éhínség követte: és nem sokkal később, ugyanezen év január elseje előtti hatodik napon a pogányok gyötrelmes betörései rablások és mészárlások révén siralmas pusztítást végeztek Isten templomában a Szent-szigeten (Lindisfarne)." (Lindisfarne). -Angol szász krónika

Az Ulsteri Évkönyvek szerint 794-ben komoly támadás érte Lindisfarne anyaházát, Ionát, amelyet 795-ben az Írország északi partvidékén végrehajtott támadások követtek. Az ottani bázisokról az északiak 802-ben ismét megtámadták Ionát, nagy mészárlást okozva a Céli Dé Brethrenek között, és porig égetve az apátságot.

A viking korszak végét Angliában hagyományosan három jelentős esemény jelzi: Haraldr Harðráði Haraldr Harðráði sikertelen inváziója, akit Harold Godwinson szász király 1066-ban a Stamford Bridge-i csatában legyőzött; Írországban Dublin elfoglalása Strongbow és hiberno-normann csapatai által 1171-ben; Skóciában pedig Hákon Hákonarson király veresége a largs-i csatában 1263-ban. Harold Godwinsont ezt követően egy hónapon belül legyőzte Vilmos, Normandia hercege, aki szintén vikingek leszármazottja volt. Normandiát a normannok (norvégok) 911-ben szerezték meg. Skócia akkor nyerte el mai formáját, amikor a tizenharmadik és a tizenötödik század között visszaszerezte területeit a norvégoktól.

A legtöbb skandináv történész és régész más meghatározást ad. Ehelyett azt mondják, hogy a viking korszak a királyi hatalom skandináv országokban való megteremtésével és a kereszténység uralkodó vallásként való elfogadásával ért véget. Ezt a dátumot mindhárom skandináv országban általában valahol a 11. század elejére teszik. Norvégiában a viking korszak végét az 1030-as stiklestad-i csatával jelölik. Ekkor kiáltották ki Norvégiát keresztény nemzetnek, és a norvégokat többé nem lehetett vikingeknek nevezni.

A Nagy Károly alatti Frank Királyságot különösen súlyosan sújtották a viking fosztogatók, akik különösebb nehézség nélkül le tudtak hajózni a Szajnán. Nagy Károly uralkodásának vége felé, majd fiai és unokái uralkodása alatt is viking támadások sorozata kezdődött, amelyek a skandinávok hódításához és a ma Normandia néven ismert terület letelepedéséhez vezettek.

911-ben Egyszerű Károly francia király megállapodást kötött Rollo viking hadvezérrel, egy norvég vagy dán származású törzsfőnökkel. Károly Rollót hercegi címmel ruházta fel, és Normandia birtokába adta. Cserébe Rollo hűséget esküdött Károlynak, áttért a keresztény hitre, és megesküdött, hogy megvédi Franciaország északi régióját más viking csoportok támadásaitól. Néhány generációval később e viking telepesek normann leszármazottai franciaként azonosították magukat, és 1066-ban Angliába hozták a francia nyelvet és a francia kultúra saját változatát. A normann hódítással ők lettek az angolszász Anglia uralkodó arisztokráciája, ami az óangol nyelvről a középangol nyelvre való átmenethez vezetett.

A viking korszak kezdetén a vikingek az északi vallásban hittek. Hittek az istenek és istennők panteonjában, valamint a Valhallában, a harcosok mennyországában. A társadalom alsóbb rétegei a "hel" nevű helyre kerültek, amely a földi élethez hasonlított. A viking hiedelmek szerint a viking törzsfők bátorságukkal kedveskedtek a hadisteneknek, és "érdemes-hajóvá" váltak, vagyis a törzsfőnök "tengeri temetést" érdemelt ki. Szárazföldi temetéseket is végeztek, amelyekhez gyakran még mindig tartoztak hajó, kincsek, fegyverek, szerszámok, ruházat, sőt rabszolgák és nők is, akiket élve temettek el a halott törzsfőnökkel együtt, hogy a túlvilági életben a Valhallába és a kalandokba utazhasson. A költők mondákat írtak e törzsfőnökök hőstetteiről, életben tartva emléküket.

Freyr és nővére, Freya a "termékenység" istenei voltak, ami azt jelenti, hogy képesek növekedni. Ők gondoskodtak arról, hogy az embereknek sok gyermekük szülessen, és hogy a föld bőséges termést teremjen. Egyes földművesek még a földjeiket is Freyrről nevezték el, abban a reményben, hogy ez biztosítja a jó termést. A viking korszak vége felé egyre több skandinávot térítettek át a kereszténységre, gyakran erőszakkal. A kereszténység bevezetése nem vetett azonnal véget a viking utazásoknak, de talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a viking korszak véget érjen.

A korszak legfontosabb kereskedelmi kikötői között olyan létező és ősi városok szerepelnek, mint Jelling (Dánia), Ribe (Dánia), Roskilde (Dánia), Hedeby (Dánia, ma Németország), Aarhus (Dánia), Vineta (Pomeránia), Truso (Lengyelország), Kaupang (Norvégia), Birka (Svédország), Bordeaux (Franciaország), Jorvik (Anglia), Dublin (Írország) és Aldeigjuborg (Oroszország).

Nagy-Britannia

• Jórvík (Yorkshire)
• Danelaw
• Hjaltland

Kelet-Európa

• Bjarmland
• Garðaríki
• Serkland
• Miklagard

Atlantic

• Feröer-szigetek
• Grönland
• Helluland
• Izland
• Markland
• Vinland

A 19. század végén (1800-as évek) Richard Wagner és más romantikus művészek operákat és más műalkotásokat készítettek az ősi germán kultúráról. A vikingeket azért kedvelték, mert nem voltak görögök vagy rómaiak. Kitalálták, hogy a vikingek szőrmés ruhákat és sisakokat viselnek, amelyeken szárnyak vagy szarvak vannak, és kivájt állati szarvakból isznak. Néhány ókori germán viselt szarvas sisakot, de az igazi vikingek nem. Wagner és társai szándékosan úgy öltöztették a Ring des Nibelungen című operában a színészeket, hogy úgy nézzenek ki, mint az ősi germánok, és a közönség úgy érezze, hogy a modern németek a középkori vikingektől származnak.

• Viking