Abnormális pszichológia

Történelem

Természetfeletti hagyományok

A természetfeletti hit egy olyan erőbe vetett hit, amely meghaladja a tudományos megértést. Sok kultúra hisz a természetfeletti eseményekben. Ezek közé a kultúrák közé tartoznak a vallási kultúrák, valamint az ókori kínaiak, az ókori egyiptomiak, a héberek és az ókori görögök. Ezeknek a kultúráknak vannak olyan írásai, amelyek szerint a természetfeletti események formájában megjelenő abnormális viselkedés démonokat vagy isteneket teremtett, amelyek átveszik az ember felett az uralmat, és az adott embereken keresztül cselekszenek. Ezt nevezték megszállottságnak. A római katolikus egyházban ördögűzéseket végeztek, hogy ezek a démonok elhagyják a megszállt személyek testét. Az ördögűzéshez ima, zajok és bájitalok tartoztak. A rendellenes viselkedésű embereknek gyakran azt mondták, hogy megszállottak.

Egyes kultúrákban gyakran alkalmazták a trepanációt. Ilyenkor egy lyukat ütöttek valakinek a fejébe, hogy kiszabadítsák a "rossz szellemet".

Menedékházak

Az "elmegyógyintézetek" olyan épületek voltak, ahol abnormális viselkedésű betegeket tartottak. Európában az 1774-es őrültekházi törvénnyel váltak népszerűvé, bár már a törvény előtt is léteztek. Az elmegyógyintézetek arra szolgáltak, hogy olyan emberekről gondoskodjanak, akik nem tudtak magukról gondoskodni. De arról voltak híresek, hogy kegyetlenek és bántalmazóak voltak a betegeikkel szemben. Az épületek gyakran piszkosak voltak, és nem gondozták őket megfelelően.

Az 1700-as évek végén William Tuke vallási elvonulást tartott a betegek számára. Ez elfordult az elmegyógyintézetek borzalmaitól. Az 1700-as évek végén Philippe Pinel is elkezdte szorgalmazni az elmebetegek jobb kezelését.

A 18. századi elmegyógyintézet ma már nem létezik. A legtöbb elmegyógyintézetet az 1900-as évek végén zárták be az antipszichotikusgyógyszerek feltalálása miatt. Ma pszichiátriai kórházak vannak az elmebetegek számára. Ezek közé tartozik a Broadmoor kórház, ahol Nagy-Britannia legveszélyesebb elmebeteg bűnözői közül néhányan élnek.

Menedékházak Amerikában

Az 1800-as években Dorothea Dix harcolt az elmegyógyintézetekben a betegekkel szembeni rossz bánásmód ellen. "Mentálhigiénés" csoportot alapított, hogy arra ösztönözze a politikusokat, hogy változtassanak az elmebetegekkel való bánásmódon az Egyesült Államokban. Amikor az emberek tudomást szereztek az elmegyógyintézetekben elkövetett rossz cselekedetekről, pénzt gyűjtöttek a betegek és az elmegyógyintézetek kezelésének javítására. Dix vélhetően 32 elmegyógyintézet létrehozásában segédkezett. 1940-re több mint 400 000 beteg élt elmegyógyintézetekben.

A legtöbb kezelés még mindig kegyetlen volt a betegek számára, és nem volt hatékony. Az elmegyógyintézetek gyorsan túlzsúfoltak lettek. Mary Jane Ward 1946-ban könyvet írt "A kígyóverem" címmel, amely felhívta a figyelmet az elmebetegekkel szembeni embertelen bánásmódra.

Ugyanebben az évben hozták létre a Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézetet. A szervezet képzést és támogatást nyújtott a mentális betegek és az őket gondozó dolgozók számára. Elfogadták a Hill-Burton-törvényt, hogy pénzt adjanak az elmegyógyintézeteknek.

Később elfogadták az 1963. évi közösségi egészségügyi szolgáltatási törvényt. Ez a törvény, amely járóbeteg-ellátó épületeket hozott létre, hogy a betegek ne kórházakban, hanem otthonukban élhessenek. Rehabilitációs és közösségi gondozási központok is épültek e törvény alapján.

Az intézménytelenítés

Az 1900-as évek végén az elmegyógyintézetek kevésbé voltak elfogadottak. A betegekkel való kegyetlen bánásmódot, a túlzsúfoltságot és az életmódot nem tartották szükségesnek. Kevesebb pénzt adtak az elmegyógyintézeteknek. Ezért sokan bezártak szerte a világon. Az elmegyógyintézetek bezárása az intézménytelenítés néven vált ismertté. Az elmegyógyintézetből a közösségbe való költözés a betegek fejlődését és felépülését volt hivatott segíteni. A jó támogató programok hiánya miatt a betegek elhagyatottnak érezték magukat, és nehezen tudtak beilleszkedni a normális életbe. Ez ahhoz vezetett, hogy sokan hajléktalanná váltak.

Az abnormális viselkedés magyarázata

A múltban háromféleképpen magyarázták a rendellenes viselkedést. Ezek voltak a természetfeletti, a biológiai és a pszichológiai magyarázatok. A nyugati orvoslás már nem használ természetfeletti magyarázatokat. Ehelyett biológiai és pszichológiai magyarázatokat használunk. A biológiai magyarázatok a genetika és az idegtudományok segítségével magyarázzák a kóros viselkedést. A biológiai magyarázat azon alapul, hogyan működik az agy, és hogyan változtatják meg a gének az agy működését. A pszichológiai magyarázatok az elme működését használják az abnormális viselkedés magyarázatára.

Természetfeletti magyarázatok

A korai kultúrák úgy vélték, hogy az abnormális viselkedés démonoktól, szellemektől és asztrológiától ered. A trepanáció az volt, amikor egy lyukat fúrtak az ember fejébe. Ezt azért tették, hogy a szellemek vagy démonok távozhassanak az illető fejéből.

Az ördögűzést elsősorban a katolikus egyház gyakorolta. Az ördögűzésről úgy hitték, hogy a szellemeket kiűzi a megszállt személyből.

Ezek a gyakorlatok a középkorban szokásosak voltak. Ekkoriban a rendellenes viselkedést inkább vallási, mint pszichológiai problémának tartották. Néhány abnormális viselkedést boszorkányságnak gondoltak. A boszorkánysággal vádolt embereket szinte mindig megbüntették a tettekért. Sok esetben a büntetés az volt, hogy megölték őket.

Biológiai magyarázatok

Az abnormális viselkedés magyarázatának biológiai megközelítése azt feltételezi, hogy a viselkedés fizikai tényezőkkel magyarázható. Hippokratész az 5. században élt, és sokan őt tartják a modern orvostudomány atyjának. Nem fogadta el, hogy a pszichés zavarok okai a gonosz szellemek vagy a csillagászat lennének. Hippokratész úgy vélte, hogy a rendellenességeknek természetes okai vannak, és megfelelő kezeléseket lehet találni. Az agy "négy humorára" összpontosított. Úgy vélte, hogy a négy humornak egyensúlyban kell lennie az egészséges mentális állapotokhoz, és ha valamelyik humor erősebb, akkor különböző rendellenességek jelennek meg. A humorok kiegyensúlyozása érdekében Hippokratész azt mondta a betegeknek, hogy változtassanak életmódjukon.^p. 11 Ma már új elképzelések vannak, amikor a pszichológiai zavarok biológiai magyarázatáról beszélünk. De az, hogy Hippokratész a mentális folyamatokra és a klinikai gyakorlatra összpontosított, forradalmi koncepció volt.

Egy másik görög orvos, Galénosz szintén tudományos alapon közelítette meg a pszichés zavarok okait. Fizikai és mentális kategóriákra osztotta őket. Galénosz az okok között említette a fejsérüléseket, az alkoholfogyasztást és az élettapasztalatokat. A 18. században Galénosz elképzelései hatással voltak az orvostudományra. Galénosz a mentális zavarok biológiai okaira összpontosított. ^p. 13

Pszichológiai magyarázatok

Az abnormális viselkedés pszichológiai magyarázatai néha viselkedéses megközelítést alkalmaznak, amelyben a pozitív viselkedéseket megerősítik, a negatívakat pedig nem. Ez a megközelítés inkább a személy tényleges viselkedésének megváltoztatására összpontosít, mint annak valódi okára.

Sigmund Freud a 20. század egyik legnépszerűbb pszichológiai teoretikusa volt. Az általa a betegek tanulmányozására és kezelésére alkalmazott módszer a pszichoanalízis néven vált ismertté. A hipnózis módszereit Freud, de Franz Mesmer és a Nancy-iskola orvosai is alkalmazták. Freud azonban arra törekedett, hogy páciensei bevallják legmélyebb, legigazabb érzelmeiket, amit katarzisnak nevezett. Pácienseit szabad asszociációban, szabadon beszéltek magukról. Emellett álomelemzést is végzett, ahol a páciensek feljegyezték és megbeszélték álmaikat. Freud munkássága vezetett más nagy pszichoanalitikus teoretikusokhoz, mint Carl Jung, Alfred Adler és Harry Stack Sullivan. Wilhelm Wundtnak és William Jamesnek tulajdonítják az első kísérleti pszichológiai laboratóriumok megnyitását. Ez számos tanulmányhoz és pszichológiai módszerhez vezetett, például az Ivan Pavlov és John B. Skinner által vezetett klasszikus kondicionáláshoz, míg Edward Thorndike és B. F. Skinner az operáns kondicionálás tanulmányozásának vezetői voltak. ^p. 18

Osztályozás

DSM

A pszichiáterek és pszichológusok által a pszichés zavarok diagnosztizálására és kezelésére használt észak-amerikai szakkönyv a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM). Ezt az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) készíti. A legutóbbi változat 2013 májusában jelent meg, és DSM-5 néven ismert. A DSM-re támaszkodnak a klinikusok, az egészségbiztosítók, a gyógyszergyártók és a jogrendszer, mint a mentális zavarok megértéséhez és azonosításához szükséges referenciára. A DSM csoportokra osztja a mentális zavarokat, és leíró jeleket és tüneteket ad meg, amelyek meghatározzák az egyes zavarokat. Ezenkívül minden egyes rendellenességre vonatkozóan statisztikai adatokat is felsorol, az általános népességben való gyakoriságtól kezdve a leghatékonyabb kezelési formáig.

Mielőtt a szakembernek diagnosztizálná egy személynél a mentális zavarokat, először meg kell állapítania, hogy az adott személy valóban mentális zavarban szenved-e. A DSM meghatározása szerint a mentális zavar olyan állapot, amely:

• Elsősorban pszichológiai jellegű, és megváltoztatja a viselkedést, a személyiséget vagy a motivációt,
• Amikor teljes mértékben kifejlődött állapotban stresszt, a szociális működés károsodását vagy olyan viselkedést okoz, amelyet valaki önként abba szeretne hagyni, mert veszélyezteti a fizikai egészséget, és
• Megkülönböztethető más állapotoktól, és kezelhetőnek tekinthető.

A DSM használatakor a teljes pszichiátriai diagnózis öt dimenzióra, úgynevezett "tengelyekre" oszlik, amelyek a fogyatékosság vagy a rendellenesség különböző jellemzőire vonatkoznak:

• Az I. tengely a mentális zavarok valamennyi kategóriáját tartalmazza, kivéve a mentális retardációt és a személyiségzavarokat. Az ezen a tengelyen belüli rendellenesség hasonlít az általános orvostudományban előforduló betegséghez vagy betegséghez, és ide tartozik a depresszió, a szorongásos zavar, az autizmus spektrumzavar, a bipoláris zavar és az anorexia.
• A II. tengely mentális retardációt és személyiségzavarokat tartalmaz, mint például a paranoid személyiségzavar, az antiszociális személyiségzavar és a kényszeres személyiségzavar. Ez a tengely számos rendellenességet tartalmaz, amelyek mindegyike azzal kapcsolatos, hogy az adott személy hogyan gondolkodik és hogyan viselkedik a világgal.
• A III. tengely tartalmazza az általános egészségügyi állapotokat, a kisebb egészségügyi állapotokat és az egyén bármely fizikai rendellenességét. Ha az első három tengelyt használjuk, láthatóvá válnak az összefüggések, és a szakemberek számára könnyebbé válik a mentális zavar okának megtalálása és a személy hatékony kezelése.
• A IV. tengely tartalmaz minden olyan környezeti vagy társadalmi tényezőt, amely szerepet játszhat az egyén diagnózisában. A rossz társas kapcsolatok, egy szerettünk halála vagy a munkahelyről való elbocsátás mind olyan stressztényezők, amelyek segíthetik a mentális zavar kialakulását.
• Az V. tengelyt a szakemberek a 18 év alatti személyek esetében használják. A gyermekeket aszerint osztályozzák, hogy jelenleg mennyire jól kezelik a helyzetüket. A Global Assessment of Functioning egy 0-100-ig terjedő skálát használt, de a DSM-5-ben felváltotta egy felmérés és egy jelölőnégyzet, amely kevésbé szubjektív.

A DSM különálló tengelyei gyakran összekapcsolódnak a mentális zavarok kialakulásában.

ICD-10

A betegségek és a kapcsolódó egészségügyi problémák nemzetközi statisztikai osztályozását (ICD) az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hozta létre, és ez a mentális zavarok egyetemes diagnosztikai rendszere. Az ICD-t a WHO 193 tagországának egészségügyi tisztviselői hagyták jóvá, és ingyenesen elérhető az interneten. Célja, hogy segítse az országokat a mentális zavarokkal kapcsolatos problémák csökkentésében. A DSM-ben használt kódolási rendszert úgy tervezték, hogy kompatibilis legyen az ICD-ben használt rendszerrel; azonban előfordulhat, hogy egyes kódok nem egyeznek, mivel a két kiadványt különböző időpontokban vizsgálják felül. Az ICD-10-et 1994-ben hozták nyilvánosságra; legutóbbi frissítése 2010-ben történt. Az ICD-10 5. fejezete több mint 300 mentális és viselkedési rendellenességet tartalmaz, amelyek a következő kategóriákba sorolhatók:

• F00-F09 Szerves mentális zavarok
• F10-F19 Kábítószer-fogyasztás okozta mentális és viselkedési zavarok
• F20-F29 Skizofrénia és téveszmés zavarok
• F30-39 Hangulati zavarok
• F40-49 Neurotikus, stresszel kapcsolatos rendellenességek
• F50-59 Testi zavarokkal és fizikai tényezőkkel összefüggő viselkedési zavarok
• F60-F69 Felnőttkori személyiség- és viselkedészavarok
• F70-F79 Mentális retardáció
• F80-F89 A pszichológiai fejlődés zavarai
• F90-F98 Gyermekkorban kialakuló viselkedési és érzelmi zavarok
• F99 Nem meghatározott mentális zavarok

Az online ICD-10 teljes egészében itt található meg

Kezelés

Pszichoanalízis

A pszichoanalízis a pszichoanalitikus elméleten alapuló terápia egyik formája. Ez az elmélet azt állítja, hogy az emberi viselkedést tudattalan erők, például az ösztönök irányítják, és hogy nem létezik szabad akarat. A pszichoanalitikus elméletben található számos gondolat a híres pszichológus Sigmund Freudhoz vezethető vissza. Freud úgy vélte, hogy a mentális zavarok a gyermekkorból származó elfojtott emlékek és érzelmek következményei; a pszichoanalízis célja, hogy ezeket a rejtett emlékeket és érzelmeket felkutassa és a páciens figyelmét felhívja rájuk. Az olyan technikákat, mint a hipnózis, a tudattalan agy megcsapolására használják abban a reményben, hogy megtalálják a zavar forrását. Freud az álmok rejtett jelentésében is hitt, és gyakran kérte a pácienseket, hogy elemzés céljából rögzítsék álmaikat. A legtöbb freudi elképzelést alátámasztó tudományos bizonyítékok hiánya miatt a klinikai pszichológusok ritkán alkalmazzák a pszichoanalízist, és a terápia hatékonyabb formái léptek a helyébe.

Viselkedésterápia

A viselkedésterápia a behaviorizmus elméletén alapul, amely szerint minden emberi viselkedés egy inger és a megerősítés eredménye. A híres behavioristák közé tartozik James Watson, B. F. Skinner és Joseph Wolpe. Ennek a terápiának a célja a pozitív vagy szociálisan megerősítő viselkedés fokozása. A viselkedésterápia három területre bontható:

1. Az alkalmazott viselkedéselemzés (ABA) az operáns kondicionálás egy formáját használja, ahol a viselkedés módosítására pozitív megerősítést alkalmaznak.
2. A kognitív viselkedésterápia (CBT) a betegek viselkedése mögött álló negatív gondolatok és érzések kondicionálására összpontosít, hogy megváltoztassa a viselkedést.
3. A szociális tanuláselméletet a szorongásos zavarok kezelésében és megértésében használják. Túlmutat azon a hagyományos klasszikus kondicionálási feltételezésen, hogy a félelmet és a szorongást közvetlenül kell megtanulni; a szociális tanuláselmélet azt sugallja, hogy egy gyermek például a kígyóktól való félelmet úgy sajátíthatja el, hogy megfigyeli, amint egy családtagja félelmet mutat a kígyókra adott válaszként.

Humanista terápia

A humanista terápia egy Carl Rogerstől származó módszer, amelynek célja, hogy a kliensre mint emberre összpontosítson, nem pedig a problémájára. A terapeuta úgy tudja beállítani az ülés környezetét és hangulatát, hogy az a normális beszélgetést utánozza. Ez gyakran segít a páciensnek felismerni a problémáit, és sikeresebben megosztani azokat a terapeutával, mint egy hagyományos tanácsadói ülésen. A humanista terápia hatékony eszközt teremt a probléma forrásához való eljutáshoz és annak megfelelő kezeléséhez.

Roger saját kifejezése a "kliensközpontú terápia" volt, amelynek lényege, hogy a terapeuta segít a kliensnek abban, hogy valódi pszichológiai felnőtté váljon.