Viszály

Vérbosszú/vendetta

A vérbosszú olyan viszály, amelyben a megtorló erőszak körforgása zajlik, egy megölt vagy más módon megsértett vagy megbecstelenített személy rokonaival. A sértett személy ezután bosszút akar állni, és megöli a bűnösöket, vagy más módon megbünteti őket. Ha nem tudja elkapni a bűnösöket, akkor a rokonaikkal teszi ezt. Történelmileg a vendetta szót vérbosszúra használták. A szó olasz eredetű, és a latin vindicta, "bosszú" szóból származik. A modern korban a szó bármilyen más, régóta tartó viszályt is jelent, amely nem feltétlenül jár vérontással.

Vendetta történelem

A vendetta eredetileg két család közötti vérbosszú volt. Az áldozat rokonai úgy akartak bosszút állni a haláláért, hogy megölték a gyilkosságért felelős személyeket vagy azok rokonait. Általában a megölt vagy bántalmazott személy legközelebbi férfi rokona tartja fenn a vendettát, de a család más tagjai is megtehetik. Ha a tettes eltűnt vagy már halott volt, a bosszúállás kiterjedhet más rokonokra is.

A vendetta jellemző a gyenge jogállamisággal rendelkező társadalmakra, illetve azokra, ahol az állam nem tartja magát felelősnek az ilyen jellegű viták kezelésében. Az ilyen társadalmakban a családi és rokoni kötelékek jelentik a fő tekintélyforrást. Egy egész családot tartanak felelősnek azért, amit valamelyikük elkövetett. Néha még ugyanazon család két különálló ága is összeveszhet valamilyen ügy miatt.

Napjainkra a vendetta gyakorlata szinte teljesen eltűnt azokban a társadalmakban, ahol a bűnüldözés működik. Ott a büntetőjog bünteti a törvényszegőket.

Az ókori homéroszi Görögországban természetesnek és megszokottnak tartották a személyes bosszúállást a gonosztevőkkel szemben: "A megtorlás görög erkölcsébe beágyazva a vendetta joga ... . A vendetta háború, ahogy a háború is a vendetták végtelen sorozata; és az ilyen bosszúhadjáratokat az istenek szentesítették".

Az ősi héber törzsek az egyén és a család kötelességének tartották, hogy Isten nevében megbosszulják a gonoszt. Annak a személynek, aki a kezdeti agresszív gyilkost halálra ítélte, különleges nevet adtak: go'el haddam, a vérbosszúálló vagy vérmegváltó (4Móz 35,19 stb.). Hat menedékvárost hoztak létre, hogy a vádlott számára "lehiggadási" fázist, valamint a megfelelő eljárást biztosítsák. Ahogy az Oxford Companion to the Bible megállapítja: "Mivel az életet szentnek tekintették (1Móz 9,6), semmilyen vérdíjat nem lehetett adni kárpótlásul egy ártatlan ember életének elvesztéséért; "életet életért életet" kellett adni." (2Mózes 21.23; 5Mózes 19.21)"".

Marc Bloch középkorász szerint: "A középkor elejétől a végéig, és különösen a feudális korszak a magánbosszú jegyében élt. A teher természetesen mindenekelőtt a sértett egyénre hárult; a bosszúállás a legszentebb kötelességként róttatott rá ... A magányos egyén azonban csak keveset tehetett. Ráadásul leggyakrabban haláleset volt az, amit meg kellett bosszulni. Ebben az esetben a családi csoport lépett akcióba, és létrejött a faide (viszály), hogy a régi germán szót használjam, amely apránként terjedt el egész Európában - "a rokonok bosszúja, amelyet mi faidának nevezünk", ahogy egy német kanonista kifejezte. Nem tűnt szentebb erkölcsi kötelességnek, mint ez ... Az egész rokonság tehát, amely rendszerint egy főnök parancsnoksága alá volt rendelve, fegyvert ragadott, hogy megbüntesse valamelyik tagjának meggyilkolását vagy pusztán egy őt ért sérelmet" (Marc Bloch, ford. L. A. Manyon, Feudal Society, I. kötet, 1965, 125-126. o.).

A vérbosszú kelta jelensége a "szemet szemért" követelte, és általában gyilkosságba torkollott. Skóciában és Írországban a klánok közötti nézeteltérések akár generációkon át is tarthattak. Az Appalachia területén élő sok fehér kelta örökségének köszönhetően a XIX. század végi Kentuckyban és Nyugat-Virginiában a hosszan tartó erőszakos összecsapások sorozatát általában viszályként emlegették, ami részben William Shakespeare és Sir Walter Scott XIX. századi népszerűségének köszönhető, akik mindketten félig-meddig történeti beszámolókat írtak a vérbosszúról. Ezek az incidensek, amelyek közül a leghíresebb a Hatfield-McCoy viszály volt, az 1880-as évek és a huszadik század eleje között rendszeresen szerepeltek az Egyesült Államok keleti részén megjelenő újságokban. Bár akkoriban így értelmezték őket, kevés okunk van azt hinni, hogy ezek az amerikai incidensek bármilyen kapcsolatban álltak az évszázadokkal korábbi európai "viszálykodással".

A Bizánci Birodalomban a szekérversenyzéshez a versenyzői klubok is hozzátartoztak. A Kékek és a Zöldek több volt, mint egyszerű sportcsapatok. Katonai, politikai és teológiai kérdésekben is befolyást szereztek. A Kékek és a Zöldek rivalizálása gyakran bandaháborúba torkollott, és az utcai erőszak I. Jusztiniánusz uralkodása idején egyre nagyobb méreteket öltött. A zavargások az I. Jusztiniánusz uralkodása idején, Kr. u. 532-ben kirobbant nika-i zavargásokban csúcsosodtak ki, amelyek során a város közel felét felgyújtották vagy lerombolták, és több tízezer embert öltek meg.

A közép-ázsiai fennsík (Kínától északra) Dzsingisz kán fiatalkorában több nomád törzsre vagy szövetségre oszlott - köztük naimánokra, merkitekre, ujgurokra, tatárokra, mongolokra és keraitokra -, amelyek mindegyike a maga nemében kiemelkedő volt, és gyakran ellenségesen viselkedtek egymással, amit a gyakori portyázások, bosszúk és fosztogatások is bizonyítanak.

Japán feudális múltjában a szamurájok katakiuchival (敵討ち), azaz bosszúálló gyilkosságokkal védték családjuk, klánjuk vagy uruk becsületét. Ezekben a gyilkosságokban az elkövető rokonai is részt vehettek. Míg egyes bosszúhadjáratokat a kormány büntette, mint például a 47 Roninét, addig másokra hivatalos engedélyt adtak, konkrét célpontokkal.

A Szent Római Birodalom 1495-ös wormsi birodalmi gyűlésén eltörölték a viszálykodás jogát. A birodalmi reform "örök közbékét" (Ewiger Landfriede) hirdetett, hogy véget vessen a rengeteg viszálynak és a rablóbárók anarchiájának, és új állandó birodalmi hadsereget határozott meg e béke kikényszerítésére. Azonban még néhány évtizedbe telt, mire az új szabályozás általánosan elfogadottá vált. 1506-ban például Jan Kopidlansky lovag megölt valakit Prágában, a városi tanácsosok pedig halálra ítélték és kivégezték. Jiri Kopidlansky testvér további atrocitásokkal állt bosszút.

A ya̧nomamöi férfiak több mint egyharmada átlagosan háborúban halt meg. A térségben járt misszionáriusok beszámolói a törzsek között a nőkért vagy a presztízsért folytatott állandó belharcokról, valamint a szomszédos törzsek, például a macu törzsek rabszolgasorba taszításáért folytatott folyamatos háborúkról számoltak be az európai telepesek és a kormányzat megérkezése előtt.

A Gordon klán egykor Közép-Skócia egyik legerősebb klánja volt. Gyakoriak voltak a klánok viszályai és csatái, különösen a Cameron klánnal, a Murray klánnal, a Forbes klánnal és a Chattan szövetséggel.

Korzikán a vendetta olyan társadalmi kódex volt, amely előírta a korzikaiak számára, hogy meg kell ölniük mindenkit, aki megsértette a család becsületét. Becslések szerint 1683 és 1715 között a 120 000 korzikai közül közel 30 000-en vesztették életüket vendetta miatt.

A történelem során a manirokat - Görögország egyik legkeményebb népességét - szomszédaik és ellenségeik rettenthetetlen harcosokként ismerték, akik vérbosszút gyakorolnak. Egyes bosszúhadjáratok hónapokig, néha évekig is eltartottak. Az érintett családok bezárkóztak a tornyaikba, és amikor lehetőségük nyílt rá, megölték az ellenfél családjának tagjait.

Baszkföldet a késő középkorban a helyi uralkodó családok közötti elkeseredett partizánháborúk sújtották. Navarrában ezek a konfliktusok az Agramont és a Beaumont pártok közötti heves küzdelemben polarizálódtak. Biscayában a két fő harcoló frakciót Oinaznak és Gamboának nevezték. (Vö. a Guelfinek és a Ghibellinek Itáliában). A helyi nemesi családok által épített magas védműveket ("tornyokat"), amelyekből ma már kevés maradt fenn, gyakran tűzvészek pusztították el, néha királyi rendelettel.

Leontyij Ljulje, a kaukázusi viszonyok szakértője a 19. század közepén írta: "A hegyvidéki népek között a vérbosszú nem olyan fékezhetetlen, állandó érzés, mint a korzikaiaknál a vendetta. Inkább a közvélemény által előírt kötelezettség". A dagesztáni aul Kadarban egy ilyen vérbosszú két egymással szemben álló klán között közel 260 évig, a 17. századtól az 1860-as évekig tartott.

A viszály alternatívája volt a vérpénz (vagy weregild az északi kultúrában), amely valamilyen fizetséget követelt azoktól, akik felelősek egy jogtalan (akár véletlen) halálesetért. Ha a sértett fél nem fizetett, vagy megtagadta a fizetést, vérbosszú következett.

Vendetta a modern időkben

A vendettát állítólag még mindig gyakorolják Franciaország (különösen Korzika) és Olaszország (különösen Szicília, Szardínia, Campania, Calabria, Apulia és Dél-Olaszország más területei) egyes területein, Krétán (Görögország), az iraki és törökországi kurd klánok között, Észak-Albániában, az afganisztáni pastunok között, a szomáliai klánok között, földekért Nigériában, Indiában (a kasztokhoz kapcsolódó viszályok a rivális hindu csoportok között), az északkelet-indiai Assam államban a rivális törzsek között, egymással rivalizáló klánok között Kínában és a Fülöp-szigeteken, a jemeni hegyvidéken élő arab beduinok és arab törzsek között, valamint a síiták és szunniták között Irakban, Etiópia déli részén, Új-Guinea felföldi törzsei között, Szvanetiben, Dagesztán hegyvidéki területein, Grúzia és Azerbajdzsán számos északi területén, az Észak-Kaukázus számos köztársaságában és lényegében a csecsen tejpek között, ahol a megtorlást keresők nem fogadják el vagy nem tisztelik a helyi bűnüldöző hatóságot. A vendettákat általában a helyi bűnüldöző szervek vélt vagy valós közönye segíti elő.

Albániában a vérvád visszatért a vidéki területeken, miután az Enver Hoxha vezette albán kommunisták több mint 40 éve megszüntették. Jelenleg több mint 5500 albán család folytat vérvádat. Jelenleg több mint 20 000 férfi és fiú él a vérbosszú miatt állandóan fenyegető halálos ítélet alatt. 1992 óta legalább 10.000 albánt öltek meg vérbosszú miatt.

A kölcsönös bosszúhadjárat további gyilkosságok, megtorlások, ellentámadások és totális háborúskodás ördögi körévé fejlődhet, amely a két család kölcsönös kihalásával végződhet. Gyakran az eredeti okot elfelejtik, és a viszályok egyszerűen azért folytatódnak, mert úgy érzékelik, hogy mindig is volt viszály.

A Keresztapában van egy jelenet, amelyben Michael Corleone az amerikai rendőrség elől Szicíliában bujkálva két testőrével egy faluban sétál. Michael megkérdezi: "Hol vannak az emberek?". A testőr azt válaszolja: "Mind meghaltak a bosszúhadjárat miatt".

A szervezett bűnözői csoportok közötti bandaháborúk egy része tulajdonképpen a vendetta egy formája, ahol a bűnszervezet (mint a maffia "családja") a vérrokonok helyét vette át.

Egy megerősített torony, amelyet a támadásnak kitett, vérbosszúba keveredett férfiak menedékéül használnak. Thethi, Észak-Albánia.


A Kaukázus hegyvidékén, a Szvaneti-hegységben élő, egymással viszálykodó klánok által épített védőtornyok.


Jemen vidéki területein az államhatalom gyenge, és a törzsek közötti vitákat gyakran erőszakkal oldják meg.

Irodalom

• Jonas Grutzpalk: Grutzmal: Vérbosszú és modernitás. Max Weber és Émile Durkheim elmélete. In: Journal of Classical Sociology 2 (2002); p. 115-134. [1].

Kapcsolódó oldalak

• Klán
• Maffia
• Erőszak