Rák (betegség)

Okok

A rák az egyik leggyakoribb halálozási ok világszerte. Az Egészségügyi Világszervezet szerint világszerte a halálesetek mintegy 12,5%-át (vagyis minden nyolcadik halálesetből egyet) ez okozza.

A különböző ráktípusoknak különböző okai vannak. Néhány dologról ismert, hogy egy adott testrészben okoz rákot; más dolgokról ismert, hogy számos különböző típusú rákot képesek okozni. Például a dohány (füstölt vagy füstmentes) használata számos ráktípust okozhat, például tüdő-, száj-, nyelv- és torokrákot. Egyéb olyan dolgok, amelyekről ismert, hogy képesek rákot okozni - vagy a rák kialakulásának valószínűségét növelik -, a következők: a sugárzás, beleértve a napfényt és a röntgensugarakat nagy vagy nagy dózisban, valamint a sugárzásnak való kitettség (például egy atomerőműben); az építkezésben és a gyártásban használt vegyi anyagok és anyagok (például azbeszt és benzol); a magas zsírtartalmú vagy rostszegény étrend; levegő- és vízszennyezés; nagyon kevés gyümölcs és zöldség fogyasztása; elhízás; kevés fizikai aktivitás; túl sok alkohol fogyasztása; és bizonyos, otthon gyakran használt vegyi anyagok. Egyes rákos megbetegedéseket vírusok is okozhatnak. Sokan, akik ki vannak téve ezeknek a dolgoknak, valóban rákosak lesznek - de vannak, akik nem.

Okok

A rák az egyik leggyakoribb halálozási ok világszerte. Az Egészségügyi Világszervezet szerint világszerte a halálesetek mintegy 12,5%-át (vagyis minden nyolcadik halálesetből egyet) ez okozza.

A különböző ráktípusoknak különböző okai vannak. Néhány dologról ismert, hogy egy adott testrészben okoz rákot; más dolgokról ismert, hogy számos különböző típusú rákot képesek okozni. Például a dohány (füstölt vagy füstmentes) használata számos ráktípust okozhat, például tüdő-, száj-, nyelv-és torokrákot. Más dolgok, amelyekről ismert, hogy képesek rákot okozni - vagy a rák kialakulásának valószínűségét növelik -, a következők: a sugárzás, beleértve a napfényt és a röntgensugarakat nagy vagy nagy dózisban, valamint a sugárzásnak való kitettség (például egy atomerőműben); az építkezésben és a gyártásban használt vegyi anyagok és anyagok (például azbeszt és benzol); a magas zsírtartalmú vagy rostszegény étrend; levegő- és vízszennyezés; nagyon kevés gyümölcs és zöldség fogyasztása; elhízás; kevés fizikai aktivitás; túl sok alkohol fogyasztása; és bizonyos, otthon gyakran használt vegyi anyagok. Egyes rákos megbetegedéseket vírusok is okozhatnak. Sokan, akik ki vannak téve ezeknek a dolgoknak, valóban rákosak lesznek - de vannak, akik nem.

Kinds

Sokféle rákos megbetegedés létezik. Néhány a leggyakoribbak közül:

• Mellrák
• Agydaganat
• Leukémia (vérrák)
• Hererák
• mezotelióma (amely a tüdőben kezdődik, és általában az azbeszt hosszú ideig tartó belélegzése okozza).
• Tüdőrák

Kinds

Sokféle rákos megbetegedés létezik. Néhány a leggyakoribbak közül:

• Mellrák
• Agydaganat
• Leukémia (vérrák)
• Hererák
• mezotelióma (amely a tüdőben kezdődik, és általában az azbeszt hosszú ideig tartó belélegzése okozza).
• Tüdőrák

A rák kezelése

A rákra nincs biztos gyógymód. Csak akkor gyógyítható, ha az összes rákos sejtet kivágják vagy helyben elpusztítják. Ez azt jelenti, hogy minél korábban kezelik a rákot, annál nagyobb az esély a gyógyulásra (mert a rákos sejteknek nem volt elég idejük arra, hogy lemásolják magukat és annyira elterjedjenek, hogy az illető ne legyen gyógyítható).

Van néhány különböző típusú kezelés, amelyekkel megpróbálják elpusztítani a rákos sejteket. Ezek a kezelések a következők:

• Sugárterápia (sugárkezelés), amely sugárzással pusztítja el a rákos sejteket.
• Kemoterápia, amely erős gyógyszereket használ a rákos sejtek elpusztítására.
• Az immunterápia úgy működik, hogy "kiváltja, fokozza vagy elnyomja az immunválaszt".
• Műtét a daganat egy részének vagy egészének eltávolítására
• A műtét után sok betegnek sugárkezelésre vagy kemoterápiára lehet szüksége, hogy a daganat ne növekedjen újra.

A rák kezelése bonyolult

A rák kezelése több okból is bonyolult. Például:

• A legtöbb dolog, ami elpusztítja a rákos sejteket, a normál, egészséges sejteket is elpusztítja. Ez számos mellékhatást okozhat, például hajhullást és hányást.
• A szervezet immunrendszere általában nem támadja meg a rákos sejteket, pedig azok könnyen megölhetnék a szervezetet. Ez azért van, mert a rák a sejtek és szövetek behatolásával valójában a test részévé vált. Az immunrendszer tehát a rákot a test részének tekinti, amelyet védeni próbál, nem pedig fenyegetésnek, amelyet meg kell támadni.
• A ráknak sokféle típusa létezik, és mindegyiknek megvannak a maga tünetei és okai. Még azonos típusú rák esetén is különböző embereknél különböző tünetek jelentkezhetnek, és különbözőképpen reagálhatnak a kezelésekre; rákjuk különböző sebességgel növekedhet vagy terjedhet. A kezelésnek mind a rák típusához, mind a rákos beteghez egyénileg kell illeszkednie.

Sok-sok ember sok országban tanulmányozza a rákot, és dolgozik a kezelések megtalálásán. A kezelések megtalálása terén jó előrelépés történt, és sok rákos megbetegedést sikerrel kezelnek. A rák kezelésére szolgáló különböző orvosi kezelések keresése mellett egyes tanulmányok olyan dolgokat is vizsgálnak, amelyeket a rákos emberek maguk is megtehetnek, hogy megpróbálják egészségesebbé tenni magukat. Egy tanulmány például kimutatta, hogy ha egy nyiroködémában (a mellrákkal összefüggő duzzanat a karon) szenvedő személy súlyokat emel, akkor jobban le tudja küzdeni a rákot, mint az, aki nem emel súlyokat.

A rák kezelése

A rákra nincs biztos gyógymód. Csak akkor gyógyítható, ha az összes rákos sejtet kivágják vagy helyben elpusztítják. Ez azt jelenti, hogy minél korábban kezelik a rákot, annál nagyobb az esély a gyógyulásra (mert a rákos sejteknek nem volt elég idejük arra, hogy lemásolják magukat és annyira elterjedjenek, hogy az illető ne legyen gyógyítható).

Van néhány különböző típusú kezelés, amelyekkel megpróbálják elpusztítani a rákos sejteket. Ezek a kezelések a következők:

• Sugárterápia (sugárkezelés), amely sugárzással pusztítja el a rákos sejteket.
• Kemoterápia, amely erős gyógyszereket használ a rákos sejtek elpusztítására.
• Az immunterápia úgy működik, hogy "kiváltja, fokozza vagy elnyomja az immunválaszt".
• Műtét a daganat egy részének vagy egészének eltávolítására
• A műtét után sok betegnek sugárkezelésre vagy kemoterápiára lehet szüksége, hogy a daganat ne növekedjen újra.

A rák kezelése bonyolult

A rák kezelése több okból is bonyolult. Például:

• A legtöbb dolog, ami elpusztítja a rákos sejteket, a normál, egészséges sejteket is elpusztítja. Ez számos mellékhatást okozhat, például hajhullást és hányást.
• A szervezet immunrendszere általában nem támadja meg a rákos sejteket, pedig azok könnyen megölhetnék a szervezetet. Ez azért van, mert a rák a sejtek és szövetek behatolásával valójában a test részévé vált. Az immunrendszer tehát a rákot a test részének tekinti, amelyet védeni próbál, nem pedig fenyegetésnek, amelyet meg kell támadni.
• A ráknak sokféle típusa létezik, és mindegyiknek megvannak a maga tünetei és okai. Még azonos típusú rák esetén is különböző embereknél különböző tünetek jelentkezhetnek, és különbözőképpen reagálhatnak a kezelésekre; rákjuk különböző sebességgel növekedhet vagy terjedhet. A kezelésnek mind a rák típusához, mind a rákos beteghez egyénileg kell illeszkednie.

Sok-sok ember sok országban tanulmányozza a rákot, és dolgozik a kezelések megtalálásán. A kezelések megtalálása terén jó előrelépés történt, és sok rákos megbetegedést sikerrel kezelnek. A rák kezelésére szolgáló különböző orvosi kezelések keresése mellett egyes tanulmányok olyan dolgokat is vizsgálnak, amelyeket a rákos emberek maguk is megtehetnek, hogy megpróbálják egészségesebbé tenni magukat. Egy tanulmány például kimutatta, hogy ha egy nyiroködémában (a mellrákkal összefüggő duzzanat a karon) szenvedő személy súlyokat emel, akkor jobban le tudja küzdeni a rákot, mint az, aki nem emel súlyokat.

Történelem

A rák már sok ezer éve létezik. A rák leírására ma használt orvosi kifejezések nagy része az ókori görög és latin nyelvből származik. Például a latinosított görög carcinoma szót a rosszindulatú daganat - a rákos sejtekből álló daganat - leírására használják. A görögök a "karkinos" szót is használták, amelyet Aulus Cornelius Celsus fordított le a latin rák szóra. A "carcino" előtagot ma is használják az olyan orvosi szavakban, mint a carcinoma és a carcinogenic. Egy híres görög orvos, Galénosz segített megalkotni egy másik, az orvostudomány számára ma is nagyon fontos szót, amikor az "onkos" szót használta minden daganat leírására. Innen származik az onkológia szó, az orvostudomány rákbetegségekkel foglalkozó ága.

Ősi történelem

Hippokratész (egy nagyon híres ókori orvos, akit gyakran neveznek a modern orvostudomány atyjának) számos rákos megbetegedést nevezett meg. A jóindulatú daganatokat (a nem rákos sejtekből álló daganatokat) onkosznak nevezte. Görögül az onkos 'duzzanatot' jelent. A rosszindulatú daganatokat karkinosnak nevezte. Ez görögül rákot vagy rákot jelent. Azért használta ezt a kifejezést, mert úgy gondolta, hogy ha egy szilárd, rosszindulatú daganatot felvágnak, akkor az erezete úgy néz ki, mint egy rák: "az erek minden oldalról úgy nyúlnak ki, mint a ráknak a lába, innen kapta (kapta) a nevét". Hippokratész később a "carcinos" szó után hozzáadta a -oma (görögül "duzzanat") szót. Így jött létre a carcinoma szó.

Mivel az ókori görögök nem hittek abban, hogy a holttesteket felnyitják, hogy tanulmányozzák őket, Hippokratész csak leírni és rajzokat készíteni tudott az általa a testen kívülről látott daganatokról. Olyan daganatokat rajzolt le, amelyek a bőrön, az orron és a melleken voltak.

Hippokratész és más akkori orvosok a humorelmélet alapján kezelték az embereket. Ez az elmélet azt mondta, hogy a szervezetben négyféle folyadék van (fekete, sárga epe, vér és váladék). Az orvosok megpróbálták kitalálni, hogy ez a négy "humor" (vagy testnedv) egyensúlyban van-e. Ezután olyan kezeléseket alkalmaztak, mint például a véreztetés (a beteg megvágása és vérzésének engedése, hogy vért veszítsen); hashajtók (a betegnek olyan ételeket vagy gyógynövényeket adtak, amelyekkel rávehették, hogy menjen a mosdóba), és/vagy a beteg étrendjének megváltoztatása. Az orvosok úgy gondolták, hogy ezek a kezelések helyreállítják a beteg négy humorának egyensúlyát. A humorelméleti kezelés egészen a 19. századig (az 1800-as évekig) volt népszerű, amikor felfedezték a sejteket. Ekkorra az emberek rájöttek, hogy a rák bárhol előfordulhat a szervezetben.

Korai műtét

A legrégebbi ismert dokumentum, amely a rákról szól, Egyiptomban került elő, és feltehetően i. e. 1600 körül keletkezett. A dokumentum nyolc mellfekélyes eset sebészeti kezeléséről szól. Ezeket kauterizációval - égetéssel - kezelték, egy "tűzfúrónak" nevezett eszközzel. A dokumentum a rákról is azt mondja: "Nincs kezelés".

A rák kezelésére használt másik nagyon korai műtéti típusról az 1020-as években írtak. Avicenna (Ibn Sina) Az orvostudomány kánonjában azt írta, hogy a kezelésnek az összes beteg szövet kivágását kell magában foglalnia. Ez magában foglalta az amputációt (a test egy részének teljes eltávolítását) vagy a daganat irányába futó erek eltávolítását. Avicenna azt is javasolta, hogy a kezelt területet szükség esetén kauterizálni (vagy égetni) kell.

A 16. és 17. század

A 16. és 17. században (az 1500-as és 1600-as években) az orvosok kezdték engedélyezni a holttestek boncolását (vagy a halál utáni felnyitását), hogy kiderítsék a halál okát. Ez idő tájt sokféle elképzelés létezett arról, hogy mi okozta a rákot. Wilhelm Fabry német professzor úgy vélte, hogy a mellrákot a női mell tejtermelő részében lévő tejrög okozza. Francois de la Boe Sylvius holland professzor úgy vélte, hogy minden betegséget kémiai folyamatok okoznak. Úgy vélte, hogy különösen a rákot a savas nyirok okozta. Nicolaes Tulp, aki Sylviusszal egy időben élt, úgy vélte, hogy a rák méreg, amely lassan terjed és fertőző.

Egy Percivall Pott nevű brit sebész volt az első, aki rájött a rák egyik valódi okára. 1775-ben felfedezte, hogy a herezacskó rákja gyakori betegség a kéményseprők (a kéményeket takarító emberek) körében. Más orvosok is elkezdték tanulmányozni ezt a témát, és más ötletekkel álltak elő a rák okairól. Az orvosok ezután elkezdtek együttműködni, és jobb ötletekkel álltak elő.

A 18. század

A 18. században (az 1700-as években) sokan kezdték használni a mikroszkópot, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az orvosok és a tudósok többet tudjanak meg a rákról. A mikroszkóp segítségével a tudósok képesek voltak látni, hogy a "rák méreg" egy daganatból a nyirokcsomókon keresztül más helyekre is átterjed ("áttétképződés"). Ezt először Campbell De Morgan angol sebész tette világossá 1871 és 1874 között.

A 19. század előtt (az 1800-as években) a rák kezelésére alkalmazott műtétek általában rossz eredménnyel jártak. Az orvosok nem értették, hogy a higiénia (vagy a dolgok tisztán tartása) mennyire fontos a betegségek megelőzésében, különösen a műtét után. Mivel a dolgokat nem tartották tisztán a műtét alatt vagy után, a betegek gyakran kaptak fertőzéseket és meghaltak. Egy jól ismert skót sebész, Alexander Monro például feljegyzéseket vezetett, és megállapította, hogy 60 betegből, akit melldaganat miatt műtöttek meg, 58 meghalt a következő két évben.

A 19. század

A 19. században a sebészeti higiénia az aszepszisnek köszönhetően javult. Az orvosok felismerték, hogy a szennyeződések és a baktériumok fertőzéseket okoznak, ezért elkezdték tisztábban tartani a dolgokat, és olyan dolgokat tettek, amelyek elpusztítják a baktériumokat, hogy megelőzzék a betegek fertőzéseit. Gyakoribbá vált, hogy az emberek túlélték a műtéteket. A daganat sebészi eltávolítása (a daganat eltávolítása a testből műtéttel) a rák elsőszámú kezelésévé vált. Ahhoz, hogy ez a fajta kezelés működjön, a műtétet végző sebésznek nagyon jónak kellett lennie a daganatok eltávolításában. (Ez azt jelentette, hogy még ha az emberek ugyanolyan típusú rákban szenvedtek is, nagyon különböző eredményeket kaphattak, egyesek jó kezelést kaptak, amely működött, mások pedig nem, mert a különböző sebészek különbözőségei miatt nem voltak elég jók).

Az 1800-as évek végén az orvosok és a tudósok kezdték felismerni, hogy a test sokféle szövetből áll, amelyek viszont sejtek millióiból állnak. Ez a felfedezés indította el a sejtpatológia korszakát (a sejtek tanulmányozása a betegségek megismerése és annak kiderítése érdekében, hogy mi a baj a testtel).

A sugárzás felfedezése

Az 1890-es években francia tudósok felfedezték a radioaktív bomlást. A sugárterápia lett az első működő, műtét nélküli rákkezelés. Ez a rákkezelés új, multidiszciplináris megközelítését tette szükségessé (különböző munkaköröket betöltő emberek dolgoztak együtt a betegek kezelésén). A sebész már nem egyedül dolgozott - a kórházi radiológusokkal (a röntgenfelvételeket készítő és leolvasó emberekkel) együtt dolgozott a betegek megsegítésén. Ez a csoportos megközelítés változásokat jelentett a munkavégzésben. A csapat különböző tagjainak kommunikálniuk kellett egymással és együtt kellett dolgozniuk, amihez nem voltak hozzászokva. Ez azt is jelentette, hogy a kezelést nem a beteg otthonában, hanem a kórházban kellett elvégezni. Emiatt a betegek adatait a kórházban vezetett aktákba (úgynevezett "orvosi aktákba") kellett gyűjteni. Mivel ezeket az információkat most már megőrizték és lejegyezték, a tudósok képesek voltak az első statisztikai betegvizsgálatokat végezni, számok segítségével olyan kérdések vizsgálatára, mint például, hogy hányan maradnak életben azok közül, akik egy bizonyos típusú rákban szenvednek, vagy egy bizonyos kezelésben részesülnek.

A 20. század

Egy másik fontos előrelépés a rák megértésében 1926-ban történt, amikor Janet Lane-Claypon publikált egy tanulmányt a rák epidemiológiájáról. (Az epidemiológia olyan tudományterület, amely azt vizsgálja, hogy mennyire gyakori egy betegség, milyen mintázatot mutat a betegség a különböző típusú embereknél, és hogy ez mit jelent a betegség megértése és kezelése szempontjából). Ez a történelmi jelentőségű tanulmány összehasonlító tanulmány volt, amely úgy próbálja kideríteni, hogy mi okozza a betegséget, hogy megvizsgálja az emberek egy csoportját, akiknek a betegségük van, és kitalálja, hogy miben különböznek egy másik csoporttól, amely nem szenved a betegségben. Lane-Clayton tanulmányában 1000 embert vizsgált, akik mindannyian azonos háttérrel és életmóddal (vagy életmóddal) rendelkeztek: 500 mellrákos és 500 kontrollpácienst (mellrák nélküli embereket). Ezek az emberek sok tekintetben azonosak voltak, de néhányan mellrákot kaptak, néhányan pedig nem. Hogy kiderítsék, mi okozhatja azt, hogy bizonyos emberek mellrákot kapnak, a tanulmány azt vizsgálta, miben különböznek ezek az emberek, amikor összehasonlították őket azokkal az emberekkel (vagy mellette nézték őket), akik nem kaptak rákot.

Lane-Clayton tanulmányát a brit egészségügyi minisztérium tette közzé. A rák epidemiológiájával kapcsolatos munkáját Richard Doll és Austin Bradford Hill folytatta. Ők a rák tanulmányozásának ugyanazokat a módszereit alkalmazták, mint Lane-Clayton, de egy másfajta rákot vizsgáltak: a tüdőrákot. Eredményeiket 1956-ban publikálták a "Tüdőrák és más halálokok a dohányzással összefüggésben" című tanulmányukban. Második jelentés a brit orvosok halálozásáról" (más néven a brit orvosok tanulmánya). Később Richard Doll elhagyta a londoni Orvosi Kutatóközpontot (MRC), és 1968-ban megalapította az oxfordi rákepidemiológiai egységet. Ez az egység a számítógépek segítségével valami új és nagyon fontos dolgot tudott tenni: nagy mennyiségű rákos adatot (a rákról szóló információdarabokat) hozott össze. A rák tanulmányozásának ez a módja ma is nagyon fontos a rákepidemiológia szempontjából, és nagyon fontos szerepet játszott abban is, hogy kialakult, amit ma a rákról tudunk, és hogy milyen szabályok és törvények vonatkoznak ma a betegségre és a közegészségügyre. Az elmúlt 50 évben sok különböző ember rengeteg munkát végzett, hogy adatokat gyűjtsön különböző orvosoktól, kórházaktól, területektől, államoktól, sőt országoktól is. Ezeket az adatokat arra használják fel, hogy tanulmányozzák, hogy a különböző rákfajták gyakoribbak vagy ritkábbak-e különböző területeken, környezetekben (például a nagyvárosokban a vidékhez képest) vagy kultúrákban. Ez segít a rákot tanulmányozó embereknek abban, hogy kitalálják, mitől lesz nagyobb vagy kisebb a valószínűsége annak, hogy az emberek különböző rákfajtákban megbetegedjenek.

A II. világháború hatásai

A második világháború előtt az orvosok és a kórházak egyre jobban gyűjtötték (vagy megszerezték és megtartották) a rákos betegek adatait, de ritkán osztották meg ezeket az adatokat más orvosokkal vagy kórházakkal. Ez a második világháború után megváltozott, amikor az orvosi kutatóközpontok rájöttek, hogy a különböző országokban nagyon eltérő a rákos megbetegedések száma. Emiatt sok országban létrehoztak nemzeti közegészségügyi szervezeteket (amelyek egy egész ország közegészségügyi kérdéseit tanulmányozták). Ezek a nemzeti közegészségügyi szervezetek elkezdték összegyűjteni a sok különböző orvostól és kórháztól származó egészségügyi adatokat. Ez segített nekik kideríteni néhány okot, hogy miért volt a rák bizonyos helyeken sokkal gyakoribb. Japánban például a rákot tanulmányozó emberek rájöttek, hogy a hirosimai és nagaszaki atombombákat túlélő emberek csontvelője teljesen elpusztult. Ez segített nekik rájönni, hogy a beteg csontvelőt is el lehet pusztítani sugárzással, ami nagyon fontos lépés volt annak kiderítésében, hogy a leukémia (egy vérrák) csontvelő-átültetéssel kezelhető.

A második világháború óta a tudósok folyamatosan jobb rákellenes kezeléseket találnak. Vannak azonban olyan dolgok, amelyeknek még javulniuk kell. Például, míg számos rákos megbetegedésre vannak jó kezelések, bizonyos rákos megbetegedésekre, illetve egyes rákos megbetegedésekre még mindig nem létezik kezelés, ha a betegség egy bizonyos stádiumban előrehalad (vagy rosszabbodik). Emellett a létező rákkezelések sem mind szabványosítottak (nincs minden kezelésnek egy elfogadott módja, amelyet minden egyes kezelés alkalmával alkalmaznak). A rákellenes kezelések szintén nem állnak rendelkezésre mindenhol a világon. Az embereknek folyamatosan tanulmányozniuk kell a rák epidemiológiáját, és nemzetközi partnerségeket kell kialakítaniuk (ahol különböző országok együttműködnek), hogy gyógymódokat találjanak, és a rákellenes kezelések mindenhol elérhetővé váljanak.

Történelem

A rák már sok ezer éve létezik. A rák leírására ma használt orvosi kifejezések nagy része az ókori görög és latin nyelvből származik. Például a latinosított görög carcinoma szót a rosszindulatú daganat - a rákos sejtekből álló daganat - leírására használják. A görögök a "karkinos" szót is használták, amelyet Aulus Cornelius Celsus fordított le a latin rák szóra. A "carcino" előtagot ma is használják az olyan orvosi szavakban, mint a carcinoma és a carcinogenic. Egy híres görög orvos, Galénosz segített megalkotni egy másik, az orvostudomány számára ma is nagyon fontos szót, amikor az "onkos" szót használta minden daganat leírására. Innen származik az onkológia szó, az orvostudomány rákbetegségekkel foglalkozó ága.

Ősi történelem

Hippokratész (egy nagyon híres ókori orvos, akit gyakran neveznek a modern orvostudomány atyjának) számos rákos megbetegedést nevezett meg. A jóindulatú daganatokat (a nem rákos sejtekből álló daganatokat) onkosznak nevezte. Görögül az onkos 'duzzanatot' jelent. A rosszindulatú daganatokat karkinosnak nevezte. Ez görögül rákot vagy rákot jelent. Azért használta ezt a kifejezést, mert úgy gondolta, hogy ha egy szilárd, rosszindulatú daganatot felvágnak, akkor az erezete úgy néz ki, mint egy rák: "az erek minden oldalról úgy nyúlnak ki, mint a ráknak a lábai, innen kapta (kapta) a nevét". Hippokratész később a "carcinos" szó után hozzáadta a -oma (görögül "duzzanat") szót. Így jött létre a carcinoma szó.

Mivel az ókori görögök nem hittek abban, hogy a holttesteket felnyitják, hogy tanulmányozzák őket, Hippokratész csak leírni és rajzokat készíteni tudott az általa a testen kívülről látott daganatokról. Olyan daganatokat rajzolt le, amelyek a bőrön, az orron és a melleken voltak.

Hippokratész és más akkori orvosok a humorelmélet alapján kezelték az embereket. Ez az elmélet azt mondta, hogy a szervezetben négyféle folyadék van (fekete, sárga epe, vér és váladék). Az orvosok megpróbálták kitalálni, hogy ez a négy "humor" (vagy testnedv) egyensúlyban van-e. Ezután olyan kezeléseket alkalmaztak, mint például a véreztetés (a beteg megvágása és vérzésének engedése, hogy vért veszítsen); hashajtók (a betegnek olyan ételeket vagy gyógynövényeket adtak, amelyekkel rávehették, hogy menjen a mosdóba), és/vagy a beteg étrendjének megváltoztatása. Az orvosok úgy gondolták, hogy ezek a kezelések helyreállítják a beteg négy humorának egyensúlyát. A humorelméleti kezelés egészen a 19. századig (az 1800-as évekig) volt népszerű, amikor felfedezték a sejteket. Ekkorra az emberek rájöttek, hogy a rák bárhol előfordulhat a szervezetben.

Korai műtét

A legrégebbi ismert dokumentum, amely a rákról szól, Egyiptomban került elő, és feltehetően i. e. 1600 körül keletkezett. A dokumentum nyolc mellfekélyes eset sebészeti kezeléséről szól. Ezeket kauterizációval - égetéssel - kezelték, egy "tűzfúrónak" nevezett eszközzel. A dokumentum a rákról is azt mondja: "Nincs kezelés".

A rák kezelésére használt másik nagyon korai műtéti típusról az 1020-as években írtak. Avicenna (Ibn Sina) Az orvostudomány kánonjában azt írta, hogy a kezelésnek az összes beteg szövet kivágását kell magában foglalnia. Ez magában foglalta az amputációt (a test egy részének teljes eltávolítását) vagy a daganat irányába futó erek eltávolítását. Avicenna azt is javasolta, hogy a kezelt területet szükség esetén kauterizálni (vagy égetni) kell.

A 16. és 17. század

A 16. és 17. században (az 1500-as és 1600-as években) az orvosok kezdték engedélyezni a holttestek boncolását (vagy a halál utáni felnyitását), hogy kiderítsék a halál okát. Ez idő tájt sokféle elképzelés létezett arról, hogy mi okozta a rákot. Wilhelm Fabry német professzor úgy vélte, hogy a mellrákot a női mell tejtermelő részében lévő tejrög okozza. Francois de la Boe Sylvius holland professzor úgy vélte, hogy minden betegséget kémiai folyamatok okoznak. Úgy vélte, hogy különösen a rákot a savas nyirok okozta. Nicolaes Tulp, aki Sylviusszal egy időben élt, úgy vélte, hogy a rák méreg, amely lassan terjed és fertőző.

Egy Percivall Pott nevű brit sebész volt az első, aki rájött a rák egyik valódi okára. 1775-ben felfedezte, hogy a herezacskó rákja gyakori betegség a kéményseprők (a kéményeket takarító emberek) körében. Más orvosok is elkezdték tanulmányozni ezt a témát, és más ötletekkel álltak elő a rák okairól. Az orvosok ezután elkezdtek együttműködni, és jobb ötletekkel álltak elő.

A 18. század

A 18. században (az 1700-as években) sokan kezdték használni a mikroszkópot, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az orvosok és a tudósok többet tudjanak meg a rákról. A mikroszkóp segítségével a tudósok képesek voltak látni, hogy a "rák méreg" egy daganatból a nyirokcsomókon keresztül más helyekre is átterjed ("áttétképződés"). Ezt először Campbell De Morgan angol sebész tette világossá 1871 és 1874 között.

A 19. század előtt (az 1800-as években) a rák kezelésére alkalmazott műtétek általában rossz eredménnyel jártak. Az orvosok nem értették, hogy a higiénia (vagy a dolgok tisztán tartása) mennyire fontos a betegségek megelőzésében, különösen a műtét után. Mivel a dolgokat nem tartották tisztán a műtét alatt vagy után, a betegek gyakran kaptak fertőzéseket és meghaltak. Egy jól ismert skót sebész, Alexander Monro például feljegyzéseket vezetett, és megállapította, hogy 60 betegből, akit melldaganat miatt műtöttek meg, 58 meghalt a következő két évben.

A 19. század

A 19. században a sebészeti higiénia az aszepszisnek köszönhetően javult. Az orvosok felismerték, hogy a szennyeződések és a baktériumok fertőzéseket okoznak, ezért elkezdték tisztábban tartani a dolgokat, és olyan dolgokat tettek, amelyek elpusztítják a baktériumokat, hogy megelőzzék a betegek fertőzéseit. Gyakoribbá vált, hogy az emberek túlélték a műtéteket. A daganat sebészi eltávolítása (a daganat eltávolítása a testből műtéttel) a rák elsőszámú kezelésévé vált. Ahhoz, hogy ez a fajta kezelés működjön, a műtétet végző sebésznek nagyon jónak kellett lennie a daganatok eltávolításában. (Ez azt jelentette, hogy még ha az emberek ugyanolyan típusú rákban szenvedtek is, nagyon különböző eredményeket kaphattak, egyesek jó kezelést kaptak, amely működött, mások pedig nem, mert a különböző sebészek különbözőségei miatt nem voltak elég jók).

Az 1800-as évek végén az orvosok és a tudósok kezdték felismerni, hogy a test sokféle szövetből áll, amelyek viszont sejtek millióiból állnak. Ez a felfedezés indította el a sejtpatológia korszakát (a sejtek tanulmányozása a betegségek megismerése és annak kiderítése érdekében, hogy mi a baj a testtel).

A sugárzás felfedezése

Az 1890-es években francia tudósok felfedezték a radioaktív bomlást. A sugárterápia lett az első működő, műtét nélküli rákkezelés. Ez a rákkezelés új, multidiszciplináris megközelítését tette szükségessé (különböző munkaköröket betöltő emberek dolgoztak együtt a betegek kezelésén). A sebész már nem egyedül dolgozott - a kórházi radiológusokkal (a röntgenfelvételeket készítő és leolvasó emberekkel) együtt dolgozott a betegek megsegítésén. Ez a csoportos megközelítés változásokat jelentett a munkavégzésben. A csapat különböző tagjainak kommunikálniuk kellett egymással és együtt kellett dolgozniuk, amihez nem voltak hozzászokva. Ez azt is jelentette, hogy a kezelést nem a beteg otthonában, hanem a kórházban kellett elvégezni. Emiatt a betegek adatait a kórházban vezetett aktákba (úgynevezett "orvosi aktákba") kellett gyűjteni. Mivel ezeket az információkat most már megőrizték és lejegyezték, a tudósok képesek voltak az első statisztikai betegvizsgálatokat végezni, számok segítségével olyan kérdések vizsgálatára, mint például, hogy hányan maradnak életben azok közül, akik egy bizonyos típusú rákban szenvednek, vagy egy bizonyos kezelésben részesülnek.

A 20. század

Egy másik fontos előrelépés a rák megértésében 1926-ban történt, amikor Janet Lane-Claypon publikált egy tanulmányt a rák epidemiológiájáról. (Az epidemiológia olyan tudományterület, amely azt vizsgálja, hogy mennyire gyakori egy betegség, milyen mintázatot mutat a betegség a különböző típusú embereknél, és hogy ez mit jelent a betegség megértése és kezelése szempontjából). Ez a történelmi jelentőségű tanulmány összehasonlító tanulmány volt, amely úgy próbálja kideríteni, hogy mi okozza a betegséget, hogy megvizsgálja az emberek egy csoportját, akiknek a betegségük van, és kitalálja, hogy miben különböznek egy másik csoporttól, amely nem szenved a betegségben. Lane-Clayton tanulmányában 1000 embert vizsgált, akik mindannyian azonos háttérrel és életmóddal (vagy életmóddal) rendelkeztek: 500 mellrákos és 500 kontrollpácienst (mellrák nélküli embereket). Ezek az emberek sok tekintetben azonosak voltak, de néhányan mellrákot kaptak, néhányan pedig nem. Hogy kiderítsék, mi okozhatja azt, hogy bizonyos emberek mellrákot kapnak, a tanulmány azt vizsgálta, miben különböznek ezek az emberek, amikor összehasonlították őket azokkal az emberekkel (vagy mellette nézték őket), akik nem kaptak rákot.

Lane-Clayton tanulmányát a brit egészségügyi minisztérium tette közzé. A rák epidemiológiájával kapcsolatos munkáját Richard Doll és Austin Bradford Hill folytatta. Ők a rák tanulmányozásának ugyanazokat a módszereit alkalmazták, mint Lane-Clayton, de egy másfajta rákot vizsgáltak: a tüdőrákot. Eredményeiket 1956-ban publikálták a "Tüdőrák és más halálokok a dohányzással összefüggésben" című tanulmányukban. Második jelentés a brit orvosok halálozásáról" (más néven a brit orvosok tanulmánya). Később Richard Doll elhagyta a londoni Orvosi Kutatóközpontot (MRC), és 1968-ban megalapította az oxfordi rákepidemiológiai egységet. Ez az egység a számítógépek segítségével valami új és nagyon fontos dolgot tudott tenni: nagy mennyiségű rákos adatot (a rákra vonatkozó információk darabjait) hozott össze. A rák tanulmányozásának ez a módja ma is nagyon fontos a rákepidemiológia szempontjából, és nagyon fontos szerepet játszott abban is, hogy kialakult, amit ma a rákról tudunk, és hogy milyen szabályok és törvények vonatkoznak ma a betegségre és a közegészségügyre. Az elmúlt 50 évben sok különböző ember rengeteg munkát végzett, hogy adatokat gyűjtsön különböző orvosoktól, kórházaktól, területektől, államoktól, sőt országoktól is. Ezeket az adatokat arra használják fel, hogy tanulmányozzák, hogy a különböző rákfajták gyakoribbak vagy ritkábbak-e különböző területeken, környezetekben (például a nagyvárosokban a vidékhez képest) vagy kultúrákban. Ez segít a rákot tanulmányozó embereknek abban, hogy kitalálják, mitől lesz nagyobb vagy kisebb a valószínűsége annak, hogy az emberek különböző rákfajtákban megbetegedjenek.

A II. világháború hatásai

A második világháború előtt az orvosok és a kórházak egyre jobban gyűjtötték (vagy megszerezték és megtartották) a rákos betegek adatait, de ritkán osztották meg ezeket az adatokat más orvosokkal vagy kórházakkal. Ez a második világháború után megváltozott, amikor az orvosi kutatóközpontok rájöttek, hogy a különböző országokban nagyon eltérő a rákos megbetegedések száma. Emiatt sok országban létrehoztak nemzeti közegészségügyi szervezeteket (amelyek egy egész ország közegészségügyi kérdéseit tanulmányozták). Ezek a nemzeti közegészségügyi szervezetek elkezdték összegyűjteni a sok különböző orvostól és kórháztól származó egészségügyi adatokat. Ez segített nekik kideríteni néhány okot, hogy miért volt a rák bizonyos helyeken sokkal gyakoribb. Japánban például a rákot tanulmányozó emberek rájöttek, hogy a hirosimai és nagaszaki atombombákat túlélő emberek csontvelője teljesen elpusztult. Ez segített nekik rájönni, hogy a beteg csontvelőt is el lehet pusztítani sugárzással, ami nagyon fontos lépés volt annak kiderítésében, hogy a leukémia (egy vérrák) csontvelő-átültetéssel kezelhető.

A második világháború óta a tudósok folyamatosan jobb rákellenes kezeléseket találnak. Vannak azonban olyan dolgok, amelyeknek még javulniuk kell. Például, míg számos rákos megbetegedésre vannak jó kezelések, bizonyos rákos megbetegedésekre, illetve egyes rákos megbetegedésekre még mindig nem létezik kezelés, ha a betegség egy bizonyos stádiumban előrehalad (vagy rosszabbodik). Emellett a létező rákkezelések sem mind szabványosítottak (nincs minden kezelésnek egy elfogadott módja, amelyet minden egyes kezelés alkalmával alkalmaznak). A rákellenes kezelések szintén nem állnak rendelkezésre mindenhol a világon. Az embereknek folyamatosan tanulmányozniuk kell a rák epidemiológiáját, és nemzetközi partnerségeket kell kialakítaniuk (ahol különböző országok együttműködnek), hogy gyógymódokat találjanak, és a rákellenes kezelések mindenhol elérhetővé váljanak.