Abbászida kalifátus – története, Bagdad és az iszlám aranykora (750–1258)

Az Abbászida kalifátus (750–1258) története: Bagdad, az iszlám aranykora kulturális és tudományos központja, hatalom és bukás a mongol támadásig.

Abbászida Kalifátus az Arab Birodalom négy nagy muszlim kalifátusa közül a harmadik volt. Al-Andalúsz kivételével mindenhol megdöntötte az Omajjád kalifákat. A dinasztia eredetét Mohamed legfiatalabb nagybátyjának leszármazottjához, Abbász ibn Abd al-Muttalib-hoz kötötték. A forradalom győzelmével 750 körül jött létre a kalifátus, hivatalos alapítását hagyományosan Harranban jegyzik; később Kr. u. 762-ben a kalifa Al-Manszur áthelyezte a birodalom központját Bagdadba, ahol a következő évszázadok során a politikai és kulturális élet központja alakult ki. A kalifátus legnagyobb politikai és kulturális lendülete mintegy két évszázadon át tartott. Az abbászida uralom politikai sora azonban 1258-ban szakadt meg, amikor Hulagu kán, a mongol hódító kifosztotta Bagdadot, és ezzel a klasszikus bagdadi kalifátus véget ért. Vallási-politikai szerepét a család később egy egyiptomi bázisról is igyekezett fenntartani.

Bagdad és az iszlám aranykora

Bagdad a IX–X. században a világ egyik legnagyobb, kozmopolita városává vált. A kalifák pártfogolták a tudományokat, a művészeteket és a kereskedelmet: megalakult a híres Bayt al-Ḥikma (a Bölcsesség Háza), ahol görög, perzsa, indiai és más forrásokból származó műveket fordítottak arabra. A fordítóműhelyek és könyvtárak, az állami mecenatúra, valamint a papírgyártás gyors elterjedése (a talasi csata és a kínai papírtechnika elterjedése után) elősegítette a tudományos és irodalmi élet virágzását.

A korszak nagy tudósai és alkotói közé tartoztak többek között a matematika és algebra megalapozója, Al-Khwarizmi; az orvostudomány és kémia kiemelkedő alakja, Al-Razi; a filozófia és politológia jelentős alakja, Al-Farabi; valamint későbbi hatások révén Ibn Sína (Avicenna) művei is ebben a kulturális környezetben váltak meghatározóvá. A csillagászat, az orvostudomány, a földrajz, a közigazgatás és az irodalom területén született eredmények hatása hosszú távon Európába és Ázsiába is eljutott.

A belső közigazgatás és gazdaság is fejlődött: központosított kincstárak, jól szervezett adórendszer, városi kézműipar és nemzetközi kereskedelem kötötte össze Bagdadot a Selyemúttal és a Földközi-tengerrel. A kalifák alatt a város piacai, kórházai (bimaristánok) és oktatási intézményei virágoztak, miközben a századok során a közigazgatás helyi és katonai erők megerősödése miatt fokozatosan decentralizálódott.

Politikai kihívások és hanyatlás

Bár a kalifa vallási legitimitása erős volt, politikai monopóliuma nem maradt vitathatatlan. A IX–X. század folyamán megjelentek a tartományi hatalmak és katonai frakciók: a helyi emírek, a perzsa és türkmén hatalmak, valamint a hadseregben meghatározó szerepet játszó török rabszolga-katonák (ghilmán/ mamlukok) növelték a kalifa függőségét. A Samarra-i korszak (836–892) például éppen a hadsereg és a sarzsi csapatok viszályai miatt alakult ki, amikor egy időre a kalifa áthelyezte székhelyét Bagdadtól északra.

A 9–11. században újabb rivális dinasztiák emelkedtek: egyfelől a keletet érintő szaffáridák, szamánidák és buyidok, másfelől a nyugaton megerősödő, korábban megmenekült Omajjád utódállamok, amelyek Al-Andalúsz területén kivívták saját függetlenségüket és 929-től megint kalifa címet viseltek. Vallási vetélkedések is megosztották a térséget: a síita Ubayd Allah al-Mahdi Billah által 909-ben megalapított fatimidák kalifái a észak-afrikai dinasztiája például közvetlen kihívást jelentett az abbászida tekintélyre. A fatimidák kezdetben Marokkóra, Algériára, Tunéziára és Líbiára terjedtek ki, majd a következő százötven év során elfoglalták Egyiptomot és Palesztinát, sőt elérték az ősi Pakisztánt területét is, mielőtt az abbászidák visszaszorították őket és végül uralmukat Egyiptomra korlátozták. A fatimidák dinasztiája 1171-ben bukott meg véglegesen az egyiptomi Szaladin hatalomra jutásával, míg az omajjád kalifátus Hispániában 1031-ben bomlott fel.

A belső viszályok, a közigazgatási és katonai decentralizáció, a pénzügyi nehézségek és a külső támadások együttesen vezettek a központi hatalom meggyengüléséhez. Az Abbászida-dinasztia politikai uralma végső formális végét az jelentette, amikor 1258-ban a mongolok megtámadták és elpusztították Bagdadot: Hulagu kán ostroma és az azt követő kifosztás drámai fordulatot hozott.

Utóélet és örökség

A politikai hatalom megszűnése után az abbászida család egyes tagjai elmenekültek és Egyiptomban, a Mamluk-dinasztia idején (a XIII–XVI. században) vallási tekintélyi szerepet töltöttek be, amikor a sultanátus egyesített politikai hatalmával szemben az abbászida kalifák inkább szimbolikus, legitimációs funkciót láttak el. A kulturális és tudományos örökségük—fordítóműhelyek, jogi hagyományok, közigazgatási elvek és a tudományos eredmények—viszont évszázadokon át hatottak a közel-keleti, és távolabbi civilizációkra is.

Összegzésképpen: az Abbászida Kalifátus volt az iszlám civilizáció egyik legfontosabb korszaka: politikai hegemóniája és központi szerepe ugyan a 9–13. század folyamán meggyengült, de Bagdad kulturális és tudományos fellendülése – az úgynevezett iszlám aranykora – maradandó hatással volt a világtörténelemre.

Kérdések és válaszok

K: Melyik volt a harmadik a négy legnagyobb iszlám kalifátus közül?

K: Ki alapította az Abbászida kalifátust?

K: Mikor tette át a fővárosát Harranból Bagdadba?

K: Meddig maradt fenn?

K: Ki buktatta meg 1258-ban?

K: Ki követelte magának a hatalmat vallási ügyekben, miután megdöntötték őket?

K: Melyik dinasztia támadta meg az abaszidok kalifátusi igényeit, és mikor ért véget?

Keresés betűvel