Az Egyesült Államok rabszolgasága: története, jogi háttere és következményei

Az első afrikaiak Kolumbusz Kristóffal érkeztek az Újvilágba 1492-ben. Kolumbusz hajóján volt egy Juan Las Canaries nevű afrikai legénységi tag. Nem sokkal később megtörtént az első rabszolgasorozás a későbbi Egyesült Államok területén. 1508-ban Ponce de Leon létrehozta az első települést a mai San Juan közelében. Elkezdte rabszolgasorba tasnókat, az őslakos tainókat. 1513-ban, hogy kiegészítsék a csökkenő számú tainó népességet, Puerto Ricóba importálták az első afrikai rabszolgákat.

Az első afrikai rabszolgák az Egyesült Államok kontinentális részén Santo Domingón keresztül érkeztek a San Miguel de Gualdape kolóniára (amely valószínűleg a mai Dél-Karolina területén, a Winyah-öbölben található). Lucas Vázquez de Ayllón spanyol felfedező hozta létre 1526-ban.

A kolóniát szinte azonnal megzavarta a vezetésért folytatott harc. A harc során a rabszolgák fellázadtak, és elmenekültek a kolóniáról, hogy a helyi indiánok között rejtőzzenek el. De Ayllón és a telepesek közül sokan nem sokkal később betegségben meghaltak. A kolóniát elhagyták. A telepesek és a rabszolgák, akik nem menekültek el, visszamentek Haitire, ahonnan jöttek.

1565. augusztus 28-án Don Pedro Menendez de Aviles spanyol hódító létrehozta a floridaiSzent Ágoston várost. Három afrikai rabszolgát hozott magával. A 16. és 17. században a spanyol gyarmati Floridában a rabszolga-kereskedelem nagy része Szent Ágostonban zajlott. Ez volt az első olyan állandó település az Egyesült Államok kontinentális részén, ahol afrikai rabszolgák éltek.

60 évvel később, a Chesapeake-öbölbeli települések első éveiben a gyarmati tisztviselők nehezen tudták meggyőzni az embereket, hogy jöjjenek és dolgozzanak nekik. Ennek oka az volt, hogy a települések időjárása és környezete nagyon zord volt. Nagy volt az esélye annak, hogy az emberek meghalnak. A legtöbben Nagy-Britanniából érkeztek bérmunkásként. Olyan szerződéseket írtak alá, amelyekben az állt, hogy munkával fizetnek a szállításukért, a fenntartásukért és a képzésükért, általában egy farmon. A gyarmatok mezőgazdasági gazdasággal rendelkeztek. Ezek az emberek gyakran fiatalok voltak, akik állandó lakosokká akartak válni. Egyes esetekben elítélt bűnözőket küldtek a gyarmatokra bérmunkásként, ahelyett, hogy börtönbe kerültek volna. Ezek az emberek nem voltak rabszolgák, de négy-hét évig kellett dolgozniuk Virginiában, hogy kifizessék a szállításuk és fenntartásuk költségeit. A 18. században sok német, skót-ír és ír érkezett a gyarmatokra, akik Pennsylvania hátsó vidékein és délebbre telepedtek le.

Az angol gyarmatokra érkező első mintegy 19 afrikai 1619-ben érkezett a virginiai Jamestownba. Angol magánhajósok hozták őket, akik egy elfogott portugál rabszolgahajóról foglalták le őket. A rabszolgákat általában megkeresztelték Afrikában, mielőtt elküldték őket. Mivel az angol szokás szerint a megkeresztelt keresztények mentesültek a rabszolgaság alól, a gyarmatosítók ezeket az afrikaiakat bérmunkásként kezelték. Az afrikai szerződéses szolgák csatlakoztak a gyarmaton már meglévő mintegy 1000 angol szerződéses szolgához. Az afrikaiakat egy idő után felszabadították. Korábbi gazdáiktól földet és ellátmányt is kaptak.

Virginia korai történelmében
nem léteztek rabszolgatörvények. Azonban 1640-ben egy virginiai bíróság rabszolgasorba ítélte John Punchot, egy afrikait. Ez azért történt, mert megpróbált megszökni a szolgálat elől. Két fehér emberrel szökött meg. A két fehér embert csak arra ítélték, hogy még egy évet kell lekötniük, és három évig kell szolgálniuk a gyarmaton. Ez a rabszolgaság első jogi szentesítése az angol gyarmatokon. Ez volt az egyik első jogi megkülönböztetés az európaiak és az afrikaiak között.

1641-ben Massachusetts lett az első gyarmat, amely törvényben engedélyezte a rabszolgaságot. Massachusetts elfogadta a Szabadságok Testületét. Ez sok esetben tiltotta a rabszolgatartást, de megengedte a rabszolgák tartását, ha hadifoglyok voltak, ha eladták magukat rabszolgának vagy megvásárolták őket valahol máshol, vagy ha a kormány büntetésből rabszolgaságra ítélte őket. A Szabadságtestület az "idegenek" szót használta a rabszolgaként megvásárolt és eladott emberekre; ők általában nem angol alattvalók voltak. A gyarmatosítók úgy vélték, hogy ez a kifejezés az amerikai őslakosokra és az afrikaiakra vonatkozik.

A brit gyarmati időszak nagy részében a rabszolgaság az összes gyarmaton létezett. A rabszolgák északon általában házi cselédként, kézművesekként, munkásokként és kézművesekként dolgoztak. Legtöbbjük a városokban élt. Sok férfi a dokkokban és a hajózásban dolgozott. 1703-ban a New York-i háztartások több mint 42 százalékában volt rabszolga. A dél-karolinaiCharleston után New York Cityben volt a második legmagasabb a rabszolgák aránya a gyarmatokon belül. A rabszolgákat mezőgazdasági munkásként is alkalmazták a földművelő közösségekben. Ez New York állam északi részén, valamint Long Islanden, Connecticutban és New Jerseyben is így volt. 1770-re a 2,170 millió lakosú lakosságban 397 924 fekete élt. Nem egyenletesen oszlottak el. New Englandben 14 867-en éltek, ahol a lakosság 2,7%-át tették ki; 34 679-en a közép-atlanti gyarmatokon, ahol a lakosság 6%-át tették ki (19 000-en New Yorkban, azaz 11%-át); és 347 378-an az öt déli gyarmaton, ahol a lakosság 31%-át tették ki.

A déliek mezőgazdasági gazdaságot fejlesztettek ki. Az árutermelő növényekre támaszkodott. Ültetvényesei gyorsan újabb rabszolgákat szereztek. Ez azért volt így, mert az árutermesztés munkaigényes volt.

Bár Angliában tartottak és adtak el afrikai rabszolgákat, a rabszolgaságot Nagy-Britanniában nem engedélyezte a törvény. Angliában és Walesben 1772-ben egy jogi döntés értelmében a common law-ban végrehajthatatlanná tették. A nemzetközi rabszolga-kereskedelemben betöltött nagy brit szerep 1807-ig folytatódott. A rabszolgaság Nagy-Britannia legtöbb gyarmatán folytatódott. Sok gazdag rabszolgatartó élt Angliában, és nagy hatalommal rendelkezett.

1775 elején Lord Dunmore, Virginia királyi kormányzója írt Lord Dartmouthnak. Azt írta, hogy fel fogja szabadítani a patrióták tulajdonában lévő rabszolgákat arra az esetre, ha azok fellázadnának. 1775. november 7-én Lord Dunmore kiadta Lord Dunmore proklamációját, amely hadiállapotot hirdetett. Szabadságot ígért minden olyan amerikai hazafi rabszolgájának, aki elhagyja gazdáját és csatlakozik a királyi erőkhöz. A lojalista urak tulajdonában lévő rabszolgákat azonban Dunmore proklamációja nem szabadította volna fel. Körülbelül 1500 hazafiak tulajdonában lévő rabszolga szökött meg és csatlakozott Dunmore erőihez. A legtöbben betegségben haltak meg, mielőtt harcolhattak volna. E felszabadított rabszolgák közül háromszázan jutottak el a szabadságba Nagy-Britanniában.

Sok rabszolga arra használta fel a háborút, hogy elmeneküljön az ültetvényeiről. Városokba vagy erdőkbe menekültek. Dél-Karolinában közel 25 000 rabszolga (a teljes rabszolga népesség 30%-a) szökött meg, vándorolt el vagy halt meg a háború alatt. ^{[Mit jelent ez?]} Délen sok rabszolga halt meg, sokan közülük szökés miatt. Új-Angliában és az Atlanti-óceán közepén is szöktek rabszolgák, akik csatlakoztak a New Yorkot elfoglaló britekhez.

A forradalmi háborúban rabszolgák és szabad feketék is harcoltak a felkelőkkel. Washington engedélyezte a rabszolgák felszabadítását, akik az amerikai kontinentális hadseregben harcoltak. Rhode Island 1778-ban kezdte meg a rabszolgák besorozását. Rhode Island pénzt ígért azoknak a tulajdonosoknak, akiknek a rabszolgái bevonultak és megélték a szabadságot. A háború folyamán az északi hadseregnek körülbelül egyötöde volt fekete. 1781-ben Closen báró, a francia királyi Deux-Ponts ezred német tisztje a yorktowni csatában úgy becsülte, hogy az amerikai hadsereg körülbelül negyedrészt fekete volt. Ezek között az emberek között egyaránt voltak egykori rabszolgák és szabad feketék.

A 18. században Nagy-Britannia lett a világ legnagyobb rabszolgakereskedője. A hazafiak 1777-től kezdve államról államra illegálissá tették a rabszolgák behozatalát. Mindannyian azért léptek fel, hogy véget vessenek a nemzetközi kereskedelemnek. Később azonban Dél-Karolinában és Georgiában újra megnyitották. 1807-ben a Kongresszus Jefferson elnök tanácsára cselekedett, és 1808. január 1-jétől szövetségi bűncselekménynek minősítette a rabszolgák más országokból történő behozatalát, ahogyan azt az alkotmány is lehetővé tette.

"Fancy ladies"

Az Egyesült Államokban a tizenkilencedik század elején a rabszolganők tulajdonosai szabadon és legálisan használhatták őket szexuális tárgyként. Ez hasonló ahhoz, ahogyan a rabszolgahajókon a női rabszolgákat szabadon használhatták a legénységek.

A "fancy" egy kódszó volt, amely azt jelentette, hogy a lányt vagy fiatal nőt fel lehetett használni vagy szexuális használatra lehetett képezni. Néha a gyerekeket is így bántalmazták. Egy 13 éves "majdnem fancy" eladása dokumentálva van.

Továbbá a teherbe esni képes nőstényeket teherbe kellett tartani, hogy még több eladható rabszolgát tudjanak csinálni. Az Egyesült Államokban fellelhető bőrszínbeli különbségek nyilvánvalóvá teszik, hogy a fekete nőket milyen gyakran ejtették teherbe fehérek. Az 1850-es népszámlálás során például a floridai "szabad négerek" 75,4%-át mulattnak, azaz vegyes fajúnak írták le. Ennek ellenére csak a DNS-vizsgálatokkal lehet csak a közelmúltban bármilyen megbízható számot közölni, és a kutatás még csak most kezdődött. A világos bőrű lányokat, akik kontrasztban álltak a sötétebb mezei munkásokkal, előnyben részesítették.

Az észak-afrikai barbár kalózok már 1625-ben megkezdték az észak-amerikai telepesek elrablását. Mintegy 700 amerikait tartottak rabszolgaként 1785 és 1815 között. Egyes foglyok észak-afrikai rabszolgaként szerzett tapasztalataikat arra használták fel, hogy kritizálják az Egyesült Államokban folyó rabszolgatartást, például William Ray a Horrors of Slavery (A rabszolgaság borzalmai) című könyvében.

A barbár probléma közvetlenül vezetett az Egyesült Államok haditengerészetének 1794 márciusában történt megalakításához. Bár az Egyesült Államok képes volt békeszerződéseket kötni, ezek szerint az Egyesült Államoknak adót kellett fizetnie a támadások elleni védelemért. A barbár államoknak fizetett váltságdíjak és adók 1800-ban az Egyesült Államok kormányának éves kiadásainak 20%-át tették ki. Az 1801-es első barbár háború és az 1815-ös második barbár háború jobb békefeltételekhez vezetett, amelyek véget vetettek az adófizetésnek.

Néhány rabszolgatartó fekete volt. Az 1621-ben Virginiában letelepedett afrikai Anthony Johnson, egy korábbi szerződéses szolga az egyik legkorábbi dokumentált rabszolgatartó lett az amerikai gyarmatokon. Ezt akkor dokumentálták, amikor polgári pert nyert egy John Casor nevű férfi birtoklásáért. 1830-ban 3775 fekete rabszolgatartó volt Délvidéken. Összesen 12 760 rabszolga volt a tulajdonukban. A fekete rabszolgatartók 80%-a Louisiana, Dél-Karolina, Virginia és Maryland államokban élt.