Charles Ives

Charles Edward Ives (1874. október 30. - 1954. május 19.) amerikai zeneszerző. A zeneszerzés új módjaival kísérletezett, amelyeket akkoriban sokan nem értettek. Ezek a század későbbi szakaszában szélesebb körben elterjedtek. Diszonáns (kemény) hangzású intervallumokat és olyan technikákat használt, mint a politonalitás (egyszerre több hangnemben való játék), a poliritmika (egyszerre több ritmus) és a politextúra (egyszerre több textúra). Nagyon kevesen hallgatták a zenéjét abban az időben, amikor írta. Csak jóval később kezdték felismerni a zenészek munkásságának jelentőségét. Ives biztosítási ügynökként kereste a kenyerét. Szabadidejében komponált.

Life

Korai évek

Charles Ives a connecticuti Danburyben született. Apja, George Ives az amerikai polgárháborúban az amerikai hadsereg zenekarvezetője volt. Édesanyja énekesnő volt. Apja sokat tanította őt a zenére, és arra bátorította, hogy új hangzásokkal kísérletezzen. Amellett, hogy megtanította őt az ellenpontozásra és megismertette J. S. Bach zenéjével, úgy képezte fia zenei fülét, hogy rávette, hogy énekeljen egy dallamot egy hangnemben, miközben ő egy másik hangnemben játszotta a kíséretet. A fiatal Charles így szokott hozzá a modern hangzásokhoz, amelyek egészen mások voltak, mint a hagyományos, romantikus zene. Charles a Danbury főtéren hallgatta apja menetzenekarát és a tér más oldalain játszó más zenekarokat is, így egyszerre több zenemű keverékét hallotta. Apja Stephen Foster zenéjét is megtanította neki.

Ives 14 éves korában egyházi orgonista lett, és különböző himnuszokat és dalokat írt egyházi szertartásokhoz, köztük az "America" című variációit. Ugyanakkor a sportot is élvezte, jól játszott baseballban, futballban és teniszben.

Ives négy évet töltött a Yale Egyetemen. Tanára, Horatio Parker nagyon jó volt, és megtanította neki a zeneszerzés fontos alaptechnikáit, de néhány dolgot nem tudott megérteni, amit Ives a zenéjében írt. Ives bosszankodott, amikor a tanára azt mondta neki, hogy egy disszonáns akkordon nem tud befejezni egy zenei szakaszt, de Ives így szerette. A Centre Church kórusvezetője, ahol Ives orgonált, John Griggs volt. Ő jobban megértette, hogy Ives mit akart csinálni. Szörnyű csapás volt Charles számára, amikor apja 1894. november 4-én meghalt. Mindig is nagy csodálattal viseltetett apja iránt, aki bátorította őt zenei kísérleteiben. Charles továbbra is a zeneszerzéssel volt elfoglalva. A Yale-en nem sportolt, mert apja megtiltotta neki, hogy sportoljon, hogy az idejét a tanulásra fordíthassa. Mire Charles lediplomázott, több mint 40 dalt, számos indulót, nyitányt, himnuszt és orgonadarabot, egy vonósnégyest és egy szimfóniát komponált. A legtöbben azonban úgy gondoltak rá, mint a The Bells of Yale című egyszerű keringő dallamának szerzőjére.

Felnőtt évek

Yale-i tanulmányai után Ives egy biztosítási cégnél dolgozva egyházi orgonistaként folytatta munkáját. Nagyon jól végezte a munkáját, és nagyon ismert lett a biztosítási szakmában. Néhány üzleti barátja gyakran meglepődött, amikor megtudta, hogy zeneszerző is.

Ives 1907-ben kapta első "szívrohamát". Ezek a rohamok talán inkább a képzeletének voltak köszönhetőek. Amikor jobban lett, többet komponált, mint valaha. 1908-ban megnősült. Több szívroham után 1918-ban már nagyon keveset komponált. A zeneszerzést 1926-ban teljesen abbahagyta. Egészségügyi problémái folytatódtak, és 1930-ban visszavonult a biztosítási üzletből. Egy kis időt töltött a korábban írt műveinek átdolgozásával, de új darabokat már nem írt.

Ives 1954-ben, New Yorkban halt meg 12:32-kor.

Charles Ives, 1889 körülZoom
Charles Ives, 1889 körül

Charles Ives, balra, a baseball csapat kapitánya és a Hopkins Gimnázium dobója.Zoom
Charles Ives, balra, a baseball csapat kapitánya és a Hopkins Gimnázium dobója.

A zenéje

Ives több mint 100 dalát adta ki. Nagyon jó zongorista volt, és a zongoraszólamok gyakran igen nehezek. Ezek közé tartozik a bitonalitás és a pantonalitás is. Bár ma leginkább zenekari zenéjéről ismert, két vonósnégyest és más kamarazenét is komponált. Variations on "America" (1891) című orgonadarabja a My Country, 'Tis of Thee (amely ugyanaz a dallam, mint a God Save the Queen ) dallama, és több mulatságos variációban változtatja meg, egy menetet, egy ragtime-ot és bitonalitást használva. 1949-ig nem adták ki. A variációk élesen különböznek egymástól: egy futóvonal, egy szoros harmóniákból álló sorozat, egy menet, egy polonéz és egy ragtime allegro; a közjátékok a bitonalitás egyik első alkalmazása.

Az 1. szimfónia meglehetősen hagyományos volt, de a 2. szimfónia sokkal modernebb hangzású, sőt, egy 11 hangból álló disszonáns akkorddal zárul.

1902-ben feladta orgonaművészi állását. Legjobb himnuszait és orgonaműveit a templomi könyvtárban hagyta, és ezeket 1915-ben, a templom elköltözésekor kidobták, így nagy részük elveszett.

A Central Park in the Dark egy zenekari darab, amely a titokzatos, csendes parkot írja le, majd a közeli manhattani éjszakai klubokból érkező zene hangjait (a kor népszerű zenéjét, a ragtime-ot, a Hello My Baby-t idézve, sőt Sousa Washington Post Marchját is).

Talán a ma leggyakrabban hallható darabja a rövid fanfár The Unanswered Question (1908), amely a trombita, négy fuvola és vonószenekar igen szokatlan kombinációjára íródott. A színpad mögül játszó vonósok a darab során végig nagyon lassú, kórusszerű zenét játszanak, miközben a trombita (a közönség mögül játszva) többször is eljátszik egy rövid hangcsoportot, amelyet Ives úgy jellemzett, mint "a létezés örök kérdését". A trombitára a (színpadon lévő) fuvolások minden alkalommal kemény kitörésekkel válaszolnak - az utolsó kivételével. Ez az a kérdés, amely megválaszolatlanul marad. A zenészek gyakran vitatkoznak arról, hogy mi a darab valódi értelme.

Egy másik jól ismert zenekari műve a Three Places in New England. Legismertebb zongoraműve a Concord szonáta. Ives gyakran szeretett más művekből idézni, és ebben a zongoraszonátában Beethoven V. szimfóniájának híres nyitányát idézi. Érdekes példája van Ives egyik kísérletének is: a második tételben azt mondja a zongoristának, hogy egy 14¾ hüvelykes (37,5 cm) fadarabot használjon egy vastag, de lágy klaszterakkord létrehozásához. A szonáta a 20. század egyik legjobb zongoraműve.

Egyik legérdekesebb műve a hatalmas zenekarra írt Negyedik szimfóniája (1910-16). Az utolsó tétel olyan, mintha a diszkordia és a hagyományos tonális zene harca lenne. A darab csendesen ér véget, csak az ütőhangszerek játszanak távolról. Ez a szimfónia mintha mindent elmondana, amire Ives a zenében törekedett. A szimfónia teljes előadására csak 1965-ben került sor.

Ives zenéje csak fokozatosan kezdett ismertté válni az 1930-as és az 1940-es évek folyamán. Schönberg felismerte jelentőségét. 1951-ben Leonard Bernstein vezényelte Ives második szimfóniájának első előadását a New York-i Filharmonikusok által közvetített koncerten. Rengeteg zenéjét rögzítette, sőt néhányat egy fiataloknak szóló televíziós műsorban is játszott.

Kérdések és válaszok

K: Ki volt Charles Edward Ives?


V: Charles Edward Ives amerikai zeneszerző volt.

K: Milyen zeneszerzési technikákkal kísérletezett Ives?


V: Ives disszonáns hangzású intervallumokkal, politonalitással, poliritmikával és politextúrával kísérletezett.

K: Képesek voltak az emberek megérteni Ives kompozícióit abban az időben, amikor írta őket?


V: Nem, sokan nem értették Ives kompozícióit abban az időben, amikor írta őket.

K: Ives zeneszerzési technikái a század későbbi szakaszában szélesebb körben elterjedtek?


V: Igen, Ives zeneszerzési technikáit a század későbbi szakaszában kezdték szélesebb körben alkalmazni.

K: Mikor kezdték a zenészek felismerni Ives munkásságának jelentőségét?


V: A zenészek csak jóval később kezdték felismerni Ives munkásságának jelentőségét.

K: Miből élt Ives?


V: Ives biztosítási ügynökként kereste a kenyerét.

K: Ives főállásban komponált zenét?


V: Nem, Ives szabadidejében komponált.

AlegsaOnline.com - 2020 / 2023 - License CC3