Gyászgalamb (Zenaida macroura) — leírás, élőhely és viselkedés

A gyászgalambnak nagy, közel 11 millió négyzetkilométeres (6,8 millió négyzetmérföldes) elterjedési területe van.{{|date=Február 2020}} Ezek a madarak a Nagy-Antillákon, Mexikó nagy részén, az Egyesült Államok kontinentális részén és Kanada déli részén élnek. Nyáron leginkább a kanadai prériken, télen pedig Közép-Amerika déli részén láthatók. A faj Kanada északi részén, Alaszkában és Dél-Amerikában vándorol. A palearktikus ökoszónában legalább hétszer látták, és a Brit-szigetekről (öt), az Azori-szigetekről (egy) és Izlandról (egy) is feljegyezték. A gyászgalambot 1963-ban hozták be Hawaiira, és 1998-ban még mindig volt egy kis populáció a Hawaii északi részén fekvő Konában.

A gyászgalamb sokféle élőhelyen él, például tanyákon, prérin, füves területeken és erdőkben. Nem él mocsarakban vagy sűrű erdőkben. Olyan helyeken is él, ahol emberek élnek, például városokban vagy községekben.

A gyászgalamb közepes méretű, karcsú galamb. Átlagos súlya 110-170 gramm (4-6 oz). Kicsi feje és hosszú farka van. A gyászgalambok lábai ülőlábakkal rendelkeznek, amelyek közül három lábujj előre, egy pedig hátrafelé néz. A lábak rövidek és vöröses színűek. A csőr kicsi és sötét, általában barna és fekete keveréke.

Tollazata általában világos szürkésbarna, alul világosabb és rózsaszínűbb. A szárnyakon fekete foltok lehetnek, a külső faroktollak pedig fehérek. A szemek sötétek, körülöttük világos bőrrel. A kifejlett hímnek a nyakán élénk lilás-rózsaszínű foltok vannak, a melléig világos rózsaszín színűek. A fiatalabb madarak pikkelyesebbnek és sötétebbnek tűnnek.

A gyászgalamb mind az öt alfaja hasonlóan néz ki, és nem lehet őket könnyen megkülönböztetni egymástól. A nyugati alfajnak hosszabbak a szárnyai, hosszabb a csőre, rövidebbek a lábujjai, és világosabb a színe. A panamai gyászgalambnak rövidebbek a szárnyai és lábai, hosszabb a csőre, és szürkébb színű. A Clarion-szigeti alfajnak nagyobbak a lábai, nagyobb a csőre, és sötétebb barna színű.

Ennek a fajnak a hívása egy cooOOoooo-woo-woo-woo-woooo, amelyet a hímek használnak, amikor párjukat vonzzák. Egyéb hangok közé tartozik a fészekhang (cooOOoooo), amellyel a páros hímek a párjukat a fészekhez csalogatják, az üdvözlőhang (halk ork), amellyel a hímek a párjukhoz való újbóli csatlakozást jelzik, valamint a riasztás (rövid roo-oooo), amelyet veszély esetén a hím vagy a nőstény ad ki. Repülés közben a szárnyak rebegő, fütyülő hangot adnak ki, amely halk és nehezen hallható, de felszálláskor és leszálláskor hangosabb.

A hím hangos repüléssel, majd kecses, körkörös siklással, kiterjesztett szárnyakkal és lehajtott fejjel kezdi az udvarlást. Leszállás után a hím felfújt mellel, billegő fejjel és hangos kiáltásokkal megy a nőstényhez. Ha a pár már párosodott, gyakran töltenek időt egymás tollazatának szőrtelenítésével. A gyászgalamb nem hagyja el könnyen a párját. A párok néha egész télen együtt maradnak. A magányos galambok azonban szükség esetén új társat keresnek.

A párzás után a hím megmutatja a nősténynek az összes lehetséges fészkelőhelyet, majd hagyja, hogy a nőstény kiválasszon egyet, és megépítse a fészket. A hím körberepül, anyagot gyűjt, és elhozza a nősténynek. A hím a nőstény hátára áll, hogy átadja az anyagot a nősténynek, aki fészket épít belőle. A fészket gallyakból, tűlevelekből vagy fűből építik. Néha a gyászgalambok más gyászgalambok, madarak vagy emlősök, például mókusok használaton kívüli fészkeinek helyét foglalják el.

A legtöbb fészek fákon található, de bokrokban, szőlőtőkéken, épületeken és függő virágcserepekben is megtalálhatók. Ha nincs megfelelő hely a fészekrakásra, a gyászgalambok a földön is fészkelnek. A fészek szinte mindig elég nagy ahhoz, hogy pontosan két tojást tudjon elhelyezni. Előfordul azonban, hogy egy nőstény egy másik pár fészkébe rakja tojásait, így három vagy négy tojás kerül a fészekbe. A tojások kicsik és fehérek.

Mindkét ivar keltet; a hím reggeltől délutánig, a nőstény pedig a nap többi részében és éjszaka. A gyászgalambok ritkán hagyják el egyedül a fészket. A keltetés két hétig tart.

Az első 3-4 napban mindkét szülő terméstejjel táplálja a fiókákat. Ezt követően fokozatosan magvakat kezdenek enni. A tollak és a szárnyizmok körülbelül 11-15 nap múlva kezdenek kifejlődni a repüléshez. Ez még azelőtt történik, hogy a kölykök teljesen kifejlődnének, de már megemésztették a felnőttkori táplálékot. A kirepülést követően akár két hétig is a közelben maradnak, hogy apjuk etesse őket.

A gyászgalambok gyorsan szaporodnak. A melegebb területeken ezek a madarak egy szezonban akár hat fészekaljat is felnevelhetnek. Ez a gyors szaporodás azért lényeges, mert nem élnek sokáig. Évente a felnőttek esetében a mortalitás elérheti az évi 58%-ot, a fiatalok esetében pedig a 69%-ot.

A gyászgalambok főként magvakat esznek. Táplálékuk legalább 99%-át a magvak teszik ki. Ritkán csigákat vagy rovarokat is esznek. A gyászgalambok általában annyit esznek, hogy megteljen a gyomruk, majd elrepülnek, hogy pihenés közben megemésszék. Gyakran nyelnek kavicsot vagy homokot, hogy segítsék az emésztésüket. Az etetőknél a gyászgalambokat a kukorica, a köles és a napraforgómagok vonzzák. A gyászgalambok nem ásnak vagy kaparásznak a magokért, hanem csak azt eszik, amit látnak. Néha a növényekre ülnek, és onnan esznek.

A gyászgalambok különösen kedvelik a fenyőmagot, a szezámot és a búzát. Ha nem találják kedvenc táplálékukat, a gyászgalambok más növények, például hajdina és rozs magvait is megeszik.

A gyászgalambok könnyen megbetegedhetnek számos különböző parazitától és betegségtől, többek között galandférgektől, fonálférgektől, atkáktól és tetvektől. Különösen súlyos a Trichomonas gallinae, a szájban élő parazita. Bár a madár néha nem mutat semmilyen rosszullétet, a parazita gyakran okoz sárgás kinövést a szájban és a torokban. Ez a madár éhhalálát okozhatja.

E faj legnagyobb ragadozói a ragadozó madarak, például a sólymok és a sólymok. Máskor, fészkeléskor a cinegék, a szarkák, a házimacskák vagy a patkánykígyók zsákmányolják a tojásokat. A tehénmadarak ritkán élősködnek a gyászgalambfészkekben. A gyászgalambok az ilyen fészkekben lévő tehénmadártojások valamivel kevesebb mint egyharmadát utasítják el, és a tehénmadarak nem képesek megenni a gyászgalamb vegetáriánus étrendjét.

A többi galambhoz hasonlóan a gyászgalamb is úgy iszik, hogy nem emeli fel vagy dönti meg a fejét. Hajnalban és alkonyatkor gyakran gyűlnek össze az ivóhelyeken.

A gyászgalambok a napon vagy esőben mosakodnak. Ezek a madarak sekély medencékben vagy madárfürdőkben is fürödhetnek. Néha a porban is megfürödnek.

Ezek a madarak erős repülők, és akár 88 km/h (55 mph) sebességgel is képesek repülni.

Amikor nem költ, a gyászgalambok sűrű lombhullató fákon vagy tűlevelű fák között tanyáznak. Alvás közben a fej a vállak között, közel a testhez nyugszik, és nem a válltollak alá húzódik, mint a legtöbb fajnál. Kanadában a téli hidegebb napokon a kakasülést néha elhalasztják.

A gyászgalamb a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) szerint a legkevésbé aggályos. A faj nincs közvetlen veszélyben. A populáció mintegy 475 millió egyedet számlál, és széles területen él. Évente azonban mintegy 40-70 millió madarat lőnek le vadként.

A gyászgalamb közeli rokonságban áll a füles galambbal (Zenaida auriculata) és a szocorro galambbal (Zenaida graysoni). Néha ezt a három madarat külön nemzetségbe, a Zenaidura nemzetségbe sorolják. A Socorro-galambot egykor a gyászgalambdal azonos fajnak tartották. A viselkedésben, a hívásban és a megjelenésben mutatkozó különbségek azonban két különböző fajként különböztetik meg őket.

A gyászgalambnak öt alfaja létezik:

• Keleti Z. m. carolinensis (Linnaeus, 1766)
• Clarion-sziget Z. m. clarionensis (C.H.Townsend, 1890)
• Nyugat-indiai Z. m. macroura (Linnaeus, 1758)
• Nyugati Z. m. marginella (Woodhouse, 1852)
• Panama Z. m. turturilla (Wetmore, 1956)

A nyugat-indiai alfaj a Nagy-Antillákon él. A Florida Keysben is él. A keleti alfaj főként Észak-Amerika keleti részén, valamint a Bermudákon és a Bahamákon él. A nyugati alfaj Észak-Amerika nyugati részén és Mexikó egyes részein él. A panamai alfaj Közép-Amerikában él. A Clarion-szigeti alfaj Mexikó csendes-óceáni partjainak közelében él.

A gyászgalambot néha amerikai gyászgalambnak is nevezik, mert összetéveszthető a távoli rokon afrikai gyászgalambdal (Streptopelia decipiens). Régebben karolinai turbékoló galamb vagy karolinai galamb néven is ismert volt. A faj tudományos nevét 1838-ban Charles L. Bonaparte francia zoológus adta, felesége, Zénaide hercegnő tiszteletére. Nevének "gyászoló" része a hívásából ered.

Legközelebbi rokon

A gyászgalambot legközelebbi rokonának a kihalt postagalambot (Ectopistes migratorius) tekintik.

A keleti gyászgalamb (Z. m. carolinensis) Wisconsin hivatalos békeszimbóluma. Ez a madár Michigan állam békemadara is.

A gyászgalamb Carolina teknőc galamb néven szerepel Audubon The Birds of America című művének 286. tábláján.

A gyászgalambokat gyakran említi az amerikai irodalom. Egyes amerikai és kanadai költők, például Robert Bly, Jared Carter, Lorine Niedecker és Charles Wright műveiben szerepelnek.