Varsói felkelés 1944 – története, lefolyása és következményei

1944 júliusára Lengyelországot már majdnem öt éve megszállták a náci német csapatok. A lengyel Honi Hadsereg lojális volt a londoni lengyel kormányhoz. Azt tervezte, hogy megtámadja a németeket. Németország a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok vezette szövetséges hatalmak csoportja ellen harcolt.

A Honi Hadsereg eredeti terve az volt, hogy csatlakozik a nyugati szövetségesek inváziós erőihez, amelyek felszabadítják Európát a nácik alól. A szovjetek azonban 1943-ban már a háború előtti lengyel határokat akarták elérni, mielőtt a szövetségesek európai inváziója nagyon messzire jutott volna.

A szovjetek és a lengyelek egyaránt a náci Németország ellenségei voltak. De különböző céljaik voltak. A Honi Hadsereg egy demokratikus, kapitalista, Nyugattal szövetséges Lengyelországot akart. A szovjet vezető, Sztálin a Szovjetunióval szövetséges kommunista országot akart Lengyelországból.

A szovjetek és a lengyelek nem bíztak egymásban. A lengyelországi szovjet partizánoknak gyakran voltak nézeteltéréseik a lengyel ellenálló csapatokkal, amelyek a Honi Hadsereggel szövetkeztek.

Sztálin 1943. április 25-én minden lengyel-szovjet kapcsolatot leállított, miután a németek a világ tudomására hozták a lengyel katyni mészárlást. Sztálin nem volt hajlandó elismerni, hogy ő rendelte el a gyilkosságokat.

A Honi Hadsereg parancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski november 20-án tervet készített, amelyet Vihar hadműveletnek neveztek el. A keleti fronton a Honi Hadsereg helyi egységeinek kellett volna megtámadniuk a német Wehrmachtot és segíteniük a szovjet csapatokat.

1944. július 13-án, amikor a szovjet támadás átlépte a régi lengyel határt, a lengyeleknek döntést kellett hozniuk. Vagy elkezdhetik a németek elleni támadást, amit a szovjetek esetleg nem támogatnak, vagy nem támadnak, és a szovjetek bírálják őket.

A lengyelek attól tartottak, hogy ha Lengyelországot a Vörös Hadsereg felszabadítja a német megszállás alól, akkor a háború után a szövetségesek nem fogadják el a lengyel kormányt Londonban.

Amikor a lengyelek látták a szovjet erők akcióit, rájöttek, hogy döntést kell hozniuk. Az ''Ostra Brama'' hadműveletben az NKVD erői lengyel tiszteket lőttek le vagy tartóztattak le, és az alacsonyabb rangúakat arra kényszerítették, hogy csatlakozzanak a szovjet irányítás alatt álló lengyel erőkhöz.

Július 21-én a Honi Hadsereg úgy döntött, hogy hamarosan megindítja a Vihar hadműveletet Varsóban. A terv célja az volt, hogy megmutassák, hogy Lengyelország saját országa, és támadást indítanak a német megszállók ellen. Július 25-én az emigráns lengyel kormány (a lengyel főparancsnok, Kazimierz Sosnkowski tábornok véleménye ellenére) jóváhagyta a varsói felkelés tervét.

1944 kora nyarán a német tervek szerint Varsónak kellett volna a terület védelmi központjává válnia. A németek meg akarták tartani Varsót, akármennyi veszteséget is szenvedtek. A németek erődítményeket építettek és sok új csapatot küldtek a területre. Ez az Adolf Hitler megölésére irányuló sikertelen "július 20-i összeesküvés" után lelassult. A varsói német csapatok gyengék voltak, és nem érezték magukat magabiztosnak.

Július végére azonban a térségben lévő német erők újabb csapatokat küldtek hozzájuk. Július 27-én Ludwig Fischer, a varsói körzet kormányzója 100 000 lengyel férfit és nőt hívott össze a város körüli erődítmények építésére. Varsó lakosai nem tettek eleget a követelésének.

A Honi Hadsereg aggódott a németek esetleges bosszúakciói vagy tömeges letartóztatások miatt, ami megnehezítené a lengyelek számára a támadás megindítását. A szovjet erők közeledtek Varsó felé, és a szovjet irányítás alatt álló rádióállomások a lengyeleket a németek megtámadására szólították fel.

Július 25-én a Lengyel Hazafiak Szövetsége rádióadást sugárzott Moszkvából. Ebben felszólította a lengyeleket, hogy támadják meg a németeket. Július 29-én az első szovjet tankok elérték Varsó szélét. Két német páncélos hadtest: a 39. és a 4. SS ellentámadásba lendült. 1944. július 29-én a Moszkvában található Kosciuszko rádióállomás azt mondta a lengyeleknek, hogy "Harcoljatok a németek ellen!".

Bór-Komorowski és több főtiszt aznap megbeszélést tartott. Jan Nowak-Jeziorański, aki Londonból érkezett, azt mondta, hogy a szövetségesek támogatása gyenge lesz. Július 31-én a lengyel parancsnokok, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok és Antoni Chruściel ezredes utasították a Honi Hadsereg erőit, hogy másnap 17:00-ra legyenek készenlétben.

Pólusok

A varsói kerület hadseregének hadereje 20 000 és 49 000 katona között volt. Más csoportok is adtak katonákat; a becslések szerint a szélsőjobboldali Nemzeti Fegyveres Erők összesen 2000 és a kommunista Néphadsereg néhány tucatnyi katonája mintegy 3500 főt számlált. Legtöbbjük több éven keresztül partizán- és városi gerillaharcra képezte ki magát, de nem rendelkeztek tapasztalattal a hosszú nappali harcokban. Az erőknek nem volt felszerelésük, mivel a Honi Hadsereg fegyvereket küldött az ország keleti részére, mielőtt úgy döntöttek, hogy Varsót is bevonják a Vihar hadműveletbe.

Más partizáncsoportok is csatlakoztak a Honi Hadsereg parancsnoksága alatt, és a harcok során sok önkéntes csatlakozott, köztük a varsói gettó romjainál lévő gęsiówkai koncentrációs táborból kiszabadult zsidók.

Antoni Chruściel ezredes (fedőneve "Monter") a varsói lengyel erők parancsnoka volt. Kezdetben nyolc területre osztotta erőit.

Szeptember 20-án megváltoztatták őket, hogy megfeleljenek a lengyel erők által tartott három városrésznek. A teljes haderő, amelyet Varsói Honi Hadtestnek (lengyelül: Warszawski Korpus Armii Krajowej) neveztek át, és amelyet Antoni Chruściel tábornok - szeptember 14-én ezredesből előléptetett - parancsnokolt, három gyalogos hadosztályba (Śródmieście, Żoliborz és Mokotów) szerveződött.

A harcok során a lengyelek további utánpótlást szereztek légi úton és az ellenségtől zsákmányolva (többek között több páncélozott járművet, két Panther harckocsit és két Sd.Kfz. 251-es harckocsit). A felkelők műhelyei a harcok során fegyvereket is gyártottak, többek között géppisztolyokat, K-mintás lángszórókat, gránátokat, aknavetőket, sőt még egy páncélozott autót (Kubuś) is.

Németek

1944 július végén a Varsóban és környékén állomásozó német egységeket három kategóriába osztották. Az első a varsói helyőrség volt. Július 31-én 11 000 katonája volt Rainer Stahel tábornok vezetésével.

Ezeknek a német erőknek jó fegyvereik voltak. Hónapok óta készültek a város védelmére. Több száz betonbunker és szögesdrót védte a németeket.

A helyőrségi csapatokon kívül a német hadsereg egységei a Visztula mindkét partján és a városban voltak. A második kategóriát a rendőrség és az SS alkotta Paul Otto Geibel ezredes vezetésével, kezdetben 5710 fővel, köztük Schutzpolizei és Waffen-SS. A harmadik kategóriát a segédegységek alkották, beleértve a Bahnschutz (vasúti őrség), Werkschutz (gyárőrség), Sonderdienst és Sonderabteilungen (katonai náci pártegységek) különítményeit.

A felkelés alatt a német oldalra naponta érkeztek új csapatok. Stahelt augusztus elején Erich von dem Bach SS-tábornok váltotta fel a főparancsnoki poszton. 1944. augusztus 20-án a Varsóban harcoló németek 17 000 embert tartoztak két harccsoportba szervezve:

Rohr harccsoport (parancsnoka Rohr vezérőrnagy), amelyhez Bronislav Kaminski dandárja tartozott, és a Reinefarth harccsoport (parancsnoka Heinz Reinefarth SS-Gruppenführer), amely Dirlewanger támadócsoportból (parancsnoka Oskar Dirlewanger), Reck támadócsoportból (parancsnoka Reck őrnagy), Schmidt támadócsoportból (parancsnoka Schmidt ezredes) és különböző támogató egységekből állt.

W-óra

Július 31-én 17:00 órakor a lengyel hadsereg úgy döntött, hogy másnap 17:00 órakor kezdődik a felkelés. A döntés hiba volt, mert a rosszul felszerelt lengyel erők csak éjszakai támadásokra voltak felkészülve. A nappali támadás azt jelentette, hogy a lengyeleket német géppuskatűzzel lőtték le.

Bár számos partizáncsoport várakozott szerte a városban, a több ezer fiatal férfi és nő mozgását nehéz volt elrejteni. Néhány harc már a hivatalos támadási idő előtt elkezdődött, nevezetesen Żoliborzban, valamint a Napóleon tér és a Dąbrowski tér környékén.

A németek felismerték, hogy a lengyelek megtámadhatják őket. Nem tudták azonban, hogy a lengyelek ilyen nagyszabású támadásra képesek. 16:30-kor a német csapatoknak azt mondták, hogy készüljenek fel a támadásra.

Aznap este a lengyelek elfoglaltak egy jelentős német fegyverraktárat, a főpostát és az erőművet, a Praga pályaudvart és Varsó legmagasabb épületét, a Prudential épületét. A Vár tér, a rendőrségi negyed és a repülőtér azonban a németek kezében maradt.

A lengyelek a legsikeresebbek a városközpontban, az óvárosban és a Wola kerületben voltak. Több jelentős német erődítmény azonban megmaradt, és Wola egyes területein a lengyeleknek vissza kellett vonulniuk.

Más területeken, például Mokotówban a lengyelek csak a lakónegyedeket ellenőrizték. A Visztula keleti partján fekvő Pragában a lengyelek nagyszámú német erővel bujkáltak vissza.

A lengyel csoportok nehezen tudtak kapcsolatba lépni más lengyel harcoló csoportokkal. Augusztus 4-re a város nagy részét a lengyel erők tartották. ^[]

Az első négy nap

A felkelésnek néhány napig kellett volna tartania, amíg a szovjet csapatok megérkeznek, ez azonban nem történt meg, és a lengyel erőknek kevés külső segítséggel kellett harcolniuk. A város különböző részein zajló harcok első két napjának eredményei a következők voltak:

• I. terület (városközpont és óváros): A lengyelek elfoglalták a terület nagy részét, amelyet el kellett foglalniuk, de nem sikerült elfoglalniuk olyan területeket, ahol sok német volt (a Varsói Egyetem épületei, a PAST felhőkarcoló, a német helyőrség főhadiszállása a Szász-palotában, a Szucha sugárút melletti, csak németeknek fenntartott terület és a Visztula feletti hidak). Nem foglaltak el központi pozíciót, nem kaptak kommunikációs összeköttetést más területekkel, és nem kaptak szárazföldi kapcsolatot Żoliborz északi területével az északi vasútvonalon és a Citadellán keresztül. ^[]
• II. terület (Żoliborz, Marymont, Bielany): A lengyelek nem foglalták el a legfontosabb katonai célpontokat Żoliborz közelében. Sok csapat a városon kívülre, az erdőkbe vonult vissza. Bár a Żoliborz környéki terület nagy részét elfoglalták, Mieczysław Niedzielski ("Żywiciel") ezredes katonái nem foglalták el a Citadella területét és nem törték át a német védelmet a varsói Gdański pályaudvaron.
• III. terület (Wola): Az egységek kezdetben elfoglalták a terület nagy részét, de súlyos veszteségeket szenvedtek (akár 30%). Egyes egységek visszavonultak az erdőkbe, míg mások a terület keleti részébe vonultak vissza. Wola északi részén Jan Mazurkiewicz ("Radosław") ezredes katonáinak sikerült elfoglalniuk a német laktanyát, a Stawki utcai német utánpótlási raktárt és az Okopowa utcai zsidó temetőnél lévő állást. ^[]
• IV. terület (Ochota): Az egységek ezen a területen nem foglalták el sem a területet, sem a katonai célpontokat (a gęsiówkai koncentrációs tábort, valamint a Narutowicz téren lévő SS- és Sipo-laktanyákat). A súlyos veszteségek elszenvedése után a Honi Hadsereg erőinek nagy része visszavonult a Varsótól nyugatra fekvő erdőkbe. Csak 200-300 ember maradt a térségben Andrzej Chyczewski ("Gustaw") hadnagy vezetésével, és folytatta a harcot. A városközpontból csapatokat küldtek segítségükre. A Kedyw katonáinak sikerült elfoglalniuk a terület északi részének nagy részét, és elfoglalták az összes ottani katonai célpontot. Hamarosan azonban délről és nyugatról megtámadták őket a németek. ^[]
• V. körzet (Mokotów): A partizánok megpróbálták elfoglalni a Rakowiecka utcai rendőrségi területet (Dzielnica policyjna), és kapcsolatot teremteni a városközponttal. Az erősen megerősített állások elleni támadások kudarcot vallottak. Egyes egységek az erdőkbe vonultak vissza, míg másoknak sikerült elfoglalniuk Dolny Mokotów egyes részeit, amely a többi területtel való összeköttetés nagy részétől el volt vágva.
• VI. terület (Praga): A felkelés a Visztula jobb partján is megindult, ahol a cél a folyón lévő hidak elfoglalása volt a Vörös Hadsereg megérkezéséig. Antoni Żurowski ("Andrzej") alezredes erői túlerőben voltak a németekkel szemben. A Honi Hadsereg erői kénytelenek voltak visszahúzódni a rejtekhelyükre.
• VII. terület (Powiat warszawski): ez a terület Varsó városhatáron kívüli területeket jelentett. Az itteni akcióknak többnyire nem sikerült elfoglalniuk a célpontokat. ^[]

A Szabotázs- és Terelési Igazgatóság vagy Kedyw volt hivatott őrizni a főhadiszállást. Ezek az egységek biztosították Śródmieście és Wola egyes részeit; az I. körzet egységeivel együtt ők voltak a legsikeresebbek az első néhány órában. ^[]

A legfontosabb célpontok között, amelyeket a felkelés kezdetén nem foglaltak el, voltak az okęciei és a mokotówi repülőtér, valamint a városközpont fölé magasodó PAST felhőkarcoló és a gdański vasútállomás, amely a városközpont és az északi Żoliborz városrész közötti átjárót őrizte. ^[]

Wola mészárlás

Augusztus 4-én, amikor a honvédeknek sikerült frontvonalakat kialakítaniuk Wola és Ochota legnyugatibb területein. A német hadsereg megállította a nyugat felé való visszavonulását és újabb csapatok fogadásába kezdett. Ugyanezen a napon Erich von dem Bach SS-tábornokot nevezték ki a felkelés ellen bevetett erők parancsnokává.

A német támadások célja az volt, hogy egyesüljenek a megmaradt német csapatcsoportokkal, majd elzárják a felkelés csapatait a Visztula folyótól. Az új egységek között voltak a Heinz Reinefarth parancsnoksága alatt álló erők is.

Augusztus 5-én Reinefarth három támadócsoportja a Wolska és a Górczewska utcák mentén nyugat felé, a kelet-nyugati Jeruzsálemi főútvonal felé indult. Előrenyomulásukat megállították, de az ezredek elkezdték végrehajtani Heinrich Himmler parancsát a civilek megölésére. Különleges SS-, rendőr- és Wehrmacht-csoportok házról házra jártak, lelőtték az embereket és elégették a holttestüket. A Wolában és Ochotában megölt civilek számát 20 000 és 50 000 között becsülik, augusztus 8-ig csak Wolában 40 000, de akár 100 000 is lehet. A gyilkosságok vezetői Oskar Dirlewanger és Bronislav Kaminski voltak.

A civilek meggyilkolásának célja az volt, hogy a lengyelek ne akarjanak harcolni, és a felkelésnek véget vessenek anélkül, hogy nehéz városi harcokat kellene vívniuk. Idővel a németek rájöttek, hogy a civilek megölése csak megerősítette a lengyelek ellenállását.

A németek politikai megoldáson kezdtek el gondolkodni, mert a német parancsnokság alatt álló több ezer ember nem tudott győzni a felkelők ellen városi gerillaharcban.

Céljuk volt, hogy jelentős győzelmet arassanak, hogy megmutassák a hazai hadseregnek, hogy a további harcoknak nincs értelme. Azt akarták, hogy a Honi Hadsereg adja meg magát. Ez nem sikerült. Szeptember közepéig a németek minden elfogott felkelőt lelőttek, de szeptember végétől az elfogott lengyel katonák egy részét hadifogolyként kezelték.

Patthelyzet

"Ez a leghevesebb [leghevesebb] csatánk a háború kezdete óta. A sztálingrádi utcai csatákhoz hasonlítható." - Heinrich Himmler SS-főnök német tábornokoknak 1944. szeptember 21-én.

Wola elvesztése ellenére a lengyel ellenállás megerősödött. Zośka és Wacek csapatai elfoglalták a varsói gettót és felszabadították a gęsiówkai koncentrációs tábort, mintegy 350 zsidót szabadítva ki.

Ez a terület lett az egyik fő összekötő kapocs a Wolában harcoló felkelők és az Óvárost védők között. Augusztus 7-én a német erőket tankok érkezése erősítette meg. A németek lengyel civileket állítottak a tankok elé, hogy emberi pajzsként szolgáljanak.

Kétnapos nehéz harcok után sikerült átjutniuk Wolán és elérni a Bankowy teret. Ekkorra azonban már jól felkészültek a barikádok, az utcai erődítések és a tankakadályok. Mindkét fél patthelyzetbe került (olyan helyzet, amelyben egyik fél sem tudott győzni), heves házról házra folyó harcok közepette. ^[]

Augusztus 9. és 18. között heves harcok dúltak az óváros és a közeli Bankowy tér környékén. A németek és a lengyelek egyaránt sikeres támadásokat hajtottak végre. A németek nehéz tüzérséggel és bombázókkal bombázták a lengyeleket. A lengyelek nem tudtak védekezni a bombázók ellen, mivel nem rendelkeztek légvédelmi tüzérségi fegyverekkel. Még az egyértelműen megjelölt kórházakat is zuhanóbombázták a Stukák.

Bár a sztálingrádi csata már megmutatta, hogy milyen veszélyes egy városban harcolni, a varsói felkelés megmutatta, hogy a polgári lakosság által támogatott, alulfelszerelt haderő is képes felvenni a harcot a jobban felszerelt hivatásos katonákkal. ^[]

A lengyelek augusztus végi visszavonulási döntésükig tartották az Óvárost. Szeptember 2-ig az Óváros védői a csatornákon keresztül vonultak vissza. Több ezer embert evakuáltak így. Az ottmaradtakat vagy agyonlőtték, vagy koncentrációs táborokba, például Mauthausenbe és Sachsenhausenbe szállították, amint a németek visszaszerezték az irányítást.

Berling partraszállása

Augusztus 26-án a Varsótól keletre fekvő 4. SS-páncélos hadtest elleni szovjet támadásokat újították fel, és a németek kénytelenek voltak visszavonulni Pragába. A Konsztantyin Rokosszovszkij parancsnoksága alatt álló szovjet hadsereg elfoglalta Prágát, és szeptember közepén megérkezett a Visztula keleti partjára.

Szeptember 13-ra a németek lerombolták a Visztula felett megmaradt hidakat. Praga térségében Zygmunt Berling tábornok parancsnoksága alatt álló lengyel egységek (ezért néha berlingowcy - "a Berling-emberek" - néven ismertek) harcoltak a szovjet oldalon. Első lengyel hadseregének (1 Armia Wojska Polskiego) három járőre Czerniaków és Powiśle térségében szállt partra, és szeptember 14/15-én éjjel csatlakozott a Honi Hadsereg erőihez.

A szovjetek által biztosított tüzérségi és légi bombázások nem tudták megállítani az ellenséges géppuskatüzet, amikor a lengyelek átkeltek a folyón, és a partraszálló csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek. A fő egységeknek csak egy része jutott partra (a 3. gyaloghadosztály 9. gyalogezredének I. és III. zászlóalja).

Az 1. lengyel hadsereg partraszállása volt az egyetlen külső szárazföldi erő, amely a felkelés támogatására érkezett.

A németek megtámadták a folyó melletti hazai hadsereg állásait, hogy megakadályozzák a további partraszállást. Azonban több napig nem tudtak előrenyomulni, míg a lengyel erők tartották ezeket az állásokat, hogy felkészüljenek a szovjet partraszállásra.

A keleti partról érkező lengyel egységek még több partraszállást kíséreltek meg, és szeptember 15. és 23. között súlyos veszteségeket szenvedtek (többek között megsemmisült az összes partraszálló csónakjuk és a folyón való átkeléshez szükséges egyéb felszerelésük nagy része). A Vörös Hadsereg támogatása nem volt megfelelő. Miután az 1. lengyel hadsereg többszöri kísérletei, amelyek a felkelőkkel való összekapcsolódásra irányultak, kudarcba fulladtak, a szovjetek segítségüket alkalmi tüzérségi és légi bombázásokra korlátozták.

Azok a körülmények, amelyek megakadályozták a németeket a felkelők eltávolításában, megakadályozták a lengyeleket a németek eltávolításában is. A folyami átkelés terveit "legalább 4 hónapra" leállították, mivel a 9. hadsereg öt páncéloshadosztálya elleni harc problémát jelentett.

Az 1. lengyel hadsereg parancsnokát, Berling tábornokot szovjet felettesei eltávolították állásából. Szeptember 19-én éjjel,b a folyó túloldaláról nem történt további kísérlet, és a sebesültek evakuálására sem került sor. Azon az éjszakán. A Honi Hadsereg katonái és az 1. lengyel hadsereg visszavonultak a folyó partján lévő állásaikból. A partra jutott mintegy 900 emberből csak egy kis részük jutott vissza a Visztula keleti partjára. Berling lengyel hadseregének vesztesége a felkelés megsegítésére tett kísérlet során 5660 halott, eltűnt vagy sebesült volt.

Ettől kezdve a varsói felkelés egyoldalú kimerítő háborúnak, illetve a jó megadási feltételekért folytatott harcnak tekinthető. A lengyeleket a város három területén érte súlyos támadás: Śródmieście, Żoliborz és Mokotów. ^[]

1939-ben Varsóban 1 350 000 ember élt. A felkelés kezdetén még több mint egymillióan éltek a városban.

A lengyel ellenőrzés alatt álló területen a felkelés első heteiben az emberek megpróbáltak normális életet élni. Sok kulturális tevékenység folyt, többek között színházak és újságok. A lengyel cserkészek fiúk és lányok postát hordtak ki.

A felkelés vége felé az élelmiszer- és gyógyszerhiány, a zsúfoltság, valamint a várost ért német légi és tüzérségi bombázások nagyon megnehezítették a civil életet. ^[]

Élelmiszerhiány

Mivel a felkelést néhány napon belül a szovjeteknek kellett volna segíteniük, a lengyel földalattiak nem tudták, hogy az élelmiszerhiány problémát fog jelenteni.

A harcok folytatódásával azonban a város lakóinak éhínséggel és éhínséggel kellett szembenézniük. Augusztus 6-án, amikor a lengyel egységek visszafoglalták a Ceglana utcai Haberbusch i Schiele sörgyárat, Varsó lakói a sörgyár raktáraiból származó árpán éltek.

Naponta több ezer ember ment a sörgyárba árpazsákokért, amelyeket aztán szétosztottak a városközpontban. Az árpát aztán kávédarálókban ledarálták, majd vízzel felforralva levest (lengyelül: pluj-zupa) készítettek belőle. A "Sowiński" zászlóaljnak a harcok végéig sikerült elfoglalnia a sörgyárat. ^[]

A civilek és a katonák másik komoly problémája a vízhiány volt. Augusztus közepére a legtöbb vízvezeték vagy nem működött, vagy tele volt holttestekkel. Ráadásul a fő vízszivattyúállomást a németek tartották fogva.

A betegségek terjedésének megakadályozása és az emberek vízzel való ellátása érdekében a hatóságok elrendelték, hogy minden ház udvarán kutakat ássanak. Szeptember 21-én a németek felrobbantották a Koszykowa utcában megmaradt szivattyútelepeket, és ezután a közkutak jelentették az egyetlen ivóvízforrást a városban. Szeptember végére a városközpontban több mint 90 működő kút volt.

Lengyel média

Problémák a fájl meghallgatásával? Lásd a médiasegítséget.

A felkelés előtt a Honi Hadsereg Tájékoztatási és Propaganda Irodája létrehozta a háborús újságírók csoportját. Antoni Bohdziewicz vezetésével a csoport három híradófilmet és több mint 30 000 méter filmet készített a felkelésről. Az első filmhíradót augusztus 13-án mutatták be a nagyközönségnek a Złota utcai Palladium moziban.

A filmek mellett újságok tucatjai jelentek meg. Több földalatti újságot kezdtek el nyíltan terjeszteni. A két fő napilap a kormány által működtetett Rzeczpospolita Polska és a katonai Biuletyn Informacyjny volt. Emellett több tucat újság, folyóirat, bulletin és hetilap jelent meg különböző szervezetek és katonai egységek által kiadott újságok, magazinok és hetilapok.

A Błyskawica nagy hatótávolságú rádióadót, amelyet augusztus 7-én szereltek össze a város központjában, a katonaság üzemeltette, de augusztus 9-től az újjáalakult Lengyel Rádió is használta.

Naponta háromszor-négyszer sugározta a híreket és a segélykéréseket lengyel, angol, német és francia nyelven. Emellett a kormánytól származó jelentéseket, hazafias verseket és zenét is sugárzott. Ez volt az egyetlen felkelő rádióállomás a németek által megszállt Európában.

A felkelő rádióban többek között Jan Nowak-Jeziorański, Zbigniew Świętochowski, Stefan Sojecki, Jeremi Przybora és John Ward, a The Times of London haditudósítója is felszólalt.

Sok történész szerint a felkelés a külső támogatás hiánya és a későn érkező támogatás miatt bukott meg.

A londoni lengyel kormány még a harcok kezdete előtt megpróbált támogatást szerezni a nyugati szövetségesektől. A szövetségesek nem segítettek volna szovjet jóváhagyás nélkül. A londoni lengyel kormány többször kérte a briteket, hogy küldjenek szövetséges csapatokat Lengyelországba, a brit csapatok azonban csak 1944 decemberében érkeztek meg. Megérkezésük után nem sokkal a szovjet hatóságok letartóztatták őket.

1943 augusztusa és 1944 júliusa között a Brit Királyi Légierő (RAF) több mint 200 járata 146 Nagy-Britanniában kiképzett lengyel személyt, több mint 4000 konténernyi ellátmányt, valamint 16 millió dollárnyi bankjegyet és aranyat juttatott el a Honi Hadseregnek.

Az egyetlen támogató művelet, amelyet a felkelés alatt végig végrehajtottak, a RAF, a Brit Nemzetközösség más légi erői és a Lengyel Légierő egységei által nagy hatótávolságú repülőgépek által végrehajtott éjszakai utánpótlási dobások voltak. Olaszországi repülőtereket kellett használniuk, ami csökkentette a szállítható utánpótlás mennyiségét.

A RAF 223 repülést hajtott végre, és 34 repülőgépet veszített el. E légihullámok hatása leginkább az volt, hogy reményt keltettek a felkelőkben. A légihullámok a felkelők szükségleteihez képest túl kevés ellátmányt szállítottak, és sok légihullám a felkelők által ellenőrzött területen kívül szállt le. ^[]

Airdrops

"Nem volt nehéz megtalálni Varsót. Már 100 kilométerről is látható volt. A város lángokban állt, de mivel annyi hatalmas tűz égett, szinte lehetetlen volt felvenni [látni] a célmegjelölő jelzőrakétákat". - William Fairly, dél-afrikai pilóta, egy 1982-es interjúból.

Augusztus 4-től a nyugati szövetségesek lőszer- és egyéb utánpótlási szállítmányok légi úton történő leszállításával kezdték támogatni a felkelést. A repüléseket kezdetben a lengyel légierő 1568. lengyel különleges feladatokat ellátó repülőszázada (később átnevezték 301. számú lengyel bombázószázadnak) végezte, amely az olaszországi Bariban és Brindisiben állomásozott. B-24 Liberator, Handley Page Halifax és Douglas C-47 Dakota gépekkel repültek.

Később, miután a száműzetésben lévő lengyel kormány további segítséget kért^, csatlakoztak hozzájuk a dél-olaszországi Foggiában állomásozó dél-afrikai légierő 2. szárnyának 31. és 34. századának Liberatorjai, valamint a 148. és 178. RAF-század Halifaxai.

A brit, lengyel és dél-afrikai erők szeptember 21-ig folytatták az ejtőernyőzést. A szövetségesek ledobásainak össztömege a források szerint változik (104 tonna, 230 tonna vagy 239 tonna), több mint 200 repülést hajtottak végre.

A Szovjetunió nem engedélyezte, hogy a nyugati szövetségesek a repülőtereit használják a légi leszállásokhoz, így a repülőgépeknek az Egyesült Királyságban és Olaszországban lévő bázisokat kellett használniuk. Ez csökkentette a szállítható súlyt és a repülések számát. A szövetségesek augusztus 20-án benyújtott, leszállópályák használatára vonatkozó kérését Sztálin augusztus 22-én elutasította. Sztálin a felkelőket "bűnözőknek" nevezte, és kijelentette, hogy a felkelést "a Szovjetunió ellenségei" robbantották ki.

Azzal, hogy a szovjetek nem adtak leszállási jogot a szövetséges repülőgépeknek a szovjetek által ellenőrzött területen, a szovjetek megnehezítették a szövetségesek számára a felkelés segítését. A szovjetek lőtték a szövetséges repülőgépeket, amelyek Olaszországból szállítottak utánpótlást, és a szovjetek által ellenőrzött légtérbe léptek.

Az amerikai támogatás is korlátozott volt. Miután Sztálin tiltakozott a felkelés támogatása ellen, Winston Churchill brit miniszterelnök augusztus 25-én táviratozott Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek, hogy küldjenek repülőgépeket. Roosevelt nem akarta felbosszantani Sztálint a jaltai konferencia előtt. Roosevelt azt mondta, hogy nem küld repülőgépeket.

Szeptember 18-án a szovjetek végül engedélyezték, hogy az USAAF egy 107 B-17 Flying Fortressből álló, a Nyolcadik Légierő 3. hadosztályának repülőgépe leszálljon a Frantic hadműveletben használt szovjet repülőtereken, de már túl késő volt ahhoz, hogy segítsen a felkelőknek.

A repülőgépek 100 tonna utánpótlást dobtak le, de csak 20 tonnát vettek fel a felkelők, mivel a nagy területre szétszórták. Az utánpótlás túlnyomó többsége a németek kezén lévő területekre esett. Az USAAF két B-17-est vesztett, további hét pedig megsérült. A gépek a Szovjetunióban lévő Operation Frantic légibázisokon szálltak le.

Másnap 100 B-17-es és 61 P-51-es hagyta el a Szovjetuniót, hogy az olaszországi bázisokra visszatérve a magyarországi Szolnokot bombázzák. A szovjetek úgy vélték, hogy az amerikaiak által ledobott utánpótlás 96%-a német területekre esett.

A szovjetek szeptember 30-ig megtagadták a további amerikai repülések engedélyezését. Ekkorra az időjárás már túl rossz volt a repüléshez, és a felkelésnek már majdnem vége volt.

Szeptember 13. és 30. között a szovjet repülőgépek fegyvereket, gyógyszereket és élelmiszert szállítottak. Ezeket a szállítmányokat kezdetben ejtőernyő nélkül dobták le, ami a tartalmuk sérüléséhez és elvesztéséhez vezetett - emellett nagyszámú tartály német területre esett.

A szovjet légierő 2535 utánpótlási bevetést hajtott végre kis kétfedelű Polikarpov Po-2-esekkel. Összesen 156 db 50 mm-es aknavetőt, 505 db páncéltörő puskát, 1478 db géppisztolyt, 520 db puskát, 669 db karabélyt, 41 780 db kézigránátot, 37 216 db aknavető lövedéket, több mint 3 millió töltényt, 131,2 tonna élelmiszert és 515 kg gyógyszert szállítottak.

Bár Varsó területe felett szinte egyáltalán nem volt német légvédelem, a 296 gépnek mintegy 12%-a veszett oda, mert 1600 km-t kellett repülniük ki és ugyanennyit vissza, erősen védett ellenséges terület felett (637 lengyelből 112, 735 brit és dél-afrikai repülőből 133-at lőttek le).

A legtöbb ledobást éjszaka hajtották végre 100-300 láb magasságban. Sok ejtőernyős csomag német ellenőrzés alatt álló területre esett (csak kb. 50 tonna utánpótlást, kevesebb mint 50%-át szállították le, és a felkelők visszaszerezték).

Szovjet álláspont

A Vörös Hadsereg szerepe a varsói felkelés során ellentmondásos, és a történészek még mindig nem értenek egyet a szerepét illetően. A felkelés akkor kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg a város közelébe érkezett. A varsói lengyelek arra számítottak, hogy a szovjetek néhány napon belül elfoglalják a várost.

Ezt a megközelítést, miszerint a szövetséges erők megérkezése előtt néhány nappal lázadást indítanak a németek ellen, számos európai fővárosban, például Párizsban és Prágában sikerrel alkalmazták.

A Varsótól délkeletre fekvő terület könnyű elfoglalása ellenére azonban a szovjetek nem segítettek a felkelőknek. Ehelyett a szovjetek kivárták, ahogy a németek megölték a kommunistaellenes Lengyel Honi Hadsereg katonáit.

Ekkor a városszéleket a gyenge német 73. gyalogoshadosztály védte. A gyenge német védelmi erőket a szovjetek nem támadták. Ez lehetővé tette, hogy a német erők több csapatot küldjenek a felkelés elleni harcra magában a városban.

A Vörös Hadsereg Varsótól délre harcolt, hogy elfoglalja a Visztula folyó feletti hidakat. A Vörös Hadsereg a várostól északra harcolt a Narew folyó feletti hidak elfoglalásáért. A legjobb német páncélos hadosztályok harcoltak ezekben a szektorokban.

A szovjet 47. hadsereg csak szeptember 11-én (amikor a felkelés véget ért) vonult be a Visztula jobb partján fekvő Pragába (Varsó külvárosa). Három nap alatt a szovjetek gyorsan elfoglalták a külvárost. A gyenge német 73. hadosztályt gyorsan legyőzték.

Szeptember közepére a német támadások sorozata a lengyelek által tartott területet a folyó partjának egy keskeny szakaszára, Czerniaków körzetére szorította vissza. A lengyelek abban reménykedtek, hogy a szovjet erők segíteni fognak nekik.

Bár Berling kommunista 1. lengyel hadserege átkelt a folyón, nem sok támogatást kaptak a szovjetektől, és a szovjet főerő nem követte őket.

A felkelés kudarcának egyik oka az volt, hogy a szovjet Vörös Hadsereg nem segítette az ellenállókat. Augusztus 1-jén, a felkelés napján a szovjet előrenyomulás megállt. Nem sokkal később a szovjet tankok nem kaptak többé olajat.

A szovjetek tudtak a tervezett felkelésről varsói ügynökeik révén. Azért is tudtak róla, mert Stanisław Mikołajczyk lengyel miniszterelnök beszámolt nekik a lengyel Honi Hadsereg felkelési terveiről. Az, hogy a Vörös Hadsereg nem támogatta a lengyel ellenállást, Sztálin döntése volt, hogy a szovjetek a háború után képesek legyenek Lengyelországot ellenőrizni.

Ha a lengyel Honi Hadsereg győzött volna, a londoni lengyel kormány visszatérhetett volna Lengyelországba. A fő lengyel ellenállási erők németek általi megsemmisítése szintén a Szovjetuniót segítette, mivel jelentősen meggyengítette a szovjet megszállással szembeni esetleges lengyel ellenállást.

Az előrenyomulás megállítása, majd Varsó 1945. januári elfoglalása lehetővé tette a szovjetek számára, hogy azt mondhassák, "felszabadították" Varsót.

Az a tény, hogy a Varsótól 15 kilométerre keletre fekvő Wołomin közelében szovjet tankok voltak, segített meggyőzni a Honi Hadsereg vezetőit a felkelés megindításáról. A július végi radzymini csata eredményeként azonban ezeket a szovjet 2. páncéloshadsereg tankjait kiszorították Wołominból és mintegy 10 km-t visszaszorították.

Augusztus 9-én Sztálin közölte Mikołajczyk miniszterelnökkel, hogy a szovjetek eredetileg úgy tervezték, hogy augusztus 6-ra Varsóban lesznek. Elmondta, hogy négy páncéloshadosztály támadása megakadályozta őket abban, hogy a városba jussanak. Augusztus 10-re a németek Wołominnál bekerítették és súlyosan megrongálták a szovjet 2. páncéloshadsereget.

Amikor Sztálin és Churchill 1944 októberében találkozott, Sztálin közölte Churchillel, hogy a szovjet támogatás hiánya a Visztula térségében elszenvedett szovjet veszteségeknek köszönhető.

A németek azt hitték, hogy a szovjetek segíteni akarnak a felkelőknek. A németek úgy gondolták, hogy Varsó védelmével akadályozták meg a szovjet előrenyomulást. A németek nem gondolták, hogy a szovjetek nem akartak előrenyomulni.

A németek olyan propagandát tettek közzé, amely szerint mind a britek, mind a szovjetek nem segítettek a lengyeleknek.

Azok a szovjet egységek, amelyek 1944 júliusának utolsó napjaiban elérték Varsó peremét, a nyugat-ukrajnai 1. fehérorosz frontról nyomultak előre. A szovjetek sok német csapatot legyőztek.

A németek újabb csapatokat próbáltak küldeni a Visztula vonalának megtartására. Ez volt az utolsó nagy folyami akadály a Vörös Hadsereg és Németország között.

A németek sok gyenge minőségű gyalogsági egységet, valamint 4-5 jó minőségű páncéloshadosztályt küldtek a 39. páncéloshadtestben és a 4. SS-páncéloshadtestben.

A lengyeleknek nyújtott szovjet segítség hiányára más magyarázat is lehetséges. A Vörös Hadsereg augusztus közepén Románián keresztül nagyszabású támadást indított a Balkánon. Rengeteg szovjet csapatot és felszerelést küldtek ebbe az irányba, miközben a lengyelországi támadásokat leállították.

Sztálin úgy döntött, hogy inkább Kelet-Európát foglalja el, minthogy Németország felé mozduljon. Varsó elfoglalása nem volt létfontosságú a szovjetek számára. Varsótól délre már elfoglalták a hidakat, és megvédték azokat a német támadásoktól.

Végül a szovjet főparancsnokság talán azért nem dolgozott ki tervet Varsó megsegítésére, mert nem rendelkezett megfelelő információkkal. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság propagandája azt mondta, hogy a Honi Hadsereg gyenge, és azt állította, hogy a nácikkal szövetkeztek. A szovjet ügynökök által Sztálinnak átadott információk gyakran tévesek voltak.

David Glantz (hadtörténész, az amerikai hadsereg nyugalmazott ezredese, valamint az Orosz Föderáció Természettudományi Akadémiájának tagja) szerint a Vörös Hadsereg nem tudott segíteni a felkelésen, függetlenül Sztálin politikai céljaitól. A német katonai erő augusztusban és szeptember elején megakadályozott minden szovjet segítséget a lengyeleknek Varsóban. Glantz azzal érvelt, hogy Varsót a szovjetek nehezen tudnák elfoglalni a németektől. Emellett Varsó nem volt jó helyszín a Vörös Hadsereg jövőbeli támadásaihoz.

Kapituláció

"A 9. hadsereg leverte a végső ellenállást a déli Visztula-körzetben. A felkelők az utolsó töltényig harcoltak." - Német jelentés, szeptember 23. (T 4924/44)

Szeptember első hetére mind a német, mind a lengyel parancsnokok rájöttek, hogy a szovjet hadsereg nem fog támadni és megtörni a patthelyzetet. A németek úgy gondolták, hogy egy hosszabb felkelés megnehezítené Varsó, mint frontvonal megtartását. A lengyelek attól tartottak, hogy a folyamatos ellenállás sok halálos áldozatot követel. Szeptember 7-én Rohr tábornok tárgyalást javasolt, amibe Bór-Komorowski beleegyezett, hogy másnap tárgyaljanak.

Szeptember 8-án, 9-én és 10-én mintegy 20 000 civil hagyhatta el a várost. Rohr elismerte a Honi Hadsereg felkelőinek jogát arra, hogy harcosokként kezeljék őket. A lengyelek 11-én leállították a tárgyalásokat, mivel hírt kaptak arról, hogy a szovjetek előrenyomulnak Prágán keresztül. Néhány nappal később az 1. lengyel hadtest megérkezése bizalmat adott az ellenállásnak, és a tárgyalások leálltak.

Szeptember 27-én reggelre azonban a németek visszafoglalták Mokotówot. A tárgyalások szeptember 28-án újraindultak. Szeptember 30-án este Żoliborzot elfoglalták a németek. A lengyeleket kisebb területre szorították, és fennállt a veszélye, hogy megölik őket. 30-án Hitler kitüntette von dem Bachot, Dirlewangert és Reinefarthot, míg Londonban Sosnkowski tábornokot elbocsátották a lengyel főparancsnokságról. Bór-Komorowskit főparancsnokká léptették elő, bár Varsóban rekedt.

Bór-Komorowski és Mikołajczyk miniszterelnök ismét szovjet segítséget kért Rokosszovszkijtól és Sztálintól. Egyik sem érkezett. Georgij Zsukov szovjet marsall szerint, aki ekkor már a visegrádi fronton volt, ő és Rokosszovszkij is azt tanácsolta Sztálinnak, hogy a súlyos szovjet veszteségek miatt ne támadjon.

A megmaradt lengyel erők megadási parancsát október 2-án írták alá. Aznap este minden harc megszűnt. A megállapodás értelmében a Wehrmacht ígéretet tett arra, hogy a Honi Hadsereg katonáival a genfi egyezménynek megfelelően bánik, a polgári lakossággal pedig emberségesen bánik.

Másnap a németek megkezdték a honvédek lefegyverzését. Később közülük 15 000-et Németország különböző részein lévő hadifogolytáborokba küldtek. 5000-6000 felkelő úgy döntött, hogy elvegyül a civil lakosság között, abban a reményben, hogy később folytatni tudják a harcot. Varsó teljes polgári lakosságát eltávolították a városból, és a pruszkówi Durchgangslager 121-es táborba küldték.

A táboron áthaladó 350 000-550 000 civilből 90 000-et a Harmadik Birodalom munkatáboraiba, 60 000-et pedig halál- és koncentrációs táborokba (többek között Ravensbrück, Auschwitz és Mauthausen) szállítottak. A többieket a főkormányszék különböző helyszíneire szállították és szabadon bocsátották.

A keleti front nem változott a Visztula szektorban. A szovjetek nem tettek kísérletet az előrenyomulásra, egészen addig, amíg 1945. január 12-én meg nem kezdődött a Visztula-Oder offenzíva. A szinte teljesen elpusztított Varsót 1945. január 17-én a Vörös Hadsereg és az Első Lengyel Hadsereg felszabadította a németek alól.

A város elpusztítása

"A városnak teljesen el kell tűnnie a föld felszínéről... Egyetlen kő sem maradhat állva. Minden épületet el kell [pusztítani]...". - Heinrich Himmler SS-főnök, október 17., SS-tiszti értekezlet.

A lengyel főváros elpusztítását már a második világháború kitörése előtt eltervezték. Varsóból német tartományi várost akartak csinálni. A varsói felkelés kudarca lehetőséget adott Hitlernek az átalakítás megkezdésére.

Miután a megmaradt lakosságot eltávolították, a németek folytatták a város pusztítását. A német mérnökök felgyújtották és lerombolták a megmaradt épületeket. A német tervek szerint a háború után Varsót katonai állomáshelynek, sőt mesterséges tónak szánták volna - ez utóbbit a náci vezetés már 1941-ben a szovjet/orosz főváros, Moszkva esetében is meg akarta valósítani. A bontóosztagok lángszórókat és robbanóanyagokat használtak a házak lerombolásához. Megsemmisítették a történelmi emlékműveket, a lengyel nemzeti levéltárakat és a nevezetességeket.

1945 januárjára az épületek 85%-a elpusztult: 25%-a a felkelés, 35%-a a felkelést követő német akciók, a többi a korábbi varsói gettófelkelés és az 1939. szeptemberi hadjárat következtében. Az anyagi veszteségeket 10 455 épületre, 923 történelmi épületre (94%), 25 templomra, 14 könyvtárra, köztük a Nemzeti Könyvtárra, 81 általános iskolára, 64 középiskolára, a Varsói Egyetemre és a Varsói Műszaki Egyetemre, valamint a legtöbb történelmi emlékműre becsülik.

Csaknem egymillió lakos elvesztette minden vagyonát. A magán- és köztulajdonban, valamint a művészeti, tudományos és kulturális emlékekben bekövetkezett veszteségek pontos összege ismeretlen, de óriásinak tekinthető. Az 1940-es évek végén készült tanulmányok a teljes kárt mintegy 30 milliárd dollárra becsülték.

2004-ben Lech Kaczyński varsói elnök, Lengyelország későbbi elnöke történelmi bizottságot hozott létre a német hatóságok által okozott veszteségek felmérésére. A bizottság a veszteségeket 2004-es értéken legalább 31,5 milliárd dollárra becsülte. Ezeket a becsléseket később 2004-ben 45 milliárd dollárra, 2005-ben pedig 54,6 milliárd dollárra emelték.

Áldozatok

Az áldozatok pontos száma mindkét oldalon ismeretlen. A becslések szerint a veszteségek nagyjából hasonló tartományokba esnek. A lengyel civil áldozatok számát 150 000 és 200 000 közé becsülik. A lengyel és a német katonai személyzet veszteségeit külön-külön 20 000 alá becsülik.

Ezen kívül a németek értékes haditechnikai eszközöket veszítettek, köztük három repülőgépet, 310 harckocsit és páncélozott járművet, 340 teherautót és személygépkocsit, valamint 22 könnyű (75 mm-es) tüzérségi löveget.

A háború után

A Honi Hadsereg legtöbb katonáját (beleértve azokat is, akik részt vettek a varsói felkelésben) az NKVD vagy az UB politikai rendőrség fogságába esett. Erőszakkal kérdezősködtek, és különböző vádakkal, például "fasizmus" vádjával bebörtönözték őket.

Sokukat Gulágra küldték vagy kivégezték. 1944 és 1956 között a Zośka zászlóalj valamennyi egykori tagja szovjet börtönökbe került. 1945 márciusában Moszkvában megrendezték a Szovjetunió által fogva tartott lengyel földalatti állam 16 vezetőjének megrendezett tárgyalását (a Tizenhatok pere).

A kormánymegbízottat, a Nemzeti Egység Tanácsának legtöbb tagjával és az Armia Krajowa C-i-C-jével együtt Ivan Szerov szovjet tábornok hívta meg Joszif Sztálin beleegyezésével egy konferenciára, amelyen a szovjetek által támogatott Ideiglenes Kormányba való esetleges belépésükről tárgyaltak.

Bizonyítványt mutattak be nekik, mégis letartóztatta őket Pruszkówban az NKVD március 27-én és 28-án. Leopold Okulickit, Jan Stanisław Jankowskit és Kazimierz Pużakot 27-én tartóztatták le, másnap további 12 embert. A. Zwierzynskit már korábban letartóztatták.

Moszkvába, a Lubjankába vitték őket.

Több hónapig tartó erőszakos kihallgatás és kínzás után a "náci Németországgal való együttműködés" és a "náci Németországgal való katonai szövetség tervezése" hamis vádjaival álltak elő.

A németek által elfogott és németországi hadifogolytáborokba küldött felkelők közül sokakat később brit, amerikai és lengyel erők szabadítottak fel, és Nyugaton maradtak. Köztük voltak a felkelés vezetői is: Tadeusz Bór-Komorowski és Antoni Chruściel. ^[]

A varsói felkelés tényei problémát jelentettek Sztálin számára. A tényeket a Lengyel Népköztársaság propagandájában megváltoztatták, amely a Honi Hadsereg és a lengyel száműzetésben lévő kormány hibáit hangsúlyozta. Nem engedte meg a Vörös Hadsereg vagy a Szovjetunió céljainak kritikáját.

A háború utáni időszakban a Honi Hadsereg nevét betiltották, és az 1944-es felkelésről szóló filmek és regények többségét vagy betiltották, vagy úgy módosították, hogy a Honi Hadsereg neve ne szerepeljen benne. Az 1950-es évektől kezdve a lengyel propaganda a felkelés katonáit bátornak, a tiszteket azonban árulónak, reakciósnak és a veszteségek semmibe vételével jellemezte.

Az első, nyugaton komolyan vett publikációk a témában csak az 1980-as évek végén jelentek meg. Varsóban 1989-ig nem építettek emlékművet a Honi Hadseregnek. Ehelyett a szovjetek által támogatott Néphadsereg erőfeszítéseit dicsőítették és túlozták el. ^[]

Ezzel szemben Nyugaton a Varsóért folytatott lengyel harc történetét úgy mesélték el, mint a kegyetlen és könyörtelen ellenséggel szemben harcoló bátor hősök történetét. Azt sugallták, hogy Sztálin hasznot húzott abból, hogy a szovjetek nem segítettek. Lengyelország esetleges szovjet ellenőrzésének ellenállása megszűnt, amikor a nácik megölték a partizánokat.

Az a meggyőződés, hogy a felkelés a Szovjetunió miatt bukott meg, hozzájárult a lengyelországi szovjetellenes érzelmekhez. A felkelés emlékei hozzájárultak a lengyel Szolidaritás munkásmozgalom megalakulásához, amely az 1980-as években békés ellenzéki mozgalmat vezetett a kommunista kormány ellen.

Az 1990-es évekig a hivatalos cenzúra és a tudományos érdeklődés hiánya miatt kevés történelmi elemzés született az eseményekről. A varsói felkelés kutatását a kommunizmus 1989-es bukása lendítette fel, a cenzúra megszűnése és az állami levéltárakhoz való hozzáférés bővülése miatt. 2004-ben azonban a brit, lengyel és volt szovjet levéltárak egyes anyagaihoz való hozzáférés még mindig korlátozott volt.

Tovább bonyolítja az ügyet az a brit állítás, hogy a lengyel száműzetésben lévő kormány iratait megsemmisítették, és a háború után a brit hatóságoknak át nem adott anyagokat a lengyelek 1945 júliusában Londonban elégették.

Lengyelországban augusztus 1-je ma már ünnepelt évforduló. 1994. augusztus 1-jén Lengyelországban ünnepséget tartottak a felkelés 50. évfordulója alkalmából, amelyre a német és az orosz elnököt is meghívták. Bár Roman Herzog német elnök részt vett, Borisz Jelcin orosz elnök visszautasította a meghívást; a többi neves vendég között volt Al Gore amerikai alelnök is.

Herzog volt az első német államférfi, aki Németország nevében bocsánatot kért a lengyel nemzet ellen a felkelés során elkövetett német atrocitásokért. A felkelés 60. évfordulóján, 2004-ben a hivatalos delegációk között voltak: Gerhard Schröder német kancellár, John Prescott brit miniszterelnök-helyettes és Colin Powell amerikai külügyminiszter; II János Pál pápa ebből az alkalomból levelet küldött Lech Kaczyński varsói polgármesternek. Oroszország ismét nem küldött képviselőt. Egy nappal korábban, 2004. július 31-én nyílt meg Varsóban a Varsói Felkelés Múzeuma.