A hüllő általában a szárazföldi gerincesek egyik jól ismert csoportjára utal. A tudományban a rendszertan pontosabb elnevezéseket használ (például Sauropsida), de a hétköznapi nyelvben a „hüllő” kifejezés továbbra is elterjedt. A „hüllő” név a latinból származik, jelentése nagyjából: „aki kúszik”.

Fő jellemzők

A mai hüllők több közös tulajdonsággal rendelkeznek:

  • Testhőszabályozás: általában ektotermek, azaz „hidegvérűek”: külső hőforrásokkal (napozás, árnyék) szabályozzák testhőmérsékletüket.
  • Bőr és vedlés: bőrüket keratinból felépülő pikkelyek borítják (a bőre, ez megakadályozza a kiszáradást). Sok faj rendszeresen vedlik (pl. kígyók és gyíkok).
  • Szaporodás: több hüllőfaj tojással szaporodik; a tojások gyakran vízveszteség ellen védő héjjal rendelkeznek (a szárazföldi élethez alkalmazkodott tojásforma — kleidikus tojásokat vagy általánosabban amniota tojásokat említik a szakirodalomban).
  • Kiválasztás: a legtöbb hüllő Húgysavat választ ki (vízmegőrző módon kristályos formában), ellentétben az emlősök nagy részével, amelyek karbamidot (ureát) ürítenek.
  • Emésztő- és kiválasztórendszer: a hüllők kloákájuk van — ez a közös végződés a táplálékürítésnek, a vizeletnek és a szaporodási ivarnedveknek (a végbélnyílás és a nemi csatornák együttes kivezetése).
  • Keringési rendszer: a legtöbb nem krokodil hüllő háromkamrás szívvel rendelkezik (két pitvar és egy részben elválasztott kamra), ami eltér az emlősök és madarak négykamrás szívétől; a szívének felépítése és a keringés dinamikája különböző a csoportok között.

Sokféleség és példák

A hüllők rendkívül változatosak. A jelenleg élő csoportok közül a legismertebbek:

  • kígyóok — teljesen tagolatlan végtagokkal rendelkező ragadozók és néhány növényevő faj;
  • gyíkok — rövidebb-hosszabb végtagokkal, változatos ecsettel és életmóddal;
  • teknősök — páncéllal védett testtel, számos faj vízi vagy szárazföldi életmódra specializálódott;
  • krokodilok — nagy testű, részben vízi ragadozók, erősen specializált keringési és légzőrendszerrel;
  • tuatara — Új-Zélandon élő, ősi vonalat képviselő hüllő, amely csoportjának egyetlen túlélője.

Evolúció, kihalt csoportok

A hüllőcsoportok közül számos nagyobb alakult ki és tűnt el az idők során. Sok jelentős vonal mára kihalt, például a hatalmas tengeri ragadozók, a moszaszauruszok. Hosszú ideig azt tartották, hogy a dinoszauruszok teljesen kihaltak, azonban tudjuk, hogy közülük többen tollas formában ma is élnek leszármazottaik, a madarak személyében. A mai hüllők többségét legnagyobb számban a kígyók és a gyíkok alkotják.

Életmód, élőhely és ökológiai szerep

A hüllők megtalálhatók a sivatagoktól és füves pusztáktól kezdve a trópusi esőerdőkön át a mocsarakig és tengerpartokig. Szerepük fontos a helyi ökoszisztémákban: sok faj ragadozóként tartja kordában a rágcsáló- és rovarpopulációkat, mások pedig növényevők, vagy táplálékként szolgálnak nagyobb ragadozóknak.

Emberi kapcsolat és védelem

A hüllőkkel kapcsolatos emberi attitűdök széles skálán mozognak: egyesek félelmet, mások csodálatot táplálnak irántuk. Több faj veszélyeztetett a természetes élőhelyek pusztulása, a klímaváltozás, az illegális kereskedelem és a beavatkozások miatt. A herpetológiának nevezett tudomány foglalkozik a hüllők (és kétéltűek) kutatásával és védelmével.

Rövid összefoglalás

A hüllők sokféle életmódot és morfológiát képviselnek; közös vonásaik közé tartozik a pikkelyes bőr, a legtöbbször tojással való szaporodás, a kloáka megléte és az ectoterm működés. Evolúciós múltjuk gazdag, és bár számos csoport kihalt, ma is jelentős szerepet töltenek be a Föld ökoszisztémáiban.