Sir William Walton (1902–1983) — 20. századi brit zeneszerző és karmester
Sir William Walton — 20. századi brit zeneszerző és karmester: élénk ritmusok, jazzes hatások és meghatározó művek, amelyek újraértelmezték az angol zenét.
Sir William Walton OM, (született Oldham, 1902. március 29. - meghalt Ischia, Olaszország, 1983. március 8.) brit zeneszerző és karmester. A 20. század közepének egyik legjelentősebb brit zeneszerzője volt, egy olyan korszaké, amelyben Benjamin Britten és Michael Tippett is játszott. Zenéje nagyon élénk ritmusú, gyakran jazzes.
Élete röviden
William Walton munkássága a 20. századi brit zene meghatározó részévé vált. Kezdetben a Façade nevű szókimondó, prózai és zenei elemeket vegyítő művel vált ismertté, amelyben Edith Sitwell verseihez komponált zenét. Karrierje során különböző műfajokban alkotott: kamarazenét, kórusműveket, nagyzenekari műveket, concertókat és filmzenéket is írt. Hosszabb időt töltött Olaszországban, és ott is hunyt el 1983-ban.
Stílus és hatások
Walton zenéje jellemzően lendületes ritmikai energiával és gazdag hangszerelési ötletekkel operál. Korai műveiben megjelennek a jazz és a modern ritmikai hatások, később líraibb, monumentálisabb hangvételű darabokat írt. Művészi nyelvét többek között a 20. századi európai zene – különösen a kortárs francia és orosz irányzatok – befolyásolta, de hangzásvilága és temperamentuma eredeti és jellegzetesen brit maradt.
Fontosabb művek
- Façade (korai, prózai recitáció és zenekar kombinációja) – a korai ismertség darabja.
- Belshazzar's Feast (kórusos kantáta) – egyik legnagyobb hatású korai műve, amely tovább növelte hírnevét.
- Viola Concertó – a brácsára írt concertó, amely az egyik legnépszerűbb 20. századi brácsaverseny.
- Első szimfónia – komoly szimfonikus építkezés, amely megerősítette rangját a nagyzenekari művek között.
- Hegedűverseny és Csellóverseny – fontos vonósversenyek, amelyek koncertrepertoár részei.
- Crown Imperial és Orb and Sceptre – ünnepi indulók, amelyek koronázási eseményekhez kapcsolódtak.
- Filmzenék – több filmhez komponált zenét, köztük nagy sikerű alkotásokhoz is, amelyek segítették népszerűségének növelését a nagyközönség körében.
Díjak, elismerések és szerepe
Walton munkásságát több rangos elismeréssel jutalmazták; a kortárs zenei élet és a hivatalos brit kitüntetések is elismerték tehetségét (lovagi cím, valamint a OM megjelölés is tanúsítja ezt). Emellett művei gyakran szerepelnek koncerteken és lemezeken, és számos előadó, karmester és zenekar tartja fontos repertoárdarabnak kompozícióit.
Életmű és örökség
William Walton gazdag, sokoldalú életművet hagyott hátra: hangversenyszerű művek, kórusművek, concertók és filmzenék is részei pályájának. Zenéje továbbra is megtalálható a koncerttermek programjaiban, és a 20. századi brit zene megkerülhetetlen alakjaként tartják számon. Művei a zenei iskolák repertoárjában és lemezfelvételeken egyaránt jelen vannak, így hatása a mai napig érződik a klasszikus zene világában.
Ajánlott felvételek és interpretációk
A Walton-művek széles körben fel vannak véve hangfelvételekre; különösen érdemes meghallgatni karnagyok és szólisták különböző értelmezéseit, mert Walton hangszerelési finomságai és ritmikai karaktere érdekes perspektívákat kínál az interpretációk számára.
Összefoglalva, Sir William Walton a 20. századi brit zene egyik kulcsfigurája volt, aki személyes stílusával, ritmikai lendületével és hangszerelési tehetségével maradandó nyomot hagyott a zenetörténetben.
Korai évek
Walton családja muzikális volt, de nagyon kevés pénzük volt. Mindkét szülője énekelt, Walton pedig a helyi templomi kórusban énekelt. Az apja megütötte, ha hibázott. Talán ezért is volt későbbi életében olyan óvatos minden egyes hangjegyre, amit írt.
Tízéves korában csatlakozott az oxfordi Christ Church katedrális kórusához. Zongorázni és hegedülni tanult. Mindössze 16 éves volt, amikor az oxfordi egyetemre ment, ahol az oxfordi Christ Churchben tanult. A legtöbbet, amit a zeneszerzésről tudott, saját maga tanította. Stravinsky, Debussy, Sibelius és mások műveinek kottáit tanulmányozta. Néhány órát vett Hugh Allentől, a katedrális orgonistájától. Oxfordban Walton két költővel kötött barátságot: Sacheverell Sitwell és Siegfried Sassoon. A fiatalon írt zenéjének nagy része elveszett, de a mindössze tizenöt évesen írt A litánia című kórushimnusz modern harmóniáival mutatja zenei tehetségét.
Walton 1920-ban diploma nélkül hagyta el Oxfordot, miután háromszor is megbukott a vizsgákon. A Sitwell családhoz költözött, akik sok fontos emberrel ismertették meg, köztük Constant Lambert zeneszerzővel és Noel Coward dalszerzővel. Sitwellékkel Olaszországba is elutazott. 1923-ban megzenésítette Edith Sitwell egyik versét. A darab címe Façade volt. A zene nagyon jazzes, már-már tréfás volt, és sokak számára akkoriban nagyon modernnek tűnt.
Az 1920-as években Walton némi pénzt keresett azzal, hogy jazzklubokban zongorázott, de ideje nagy részét a Sitwellék padlásán töltötte zeneszerzéssel. A Portsmouth Point című zenekari nyitány (amelyet Sassoonnak dedikált) volt az első mű, amely Walton igazi stílusát mutatja. A brácsaverseny 1929-ben kezdte igazán híressé tenni. Ezt követte a Belshazzar's Feast (1931), az I. szimfónia (1935), a koronázási induló Crown Imperial (1937) és a Hegedűverseny (1939). Mindezek a művek ma is nagyon népszerűek.
A II. világháború után
A második világháború alatt Waltonnak nem kellett katonai szolgálatot teljesítenie, így volt ideje arra, hogy propagandafilmekhez komponáljon zenét, például a The First of the Few (1942) és Laurence Olivier Shakespeare V. Henrikjének adaptációjához (1944). Miután megkomponálta második vonósnégyesét (1946), Walton a következő hét év nagy részét Troilus és Cressida című operája (1947-1954) megírásával töltötte. Az opera nem volt túl népszerű. Ennek oka az volt, hogy zenéje meglehetősen romantikus volt, nagyon különbözött sok modern zenétől, ami az 1950-es években divatos volt, különösen Pierre Boulez és követőinek zenéjétől.
Walton két további Shakespeare-Olivier-film - az Oscar-díjas Hamlet és a III. Richárd - zenéjét is ő szerezte. Walton azonban egyik Shakespeare-alapú zenéjéért sem nyert Oscart.
Walton ezután több zenekari művet kezdett írni: a Csellóversenyt (1956), a 2. szimfóniát (1960) és a Variációk egy Hindemith-témára (1963). Sok kitüntetést kezdett kapni: 1951-ben lovaggá ütötték, 1968-ban pedig megkapta az Érdemrendet. Az embereknek tetszett A medve című egyfelvonásos vígoperája, amikor 1967-ben az Aldeburgh-i Fesztiválon bemutatták, és a világ minden tájáról kérték fel új zenéjére. Ebből az időszakból származó dalciklusait olyan híres énekesek adták elő először, mint Peter Pears és Elisabeth Schwarzkopf.
Utolsó éveiben Walton egyre nehezebben tudott komponálni. Megpróbált egy harmadik szimfóniát komponálni André Previn számára, de később feladta. Utolsó művei többnyire egyházi zenék vagy régebbi darabok átdolgozásai voltak. 1949-ben az olaszországi Ischia szigetén telepedett le argentin feleségével, Susana Gil-lel. Ott halt meg 1983-ban.
Halála óta Walton zenéjét sokat játszották és rögzítették. Az emberek már nem úgy gondolnak rá, mint egy régimódi zeneszerzőre, hanem mint egy olyan zeneszerzőre, akinek nagyon erős személyisége volt, ami világosan hallható a zenéjében.
Waltont 1951-ben lovaggá ütötték, 1967-ben pedig az Érdemrend lovagjává nevezték ki.
Kérdések és válaszok
K: Ki volt Sir William Walton?
V: Sir William Walton brit zeneszerző és karmester volt.
K: Mikor és hol született?
V: 1902. március 29-én született az angliai Oldhamben.
K: Melyik zenei korszakban komponált?
V: A 20. század közepén komponált, Benjamin Britten és Michael Tippett mellett.
K: Miről ismert a zenéje?
V: Zenéje élénk ritmusairól ismert, amelyek gyakran jazzes hangulatúak.
K: Hol halt meg?
V: 1983. március 8-án halt meg az olaszországi Ischiában.
Keres