John McDouall Stuart — Ausztrália egyik legnagyobb felfedezője (1815–1866)

Stuart 1815. szeptember 7-én született Dysartban, Fife, Skócia. Apja, William Stuart a brit hadsereg kapitánya volt. Édesanyja Mary McDouall volt. Kilenc gyermekük született, John McDouall volt a hatodik. Szülei meghaltak, amikor ő tízéves volt. A gyerekeket elválasztották egymástól, és különböző rokonokhoz küldték őket. Stuart az edinburgh-i skót tengerészeti és katonai akadémián tanult. Mérnöknek és földmérőnek tanult.

1839-ben Stuart a dél-ausztráliai Adelaide-be költözött, és földmérőként kezdett dolgozni. Adelaide még csak két éve volt letelepedve, és főként még mindig sátorváros volt. A kormánynak szüksége volt térképekre, hogy a földeket eladhassák vagy bérbe adhassák. Stuart három évig dolgozott a letelepített területek szélén, felmérte a földeket és felosztotta azokat mezőgazdasági blokkokra. Megtanulta az ausztrál bozótban való élethez és utazáshoz szükséges készségeket. Erős alkoholistaként volt ismert, gyakran napokat töltött részegen. Amikor a dél-ausztrál gazdaságot recesszió sújtotta, Stuart munka nélkül találta magát.

Stuart 1844 augusztusában csatlakozott Charles Sturt közép-ausztráliai expedíciójához, amely egy beltenger felkutatására indult. Sturt annyira biztos volt abban, hogy Ausztrália közepén van egy szárazföldi tenger, hogy felszereléséhez egy nagy csónakot is vitt. Stuart rajzolóként csatlakozott a csoporthoz, aki a térképeket készítette. Heti egy fontot kapott, és élelemmel is ellátták. Stuartot és James Poole-t, a másodtisztet a főcsoport előtt küldték ki, hogy vizet keressenek. A főcsoport csak olyan gyorsan tudott haladni, amilyen gyorsan a birkanyájuk gyalogolni tudott. Stuart és Poole a Depot Glenben találtak vizet, Milparinka jelenlegi helyének közelében.

A nyári forró, száraz éghajlaton a csoport hét hónapig maradt a vízlelőhelyen. Stuart egy kisebb csoporttal északra, nyugatra és keletre is vizet keresett, de nem találtak. Stuartot hátrahagyták a főcsoport vezetésével a Depot Glenben. Nagyon meleg volt, ezért egy földalatti helyiséget ástak, hogy hűsölhessenek. A friss gyümölcsök és zöldségek hiánya miatt minden férfi skorbutos lett. Ettől megpuhult az ínyük, és kihullott a foguk. Fájt a fejük, vérzett az orruk, és a bőrük feketedni kezdett. Amikor Poole meghalt, Stuartot tették meg második parancsnoknak. Ő lett a földmérő is, és ő végezte az összes térképezést, mivel Sturt nem látott rendesen. Amikor végül eleredt az eső, a csoport megpróbált továbbmenni észak felé, de a Simpson-sivatag homokdűnéi elállták útjukat. Délre fordultak, és visszamentek a Darling folyóhoz. Stuart vette át a vezetést, amikor Sturt megvakult és túl beteg lett ahhoz, hogy vezesse a csoportot. Hat hét kemény utazás után érkeztek vissza Adelaide-be. Sturtot szekéren kellett szállítani, a skorbut és beriberi miatt megnyomorodott Stuart pedig úgy nézett ki, mint egy csontváz.

Stuartnak közel egy évbe telt, mire felépült az expedícióból. Egy levelében azt írta: "Hat hónapra elvesztettem a végtagjaim erejét, és tizenkét hónapig nem voltam képes semmit sem tenni magamért." A következő néhány évben képtelen volt dolgozni. A megkeresett pénzt orvosokra és megélhetési költségekre költötte. 1849-ben az Eyre-félszigeten lévő Port Lincoln közelébe költözött, és egy farmon dolgozott. Hamarosan földmérési munkát talált a környéken, és megismerkedett William Finke-kal és James Chambersszel. Finke és Chambers gazdag emberek voltak, és Stuartnak fizettek, hogy kutasson fel nekik. Azt akarták, hogy találjon nekik új mezőgazdasági területeket és vizet, valamint olyan ásványi anyagokat, mint az arany és a réz.

Stuart megtanulta a Sturttal tett útjáról, hogy a nagy csoportok nem tudtak gyorsan haladni a száraz ausztrál földeken. Úgy vélte, hogy egy kis csoport nagyobb sikerrel járhat. Finke fizetett neki, hogy derítse ki, alkalmas lenne-e a Torrens-tótól északra fekvő föld a juhok tartására. Erre az első útra két emberrel, Forsterrel és egy meg nem nevezett aborigin fiatallal ment. Hat lovat, hat hétre elegendő élelmet, egy órát és egy iránytűt vittek magukkal. 1858 májusában lakott területeken keresztül haladtak, amíg el nem érték az Oratunga állomást, Dél-Ausztrália egyik legtávolabbi farmját. Ez a mai Blinman város közelében, a Flinders Ranges északi részén található. Innen északnyugatra mentek, és találtak egy állandó vízlelőhelyet, az Andamooka Waterhole-t, a Stuart által Chambers Creeknek nevezett pataknál. Ezt azóta átkeresztelték Stuart Creek-re. A vidék nagyon száraz volt, és csak az aboriginal kutakban találtak vizet. A köves talaj fájt a lovak lábának. Július végén értek a mai Coober Pedy városának helyére. A lovaik rossz állapotban voltak, és az élelmük is fogytán volt. Stuart úgy döntött, hogy délnyugati irányt változtatnak, és megpróbálják elérni a partot Fowlers Bay közelében. Az aboriginal fiatalok nem akartak tovább menni, és visszamentek. Megijedt a többi aborigintől azon a területen, ahová mentek. Stuart azt mondta, hogy a vidék "...sivár, komor, borzalmas sivatag". Stuart és Forster 1858 augusztusában érte el a Denial-öböl partját, és szeptember 11-én már ismét letelepedett farmok földjén voltak. Négy hónap alatt 2400 km-es utat tettek meg. Naplóját és térképeit átadta a dél-ausztrál kormánynak. Jutalmul Stuart 1000 négyzetmérföldnyi földterületet kapott bérbe Chambers Creeknél.

A dél-ausztrál kormány hivatalos felfedezője, Benjamin Herschel Babbage követte Stuart térképeit, és elment Chambers Creekbe. Jelentette, hogy a térkép szerint a patakot 46 km (29 mi) túl messze északra jelölték. Stuart visszament a Chambers Creekhez, hogy újra felmérje a területet. Ezt az expedíciót James Chambers és William Finke fizette, akik felismerték a megbízható vízellátás értékét a sós tavak túloldalán. Stuart 1859. április 2-án hagyta el az Oratunga állomást egy kis csoporttal, három emberrel és 14 lóval. A magával vitt emberek között volt egy bajor természettudós és művész, David Herrgott, valamint Louis Müller, egy állattenyésztő és botanikus. Herrgott és Müller is aranybányász volt Victoriában, és tudták, hogyan kell aranyat keresni a Chambers Creek környéki vidéken. Nem vittek magukkal sok felszerelést, csak egy takarót, amin aludni tudtak, de sátrat nem. Az egyetlen élelem, amit vittek, liszt, szárított marhahús (jerky), tea, cukor és dohány volt. Erre az útra az óráján és az iránytűn kívül több felszerelést vitt magával; egy szextánst, a Csillagászati Almanach egy példányát és egy távcsövet.

Stuart más úton ment Chambers Creek felé, a sós tavak közötti résen keresztül, amelyet Peter Warburton őrnagy már korábban felfedezett. Herrgott egy 12 artézi forrásból álló csoportot talált, amelyet Stuart róla nevezett el. Ebből a névből lett később Herggott Springs település. A nevet az első világháború alatt ismét megváltoztatták, mivel Ausztráliában erős németellenes érzelmek uralkodtak. A város neve ma Marree, az aboriginalok oposszumot jelentő szava után. Ezek a források halomforrások voltak; a vízben lévő só évezredek alatt kis dombokat képezett, és a víz úgy tört elő belőlük, mintha egy vulkánból jönne ki a víz. Néhány halom több mint 50 méter magas volt. Értékesek voltak, mert megbízható vizet biztosítottak a Chambers Creek felé északra tartó emberek és állatok számára.

Miután ismét felmérte a Chambers Creeket, Stuart feltérképezte a Chambers Creek-től északnyugatra fekvő területet. További halomforrásokat találtak, amelyeket Stuart Elizabeth Springsnek nevezett el Chamber egyik lánya után. Északnyugatra folytatták útjukat, és arany után kutattak a Davenport-hegységben. Újabb forrásokat találtak, amelyeket a Remény forrásának neveztek el. Tovább tudtak menni, és további forrásokat találtak, amelyeket Stuart Freeling Springsnek nevezett el Major Freeling dél-ausztrál politikus után. Mire elhaladtak Oodnadatta jelenlegi helyén, mind a férfiak, mind a lovak szenvedtek a víz és a megfelelő élelem hiányától. A lovak patkói elkoptak a Davenport Range körüli sziklák között. 1859. június 12-én Stuart visszafordult és visszament. Dél felé lovagoltak vissza Port Augusta-ba, majd hajóval visszatértek Adelaide-be.

A dél-ausztrál kormány 2000 fontot ajánlott fel annak, aki elsőként szeli át Ausztráliát délről északra. Azt remélték, hogy ez lesz az útvonala az ausztrál szárazföldi távíróvonalnak, amely összekötné Ausztráliát az Európából érkező vonallal. Stuart és Chambers útra vonatkozó terveit a kormány nem fogadta el. A kormány Alexander Tolmert küldte az út vezetésére. Expedíciója nem jutott ki a lakott területekről. 1859 augusztusában, egy hónappal az utolsó útja után Stuart visszament, hogy Chambers számára további felméréseket végezzen Chambers Creeknél. William Darton Kekwickkel és két másik emberrel 12 lovat vittek magukkal, és az Eyre-tó nyugati oldalát kutatták fel. Chambers és Stuart úgy vélte, hogy a tó vizet tarthat. Ehelyett Stuart iszapot talált, miután több kilométert gyalogolt a száraz sós tóba. Talált egy másik, több mint 30 méter magas artézi dombforrást, amelyet Chamber egyik fia után William Springsnek nevezett el. Ezután elindult a Reménység forrása felé. Füves területeket látott, és végül a Freeling-forrásoknál létesített bázist. A környék nagy részét felfedezte, remélve, hogy aranyat talál. 1860. január 6-án, mivel élelmiszerkészletei kezdtek fogyatkozni, és két embere nem volt hajlandó továbbmenni, Stuart ismét hazatért.

Sokan támogatták az Ausztráliát átszelő expedíciót. Melbourne-ben az ausztrál történelem legnagyobb felfedező expedícióját, a Victorian Exploring Expeditiont szervezték az átkelésre. Ez a Burke és Wills expedíció néven vált ismertté, amely a két vezetőjéről, Robert O'Hara Burke-ről és William John Willsről kapta a nevét. Stuart tudta, hogy messzebbre és gyorsabban tudna utazni, ha csak egy kis csoporttal menne. 1860 márciusában Kekwickkel, Benjamin Headdel és 13 lóval Stuart elhagyta Chambers Creek-et, és észak felé vette az irányt. Ők voltak az első európaiak, akik Közép-Ausztráliába érkeztek. Elérték a Finke folyót, a MacDonnell Ranges-t és a különös sziklaalakzatot, amelyet Stuart Chambers Pillarnak nevezett el. Április 23-án Stuart kiszámította, hogy Ausztrália középpontjában vannak. A hely közelében lévő kis dombot Charles Sturtról Mount Sturtnak nevezte el. Stuart és Kekwick megmászták a dombot, és felvonták a brit zászlót. Stuart azt írta, hogy a zászló jel lesz az aborigineknek, "...hogy a szabadság, a civilizáció és a kereszténység hajnala hamarosan rájuk tör". A nevet később Central Mount Stuartra változtatták. Innen Stuart északnyugatra próbált meg továbbhaladni, hogy elérje a Victoria-folyót. Ez a Tanami-sivatagba vezetett, de nem találtak vizet, és kénytelenek voltak visszafordulni.

Tovább folytatták útjukat észak felé, Tennant Creek városán túlra. Június 26-án elérték a ma Attack Creeknek nevezett patakot, amely Adelaide-től mintegy 2400 km-re északra található. A Warramunga nevű aboriginek egy nagy csoportja megtámadta a felfedezőket. A Warrumunga bumerángokkal dobálta a felfedezőket, majd felgyújtották a füvet. Stuart és az emberei rálőttek a Warrumungákra, de Stuart nem írja a naplójában, hogy meghaltak-e vagy megsebesültek-e közülük. Az emberek gyorsan elhagyták a patakot, és dél felé indultak.

Stuart úgy döntött, hogy nem jutnak tovább északra, mert az élelem fogytán volt, a víz kevés volt, a lovak pedig rossz állapotban voltak. Azt írta: "...azt hiszem, őrültség és bolondság lenne tovább próbálkozni". A visszaút nagyon nehéz volt. Stuart naponta csak néhány órát tudott lovagolni; az egyik napon egyszerűen ásott egy gödröt a homokban, és összegömbölyödött benne. Head annyira éhes volt, hogy ételt lopott, így még kevesebb maradt nekik. Ruhájuk csak szakadt rongyokból állt, testüket pedig a skorbut okozta zúzódások borították. Stuart ezt írta naplójába: "Az embereim mostanra elvesztették minden korábbi energiájukat... és úgy mozognak, mintha százévesek lennének. Szomorú látni őket...". Stuart azt írta a naplójába, hogy a kezén lévő sebek miatt túlságosan fájdalmas volt használni a kezét, és éppen csak ülni tudott a nyeregben. Az ínye annyira fájt, a fogai pedig annyira meglazultak, hogy csak vízben főtt lisztet tudott enni. Május 16-án azt írta, hogy "...majdnem azt kívántam, bárcsak eljönne a halál, és megszabadítana félelmetes kínjaimtól...". A nála lévő gyógyszerek nem segítettek.

A felfedezők akkor értek vissza Adelaide-be, amikor Burke és Wills elindult Melbourne-ből északra. Stuartot hősként kezelték, amikor megérkezett Adelaide-be. A londoni Királyi Földrajzi Társaság 1859-ben aranyórát ajándékozott neki. Ezt Paul Strzelecki gróf felfedezőnek adta át, hogy vigye vissza Ausztráliába.

Stuart felfedezésének költségeit Chambers állta. Emiatt Stuart nem tette hozzáférhetővé a nyilvánosság számára a naplóit és a térképeit. Ez olyan állításokhoz vezetett, hogy Stuart valójában nem is utazott olyan messze északra, és hogy hazudott a felfedezéseiről. Victoriában még azt is állították, hogy Stuart valójában nem is ment északra, hanem egy adelaide-i pincében bujkált.

A közvélemény és az újságok az ausztrál kontinensen átívelő versenyről kezdtek beszélni. Vajon a tapasztalt és a gyors mozgáshoz szokott Stuart meg tudja-e verni a jobban felszerelt, de nagyon lassan haladó Burke és Wills expedíciót? A Babbage és Tolmer expedícióival kapcsolatos kudarcok után a dél-ausztrál kormány most úgy vélte, hogy Stuart sikerrel járhat, ha elegendő támogatást kap. 2500 fontot adtak egy újabb expedíció felállítására, és tíz fegyverest biztosítottak, hogy megvédjék Stuartot az aboriginek további támadásaitól. Chambers beleegyezett, hogy több lovat biztosít, és kifizeti Stuart és Kekwick bérét. Victoriában elküldtek egy rendőrt, hogy szóljon Burke-nek, hogy minél hamarabb induljon el a Carpentaria-öbölbe, de Burke már hallott Stuart tervezett útjáról. Burke két részre osztotta a csoportját, és a készletei nagy részét a Darling folyónál lévő Menindee-nél hagyva észak felé, Cooper Creek felé vette az irányt.

1861. január 1-jén Stuart 12 emberből és 49 lóból álló csoportjával elindult Chambers Creekből. A forró időjárás miatt nehéz volt vizet találni, és a korábbi útjairól ismert sok víznyerőhely kiszáradt. Februárban Stuart két embert küldött vissza öt lóval. Nagyjából ugyanakkor érték el Dél-Ausztrália északi határát, amikor Burke és Wills elérte a Carpentaria-öblöt. Az Attack Creektől 240 kilométerre északra tudott utazni, ahol egy nagy víznyelőt talált, amelyet Adelaide polgármestere után Glandfield Lagoon-nak nevezett el. Chambers később Stuart térképein a nevet Newcastle Waters-re változtatta, Newcastle hercege, egy brit politikus után. Innen Stuart ismét kereste az utat északnyugatra, a Victoria folyóhoz, de nem talált vizet. Mivel az élelem elfogyott, az emberek megbetegedtek, a lovak pedig rossz állapotban voltak, Stuart ismét úgy döntött, hogy visszatér Adelaide-be. Burke és Wills nem tért vissza Cooper Creekbe, és eltűntek.

Stuartot a Királyi Földrajzi Társaság 1861. évi patrónusi érmével tüntették ki.

Stuart 1861. október 25-én indult el harmadik kísérletére, hogy átkeljen Ausztrálián. Ezt az expedíciót Nagy Északi Felfedező Expedíciónak nevezték el. A csoport a következő volt: John McDouall Stuart, William Darton Kekwick, Francis William Thring, William Patrick Auld, Stephen King Jnr., John William Billiatt, James Frew Jnr., Heath Nash, John Woodforde, John McGorrery és Frederick George Waterhouse.

McGorrey kovács volt, aki meg tudta volna javítani a csoport 78 lovának patkóját. Waterhouse természettudós volt, aki képes volt tudományos feljegyzéseket készíteni a felfedezéseikről. Stuart megsérült, amikor egy ló ráállt a jobb kezére, és egy hónapig hátramaradt, hogy felépüljön. A Cooper Creeknél értesült Burke és Wills haláláról.

A csoport 1862. január 8-án indult Chambers Creekből, és gyorsan haladt, naponta 30-50 kilométert tettek meg. A gyors tempó miatt az első három hétben nyolc ló elpusztult, Woodforde pedig elhagyta őket és visszament. Stuart hátrahagyta az ellátmány egy részét, és csökkentette az egyes embereknek engedélyezett táplálékmennyiséget. A közép-ausztráliai Mount Haynél ismét aboriginal harcosok támadtak rájuk, de a csoport fegyvereivel nem bírtak, és többeket megölhettek.

Három hónap alatt elérték Newcastle Waters-t, majd egy hétig pihentek. Stuart a következő öt hetet vízkereséssel töltötte. Végül egy sor víznyelőt, patakot és folyót talált, ami azt jelentette, hogy az egész csoport tovább tudott haladni észak felé. Feladta a Victoria-folyó elérésének kísérletét. Amikor a Roper folyóhoz értek, amelyet Ludwig Leichhardt 1845-ben fedezett fel, tudta, hogy könnyen mehetne nyugatra, a Carpentaria-öbölbe, de inkább úgy döntött, hogy észak felé folytatja útját. Auld később azt mondta, hogy "...a szúnyogok és a legyek szörnyűek voltak. A kezünk, lábunk és nyakunk felhólyagosodott a csípéseiktől". Átkeltek Arnhem Landen, és a mai Kakadu Nemzeti Park szélén haladtak. Az Adelaide folyót követte, de amikor a talaj túl puha és sáros lett, északabbra mentek tovább a Mary folyóhoz, és végül elérték a tengert.

A Van Diemen-öbölbe 1862. július 24-én érkeztek meg. Egy magas faágon felhúztak egy Union Jack zászlót, amelyre Stuart nevét hímezték, és amelyet Chamber lánya, Elizabeth készített. Az azóta elpusztult fáról származó fa a Dél-Ausztráliai Királyi Földrajzi Társaság gyűjteményében található. A csoportnak ezután 3400 kilométert kellett visszautaznia Adelaide-be. Az élelem kezdett fogytán lenni, és a forró időjárás miatt kevés volt a víz. Sok ló elpusztult, és Stuart ismét kénytelen volt hátrahagyni a felszerelést. Waterhouse-nak az összes gondosan összegyűjtött növényét és állatát ott kellett hagynia. Az emberek nagyon éhesek voltak, és még dingókat is lőttek és ettek. Stuart rossz egészségi állapotba került, és megvakult. Több napig nem tudott beszélni, és az emberek azt hitték, hogy meg fog halni. Képtelen volt lovagolni, ezért hosszú rudakból és takarókból ágyat készítettek neki, amelyet két ló között lehetett vinni. Stuartot 960 km-t (597 mi) vitték ezzel a módszerrel. miután átkeltek a MacDonnell Ranges-en, felfedezték, hogy esett az eső, és sok a fű. A lakott területekre érve Stuart megtudta, hogy barátja és társa, James Chambers meghalt. Kekwickre bízta a csoport vezetését, és Aulddal ment tovább. Kapundában felszálltak a vonatra, és 1862. december 17-én érkeztek meg Adelaide-be.

Stuartot és csoportját 1863. január 16-án Adelaide-ben különleges fogadtatásban részesítették. Régi ruháikba öltöztek, és hősként lovagoltak be a városba. Ezen a napon temették el Burke-öt és Wills-t Melbourne-ben, miután expedíciójuk kudarcot vallott.

Stuart rossz egészségnek örvendett, majdnem vak volt, és a hatodik út után megnyomorodott a jobb keze. Mivel Chambers meghalt, már nem volt munkája. A kormány megpróbálta nem kifizetni neki a 2000 font jutalmat, mondván, hogy ők fizették ki az expedíció költségeit. A nyilvánosság nyomására beadták a derekukat, de a pénzt befektették, és csak egy kis összeget adtak Stuartnak minden évben. Rengeteg alkoholt ivott, és egyik barátja sem akart neki segíteni. A kormány ezután 500 fontot kért a Chambers Creek-i földterület bérletéért, amelyet neki adtak. Stuart eladta azt James Chambers testvérének, John Chambersnek, mindössze 200 fontért, és ezzel pénzt veszített az üzleten.

1864 áprilisában úgy döntött, hogy visszatér Nagy-Britanniába. A skóciai Glasgowban élt nővérével, Maryvel. A Királyi Földrajzi Társaság nyugdíjat kért a dél-ausztráliai kormánytól Stuart számára, de azt mondták, hogy földadományokkal már eleget jutalmazták. A nyugdíjról szóló vita során elhangzott, hogy nem a felfedezés tette tönkre az egészségét, hanem az ivási szokásai. Demenciában szenvedett, és lehetséges, hogy tuberkulózisban is szenvedett. Londonban halt meg 1866. június 5-én agyvérzésben, és a Kensal Green temetőben temették el. A temetésre mindössze heten mentek el: négy rokon, a Királyi Földrajzi Társaság két tagja és Alexander Hay, egy dél-ausztrál farmer, aki akkoriban Londonban tartózkodott. A sír a második világháborúban megsérült, de 2011-ben a Stuart Társaság és a Dél-Ausztráliai Királyi Földrajzi Társaság rendbe hozta.

A Stuart által megtett útvonalon épült meg az ausztrál szárazföldi távíróvonal. Az ő feljegyzései alapján könnyen találtak vízkészleteket és fákat az oszlopok elkészítéséhez. A térképek pontossága nagyban megkönnyítette a vonal megépítését. Az ő útjáról emlékezik meg a Stuart Highway, Ausztrália egyik főútja, amely Port Augusta és Darwin között vezet. Az út nagyrészt ugyanazt az útvonalat követi, amelyet Stuart fedezett fel. 1904 júniusában Adelaide-ben szobrot állítottak Stuartnak. A Dél-Ausztráliai Királyi Földrajzi Társaságnak van egy fából készült széke és asztala, amelyet Stuart 1854-ben készített.

Benjamin Head később azt mondta Stuartról, hogy "...született embervezér volt: a legélesebb kis fickó, akit egy évnyi menetelés alatt találni lehetett".

Stuart és A.C. Gregory vitathatatlanul Ausztrália legnagyobb szárazföldi felfedezői voltak. Utóbbit minden bizonnyal sokkal jobban finanszírozták és felszerelték, mint Stuartot, akinek inkább Chambers és Finke támogatására kellett támaszkodnia, mint az állami kormányra. Könnyen lehet, hogy Stuart hamarabb elérte volna az északi partot, ha olyan kormányzati támogatásban részesül, mint amilyenben Gregory, Babbage és Tolmer részesült. Ez azt jelenti, hogy nem, és teljesen hajtotta, hogy elérje az északi partot a betegség és a betegségek ellenére, amelyek vitathatatlanul Dél-Ausztráliába érkezése óta voltak, és amelyek miatt ilyen fiatalon halt meg Angliában 1866-ban. A legfontosabb tulajdonságok, amelyek Stuartot az egyik, ha nem a legjobb szárazföldi felfedezővé tették, a következők:

- Kivételes holtpont-számítási és navigációs képességei voltak, amelyek lehetővé tették számára, hogy pontosan tudja, hol van.

- Több időt töltött a terepen, és több földet fedezett fel, mint bármely más felfedező, anélkül, hogy embert vesztett volna.

-Megtanulta minden útról, hogy meddig lehet feszegetni a fizikai határokat, és mikor kell visszafordulni.

- Megértette és gondozta lovait, ismerte korlátaikat, és tudta, hogy milyen gyorsan tudnak haladni a földön, valamint azt, hogy az egyes fajták meddig bírják víz nélkül. - Bátor volt, nagyszerű vezető, és az expedíció tagjai iránti aggodalmát és tiszteletét viszonozták.