Ruandai népirtás

Háttér

1994-ben majdnem az összes ruandai (85%) hutuk voltak. Sok éven át azonban a tutsi kisebbségnek volt nagyobb hatalma, és ők irányították a ruandai kormányt. 1959-ben a hutuk megdöntötték a tutszi kormányt és átvették a hatalmat. Tucsik tízezrei menekültek a közeli országokba.

A száműzetésben élő tuszik egy csoportja lázadó csoportot hozott létre. Ezt Ruandai Hazafias Frontnak (RPF) nevezték el. Az RPF 1990-ben megszállta Ruandát, és ezzel kirobbantotta a ruandai polgárháborút. A tutsi lázadók és a hutu kormány 1993-ig harcoltak, amikor a két fél békeszerződést írt alá.

1994. április 6-án azonban lelőttek egy repülőgépet, amelyen Ruanda és Burundi elnökei tartózkodtak. Mindkét elnök hutuk volt. Senki sem tudja biztosan, hogy ki lőtte le a gépet. Az RPF szerint a hutu szélsőségesek maguk lőtték le a gépet, csak azért, mert ürügyet akartak arra, hogy elkezdjenek embereket gyilkolni. A hutu szélsőségesek a tutszi RPF-et hibáztatták, és azonnal elkezdték gyilkolni a tutszikat.

Fél órán belül a hutu milíciák elzárták az utakat Ruanda fővárosában, Kigaliban. Minden arra járó autót megállítottak, és megöltek minden tutsit, akit találtak. A ruandai népirtás azon a napon kezdődött.

Térkép Ruanda

A népirtás

A következő 100 napban a hutu kormány hadseregének tagjai, a milíciák és még civilek is 800 000 embert ölnének meg - átlagosan 8000 embert naponta. Ezzel a ruandai népirtás a történelem egyik leggyorsabb népirtása lett.

A gyilkosságokat végrehajtó két fő milíciacsoport az Interahamwe és az Impuzamugambi volt. Ezek állítólag a két Hutu-párti politikai párt ifjúsági szervezetei voltak. A kormány azonban milíciává alakította őket, hogy végrehajtsák a népirtást.

Az elnökök halála után néhány órával Ruanda különböző tartományainak katonai vezetői összehívták a milíciát és a civileket. Közölték velük, hogy az elnök halott, és hogy a tutszi RPF ölte meg. Ezután utasították a tömeget, hogy öljék meg a tutszikat, és olyanokat mondtak, mint pl: "Kezdjétek el a munkát!" és "Senkit se kíméljetek!". - beleértve a csecsemőket is.

Mérsékelt politikusok megölése

Közvetlenül az elnökök halála után hutu szélsőségesek meggyilkolták a ruandai miniszterelnököt. Megkínozták és megölték azt a tíz belga katonát is, akiket a védelmére rendeltek ki.

Ezt követően április 6-7-én éjszaka a hutu milíciák és a ruandai hadsereg listákat kapott a kormányban dolgozó, politikailag mérsékelt (azaz nem szélsőséges) emberekről. Ezeket az embereket megtalálták Kigaliban, és megölték őket.^p. 230 Ezt azért tették, hogy a mérsékeltek ne tudják megállítani a népirtást. Megölték azokat az újságírókat és emberi jogi aktivistákat is, akik a hutu kormány ellen emeltek szót.

Civilek megölése

Az első napok

Április 6-án éjjel a hutu milíciák Kigaliban is házról házra jártak, és tusziakat gyilkoltak. Április 7-én reggelre a gyilkosságok csak fokozódtak. Az interahamwe-ok gyilkoltak és fosztogattak, ahogy csak akartak. Más országok újságírói sok mindent le tudtak filmezni. Néhány nap alatt a népirtás az egész országra kiterjedt. Ahogy a népirtás elterjedt Ruanda vidéki részein, a gyilkosok egyre kevesebb figyelmet fordítottak a mérsékelt hutuk meggyilkolására, és egyre több figyelmet fordítottak a tuszik lemészárlására.

A népirtás terjed

A ruandai népirtást nagyon szervezett módon követték el. A népirtás vezetői például listákat készítettek azokról az emberekről, akik ellenezték a hutuk vezette kormányt. Ezeket a listákat átadták a milíciáknak, akik elmentek és megölték ezeket az embereket, családtagjaikkal együtt. A milíciák az utakat is lezárták, hogy ellenőrizhessék mindenki személyi igazolványát, aki arra járt. Ezeken a kártyákon szerepelt az illető etnikai csoportja. Ha találtak egy tutsit, a milícia megölte az illetőt. Gyakran machetét használtak. Amikor a tuszik megpróbáltak elbújni a gyilkosok elől, a milíciák egy terület minden épületét átkutatták, centiről centire, amíg meg nem találták a bujkáló embereket. A gyilkosokat még buszok is szállították mészárlásról mészárlásra.

A hadsereg és a milíciák nagyon brutálisak voltak a nőkkel szemben. Megerőszakoltak 150 000-250 000 tutsi nőt. Nőket is elraboltak és szexrabszolgának kényszerítették őket. Miután megerőszakolták a nőket, az erőszaktevők gyakran megcsonkították a nők nemi szerveit olyan dolgokkal, mint fegyverek, forró víz vagy sav.

A népirtás legtöbb áldozatát saját falujában ölték meg. Gyakran a saját szomszédaik ölték meg őket. A kormányzati rádióállomások arra bátorították a hétköznapi embereket, hogy öljék meg tutsi szomszédaikat. Azokat a hutukat, akik megtagadták a tutszik megölését, gyakran azonnal kivégezték. A férjek azért ölték meg tutsi feleségeiket, mert féltek, hogy megölik őket, ha megtagadják. Még papokat és apácákat is elítéltek, mert olyan embereket öltek meg, akik templomokban próbáltak elbújni. Ahogy Richard Prunier történész kifejti: a népirtás során "vagy részt vettél a mészárlásokban, vagy magadat mészárolták le." . ^p. 247

Propaganda

A gyilkosok propagandával ösztönözték a népirtást. Olyan rádióállomásokat és újságokat hoztak létre, amelyek tele voltak gyűlöletbeszéddel. Gyakran arra buzdították az embereket, hogy "gyomlálják ki a csótányokat", ami azt jelentette, hogy "öljék meg a tutszikat". A gyilkosok a rádióban felolvasták azoknak az embereknek a nevét, akiket meg akartak ölni. A rádióállomások azt mondták a hallgatóiknak, hogy gondoskodjanak arról, hogy kibelezzék a terhes tutsi nőket.

Az épület, ahol tíz belga katonát megkínoztak és megöltek.


A tuszik megölésére használt macheték és bunkósbotok (most egy múzeumban)

Az ENSZ ruandai segítségnyújtó missziója

1993 októberében az ENSZ Biztonsági Tanácsa létrehozta az ENSZ Ruandai Támogató Misszióját (UNAMIR). Ennek az volt a feladata, hogy segítsen az 1993-as békemegállapodás megvalósításában. Az UNAMIR-nak azonban nem volt engedélye a Biztonsági Tanácstól arra, hogy megvédje a civileket vagy megpróbálja megállítani a népirtást. Ebben az időben az UNAMIR katonái csak önvédelemből lőhettek, ha valaki személyesen rájuk támadt. Nem használhatták a fegyvereiket, és nem avatkozhattak be a megtámadott civilek védelmébe.

A Biztonsági Tanács válasza

Egyre több támadás érte az UNAMIR békefenntartó csapatait. Az országok elkezdték kivonni katonáikat Ruandából. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának néhány tagja, például az Egyesült Államok, határozottan amellett érvelt, hogy az ENSZ-nek ki kellene vonnia az összes békefenntartó csapatát Ruandából. Végül a Biztonsági Tanács úgy döntött, hogy csökkenti az UNAMIR csapatainak számát. 1994. április 21-én, amikor a népirtás egyre jobban elterjedt Ruandában, a Biztonsági Tanács 2548-ról 270-re csökkentette az UNAMIR engedélyezett csapatainak számát - ez közel 90%-os csökkenést jelentett.

Az UNAMIR parancsnoka, Roméo Dallaire folyamatosan több csapatot kért az ENSZ-től. Május 15-én a Biztonsági Tanács 5500 főre emelte az UNAMIR engedélyezett létszámát. Azonban csaknem hat hónapba telt, amíg az ENSZ-tagországok önkéntes alapon ennyi katonát ajánlottak fel. Eközben a népirtás folytatódott.

Franciaország és a Türkiz művelet

Franciaország felajánlotta, hogy humanitárius missziót vezet Délnyugat-Ruandában, míg az UNAMIR megpróbál több csapatot gyűjteni. A Biztonsági Tanács 1994. június 22-én jóváhagyta ezt a missziót. Franciaország a missziót "Türkiz műveletnek" nevezte el. E művelet során Franciaország és más országok katonái "biztonságos zónát" hoztak létre Ruanda délnyugati részén. Ezt egy olyan területnek szánták, ahová az emberek a hutu támadásoktól való védelem érdekében érkezhettek. A történészek úgy vélik, hogy a Türkiz művelet 13 000-14 000 életet mentett meg.^p. 308 Franciaországot azonban azzal vádolták, hogy háborús bűnösöket engedett el Ruandából a biztonságos zónán keresztül.

Mészárlások

Mivel az UNAMIR csapatai nem használhatták fegyvereiket a civilek védelmére, a milíciák akkor is képesek voltak mészárolni a civileket, amikor az UNAMIR csapatai a közelben voltak.

Kigali

Például 1994. április 7-én belga katonák tartózkodtak egy Kigali melletti iskolában. Tucsik ezrei futottak Kigaliból az iskolába, abban a reményben, hogy a katonák megvédik őket a Kigaliban zajló mészárlásoktól. A hutu milíciák körülvették az iskolát, de nem mentek be, mert féltek a belga katonáktól.

Egy nap azonban a belga katonák elmentek. Parancsot kaptak, hogy távozzanak, hogy európai embereket vigyenek a repülőtérre, hogy ki tudják vinni őket az országból. Később egy belga ezredes "azt mondta, hogy a fiatal katonák azt mondták neki, hogy látták a gyilkosokat a visszapillantó tükrökben", miközben elhajtottak. Miután a katonák elmentek, a hutu milícia több ezer tutszit ölt meg.

Murambi Műszaki Iskola

Egy másik mészárlás Murambiban, egy dél-ruandai városban történt. Amikor a népirtás elérte Murambit, a tuszik egy közeli templomban próbáltak elrejtőzni. A püspök és a polgármester azonban becsapta őket azzal, hogy a Murambi Műszaki Iskolába menjenek. Azt mondták, hogy az ott lévő francia katonák majd megvédik őket. 1994. április 16-án körülbelül 65 000 tuszit futott az iskolához. Az egyik túlélő azt mondta: "Négy [francia katonát] adtak nekünk védelemre, de április 17-től kezdve soha többé nem láttuk őket".

Miután beértek az iskolába, a tusziknak nem volt élelmük. Az iskola vizét is elzárták, így a tuszik túl gyengék lettek volna ahhoz, hogy visszavágjanak. A tuszik még néhány napig képesek voltak visszavágni, kövekkel. Április 21-én azonban az iskolát megtámadták az Interahamwe-k. Körülbelül 45 000 tutszit öltek meg az iskolában. A többi 20 000 tuszit egy közeli templomba menekült, hogy elrejtőzzön, de a milícia ott megtalálta őket, és szinte mindannyiukat megölte.

Az iskola ma népirtási múzeum. A múzeum szerint a 65 000 emberből mindössze 34-en élték túl a mészárlást. Azt is elmondja, hogy a mészárlás után a francia katonák visszajöttek, és tömegsírokba temették a holttesteket. Aztán a tömegsírok fölé egy röplabdapályát húztak, hogy elrejtsék, mi történt.

Független jelentés az ENSZ "kudarcáról"

1999-ben Kofi Annan, az ENSZ főtitkára független jelentést kért a ruandai népirtásról. Tudni akarta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete és a világ miért "vallott kudarcot" a ruandai népirtás megállításában. A jelentés szerint a fő kudarcok a következők voltak:

• Nem áll rendelkezésre elegendő erőforrás (például békefenntartó csapatok küldése).
• Az országoknak nem volt "politikai akaratuk" Ruanda megsegítésére (az országok nem tartották fontosnak Ruanda megsegítését, és nem gondolták, hogy bármit is kapnának a segítségnyújtásból).
• Az országok nem veszik észre, milyen rossz volt a helyzet Ruandában.

Roméo Dallaire, az UNAMIR parancsnoka többször kért több csapatot az ENSZ-től.


A Murambi Műszaki Iskolában megölt emberek koponyái

A népirtás vége

Az ugandai hadsereg csatlakozott az RPF-hez a szélsőséges hutuk elleni harcban. Apránként egyre több ruandai területet vettek ellenőrzésük alá. Végül 1994. július 4-én átvették az ellenőrzést Kigali felett.

Ezt követően mintegy kétmillió hutu menekült Ruandából Zaire-be. Ebbe a csoportba 1,4 millió hutu civil tartozott, akiknek semmi közük nem volt a népirtáshoz, de azt mondták nekik, hogy az RPF megöli őket, csak azért, mert hutuk.

A BBC szerint "emberi jogi csoportok szerint az RPF több ezer hutu civilt ölt meg, amikor átvette a hatalmat - és még többet, miután [Zaire-be] mentek, hogy [kövessék] az Interahamwe-t. Az RPF ezt tagadja".

Áldozatok

1994-ben Ruanda lakossága 7,9 millió fő volt. A népirtás után:

• 800 000 ember halt meg (a lakosság 10%-a).
• Ebbe 300 000 gyermek is beletartozott
• 2 millió ember menekült más országokba (a lakosság 25%-a).
• 2 millió ember kényszerült lakóhelye elhagyására (elhagyni otthonukat és Ruanda más részeire menekülni) (a lakosság további 25%-a).
• 95 000 gyermek maradt árván

A népirtás előtt a ruandaiak közül körülbelül 1,1 millióan voltak tuszik. A népirtás után már csak mintegy 300 000 tuszit élt az országban. A népirtás során minden négy ruandai tusziból majdnem hármat megöltek.

Idézet egy fiatal népirtás-túlélőtől

Tárgyalás és büntetés

Ruandai Nemzetközi Törvényszék

1995-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa létrehozta a Ruandai Nemzetközi Törvényszéket (ICTR). Célja az volt, hogy a népirtásban, háborús bűnökben vagy emberiesség elleni bűncselekményekben részt vevő személyeket felelősségre vonja, és a bűnösöket megbüntesse. Az ICTR hatáskörrel rendelkezett arra, hogy bárkit felelősségre vonjon, aki megszegte az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi törvényeket.

Az ICTR volt az első nemzetközi bíróság, amely:

• Találja meg a népirtás bűnöseit
• Megállapítani, hogy a nemi erőszak és a szexuális zaklatás a népirtás elkövetésének módja
• A tömegmédia tagjainak bűnösnek kell lenniük, mert olyan dolgokat sugároztak, amelyek népirtásra ösztönözték az embereket.

Az ICTR által megvádolt 93 ember közül 61-et találtak bűnösnek és küldtek börtönbe. További tíz ügyet Ruandába küldtek, hogy saját bíróságaik tárgyalhassák az ügyeket. Három, az ICTR által megvádolt személy még mindig szökésben van.

Az ICTR 2015. december 31-én zárt be.

Ruandai bíróságok

A ruandai kormány 1996-ig nem tudta megkezdeni a népirtással gyanúsítottak bíróság elé állítását. Ennek oka az volt, hogy a népirtás során nagyon sok bírót megöltek, és nagyon sok bírósági épület és börtön elpusztult.

2000-re több mint 100 000 gyanúsított várta a tárgyalást. A rendes ruandai bíróságok nem tudták kezelni ezt a sok ügyet. A probléma megoldására a kormány egy új és más bírósági rendszert hozott létre, amely a rendes ruandai bíróságok munkáját segítette.

2006 közepére a ruandai bíróságok több mint 10 000 népirtással gyanúsított személyt állítottak bíróság elé.

Gacaca bíróságok

2001-ben a ruandai kormány elkezdte létrehozni a Gacaca bíróságok rendszerét (ejtsd: GA-CHA-CHA). Ezekben a bíróságokban a ruandaiak bírákat választanak, akik a népirtással gyanúsítottak pereit tárgyalják. A Gacaca-bíróságok bármilyen bűncselekménnyel kapcsolatos ügyet tárgyalhatnak, kivéve a népirtás vagy a nemi erőszak tervét. Ezeket az ügyeket a rendes ruandai bíróságoknak kell tárgyalniuk.

Ha egy gyanúsítottat bűnösnek találnak, a Gacaca bíróságok enyhébb büntetést szabnak ki, ha az illető valóban megbánja tettét, és a közösség bocsánatát kéri. A Gacaca-bíróságok célja az igazságszolgáltatás, ugyanakkor a megbékélés felé való elmozdulás. Az elkövetőknek is lehetőséget adnak arra, hogy beismerjék, amit tettek, ami az áldozatoknak is esélyt ad arra, hogy megtudják, mi történt szeretteikkel.

2001 és 2012 között Ruanda-szerte 12 000 Gacaca-bíróság több mint 1,2 millió ügyet tárgyalt. Ezek a bíróságok hivatalosan 2012. május 4-én fejezték be munkájukat.

Gacaca-per

Fotógaléria

Áldozatok és mészárlások

·         Az egyes fényképek címkéjének megtekintéséhez vigye a mutatót az egérrel az egyes fotók fölé. Kattintson a képre, ha nagyobbra szeretné nagyítani.

A népirtás után

·         Az egyes fényképek címkéjének megtekintéséhez vigye a mutatót az egérrel az egyes fotók fölé. Kattintson a képre, ha nagyobbra szeretné nagyítani.

Emlékhelyek

·         Az egyes fényképek címkéjének megtekintéséhez vigye a mutatót az egérrel az egyes fotók fölé. Kattintson a képre, ha nagyobbra szeretné nagyítani.

Kapcsolódó oldalak

• Népirtás
• Háborús bűnök
• Emberiesség elleni bűncselekmények