Olajfesték
Az olajfesték a művészek festészetének hagyományos módszere. Az olajfestékben a pigmenteket (színeket) az olaj közege tartja össze. A festéshez használt olaj legáltalánosabb típusa a lenolaj.
Az olajfestékkel festett képet "olajfestménynek" nevezik. Az olajfestéknek hosszú időbe telik megszáradni. A művészek ezt azért tartják hasznosnak, mert így sokáig tudnak dolgozni a festményen. Azt mondják, hogy Leonardo da Vinci négy évig dolgozott a Mona Lisa című festményén, pedig az nem egy nagyon nagy kép. Az olajfestékeket, és az olajfestményeket gyakran csak röviden "olajnak" nevezik. Ha valaki "olajfestményről" beszél, akkor azt jelenti, hogy a festmény olajfestékkel készült.
Antonello da Messina festette ezt a Madonnát olajfestékkel az 1470-es években.
Ez a Paolo Veronese festmény, a Lakoma a Levi házban című festmény a világ legnagyobb olaj-vászon festménye. Több mint 42 láb hosszú. (5,55 × 12,80 méter).
Történelem
Senki sem tudja, mikor használták először az olajfestéket. Az afganisztáni barlangokat ősi festmények díszítik olajfestékkel kevert festékkel. Úgy vélik, hogy ezt a fajta festéket Ázsia más országaiban is használták.
Úgy tartják, hogy az olajfestéket Európában a középkorban használták először pajzsok díszítésére, mert az olajfesték jobban bírta az időjárás viszontagságait, vagy ha durván bántak vele, mint a hagyományos temperafesték.
A reneszánsz művészettörténész, Giorgio Vasari szerint az olajfestés művészete Észak-Európából származik, és az olajfestés feltalálója a híres flamand festő, Jan van Eyck volt. A mai Belgium és Hollandia területéről származó művészek voltak az első művészek, akik az olajfestészetet a festészet szokásos módszerévé tették. Ez az irányzat elterjedt Észak-Európa más részein is. Hugo van der Goes híres festménye, a Portinari oltárkép, az 1470-es években érkezett Firenzébe, amikor Leonardo da Vinci még fiatal volt. Az olajfestményeket ebben az időben általában fapanelekre készítették, a temperaképekhez hasonlóan.
Az olaszországi olajfestészetre egy másik hatással volt egy Antonello da Messina nevű szicíliai művész, aki megtanult olajjal festeni. Beutazta egész Itáliát, Szicíliától Velencéig, és számos kisebb festményt készített, köztük portrékat, valamint a Madonnát és a Gyermeket és Jézust ábrázoló képeket. Sok művészre volt hatással, különösen Velencében. Giovanni Bellini, aki egy ismert festőcsalád tagja volt, az egyik első festő volt Itáliában, aki nagyon nagyméretű képeket festett olajfestékkel. Itália más részeiről is ellátogattak művészek Velencébe, és hamarosan elterjedt az új festészeti módszer.
1540-re már csak nagyon kevés festő dolgozott temperával, a korábbi, táblára festett módszerrel. Itáliában sok művész továbbra is freskókkal díszítette a falakat és a mennyezetet. Felfedezték azonban, hogy az olajfesték a temperával ellentétben rugalmas (hajlítható). Ez azt jelentette, hogy rugalmas felületeken, például szöveten is lehetett használni anélkül, hogy letört volna és leesett volna. Miután a vászonra (nehéz vászonszövetre) történő festés megszokottá vált, a művészek hatalmas képeket tudtak készíteni. Ha a festmény túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen egy ajtónyíláson, a művész egyszerűen feltekerte.
Az 1500-as évek óta az olajfestés maradt a művészek kedvenc technikája, akik olyan képet akarnak festeni, amely hosszú ideig megmarad. Az alábbi galériában a leghíresebb művészek olajfestékkel alkotott művei láthatók. A 20. század híres művészei nem szerepelnek itt, mivel számos alkotásuk szerzői jogvédelem alatt áll. Az olajfestékkel festett híres modernista művészek közé tartozik Picasso, Matisse, Mondrian, Chagall, Kandinszkij, Malevics, Salvador Dali, Francis Bacon, Lucien Freud és Jackson Pollock.
Mona Lisa , Leonardo da Vinci, 1503-06 körüli évek
Alternatív pigmentek
Körülbelül 1960-ig az olaj- és vízfestékek voltak a festők által választott vezető anyagok. Az azóta eltelt években egyre inkább az akrilfestékeket és a vízzel keverhető olajfestékeket használják.
Műszaki információk
A lenmagolaj, amely az olajfestéshez használt fő olajtípus, a lenmagból származik. A len évezredek óta fontos termény, mivel lenvászonból készülnek a lenvászon ruhák. Ez azt jelenti, hogy a festéshez használt olaj és a festéshez használt szövet is ugyanabból a növényből származik. A különböző hatások elérése érdekében a művészek különböző olajok keverékeit használták. Ezek közé tartozik a fenyőgyanta, a tömjén, a mákolaj, a dióolaj és a modernebb időkben a sáfránymagolaj.
A művészek terpentint vagy ásványi szeszt használnak a festék hígításához, ha gyorsan száradó vázlatot akarnak készíteni, amelyet aztán részletesebben átfesthetnek. A művész ecsetein lévő olajfestéket használat után terpentinnel tisztítják ki. A modern vegyészek olyan olajfestékeket készítettek, amelyeket vízzel is lehet használni. Ez sokkal könnyebbé és kevésbé büdössé teszi a tisztítási munkát a festés végén. Az olajfesték általában egy nap és két hét között megszárad, attól függően, hogy mennyi olaj és terpentin van benne. Az olajfestményt általában lakkozzák, amikor elkészül, ami enyhe fényt ad a felületnek és védi azt. A festménynek több hónapig kell száradnia, mielőtt lakkozzák. Egy olajfestmény 60-80 éves koráig nem szárad meg teljesen. A lakkozást régebben a festmény befejezésének fontos részének tekintették. Sok modern művész egyáltalán nem lakkozza képeit.
A vászon az olajfestmény hagyományos felülete. Pamutvászon is használható, és olcsóbb. A vásznat szorosan egy "hordozónak" nevezett keretre kell feszíteni, és kis gombostűkkel vagy kapcsokkal kell rögzíteni. Ezután egyfajta ragasztóval kell kezelni, amelyet "méretnek" neveznek. Ezt gyakran főtt nyúlbőrből készítik. Egyes művészek inkább kartonra, mint vászonra szeretnek festeni.
Olajfestmény festése
Mielőtt egy művész festeni tudna egy táblára vagy vászonra, elő kell készítenie azt egy sima fehér festékből készült "alapozással" vagy "alapozással". Ezután a művész szénnel vagy terpentinnel vagy ásványi szesszel hígított és gyorsan száradó festékkel felvázolhatja a képet a felületre. A művész gyakran barnás vagy kékes színnel dolgozik, hogy sugallja, hol lesz a "tónus" (világos és sötét) a kész festményen. Ezután a színeket és a részleteket rétegenként viszik fel.
Az olajfestékben az a jó, hogy mindenféleképpen felhasználható, ami a legtöbb más típusú festékkel nem lehetséges.
- Az olajfestéket vékonyan vagy vastagon lehet felvinni.
- Az olajfesték lehet majdnem olyan sima, mint az üveg, de lehet darabos, göröngyös vagy csíkos is.
- Az olajfesték lehet átlátszó, hogy az alatta lévő rétegek láthatóak legyenek, vagy lehet sűrű, hogy mindent elfedjen alatta.
- Az olajfestéket ecsettel lehet felvinni, de késsel is fel lehet kaparni, ujjakkal felhordani és elkenegetni, ronggyal bedörzsölni, vagy egyenesen a tubusból a festményre nyomni.
Mivel az olajfesték oly sokféleképpen használható, a különböző textúrák festéséhez jobb, mint bármely más festéktípus.
Az első európai művészek, akik olajfestéket használtak, szerették a felületet nagyon simává tenni. Az 1500-as évek közepére egyes művészek, mint például Tintoretto, már sokkal csíkosabban festettek. Rembrandt az 1600-as években mindenféleképpen használta az olajfestéket, hogy különböző hatásokat érjen el. Minden olyan technikát alkalmazott, amely a fenti listában szerepel. Rembrandt után mindig voltak olyan művészek, akik szerettek simára festeni, és voltak olyanok, akik sokféleképpen használták a festék felvitelét. Ez egészen a modern korig folytatódott.
Ez a Rembrandt-festmény megmutatja, hogyan lehet az olajfestékkel megjeleníteni a textúrát, például a húst, a hajat, a ruhát, a leveleket, a gyümölcsöket, az aranyat és a gyöngyöket.
