Carom biliárd

Hogyan jött létre a név

A "carom" szó azt jelenti, hogy bármilyen ütés és pattanás valamiről. Az 1860-as években kezdték használni a zseb nélküli biliárdjátékok leírására. A spanyol és portugál nyelvben használt carambola szó rövidítése, amelyet franciául carambole-nak írnak. A carambola korábban csak a biliárdjátékokban használt piros golyó leírására szolgált, később azonban magát a játékot is így nevezték. Egyesek, akik a szavak eredetét tanulmányozzák, azt feltételezik, hogy a carambola eredetileg egy sárga-narancs színű, trópusi ázsiai gyümölcs neve volt, amelyet portugálul carambola néven ismertek. Ez egy korábbi szóból, az indiai marathi nyelvből származó karambalból származik, amely csillaggyümölcsként is ismert. A gyümölcs eredetének pontosságát megkérdőjelezték. Azt mondták, hogy csak legenda, mert a gyümölcs nem nagyon hasonlít a karamboljátékokban használt nagy piros labdára, és nincs közvetlen bizonyíték a gyümölcs magyarázatára.

Felszerelés

Ruházat

A 15. század (1400-as évek) óta használják a biliárdasztalok borítására. Valójában 1453-ban alakult meg az a cég, amely a leghíresebb biliárdszövet-gyártóvá vált, Iwan Simonis. A legtöbb biliárdasztalokhoz készült szövet a "baize" nevű szövetfajta, amelyet zöldre festenek, és 100%-os gyapjúból készül, amelynek szálai nagyon egyenesre készülnek (ezt a folyamatot nevezik worstingnak). A baize szövet nagyon gyors felületet biztosít, amely lehetővé teszi, hogy a golyók könnyen közlekedjenek az asztal anyagán, az úgynevezett "ágyon". A szövet zöld színét eredetileg azért választották, hogy a fűhöz hasonlóan nézzen ki. A zöld a 16. század óta (1500-as évek) a szövet általános színe. A szín azonban hasznos funkciót is betölt. Az emberi szem könnyebben látja a zöldet, mint bármely más színt. Ez lehetővé teszi, hogy a játékosok hosszabb ideig játszhassanak anélkül, hogy megerőltetnék a szemüket.

Balls

A modern biliárdgolyók "fenolgyantából" készülnek, amely egyfajta nagyon erős műanyag. A biliárdgolyók mérete általában 61,5 mm (^27⁄16 in) átmérőjű. Tömegük 205 és 220 gramm (7,23 - 7,75 uncia; a 7,5 gramm az átlagos) között mozog, és jóval nagyobbak és nehezebbek, mint a biliárdjátékokban használt golyók. Bár az UMB, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által elismert, a karambolbiliárd világszövetség engedélyezi a 61,0 mm-es (kb. ^23⁄8) golyókat, ilyen golyókat már egyetlen nagy gyártó sem gyárt, és a fő szabvány a 61,5 mm. A legtöbb carom biliárdjátékban a három szabványos golyó egy teljesen fehér dákógolyó, egy második dákógolyó, amelyen néha egy piros vagy fekete pont van (hogy segítse az embereket a golyók megkülönböztetésében), és egy harmadik, piros golyó. Egyes golyószettekben azonban a második dákógolyó egyszínű sárga. A versenyeken mindkét típusú golyószett megengedett.

A biliárdgolyókat a játék kezdete óta sokféle anyagból gyártják. Készültek például agyagból, fából, elefántcsontból, műanyagból (beleértve a celluloidot, a bakelitet, a kristályt és a fenolgyantát), sőt még acélból is. A legelterjedtebb anyag 1627-től a huszadik század elejéig-közepéig az elefántcsont volt. Az elefántcsont használatának helyettesítőjét nem környezetvédelmi okokból keresték, hanem az elefántcsont drágasága és az elefántvadászok veszélytől való félelme miatt. A keresést még csábítóbbá tette, amikor egy New York-i biliárdasztal-gyártó 10 000 dolláros díjat ajánlott fel egy helyettesítő anyagért. Az első használható helyettesítő anyag a "celluloid" nevű anyagból készült. A celluloidot, amely a műanyag egy korai formája, egy John Wesley Hyatt nevű férfi találta fel 1868-ban. Az anyaggal azonban volt egy probléma. A celluloid instabil és erősen gyúlékony volt, néha fel is robbant, amikor az emberek készítették.

Biliárd dákók

A biliárdgolyók ütésére használt bot, az úgynevezett biliárd dákó, néhány szempontból különbözik a tipikus biliárd dákótól. A biliárd dákókhoz képest a biliárd dákók gyakran rövidebbek, rövidebb a végük (úgynevezett ferrule), vastagabb az alsó részük, ahol a hátsó kéz megfogja az ütőt (úgynevezett butt), a közepükön egy fa csavar van, nem pedig fém vagy műanyag, és a hegyük átmérője is kisebb. Ezek a jellemzők merevebbé teszik a biliárddákót. Ez a merevség segíti a játékosokat a nagyobb és nehezebb biliárdgolyók megütésében, mint a biliárdgolyóké. A merevség csökkenti az úgynevezett "elhajlás" (néha "spriccelés") hatását is. Az elhajlás a sidespin használatának nemkívánatos hatása. Az oldalirányú pörgés az a pörgés, amelyet a golyónak nem a középpontjánál, hanem a középpontjától távolabb, a golyónak az asztalra való lefelé haladása során történő pörgése okoz. Az elhajlás hatására a labda nem egyenes vonalban halad a leütés irányába.

Fűtött pala

A biliárdasztalok kelme alatt egy nagyon kemény kőzet, az úgynevezett pala található. A biliárdasztalok palaágyát gyakran a szobahőmérséklet felett 5 °C-kal melegítik fel, ami segít távol tartani a nedvességet a szövetből, hogy a golyók egyenletesen guruljanak és pattogjanak, és általában gyorsabbá teszi az asztal játékát. A fűtött asztalt a nemzetközi carom-szabályok előírják, és fontos követelmény a hárompárnás biliárd és a művészi biliárdjátékok esetében. Az asztallapok fűtése régi gyakorlat. Viktória angol királynőnek (1819-1901) volt egy olyan biliárdasztala, amelyet cinkcsövek segítségével fűtöttek, Akkoriban azonban a fűtés oka más volt. A hőt arra használták, hogy az elefántcsontgolyók ne veszítsék el a formájukat (ne vetemedjenek). Az elektromos fűtés első alkalmazása a "18.2 balkline" játékban egy versenyen történt, amelyet 1927 decemberében rendeztek meg két játékos között: Welker Cochran és Jacob Schaefer, Jr. A New York Times nagy hévvel jelentette be: "A világbajnoki balkline-biliárd történetében először használnak fűtött asztalt ...".

George Sutton dohánykártya, 1911 körül. Az ábrázolt játék balkline.


Egy szabványos készlet (61,5 mm [27⁄16 in] átmérőjű) karambolbiliárdgolyó, amely tartalmaz egy piros tárgygolyót, egy sima fehér dákógolyót és egy pontozott dákógolyót az ellenfélnek. Néhány játékban egy további tárgygolyót használnak.


Januarius Zick The Family Remy, 1776 körül, a biliárddal és más társasjátékokkal.

A játékok története

Egyenes sín

Az egyenes sín, amelyet Európában néha carom biliárdnak, egyenes biliárdnak, háromgolyós játéknak, carambole játéknak és szabad játéknak is neveznek, az 1700-as évekre tehető. Pontos keletkezési ideje azonban nem ismert. A korai időkben francia karambolnak, francia biliárdnak vagy francia játéknak nevezték, ezeket a régi neveket a franciáktól vették át, akik népszerűvé tették a játékot. A straight rail lényege egyszerű: egy pont, az úgynevezett "számolás", minden olyan alkalommal jár, amikor a játékos dákógolyója a dákógolyó egyetlen ütésével mindkét tárgygolyóval (a második dákógolyóval és a harmadik golyóval) érintkezik. A győzelem akkor érhető el, ha a játékosok egy bizonyos pontszámot elérnek, amelyről a játékosok megállapodnak, hogy a győztes pontok száma.

Amikor az egyenes sínt először feltalálták, nem volt korlátozás a pontozás módjára vonatkozóan. Azonban a crotching technikája, vagyis az, hogy két golyó közvetlenül egymás mellett van az asztal négy sarkának egyikén, ahol a sínek találkoznak - a crotch - sokkal könnyebbé tette a pontszerzést. Ez vezetett egy 1862-es szabályhoz, amely csak három számolást engedélyezett, mielőtt legalább az egyik golyót el kellett volna küldeni a sarokból ahhoz, hogy legálisan lehessen újabb pontot szerezni. Tovább fejlődtek a technikák, amelyek a lépésközök tiltása ellenére is nagymértékben növelték a számokat. Az egyik ilyen technikát "ápolásnak" nevezik, és sokkal könnyebbé tette a pontszerzést. A "ápolás" egy olyan ütéssorozat, ahol a labdákat nagyon közel tartják egymáshoz, így a játékos nagyon lágy ütésekkel tud róluk pontot szerezni anélkül, hogy a helyzetük sokat változna, így a pontszerzés folytatódhat. A legfontosabb ilyen ápoló technika, az úgynevezett sín ápoló, azt jelenti, hogy a labdákat egy sínre lökdösik, minden egyes ütésnél csak néhány centimétert mozgatják őket, és minden ütés végén közel egymáshoz tartják őket, és ugyanabban vagy közel ugyanabban az elrendezésben helyezkednek el, így a sín ápolót meg lehet ismételni.

Az Egyesült Államokban mindössze hat évig, 1873 és 1879 között volt hivatásos egyenes sínpálya. Ezt követte egy olyan játék, amelynek célja a sínápoló használatának csökkentése volt, hogy a nézők ne unatkozzanak a nézés közben. Napjainkban az egyenes sínes játék nem túl gyakori az Egyesült Államokban, de Európában még mindig népszerű, ahol úgy tartják, hogy jó gyakorlójáték a balkline és a hárompárnás biliárdhoz. Európában profi versenyeket rendeznek, amelyeket az ókori görög olimpiai versenyek után pentatlonoknak neveznek, és amelyeken a straight rail egyike annak az öt biliárdjátéknak, amelyeken a játékosok versenyeznek. A másik négyet 47.1 balkline, cushion caroms, 71.2 balkline és hárompárnás biliárdnak hívják.

A bajnok játéka

1879-ben egy új játék jelent meg, a bajnok játéka vagy limitált sín. A champion's game egy köztes játéknak számít - az egyenes sín és a balkin között -, és a sín ápolónő megállítására tervezték. A játék az asztal sarkaira húzott átlós vonalakat - balkonvonalakat - használ, amelyek jelzik, hogy ha a golyók ezeken a vonalakon belül vannak, akkor nem lehet pontot szerezni, így "négy háromszög alakú helyet vágnak le a négy sarokban, [elvéve] 28 hüvelyket [711 mm] a végsínek "ápoló" felületéből és 56 hüvelyket [1422 mm] a hosszú síneken". Az egyenes síntől való eltérései ellenére a bajnokjáték csak az asztal azon területeit bővítette, ahol egymás után sok pontot lehetett szerezni, mielőtt a golyókat új pozícióba kellett volna helyezni. Ez nem volt elegendő ahhoz, hogy megállítsa az ápolást.

Balkline

Balkline a bajnoki mérkőzés után jött. További szabályokat adott hozzá az ápolási technikák megállítására. A balkline-nak sokféle változata létezik, de mindegyik az asztalt kijelölt területekre, úgynevezett balkterekre osztja. A balkonterületek az asztal felületének olyan területeit határozzák meg, ahol a játékos csak bizonyos számú pontig szerezhet pontot, amíg a tárgygolyók az adott területen belül vannak.

A balkonvonalas játékokban ahelyett, hogy a sarkoktól néhány centiméterre balkonvonalakat húznának, mint a bajnoki játékokban, az egész asztalt téglalap alakú terekre osztják. Ez úgy történik, hogy az asztal hosszában és szélességében bizonyos távolságra balkonvonalakat húznak. A vonalakat néhány centiméterrel párhuzamosan húzzák meg az egyes korlátoktól. Ezáltal az asztalt nyolc téglalap alakú területre osztják, amelyeket "balkontereknek" neveznek. Ezen kívül téglalapokat rajzolnak oda, ahol az egyes balkonvonalak találkoznak egy sínnel, ezeket nevezik horgonytereknek. A horgonytereket azért adták hozzá a játékhoz, hogy megállítsák a kifejezetten a balkon kihívásaira kifejlesztett ápolási technikákat, amelyek nélkülük nem léteznek.

Általában két különböző dolog határozza meg a különbségeket az egyik és a másik balkáni játék között: 1) a balkonvonalak helye az asztalon, és 2) az egyes balkonterekben megengedett pontok száma, mielőtt legalább egy golyónak el kell hagynia az asztal adott területét. A Balkline-játékok elnevezése két szám megadásával történik, amelyek az alkalmazott távolságokról és arról árulkodnak, hogy hány pontot lehet szerezni a balkonterekben. Az első szám megmondja, hogy a balkin hány centire van a síntől. A második szám egy "pont" után azt jelzi, hogy hány pontot lehet szerezni a balkonterekben, mielőtt a golyóknak el kell hagyniuk azt (ez a szám mindig egy vagy kettő). Így például a 18.2 balkline elnevezés azt jelenti, hogy a balkline-okat minden síntől 18 hüvelyk (460 mm) távolságra húzzák meg, és egy balkline-helyen csak két pont lehet, mielőtt a golyónak el kell hagynia azt a területet.

Története során a balkline-nak számos változata volt, többek között a 8.2, 10.2, 12.2, 13.2, 12½.2, 14.1, 14.2, 18.1, 18.2, 28.2, 38.2, 39.2, 42.2, 45.1, 45.2, 47.1, 47.2, 57.2 és 71.2 balkline. A balkline különböző formáiban 1883-tól az 1930-as évekig volt a fő karamboljáték. Ezt követően más karomjátékok váltak népszerűbbé. Ez különösen igaz a hárompárnás biliárdra. A balkline az Egyesült Államokban nem túl elterjedt, de Európában és a Távol-Keleten továbbra is népszerű.

Párnás karambolok

A párnás karambol, amelyet néha eredeti nevén, indirekt játéknak is neveznek, feltehetően az 1820-as években alakult ki Nagy-Britanniában, egy régebbi játékból, a doublet game-ből, amely legalább 1807-re nyúlik vissza. A játékot néha helytelenül egypárnás vagy egypárnás biliárdnak nevezik, ami a nevének közvetlen fordítása angolra különböző más nyelvekből, például a spanyolból ("una banda") és a németből ("einband").

A cushion caroms célja a cushion caroms elérése, ami azt jelenti, hogy az asztalon lévő két másik golyóról úgy pattan le, hogy a második tárgygolyóval való érintkezés előtt a dákó legalább az asztal egyik korlátját eltalálja. A cushion caroms-t néhány évig nem játszották, de az 1860-as évek végén visszatért. Visszatérésének hasonló okai voltak, mint a balkline kialakulásának. Ez volt sok ember frusztrációja az egyenes sínnel. Az olyan technikák, mint az ápolás, amelyeket azért találtak fel, hogy sokkal könnyebbé tegyék a pontszerzést, szintén nagyon unalmassá tették a játékot. Így, ahogy az egyenes sín elvesztette népszerűségét, egy időre újraéledt a cushion caroms. A cushion caroms-t ritkán játsszák az Egyesült Államokban, de Európában még mindig népszerű.

Hárompárnás biliárd

A hárompárnás biliárdban, amelyet néha hárompárnás caromnak, hárompárnás, hárompárnás, háromsínes, sínes és szögletes játéknak is neveznek, a cél a két tárgygolyó lekarambolozása úgy, hogy legalább három sínt érintsenek meg, mielőtt a dákó a második tárgygolyóval érintkezne. A valamikor az 1870-es években keletkezett hárompárnás biliárd eredete nem teljesen ismert. Az vitathatatlan, hogy a St. Louis-i kikötő adószedője, Wayman C. McCreery tette népszerűvé a játékot. Legalábbis egy kiadvány szerint ő találta fel a játékot.

Az első hárompárnás biliárdbajnokságra 1878. január 14-31. között került sor a St. Louis-i C. E. Mussey's Roomban, amelyen McCreery is részt vett. A versenyt a New York-i Leon Magnus nyerte. A torna legmagasabb futása mindössze 6 pont volt, a legmagasabb átlag pedig 0,75. A játékot 1907 előtt ritkán játszották, és a korszak sok legjobb karamboljátékosa azt mondta, hogy nem élvezte. Azonban 1907-ben, a Lambert Trophy bevezetése után a játék egyre népszerűbbé vált az Egyesült Államokban és nemzetközi szinten is.

1924-re a hárompárnás játék olyan népszerűvé vált, hogy két, más biliárdterületekről jól ismert játékos beleegyezett, hogy egy kihíváson egymás ellen játszanak. 1924. szeptember 22-én Willie Hoppe (vezetékneve rímel a "pipacsra"), a balkin világbajnok és Ralph Greenleaf, a zsebbiliárd (pool) világbajnoki cím birtokosa játszott egy jól reklámozott, többnapos, 600 pontos mérkőzést. A végső győztes végül Hoppe lett 600-527-es végeredménnyel. A játék hanyatlása az Egyesült Államokban 1952-ben következett be, amikor Hoppe, az akkor 51-szeres biliárdbajnok bejelentette visszavonulását.

A hárompárnás biliárd nagyon nehéz játék. Az asztalnál fordulónként átlagosan egy pontot elérni profi szintű játék, és átlagosan 1,5-2 pontot elérni világszínvonalú játék. Az egypontos átlag azt jelenti, hogy a játékos minden egyes fordulóban egy pontot szerez, és egyszer hibázik. Ez azt jelenti, hogy a játékos a dobásainak csak 50%-ából szerez pontot. A hárompárnás biliárdban a legmagasabb futás hosszú évekig 25 volt, amelyet az amerikai Willie Hoppe állított be 1918-ban egy kiállításon. 2007-ben a legmagasabb futásrekord 31 pont volt, amelyet a török Semih Saygıner és a kolumbiai származású, de az Egyesült Államokban élő Hugo Patiño osztozott meg. A legjobb játék a szabványos 50 ponton egy versenyen a svéd Torbjörn Blomdahl által 2000-ben játszott 9 inning, és a koreai és amerikai nemzeti bajnok Sang Lee által 1992 szeptemberében a New York-i Queensben található SL Billiardsban játszott 4 inning (számolás: 19-11-9-11). A legmagasabb versenyátlag 2,536, amelyet a holland Dick Jaspers ért el 2002-ben egy monacói tornán. A belga Raymond Ceulemans eddig 21 hárompárnás biliárd világbajnokságot nyert.

A hárompárnás biliárd a legnépszerűbb biliárdjáték az Egyesült Államokban, ahol a zsebbiliárd (pool) sokkal elterjedtebb. A hárompárnás továbbra is nagy népszerűségnek örvend Európa, Ázsia és Latin-Amerika egyes részein.

A sportág fő irányító szerve az Union Mondiale de Billiard (UMB). Ez a szervezet az 1920-as évek vége óta rendez hárompárnás világbajnokságokat. Évtizedekkel később a Biliárd Világkupa Szövetség (BWA) versenyzett az UMB-vel, de az 1990-es évek végén pénzügyi problémák miatt megszűnt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság által elismert World Pool-Billiard Association (WPA) együttműködik az UMB-vel, hogy a szabályrendszerük egységes legyen.

Művészi biliárd

A művészi biliárdban, amelyet néha fantázia-biliárdnak vagy fantaisie classique-nak is neveznek, a játékosok 76 tervezett lövés végrehajtásában versenyeznek, amelyek mindegyikéhez nehézségi fokot rendelnek. Minden egyes meghatározott lövéshez maximális pontértéket rendelnek a tökéletes kivitelezéshez, amely a legalacsonyabb nehézségi szintű lövések esetében 4 pont, a legmagasabb nehézségi szintűnek ítélt lövések esetében pedig 11 pontig terjed. Egy játékos összesen 500 pontot kaphat. A sportág irányító szerve a Confédération Internationale de Billiard Artistique (CIBA).

Egy művészi biliárdmérkőzésen minden egyes lövést egy jól meghatározott kiinduló helyzetből játszanak. Egyes versenyeken a golyókat két milliméteren belül kell elhelyezni egy ábrázolt pozícióhoz képest. Minden lövést szintén meghatározott módon kell végrehajtani ahhoz, hogy pontokat lehessen szerezni. A játékosok minden lövésnél háromszor próbálkozhatnak. Általánosságban elmondható, hogy a játékban szereplő 76 lövés - még a legalacsonyabb nehézségű, 4 pontos lövések is - nagyfokú ügyességet, sok gyakorlást és speciális tudást igényelnek.

A világbajnoki címért folyó verseny először 1986-ban indult, és elefántcsont golyók használatát írta elő. Ezt a követelményt azonban 1990-ben eltörölték. A világversenyen valaha elért legmagasabb eredmény 374 volt, amelyet a francia Jean Reverchon ért el 1992-ben. Az összesített versenyen elért legmagasabb pontszám 427, amelyet a belga Walter Bax ért el 2006. március 12-én a belgiumi Deurne-ben rendezett versenyen, megdöntve ezzel saját korábbi 425-ös rekordját. A játékot főleg Nyugat-Európában játsszák, különösen Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában.

Balkline táblázat szabványos jelölésekkel


Történelmi nyomat, amely Michael Phelan biliárdszalonját ábrázolja a 10. utca és a Broadway sarkán Manhattanben, 1859. január 1.


XIV. Lajos biliárdozik (1694)


Idősebb Jacob Schaefer dohánykártya, 1880-as évek; Schaefer a 19. század egyik meghatározó biliárdjátékosa volt.


Wayman C. McCreery, a hárompárnás biliárd lehetséges feltalálója


Egy massé (nagyon meredek ívű) lövés egy csap körül