Ausztrália alkotmánya

Történelem

Ausztrália alkotmányának története a 19. században a föderáció felé tett lépésekkel kezdődött. Ez vezetett ahhoz, hogy az ausztrál gyarmatok 1901-ben egyesültek az Ausztrál Államszövetségben.

Szövetség

A 19. század közepén az ausztrál gyarmatoknak együtt kellett működniük az őket érintő kérdésekben, különösen a gyarmatok közötti vámok terén. Ez az együttműködés vezetett ahhoz a tervhez, hogy a gyarmatokat egyetlen föderációban egyesítsék. Az erre irányuló törekvés főként Nagy-Britanniából érkezett, és kevés helyi támogatást kapott. A kisebb gyarmatok úgy gondolták, hogy a nagyobbak átvennék a hatalmukat. Victoria és Új-Dél-Wales nem értett egyet azzal, hogy meg kell védeni a helyi ipart, szemben azzal, hogy mindenki szabadon kereskedhessen. Az akkoriban zajló amerikai polgárháború szintén gyengítette a föderalizmus mellett szóló érveket. Ezek a nehézségek vezettek ahhoz, hogy az 1860-as és 1850-es években több föderációs kísérlet is kudarcba fulladt.

Az 1880-as évekre az ausztrálok aggódtak a németek és a franciák növekvő csendes-óceáni jelenléte miatt. A növekvő ausztrál identitással együtt ez lehetőséget teremtett arra, hogy 1885-ben megalakuljon az első gyarmatközi testület, az Ausztrál-ázsiai Szövetségi Tanács. Ez a Szövetségi Tanács bizonyos témákban törvényeket hozhatott, de nem rendelkezett állandó hivatallal, végrehajtó szervvel vagy saját bevételi forrással. Új-Dél-Wales, a legnagyobb gyarmat, nem vett részt benne.

Henry Parkes, Új-Dél-Wales miniszterelnöke az 1890-es években konferenciák sorozatát szorgalmazta, hogy a föderalizmusról tárgyaljanak. Az elsőre 1890-ben Melbourne-ben került sor, egy másikra, a Nemzeti Ausztrál-ázsiai Egyezményre pedig 1891-ben Sydney-ben. Ezeken a gyarmati vezetők vettek részt. Az 1891-es konferenciára sokan szövetségi rendszert akartak. A legtöbb vita arról szólt, hogyan működne ez a szövetségi rendszer. Sir Samuel Griffith segítségével megírtak egy alkotmánytervezetet. Ezek a találkozók nem élveztek népi támogatást. Az alkotmánytervezetből fontos, de nehéz kérdések is kimaradtak, például a vámpolitika. Az 1891-es tervezetet átadták a gyarmati parlamenteknek, de Új-Dél-Wales nem támogatta. NSW nélkül a többi gyarmat nem volt hajlandó folytatni.

1895-ben az ausztrál gyarmatok hat miniszterelnöke megállapodott abban, hogy népszavazás útján új Konventet hoznak létre. A Konvent egy éven át, 1897 és 1898 között ülésezett. Az üléseken egy új alkotmány született, amely megegyezett az 1891-es tervezettel, de kiegészült a felelős kormányzásról szóló rendelkezésekkel. A nép támogatásának megszerzése érdekében a tervezetről az egyes gyarmatok választói szavaztak. Egy sikertelen kísérlet után Nyugat-Ausztrália kivételével minden gyarmat választóinak módosított tervezetet adtak át. Öt gyarmat fogadta el a törvényjavaslatot, amelyet ezután elküldtek a Westminsteri Parlamenthez egy levéllel, amelyben kérték a királynőt, hogy alkossa meg a törvényt.

A brit kormány egy változtatást eszközölt a törvényjavaslat elfogadása előtt. A gyarmatok főbírái azt akarták, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntései ellen alkotmányos kérdésekben a Privy Councilhoz fellebbezhessenek. Aggódtak amiatt, hogy a Nemzetközösség vagy az államok hatáskörének határait a parlament megváltoztathatja. A brit parlament 1900-ban elfogadta az Ausztrál Nemzetközösség alkotmánytörvényét. Nyugat-Ausztrália végül időben beleegyezett, hogy csatlakozzon a Nemzetközösséghez, így időben csatlakozhatott az Ausztrál Nemzetközösséghez, amely hivatalosan 1901. január 1-jén kezdte meg működését.

1990-ben a londoni Public Records Office kölcsönadta Ausztráliának a Commonwealth of Australia Constitution Act 1900-as eredeti példányát. Az ausztrál kormány meg akarta tartani a másolatot. A brit parlament beleegyezett, és elfogadta az 1990. évi ausztrál alkotmányról (nyilvános iratmásolat) szóló törvényt.

A Westminsteri Statútum és az ausztrál törvények

Bár a föderáció függetlenné tette Ausztráliát Nagy-Britanniától, jogilag a Nemzetközösség a Brit Birodalmi Parlament alkotása volt, az Ausztráliai Nemzetközösség alkotmányáról szóló 1900-as törvény (Imp) révén, amely Ausztráliára vonatkozott. Ennek következtében továbbra is bizonytalanság uralkodott azzal kapcsolatban, hogy a Brit Birodalmi törvények továbbra is vonatkoznak-e a Nemzetközösségre. Ezt az 1931-es Westminsteri Statútum rögzítette, amelyet a Nemzetközösség az 1942-es Westminsteri Statútum elfogadásáról szóló törvénnyel fogadott el. A Westminsteri Statútum felszabadította a Dominiumokat, beleértve a Nemzetközösséget is, a birodalmi törvények és ellenőrzések alól. Jogilag ez Ausztrália nemzeti függetlenségének pillanata.

Az ausztrál államokban azonban még mindig fontosabbak voltak a brit törvények. Ezt az 1986-os ausztrál törvény rögzítette, amelyet Ausztrália, az Egyesült Királyság és az egyes államok parlamentjei fogadtak el. Ez a törvény megszüntette a brit parlament hatáskörét, hogy törvényeket alkosson az ausztrál államok felett. Megszüntette továbbá az ausztrál bíróságok által a Privy Council Igazságügyi Bizottságához benyújtott fellebbezéseket. Mivel ez egy nagyon fontos dokumentum volt, II. Erzsébet királynő Ausztráliába utazott, hogy aláírja a törvény kihirdetését.

E két törvény egyik eredménye, hogy Ausztrália ma már teljesen független ország. Az alkotmány most már eltér az eredeti törvénytől, mivel az ausztrál nép népszavazás útján megváltoztathatja az alkotmányt^[]. Az eredeti törvény azonban megmaradt az Egyesült Királyság törvénykönyvében, egy megjegyzéssel: "Az alkotmány nem feltétlenül abban a formában van érvényben, ahogyan Ausztráliában". Még ha az Egyesült Királyság parlamentje el is távolítaná az Ausztrál Államszövetség 1900. évi alkotmánytörvényét, annak nem lenne hatása Ausztráliára^[].

Cikkek

Az Ausztrál Államszövetség 1900. évi alkotmánytörvénye (Imp) tartalmaz egy preambulumot és kilenc szakaszt. Az 1-8. szakaszok a Nemzetközösség létrehozására vonatkozó törvényeket ismertetik. A 9. szakasz, amely a következő szavakkal kezdődik: "A Nemzetközösség alkotmánya a következő ...", tartalmazza az Ausztrál Nemzetközösség alkotmányát. Maga az alkotmány nyolc fejezetből áll, 128 szakaszból.

A Parlament

Az I. fejezet létrehozza Ausztrália parlamentjét. Ez három részből áll:

• Ausztrália uralkodója (királya vagy királynője), akit Ausztrália főkormányzója képvisel
• a képviselőház
• a szenátus.

Az 1. szakasz kimondja, hogy a jogalkotási hatáskör a Parlamenté. Ez a kormány legerősebb része.

Az 1. fejezet II. része a szenátusról szól. A szenátorokat "közvetlenül az állam népe választja", egyetlen választópolgárként szavazva. Minden államnak ugyanannyi szenátorral kell rendelkeznie. Jelenleg minden államnak 12 szenátora van, valamint a szárazföldi területek, az Északi Terület és az Ausztrál Fővárosi Terület egyenként 2 szenátorral rendelkezik.

Az 1. fejezet III. része a képviselőházról szól. A 24. szakasz kimondja, hogy a képviselőháznak kétszer annyi taggal kell rendelkeznie, mint a szenátusnak, akiket egy-egy választópolgár választ meg. Ezt nevezik "Nexusnak". Célja, hogy megakadályozza a szenátus hatalmának elárasztását együttes ülés esetén (lásd az 57. szakaszt alább). Egy állam választóinak száma az országos népességből való részesedése alapján kerül meghatározásra.

Az 1. fejezet IV. része tartalmazza, hogy ki szavazhat, ki választható be a parlamentbe, mennyi fizetést kaphatnak a képviselők, a parlamenti szabályok és a kapcsolódó kérdések.

Az 1. fejezet V. része a parlament hatásköréről szól. Az 51. szakasz a Nemzetközösség parlamentjének hatáskörével foglalkozik, amelyet "különleges hatásköröknek" neveznek. Vannak "párhuzamos hatáskörök", mivel mind a Nemzetközösség, mind az államok hozhatnak törvényeket ezekben a témákban. A szövetségi jog fontosabb, ha a törvények eltérőek (109. szakasz). Az 51. szakasz harminckilenc része közül néhány nagyon fontossá vált annak eldöntésében, hogy a Nemzetközösség kormányának mekkora jogkörrel rendelkezik. Ezek közé tartozik a kereskedelmi és kereskedelmi hatáskör, a vállalati hatáskör és a külügyi hatáskör. Az 52. szakasz olyan hatáskörökkel foglalkozik, amelyek kizárólag a Nemzetközösség parlamentjét illetik meg. Az államok nem hozhatnak törvényeket ezekben a témákban.

A végrehajtó kormány

A II. fejezet a végrehajtó hatalmi ágat határozza meg. A végrehajtó hatalmat a főkormányzó gyakorolja, akinek a Szövetségi Végrehajtó Tanács ad tanácsot. A főkormányzó a főparancsnok. Ő nevezheti ki és mentheti fel a Végrehajtó Tanács tagjait, az államminisztereket és a végrehajtó kormány valamennyi tisztviselőjét. Ezeket a hatásköröket, valamint a parlament feloszlatására (vagy feloszlatásának megtagadására) vonatkozó hatásköröket (5. szakasz, 57. szakasz) "tartalék hatásköröknek" nevezzük. E hatáskörök felhasználása egyezményes. A főkormányzó általában csak a miniszterelnök tanácsára jár el. Csak egy esetben fordult elő, hogy a főkormányzó nem fogadta meg a miniszterelnök tanácsát. Sir John Kerr főkormányzó az 1975-ös ausztrál alkotmányos válság idején saját hatáskörében eljárva menesztette Gough Whitlam miniszterelnököt.

A tartalékos hatásköröket valamennyi Westminster-államban csak rendkívül ritkán gyakorolják a megértett egyezményeken kívül. Azonban más Nemzetközösségi Birodalmak, például Kanada alkotmányaival ellentétben, amelyek formálisan kiterjedt tartalékos hatásköröket biztosítanak az uralkodónak, Ausztrália királynőjének formális hatáskörei is rendkívül korlátozottak, és a legtöbb hatáskörrel csak a főkormányzó élhet.

A 68. szakasz kimondja, hogy Ausztrália haditengerészeti és katonai erőinek főparancsnoka: "A Nemzetközösség haditengerészeti és katonai erőinek főparancsnoksága a főkormányzót mint a királynő képviselőjét illeti meg". Az ausztrál védelmi erők főparancsnoka jelenleg Őexcellenciája Quentin Bryce, mint Ausztrália főkormányzója. Ausztrália királynője nem a hadsereg parancsnoka.

Az igazságszolgáltatás

A III. fejezet az igazságszolgáltatási ágat határozza meg. A 71. szakasz a bírói hatalmat egy "szövetségi legfelsőbb bíróság", az ausztrál legfelsőbb bíróság hatáskörébe utalja. A Parlament új szövetségi bíróságokat is létrehozhat, illetve más bíróságokat is felruházhat szövetségi hatáskörrel. Az ilyen bíróságokat "III. fejezet szerinti bíróságoknak" nevezik, ezek az egyetlen olyan bíróságok, amelyek szövetségi bírói hatalommal élhetnek. A 73. és a 75-78. szakaszok körvonalazzák a Legfelsőbb Bíróság eredeti és fellebbviteli joghatóságát. A 74. szakasz ismerteti, hogyan lehet fellebbezni a Tanácsban lévő királynőhöz. A 79. szakasz lehetővé teszi a Parlament számára, hogy korlátozza a szövetségi joghatóságot gyakorolni képes bírák számát, a 80. szakasz pedig garantálja az esküdtszéki tárgyalást a Nemzetközösség ellen elkövetett bűncselekmények esetében.

Pénzügyek és kereskedelem

A IV. fejezet a pénzügyekkel és a kereskedelemmel foglalkozik a szövetségi rendszerben. A 81. szakasz kimondja, hogy a Nemzetközösség összes bevétele az összevont bevételi alapot alkotja. A Parlament törvényeket hozhat arról, hogy a pénzt mire költsék (53. szakasz). A parlament legtöbb más hatáskörétől eltérően az e hatáskör alapján hozott törvényeket általában nem lehet megtámadni. A 90. szakasz a vámok és a jövedéki adók feletti kizárólagos hatáskört a Nemzetközösségnek adja.

A 92. szakasz előírja, hogy "a kereskedelem, a kereskedelem és az államok közötti érintkezés teljesen szabad". E kifejezés pontos jelentése jelentős joganyag tárgyát képezi.

A 96. szakasz felhatalmazza a Nemzetközösséget, hogy "a Parlament által megfelelőnek ítélt feltételekkel" pénzt adjon az államoknak. Ezt a hatáskört nem korlátozza az Alkotmány más része, például a 99. szakasz, amely megtiltja, hogy egy államot előnyben részesítsenek egy másik állammal szemben. Csak a 116. szakasz, a vallásszabadság és esetleg más hasonló szabadságjogok vonatkoznak rá. Ezt a hatalmat, amelyet csak arra szántak, hogy használják ("tízéves időszak alatt ... és azt követően, amíg a Parlament másként nem rendelkezik"), a Nemzetközösség az évek során különböző mértékben használta fel az államok együttműködésének ösztönzésére.

A 101. szakasz létrehozza az Államközi Bizottságot, egy olyan szervet, amely már nem létezik, de amelynek jelentős szerepet szántak a szövetségi struktúrában.

Az államok

Az V. fejezet azt mutatja be, hogy mit tehetnek az államok egy szövetségi rendszerben. A 106-108. szakaszok megőrzik az alkotmányt, a parlament hatáskörét és az egyes államok hatályos törvényeit.

A 109. szakasz kimondja, hogy amennyiben egy állami törvény eltér egy szövetségi törvénytől, a szövetségi törvény a törvényes törvény.

A 111. szakasz kimondja, hogy az állam a földjeinek bármely részét átadhatja a Commonwealthnek. Ez már többször megtörtént. Dél-Ausztrália átadta az Északi Területet a Nemzetközösségnek.

A 114. szakasz megakadályozza, hogy bármely állam saját katonai erővel rendelkezzen. Azt is megakadályozza, hogy az állam vagy a Commonwealth egymás vagyonát megadóztassa.

A 116. szakasz a "vallásszabadságot" határozza meg, megakadályozva, hogy a Commonwealth bármilyen vallás beindítására, vallási szertartások előírására, vagy vallás megszüntetésére, illetve a közhivatalok betöltésére irányuló vallási megkülönböztetésre vonatkozó törvényt hozzon.

Új államok

A VI. fejezet lehetővé teszi új államok létrehozását, illetve a Nemzetközösséghez való csatlakozást. A 122. szakasz lehetővé teszi a Parlament számára, hogy rendelkezzen bármely új terület parlamenti képviseletéről. A 123. szakasz kimondja, hogy egy állam határainak megváltoztatásához az adott állam parlamentjének támogatására van szükség, és az adott államban népszavazást kell tartani.

A föderáció óta nem csatlakozott új állam a Nemzetközösséghez.

Egyéb

A VII. fejezet kimondja, hogy a Nemzetközösség kormányának székhelye (ma Canberra) Új-Dél-Walesben van, de legalább száz mérföldre Sydney-től, és hogy a főkormányzó helyetteseket nevezhet ki. A 127. szakasz először azt mondta ki, hogy az aboriginek nem vehetnek részt a Nemzetközösség vagy az államok népszámlálásában. Ezt a szakaszt 1967-ben módosították.

Az Alkotmány módosítása

A VIII. fejezet meghatározza, hogyan lehet az Alkotmányt módosítani. A 128. szakasz kimondja, hogy a változtatásokat népszavazással kell jóváhagyni. A sikeres változtatáshoz szükség van:

• a szövetségi parlament mindkét házában többséggel rendelkezik; és
• a szavazatok többsége egy népszavazáson.
• többség az államok többségében

A főkormányzónak a népszavazási törvényjavaslatot a parlament elfogadása után két és hat hónap között kell a nép elé terjesztenie. Miután az alkotmánymódosító törvényjavaslat mind a parlamenten, mind a népszavazáson átment, a főkormányzótól megkapja a királyi jóváhagyást. Ezáltal válik az új törvénnyé, és az alkotmány szövege megváltozik.

Kivételt képez ez alól az az eset, ha a módosító javaslatot a szövetségi parlament egyik háza elutasítja. Ha a törvényjavaslat átmegy az első házon, de a második ház elutasítja, akkor három hónap elteltével az első ház újra elfogadhatja azt. Ha a törvényjavaslatot a második ház még mindig elutasítja, akkor a főkormányzó dönthet úgy, hogy a törvényjavaslatot továbbra is népszavazásra bocsátja.

Változások

Amint fentebb említettük, az alkotmány megváltoztatásához olyan népszavazásra van szükség, amelyen az "igen" szavazatok országos többséggel, valamint az államok többségében többséggel rendelkeznek.

Negyvennégy alkotmánymódosító javaslatról szavaztak népszavazáson. Nyolcat hagytak jóvá. Az alábbiakban a jóváhagyott módosítások listája következik.

• 1906 - Szenátusi választások - a 13. szakasz módosítása a szenátorok hivatali idejének hosszának és időpontjának megváltoztatása érdekében.
• 1910- Állami adósságok - a 105. szakasz módosítása, hogy a Commonwealth átvehesse az államadósságokat.
• 1928 - Állami adósságok - a 105A szakasz hozzáadása, hogy az 1927-ben a Commonwealth és az államok kormányai között létrejött pénzügyi megállapodás jogszerű legyen.
• 1946- Szociális szolgáltatások- kiegészítette az 51. szakasz (xxiiiA) bekezdéssel, hogy több hatalmat adjon a nemzetközösségi kormánynak a szociális szolgáltatások egy sora felett.
• 1967 - őslakosok - megváltoztatta az 51. szakasz (xxvi) bekezdését, hogy a Nemzetközösség kormányának felhatalmazást adjon arra, hogy az őslakosok számára bármilyen fajhoz tartozó emberekre vonatkozóan törvényt alkosson; hatályon kívül helyezte a 127. szakaszt, amely kimondta, hogy "A Nemzetközösség, vagy egy állam, vagy a Nemzetközösség más része lakosságának számításakor az őslakos őslakosokat nem kell számításba venni".
• 1977
• A szenátusban megüresedett képviselői helyek - az 1975-ös alkotmányos válság politikai következményeinek része; formalizálta az 1975-ben megszakadt egyezményt, amely szerint ha a szenátusban megüresedik egy képviselői hely, az illetékes állami parlamentnek új szenátort kell választania a távozó szenátorral azonos politikai pártból (ha az a párt még létezik).
• Népszavazások - a 128. szakasz módosítása annak érdekében, hogy a területek lakosai is részt vehessenek a népszavazásokon, és beleszámíthassanak az országos összesítésbe.
• A bírák nyugdíjazása - a 72. szakasz úgy változott, hogy a bírák 70 éves korukban nyugdíjba vonuljanak a szövetségi bíróságoktól.

A konvenciók szerepe

Az írott alkotmány és a korona által kiadott szabadalmi levelek mellett a konvenciók is fontos részét képezik az alkotmánynak. Ezek az évek során alakultak ki, és meghatározzák, hogyan működnek a gyakorlatban a különböző alkotmányos mechanizmusok.

A konvenciók erőteljes szerepet játszanak az ausztrál alkotmány működésében, mivel az a felelős kormányzás Westminster-rendszereként jött létre és működik. Néhány fontos egyezmény a következő:

• Az alkotmányban szerepel Ausztrália miniszterelnöke. Ez a pozíció a kabinet vezetőjeként indult. A miniszterelnök a kormányfőnek tekinthető.
• Bár a főkormányzó hatalmát kevés alkotmányos korlátozás korlátozza, a konvenció szerint a főkormányzó a miniszterelnök tanácsa alapján jár el.

Mivel azonban a konvenciókat nem írják le, létezésük és gyakorlatuk vitatható. Az egyezmény tényleges vagy állítólagos megsértése gyakran vezetett politikai vitákhoz. Az egyik szélsőséges eset az 1975-ös ausztrál alkotmányos válság volt, amelyben az egyezmények működése komoly próbatétel elé került. Az ezt követő alkotmányos válság drámai módon oldódott meg, amikor Sir John Kerr főkormányzó menesztette Gough Whitlam munkáspárti miniszterelnököt, és Malcolm Frasert nevezte ki ügyvezető miniszterelnöknek az 1975-ös általános választásokig. Az epizód során állítólag számos egyezményt megszegtek. Ezek közé tartoznak:

• Az az egyezmény, hogy amikor egy adott állam szenátora a hivatali idő alatt megüresedik, az érintett állam kormánya a távozó szenátorral azonos politikai pártból jelöl utódot. Ezt az egyezményt állítólag először az új-dél-walesi Lewis-kormány, majd a queenslandi Bjelke-Petersen-kormány szegte meg, akik a megüresedett munkáspárti helyeket egy független, illetve egy, a Whitlam-kormánnyal szemben álló munkáspárti képviselővel töltötték be.

Megjegyzés: Az egyezményt az 1977-es országos népszavazás után írták bele az alkotmányba. A változás azt jelenti, hogy az új szenátornak ugyanabból a pártból kell érkeznie, mint a réginek. Ez megakadályozta volna Lewis kinevezését, de Bjelke-Petersenét nem. A módosítás azonban azt is kimondja, hogy ha az új szenátor "mielőtt elfoglalná a helyét, megszűnik az adott párt tagja lenni... úgy kell tekinteni, hogy nem így választották vagy nevezték ki". A Bjelke-Petersen által kinevezett Albert Patrick Fieldet még mandátumának elfoglalása előtt kizárták a Munkáspártból, így az új alkotmánymódosítás értelmében nem nevezték volna ki.

• Az az egyezmény, hogy ha a szenátust olyan párt irányítja, amely nem ellenőrzi a képviselőházat, akkor a szenátus nem szavaz a kormány pénzellátása ellen. Ezt a konvenciót állítólag a liberális-országpárti koalíció által irányított szenátus 1975-ben megszegte.

Értelmezés

Az ausztráliai common law hagyományoknak megfelelően az alkotmány értelmezésére és alkalmazására vonatkozó jog nagyrészt az ausztrál legfelsőbb bíróság különböző ügyekben hozott ítéletei révén alakult ki. A Legfelsőbb Bíróság számos alapvető jelentőségű ügyben számos olyan doktrínát dolgozott ki, amelyek az ausztrál alkotmány értelmezésének alapjául szolgálnak. Néhány példa erre:

• A hatalmi ágak szétválasztása - A három különálló fejezet, amely a három kormányzati ággal foglalkozik, a hatalmi ágak szétválasztását jelenti, amely hasonló az Egyesült Államokéhoz, de szokatlan a Westminster-rendszerben működő kormány számára. Így például a törvényhozás nem határozhatja meg előre egy bírósági ügy jogi kimenetelét, illetve nem változtathatja meg annak irányát vagy kimenetelét.
• Hatáskörök megosztása - A kormányzati hatáskörök megoszlanak a Nemzetközösség és az államok kormányai között, bizonyos hatáskörök kizárólag a Nemzetközösséget illetik meg, másokat párhuzamosan gyakorolnak, a többi pedig kizárólag az államoké.
• Kormányközi mentességek - Bár a mérnökök ügye szerint az állam és a Commonwealth kormányai között nincs általános mentesség egymás törvényei alól, a Commonwealth nem hozhat olyan adótörvényeket, amelyek megkülönböztetést tesznek az államok vagy az államok részei között (51. szakasz (ii)), és nem hozhat olyan törvényeket, amelyek megkülönböztetik az államokat, vagy amelyek megakadályozzák, hogy egy állam továbbra is államként létezzen és működjön (Melbourne Corporation kontra Commonwealth).

A Legfelsőbb Bíróság elé kerülő alkotmányjogi ügyek túlnyomó többsége a minősítéssel foglalkozik: az új törvények az alkotmány által a Nemzetközösség kormányának biztosított hatalom részét képezik-e.

Kritika

A jogok védelme

Az ausztrál alkotmány nem tartalmazza a Bill of Rights-ot. Az 1898-as alkotmányozó gyűlésen néhányan az Egyesült Államok alkotmányához hasonló Bill of Rights-ot akartak, de a többség úgy érezte, hogy a brit alattvalók hagyományos jogai és szabadságai elegendőek. Ezeket az alkotmány által létrehozott parlamenti rendszer és független igazságszolgáltatás védte volna. Ennek eredményeképpen az ausztrál alkotmányt gyakran bírálták azért, mert nem védi a jogokat és szabadságokat.

Néhány jogot is bevontak:

• Az esküdtszéki tárgyaláshoz való jog - A 80. szakasz megteremti az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogot a nemzetközösségi jog elleni bűncselekmények esetében. Ennek a jognak azonban komoly korlátai vannak, mivel a Commonwealth szabadon dönthet úgy, hogy bármely bűncselekményt - függetlenül attól, hogy milyen súlyos a büntetés - a vádiratban foglaltaktól eltérő módon is tárgyalhatóvá tesz. Ahogy Higgins bíró az R. v. Archdall & Roskruge; Ex parte Carrigan and Brown (1928) 41 CLR 128. sz. ügyben mondta: "ha van vádirat, akkor esküdtszéknek is kell lennie, de semmi sem kényszeríti a vádirat szerinti eljárást". A gyakorlatban azonban nem merült fel komolyabb probléma e kiskapuval való visszaélés kapcsán.
• A méltányos kártérítéshez való jog - Az 51. bekezdés (xxxi) bekezdése jogot teremt a Commonwealth által elvett eszközökért járó méltányos kártérítéshez.
• A vallásszabadsághoz való jog - A 116. szakasz korlátozott vallásszabadsághoz való jogot teremt. Megakadályozza, hogy a Commonwealth (de nem az államok) "bármilyen vallás létrehozására, vallási szertartások előírására vagy bármely vallás szabad gyakorlásának megtiltására irányuló törvényt hozzon". Ez a szakasz az amerikai alkotmány első kiegészítésén alapul, de gyengébben működik. Mivel az államok megtartanak minden olyan hatáskört, amellyel a föderáció előtt gyarmatként rendelkeztek, kivéve azokat, amelyeket kifejezetten a Nemzetközösségnek adtak, ez a szakasz nem érinti az államok vallási törvényhozási hatáskörét, és a Legfelsőbb Bíróság értelmezésével összhangban a vallásra vonatkozó szövetségi törvényhozást sem korlátozná, hacsak nem egy hivatalos ausztrál vallás létrehozásáról van szó.
• Az államon kívüli lakosokkal szembeni diszkriminációtól való mentességhez való jog - A 117. szakasz megállítja a fogyatékosságot vagy a diszkriminációt egy államban egy másik állam lakosával szemben. Ezt tágan értelmezik (Street kontra Queensland Bar Association), de nem tiltja meg az államoknak, hogy lakóhelyi követelményeket írjanak elő, amennyiben az állam autonómiája és az állampolgárai iránti felelőssége ezt megköveteli.

1992-ben és 1994-ben az ausztrál legfelsőbb bíróság egy sor ügyben, köztük az Australian Capital Television és a Theophanous ügyben, megállapította, hogy az alkotmány "hallgatólagos" jogot biztosít a politikai kommunikáció szabadságára. Ezt az Alkotmány által létrehozott demokratikus rendszer szükséges részének tekintették. Ennek a "hallgatólagos jognak" az alkalmazását azonban a későbbi ügyekben, például a Lange kontra ABC ügyben korlátozták. Ez semmiképpen sem egyenértékű a szólásszabadsággal, és csak az egyéneket védi a kormánytól, amely megpróbálja korlátozni politikai kommunikációjukat: más egyénekkel szemben nem nyújt védelmet.

2007-ben az ausztrál legfelsőbb bíróság a Roach kontra választási biztos ügyben kimondta, hogy az alkotmány 7. és 24. szakasza - azáltal, hogy előírja, hogy a képviselőház és a szenátus tagjait "közvetlenül a nép választja" - korlátozott választójogot teremt. Ez azt jelenti, hogy elvileg általános választójog van, és korlátozta a szövetségi parlament jogalkotási hatáskörét ennek megváltoztatására. Az ügyben elutasították azt a törvénymódosítást, amely arra irányult, hogy minden fogvatartott ne szavazhasson (szemben a módosítás előtti, hároméves vagy annál hosszabb büntetést töltő fogvatartottakkal), mivel az sértette ezt a jogot.

Más kísérletek, amelyek a Legfelsőbb Bíróság ügyeiben más "hallgatólagos jogokat" kerestek, nem jártak sikerrel.

Preambulum

Míg az Ausztrál Nemzetközösség alkotmányáról szóló 1900. évi törvényt egy pro forma preambulum vezeti be, maga az ausztrál alkotmány nem tartalmaz preambulumot. Voltak olyan kérések, hogy az alkotmány szellemének és törekvéseinek kifejezése érdekében adjanak hozzá egy preambulumot. Ez azonban heves ellenállásba ütközött, általában a preambulum tartalmára, valamint e szöveg lehetséges jogi következményeire hivatkozva. 1999-ben egy javasolt preambulumot, amelyet John Howard, az akkori miniszterelnök írt, a köztársasági népszavazással egy időben tartott népszavazáson elutasítottak. Az "igen" szavazat (a preambulum beillesztése mellett) a hat állam egyikében sem ért el többséget.

Köztársasági javaslatok

Sokan akarták, hogy Ausztrália köztársasággá váljon. 1999. november 6-án az ausztrálok nem támogatták azt a törvényt, amely a királynő eltávolítását és a főkormányzó elnökkel való felváltását célozta. Az elnököt a nemzetközösségi parlament tagjainak kétharmados többségével kellett volna kinevezni. A közvélemény-kutatási eredmények szerint az ausztrálok többsége támogatja a köztársaság valamilyen formáját. Sok választópolgár, aki az 1999-es népszavazás ellen szavazott, azt szerette volna, hogy az elnök személyére is szavazhasson. Az 1999-es népszavazást követő kutatásokban és közvélemény-kutatásokban az emberek azt mondták, hogy egy kinevezett elnök nem tudna a parlamenttől függetlenül cselekedni. Azzal, hogy az elnök kinevezhető, ahelyett, hogy a nép választaná meg az elnököt, sokan úgy érezték, hogy a Parlament túl nagy hatalmat kap, és ezt a hatalmat nem ellenőrzik vagy nem tartják egyensúlyban. Úgy tűnik, egyre nagyobb a támogatottsága annak, hogy a közeljövőben újabb népszavazást tartsanak, és lehet, hogy újabb népszavazást tartanak. Kevin Rudd volt miniszterelnök szerint a jelenlegi helyzet "már nem tükrözi sem az ausztrál nemzetet megalapozó demokratikus alapelveket, sem annak sokszínűségét". Egy független, választott elnökről szóló népszavazáson gondolkodott. Úgy folytatta, hogy "a következő egy évben "felgyorsított nyilvános vita" lesz a monarchia kérdéséről".

Megemlékezés

Az Alkotmány napját július 9-én ünnepeljük, az Alkotmány 1900-as törvénybe iktatásának napján. A dátum nem munkaszüneti nap. Az alkotmány napját először 2000. július 9-én tartották az alkotmány századik évfordulója alkalmából, a föderáció centenáriumának részeként. Az ünnepségek nem voltak nagyszabásúak, és 2001 után nem is tartották meg széles körben. Az Alkotmány Napját 2007-ben élesztették újjá, és az eredeti alkotmányos dokumentumokat őrző Ausztrál Nemzeti Levéltár, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Minisztérium közösen szervezi.

Kapcsolódó oldalak

• Alkotmányosság