Az árupiacok

Történelem

A modern árupiacok a mezőgazdasági termékek kereskedelmében gyökereznek. Míg a búzával és a kukoricával, a szarvasmarhával és a sertésekkel a 19. században az Egyesült Államokban széles körben kereskedtek szabványos eszközökkel, addig más alapvető élelmiszerek, például a szójabab csak nemrégiben kerültek be a legtöbb piacra. Ahhoz, hogy egy árupiac létrejöjjön, nagyon széles körű konszenzusnak kell lennie a termék azon variációiról, amelyek elfogadhatóvá teszik azt egyik vagy másik célra.

Az árupiacok fejlődésének gazdasági hatását nehéz túlbecsülni. A 19. század folyamán "a tőzsdék a szállítás, a raktározás és a finanszírozás fejlesztésének hatékony szószólóivá és megújítóivá váltak, ami megnyitotta az utat az államközi és nemzetközi kereskedelem bővülése előtt".

Az árupiacok korai története

Történelmileg, a juhok vagy kecskék ősi sumér használatától kezdve, vagy más népeknél, akik sertéseket, ritka kagylókat vagy más tárgyakat használtak árupénzként, az emberek keresték a módját annak, hogy szabványosítsák és kereskedelmi szerződésekkel szabványosítsák az ilyen tárgyak szállítását, hogy a kereskedelem maga zökkenőmentesebb és kiszámíthatóbb legyen.

Az árupénz és az árupiacok nyers, korai formája feltehetően Sumérból származik, ahol a kereskedelemben apró, bárány- vagy kecske alakú, égetett agyagból készült zsetonokat használtak. A meghatározott számú ilyen zsetonnal lezárt agyagedényekben, amelyeken kívülről ez a szám volt felírva, ígéretet jelentettek arra, hogy az adott számú zsetont átadják. Ezáltal ezek az értékjegyek egyfajta árupénznek számítottak - többnek, mint egy "I.O.U.", de kevesebbnek, mint egy nemzetállam vagy bank garanciája. Ugyanakkor ismert volt az is, hogy a szállítás időpontjára és dátumára vonatkozó ígéreteket is tartalmaztak - ez tette őket a modern határidős szerződésekhez hasonlóvá. A részletektől függetlenül a benne lévő zsetonok számát csak az edény megrázásával vagy összetörésével lehetett ellenőrizni, ekkor a kívülre írt szám vagy feltételek kétségessé váltak. Végül a zsetonok eltűntek, de a szerződések lapos táblákon maradtak. Ez volt az első áruforgalmi számviteli rendszer.

Az élőlények árucikk státusza azonban mindig kétséges - nehéz volt igazolni a juhok vagy kecskék egészségét vagy létét. Nem voltak ismeretlenek a beszolgáltatás elmaradására vonatkozó kifogások, és vannak fennmaradt sumér levelek, amelyek beteg kecskékről, már megkopasztott juhokról stb. panaszkodnak.

Ha az eladó jó hírneve jó volt, az egyes "támogatók" vagy "bankárok" dönthettek úgy, hogy vállalják a kereskedés "elszámolásának" kockázatát. Az a megfigyelés, hogy a piaci szereplők között mindig bizalomra van szükség, később a hitelpénzhez vezetett. A viszonylag modern időkig azonban a kommunikáció és a hitel primitív volt.

A klasszikus civilizációk bonyolult globális piacokat építettek ki, ahol az aranyat vagy ezüstöt fűszerekre, szövetekre, fára és fegyverekre cserélték, amelyek legtöbbje minőségi és időszerűségi szabványokkal rendelkezett. Figyelembe véve az éghajlati, kalózkodással, lopással és a kereskedelmi útvonalak mentén fekvő királyságok uralkodói által a katonai hatalommal való visszaéléssel járó számos veszélyt, e civilizációk számára kiemelt fontosságú volt a piacok nyitva tartása és az e szűkös árucikkekkel való kereskedelem. A hírnév és az elszámolás központi kérdéssé vált, és azok az államok, amelyek ezeket a leghatékonyabban tudták kezelni, nagyon erős birodalmakká váltak, amelyekben sok nép bízott a kereskedelem és a kereskedelem irányításában és közvetítésében.

Határidős szerződések

Az áru- és határidős szerződések az úgynevezett "Forward" szerződéseken alapulnak. Korábban ezeket a "határidős" szerződéseket (a most történő vásárlásra, fizetésre és későbbi szállításra vonatkozó megállapodásokat) arra használták, hogy a termékeket a termelőtől a fogyasztóhoz juttassák. Ezek jellemzően csak élelmiszerekre és mezőgazdasági termékekre vonatkoztak. A határidős szerződések fejlődtek és szabványosították azt, amit ma határidős szerződésként ismerünk. Bár ma már összetettebb, a korai "Forward" szerződéseket például rizsre használták a XVII. századi Japánban. A modern "forward" vagy határidős szerződések az 1840-es években, a vasút megjelenésével kezdődtek Chicagóban. Chicago központi elhelyezkedése miatt a középnyugati farmerek és termelők, valamint a keleti parti fogyasztói központok közötti csomóponttá vált.

Fedezeti ügyletek

A "fedezeti ügylet", amely a mezőgazdasági szövetkezetek gyakori (és néha kötelező) gyakorlata, a rossz termés ellen biztosítást nyújt ugyanarra az árucikkre vonatkozó határidős szerződések vásárlásával. Ha a szövetkezet az időjárás vagy a rovarok miatt jelentősen kevesebbet tud eladni a terményéből, akkor ezt a veszteséget a piacokon elért nyereséggel pótolja, mivel a termény teljes kínálata mindenütt kevesebb, ahol ugyanezek a körülmények miatt a terményt elszenvedték.

Egész fejlődő országok különösen sebezhetőek lehetnek, és még a valutájuk is hajlamos az adott árucikkek árához kötődni, amíg nem sikerül teljesen fejlett országgá válniuk. Például Kuba névlegesen fiat pénzét a cukor árához lehet kötni, mivel a cukorért fizető kemény valuta hiánya azt jelenti, hogy Kubában kevesebb külföldi áru jut egy pesóra. Valójában Kubának fedezetre van szüksége a cukorárak esése ellen, ha stabil életminőséget akar fenntartani polgárai számára.

Szállítási és állapotgaranciák

Ezenkívül a szállítási napot, az elszámolás módját és a szállítási helyet is meg kell adni. Általában a kereskedésnek a szállítási nap előtt két (vagy több) munkanappal kell befejeződnie, hogy a szállítmány útvonala (ami szójabab esetében 30 000 kilogramm vagy 1 102 bushel) véglegesíthető legyen hajón vagy vasúton, és a fizetés kiegyenlíthető legyen, amikor a szerződés bármelyik szállítási pontra megérkezik.

Szabványosítás

Az amerikai szójabab határidős termények például akkor minősülnek standard minőségűnek, ha "az USA-ban termelt, Indiana, Ohio és Michigan államból származó GMO vagy GMO és nem GMO 2. számú sárga szójabab keveréke". (nem szűrt, silóban tárolt)", és szállítható minőségűek, ha "GMO vagy GMO és nem GMO 2. számú, Iowa, Illinois és Wisconsin államokból származó, az USA-ban termelt GMO és nem GMO 2. számú, sárga szójabab keveréke (nem szűrt, silóban tárolt)". Figyeljük meg az államok közötti különbséget, és azt, hogy egyértelműen meg kell említeni a "GMO" ("Genetically Modified Organism") státuszukat, ami a legtöbb "bio" élelmiszer-vásárló számára elfogadhatatlanná teszi őket.

Hasonló előírások vonatkoznak a narancslére, kakaóra, cukorra, búzára, kukoricára, árpára, sertéshúsra, tejre, takarmányra, gyümölcsre, zöldségre, egyéb gabonafélékre, egyéb babra, szénára, egyéb haszonállatokra, húsra, baromfira, tojásra vagy bármely más olyan árura, amellyel ilyen módon kereskednek.

A felcserélhető szállítmány vagy a garantált szállítás fogalma bizonyos mértékig mindig fikció. Az árucikkek kereskedelme olyan, mint bármely más fizikai termék vagy szolgáltatás kereskedelme. Maga az árutermék-szerződés semmilyen varázslattal nem teszi teljesen egységessé a termék "egységeit", és nem juttatja el azt biztonságosan és időben a szállítási pontra.

Az árupiacok szabályozása

A gyapot, az elektromos áram kilowattórája, a fűrészáru, a távolsági percek, a művészek művei után járó jogdíjak, valamint más termékek és szolgáltatások kereskedelme különböző nagyságrendű és sikerű piacokon zajlott. Az egyik kérdés, amely komoly nehézséget jelent az ilyen eszközök létrehozóinak, a vásárlót terhelő felelősség:

Hacsak a termék vagy szolgáltatás nem garantálható vagy biztosítható, hogy mentes a felelősségtől az alapján, hogy honnan származik és hogyan került a piacra, például a kilowattnak a szénerőművekből származó szmoghalálra vonatkozó jogos állításoktól mentesen kell a piacra kerülnie, a fának mentesnek kell lennie a védett erdőkből származó állításoktól, a jogdíjfizetéseknek mentesnek kell lenniük a plágiumra vagy kalózkodásra vonatkozó állításoktól, az eladók számára lehetetlenné válik az egységes szállítás garantálása.

Általában a kormányoknak közös szabályozási vagy biztosítási szabványt és bizonyos mértékű felelősségmentességet, vagy legalábbis a biztosítók támogatását kell biztosítaniuk, mielőtt egy árupiac megkezdheti a kereskedést. Ez komoly viták forrása például az energiapiacon, ahol a különböző energiatermelési módok kívánatos volta drasztikusan eltérő. Egyes piacokon, például a kanadai Torontóban, felmérések szerint a fogyasztók 10-15%-kal többet fizetnének olyan energiáért, amely nem szénből vagy nukleáris energiából, hanem szigorúan megújuló forrásokból, például szélből származik.

Szerződések, feltételek és származtatott termékek sokasága

Ha azonban két vagy több kockázati vagy minőségi szabvány létezik, mint például a villamos energia vagy a szójabab esetében, akkor viszonylag könnyen létrehozható két különböző szerződés, amelyekkel külön-külön lehet kereskedni a kívánatosabb és a kevésbé kívánatos szállítandó termékkel. Ha a fogyasztói elfogadottsági és felelősségi problémákat meg lehet oldani, a termék felcserélhetővé tehető, és megkezdődhet az ilyen egységekkel való kereskedelem.

Mivel az ipari és fogyasztói piacok részletes problémái nagyon eltérőek, a szerződések is nagyon eltérőek, és a "besorolások" országonként jelentősen eltérnek. A szerződési egységek, feltételek és határidős szerződések sokasága alakult ki, amelyek a pénzügyi eszközök rendkívül kifinomult skáláját alkotják.

Ezek több mint egy adott árutípus egységeinek egy az egyben történő ábrázolása, és többet jelentenek, mint egyszerű határidős szerződések a jövőbeli szállításokról. Ezek számos célt szolgálnak az egyszerű szerencsejátékoktól az árbiztosításig.

A határidős ügyletek alapját már nem csak árucikkek képezik.

Olaj és fiat

Az élelmiszer- és nemesfémpiacokon létrehozott infrastruktúrára, hitel- és elszámolási hálózatokra építve számos ilyen piac drasztikusan elszaporodott a 20. század végén. Az olaj volt az első ilyen széles körben forgalmazott energiaforma, és az olajpiacok ingadozásai különösen nagy politikai érdeklődésre tartanak számot.

Egyes árupiaci spekulációk közvetlenül kapcsolódnak bizonyos államok stabilitásához, például az Öböl-háború idején az iraki Szaddám Huszein rezsimjének fennmaradására irányuló spekuláció. Hasonló politikai stabilitási aggályok időről időre befolyásolták az olajárakat. Egyesek szerint ez nem is annyira árupiac, hanem inkább merényletpiac, amely Szaddám vagy más vezetők túlélésére (vagy nem túlélésére) spekulál, akiknek személyes döntései katonai akciók révén ingadozhat az olajkínálat.

Az olajpiac azonban kivételt képez. A legtöbb piac nem kötődik ennyire a változékony régiók politikájához - még a földgáz is általában stabilabb, mivel nem kereskednek vele olyan nagy mennyiségben tartályhajókkal az óceánokon keresztül.

Árupiacok és protekcionizmus

A fejlődő országok (demokratikusak vagy sem) arra kényszerültek, hogy megkeményítsék valutájukat, elfogadják az IMF szabályait, csatlakozzanak a WTO-hoz, és alávessék magukat egy olyan széles körű reformrendszernek, amely az elszigeteltség elleni "fedezetet" jelenti. Kína WTO-ba való belépése a valóban elszigetelt nemzetek végét jelentette, amelyek teljes mértékben maguk irányítják saját valutájukat és ügyeiket. A stabil valuta és a kereskedelmi viták kiszámítható elszámolásának és szabályokon alapuló kezelésének szükségessége globális kereskedelmi hegemóniához vezetett - sok nemzet globális szinten "fedezi" magát egymás várható "protekcionizmusa" ellen, ha nem csatlakoznak a WTO-hoz.

Vannak azonban arra utaló jelek, hogy ez a rendszer korántsem tökéletes. A kanadai puhafa fűrészáru (a NAFTA-n belül) és a külföldi acél (kivéve a NAFTA-partner Kanadát és Mexikót) ellen 2002-ben hozott amerikai kereskedelmi szankciók jelezték a politika eltolódását egy szigorúbb rendszer felé, amelyet talán inkább politikai aggályok - munkahelyek, iparpolitika, sőt fenntartható erdőgazdálkodás és fakitermelési gyakorlat - vezéreltek.

Nem hagyományos áruk

A természet árutermelései

Az árutermelői gondolkodás közvetlenebb újjáéledésen megy keresztül, köszönhetően a "természeti tőke" elméletének, amelynek termékei egyes közgazdászok szerint az egyetlen valódi árucikkek - a levegő, a víz és az általunk elfogyasztott kalória többnyire felcserélhető, ha nem szennyezett vagy beteg. Az, hogy ezeket a dolgokat nem születési jogként, hanem forgalomképes áruként kívánjuk-e kezelni, számos nemzetnél komoly viták forrása volt.

A környezetgazdaságtan legtöbb típusa elkerülhetetlennek tartja a mérésükre való áttérést, azzal érvelve, hogy a politikai gazdaságtan újragondolása, amely elsősorban ezen alapvető javak áramlását veszi figyelembe, segít elkerülni bármilyen katonai eszköz alkalmazását, kivéve magának a "természeti tőkének" a védelmét, és a hitelképességet szigorúbban a biológiai sokféleség megőrzése iránti elkötelezettségre alapozza, összehangolja az ökorégiók, a társadalmak és az egyének hosszú távú érdekeit. Viszonylag konzervatív fenntartható fejlődési rendszereket keresnek, amelyek alkalmasak lennének a jólét hosszú időszakokra, jellemzően "hét generációra" kiterjedő mérésére, összhangban az indián gondolkodással.

Időjárás kereskedés

Ez azonban nem az egyetlen módja annak, ahogyan az árutermelői gondolkodás kölcsönhatásba lép az ökológusok gondolkodásával. A fedezeti ügyletek a természeti körülmények által okozott károk következményei elől való menekülés egyik módjaként kezdődtek. Mára nemcsak a garanciák egymásra épülő rendszerévé érett, hanem az időjárás által okozott tényleges károkkal való közvetett kereskedés rendszerévé is, az "időjárási származékos ügyletek" segítségével. Ez egy bizonyos összegért cserébe mentesíti a vevőt a következő típusú aggodalmak alól:

" Károsítja-e a fagy a brazil kávétermesztést? Lesz-e aszály az amerikai kukoricaövezetben? Mennyi az esélye annak, hogy hideg tél lesz, ami feljebb hajtja a földgáz árát, és pusztítást okoz a floridai narancstermő területeken? Mi a helyzet az El Niñóval?"

Kibocsátáskereskedelem

Az időjárással való kereskedés csak egy példa a "negatív árucikkekre", amelyek egységei inkább kárt, mint hasznot jelentenek.

"A gazdaság az ökológia háromötöde" - állítja Mike Nickerson, a sok gazdasági teoretikus egyike, aki szerint a természet termelő és hulladékkezelési szolgáltatásai rosszul vannak figyelembe véve. A természet hulladékkezelési kapacitásának igazságos elosztásának egyik módja a "cap and trade" piaci struktúra, amelyet az Egyesült Államokban a mérgező anyagok, pl. a SO2 kibocsátási jogainak kereskedelmére használnak. Ez tulajdonképpen egy "negatív árucikk", egy jog arra, hogy eldobjunk valamit.

Ezen a piacon a légkör szennyezőanyag-felvevő képességét mérik, egységekre osztják, és a különböző piaci szereplők között kereskednek vele. Azoknak, akik több SO2-t bocsátanak ki, fizetniük kell azoknak, akik kevesebbet bocsátanak ki. Az ilyen rendszerek kritikusai azzal érvelnek, hogy az engedély nélküli vagy szabályozatlan kibocsátások továbbra is előfordulnak, és hogy a "nagykorúsági" rendszerek gyakran lehetővé teszik a nagy szennyezők, például az állami kormányok saját szervei vagy szegényebb országok számára, hogy növeljék a kibocsátást és munkahelyeket vegyenek el, miközben az SO2-kibocsátás továbbra is átrepül a határon és halált okoz.

A gyakorlatban a politikai nyomás legyőzte a legtöbb ilyen aggályt, és kérdéses, hogy ez a kapacitás az Egyesült Államok befolyásától függ-e: a Kiotói Jegyzőkönyv az Egyesült Államok támogatása nélkül hozott létre hasonló piacot az üvegházhatású gázok globális kibocsátására.

Közösség mint áru?

Ez rávilágít a globális nyersanyagpiacok egyik fő problémájára, legyen az pozitív vagy negatív jellegű. A közösségnek valahogyan el kell hinnie, hogy az árualap valós, érvényesíthető és megéri fizetni érte.

A globalizációellenes mozgalom igen jelentős része ellenzi a valuta, a nemzeti szuverenitás és a hagyományos kultúrák áruvá tételét. Az adósság visszafizetésének képessége, mint a Nemzetközi Fizetések Bankja által lehorgonyzott jelenlegi globális hitelpénzrendszerben, szerintük nem felel meg az emberi jólét mérhető előnyeinek világszerte. Olyan igazságosabb módot keresnek a társadalmak számára a globális piacokon való versenyre, amely nem követeli meg a természeti tőke természeti erőforrásokra való átváltását, sem pedig azt, hogy az emberi tőke a fejlett országokba költözzön, hogy munkát találjon.

A zöld közgazdászok egyes gazdasági rendszerei az "aranyszabályt" a "biológiai sokféleség szabványával" váltanák fel. Meg kell vizsgálni, hogy az ilyen terveknek van-e más hasznuk, mint hogy politikai eszközökkel felhívják a figyelmet arra, hogy maga a kapitalizmus hogyan lép kölcsönhatásba az élettel.

Az emberi élet árucikk?

Míg a klasszikus, a neoklasszikus és a marxista közgazdasági megközelítések általában eltérően kezelik a munkát, a természetet erőforrásként kezelik.

A zöld közgazdászok és a konzervatívabb környezetgazdászok azzal érvelnek, hogy a globális piacok nemcsak a természeti ökológiákat, hanem az egyes emberek életét is árucikként kezelik. Jó példa erre a Global Commons Institute által idézett IPCC számításai, amelyek szerint az emberi élet értéke a fejlett világban "15x magasabb", mint a fejlődő világban, kizárólag az éghajlatváltozás megelőzéséért való fizetőképesség alapján.

A szabadidő árucikk?

Ezt az eredményt elfogadva egyesek azzal érvelnek, hogy mindkettőre árat szabni a legésszerűbb módja annak, hogy optimalizáljuk és növeljük ezt az értéket más árukhoz vagy szolgáltatásokhoz képest. Ez vezetett a jólét mérésére irányuló erőfeszítésekhez, az "élet kereskedelmi értékének" meghatározásához, valamint a természetes kapitalizmus elméletéhez - a zöld és a neoklasszikus megközelítések fúziójához -, amelyek kiszámíthatóan az energia- és anyaghatékonyságra összpontosítanak, vagyis arra, hogy sokkal kevesebbet használjanak fel egy adott árucikkből, hogy ennek eredményeként ugyanazt a szolgáltatási eredményt érjék el.

Amartya Sen indiai közgazdász, aki ezt a gondolkodást magára az emberi szabadságra alkalmazta, 1999-ben megjelent "A fejlődés mint szabadság" című könyvében úgy érvelt, hogy az emberi szabadidő az egyetlen valódi szolgáltatás, és hogy a fenntartható fejlődést leginkább az emberi idő felszabadításaként lehet meghatározni. Sen 1999-ben elnyerte a Bank of Sweden Alfred Nobel emlékére alapított gazdaságtudományi díját (amelyet néha tévesen "közgazdasági Nobel-díjnak" neveznek), és könyvét a Világbankban tartott meghívott előadásaira alapozta.

Kapcsolódó oldalak

• Valutapiac
• Tőzsde