Gaius Julius Caesar

Korai életút

Julius Caesar i. e. 100 júliusában született Itáliában. A pontos dátum nem ismert.

Tizenhat évesen már családfő volt, és hamarosan veszélybe került, amikor Lucius Cornelius Sulla római diktátor lett.

Sulla nekilátott, hogy megtisztítsa Rómát ellenségeitől. Százakat ölt meg vagy száműzött, és Caesar is rajta volt a listán. Anyja családja az életéért könyörgött; Sulla vonakodva engedett, de megfosztotta Caesart az örökségétől. Ettől kezdve a pénzhiány volt életének egyik fő problémája. Caesar belépett a hadseregbe, és elhagyta Rómát.

Az Égei-tengeren átkelve Caesart kalózok elrabolták és fogva tartották. Fogsága alatt végig megőrizte felsőbbrendűségi magatartását. Amikor a kalózok húsz talentum ezüst váltságdíjat akartak követelni, ő ragaszkodott hozzá, hogy ötvenet kérjenek.^p39 Miután a váltságdíjat kifizették, Caesar flottát indított, üldözőbe vette és elfogta a kalózokat, majd bebörtönözte őket. Saját hatáskörben feszíttette őket keresztre, ahogy azt fogságában megígérte - ezt az ígéretet a kalózok tréfának vették. Az engedékenység jeleként először elvágatta a torkukat. Hamarosan visszahívták katonai akcióba.

Útközben felfelé

Rómába visszatérve katonai tribunussá választották, ami a politikai karrier első lépése volt. Kr. e. 69-ben quaestornak választották. Felesége, Cornelia még abban az évben meghalt. Temetése után Caesar Hispániába utazott, hogy quaestori tisztségét betöltse.^p100 Amikor i. e. 67-ben visszatért, feleségül vette Pompeiát (Sulla unokáját), akitől később elvált. Kr. e. 63-ban jelöltette magát a Pontifex Maximus, azaz a római államvallás főpapjának tisztségére. Két nagyhatalmú szenátor ellen indult; minden oldal megvesztegetéssel vádolta. Caesar kényelmesen nyert, annak ellenére, hogy ellenfelei nagyobb tapasztalattal és tekintéllyel rendelkeztek.

Prétorsága után Caesart kinevezték a római Hispánia kormányzására, de még mindig jelentős adósságai voltak, és ki kellett fizetnie hitelezőit. Marcus Licinius Crassushoz, Róma egyik leggazdagabb emberéhez fordult. Politikai támogatásáért cserébe Crassus kifizette Caesar egyes adósságait, másokért pedig kezesként vállalt garanciát. Caesar még azelőtt távozott a tartományába, hogy praetorsága véget ért volna. Hispániában meghódított két helyi törzset, csapatai imperátorként üdvözölték, és nagy megbecsüléssel fejezte be kormányzói tevékenységét. Bár Rómában "diadalt" kellett volna aratnia, ő is indulni akart a konzuli tisztségért, a köztársaság legmagasabb magisztrátusi tisztségéért. A diadal és a konzuli tisztség közötti választás előtt Caesar a konzuli tisztséget választotta. Megválasztása után Kr. e. 59-ben konzul volt.

Az első triumvirátus

Caesar Gnaeus Pompeius Magnusszal (Nagy Pompeius) és Marcus Licinius Crassusszal együtt vette át a hatalmat. Ez a három férfi uralkodott Rómában, és Triumvirátusnak nevezték őket.

Caesar volt a közvetítő Crassus és Pompeius között. Évek óta harcban álltak egymással, de Caesar megpróbálta kibékíteni őket. Hármójuk között elég pénzzel és politikai befolyással rendelkeztek ahhoz, hogy a közügyeket irányítsák. Ezt az első triumvirátus (három férfi uralma) néven ismert informális szövetséget Pompeiusnak Caesar lányával, Júliával kötött házassága betonozta be. Caesar is újra férjhez ment, ezúttal Calpurnia-hoz, aki egy másik befolyásos szenátor lánya volt.

Caesar törvényjavaslatot terjesztett elő a közbirtokosságoknak a szegények között történő újraelosztásáról, amelyet Pompeius - szükség esetén fegyveres erővel - és Crassus támogatott, a triumvirátust nyilvánossá téve. Pompeius megtöltötte a várost katonákkal, és a triumvirátus ellenfelei megijedtek.

Caesar gall háborúja

Társai beleegyezésével Caesar Gallia (Gallia) helytartója lett. Gallia a mai Észak-Itália, Svájc és Franciaország területét jelenti.

Caesar a római légiók parancsnoka volt a gall háború idején. A háborút Róma gall ügyfelei oldalán vívták a germánok ellen, akik Galliát akarták megszállni. A háború célja az is volt, hogy Róma kiterjessze uralmát Gallia felett. Caesar Gallia meghódításával Róma területe az Északi-tengerig terjedt. Kr. e. 55-ben ő hajtotta végre az első római inváziót Britannia ellen. Caesar erről a nyolc évig tartó háborúról De Bello Gallico ("A gall háborúkról") című könyvében írt. Ez a latin nyelven írt könyv fontos történelmi beszámoló.

Ezek az eredmények nagy katonai hatalmat szereztek neki, és azzal fenyegették, hogy háttérbe szorítja Pompeius-t. A hatalmi egyensúlyt Crassus Kr. e. 53-ban bekövetkezett halála tovább borította.

Caesar polgárháborúja

Kr. e. 50-ben a Pompeius vezette szenátus utasította Caesart, hogy oszlassa fel a hadseregét, és térjen vissza Rómába, mert kormányzói megbízatása lejárt. Caesar úgy gondolta, hogy büntetőeljárást indítanak ellene, ha a magisztrátus által élvezett mentelmi jog nélkül lép be Rómába. Pompeius engedetlenséggel és árulással vádolta Caesart.

A Rubicon átlépése

Caesar és hadserege Kr. e. 49-ben közeledett Róma felé, és átkelt a Rubiconon, egy sekély folyón Északkelet-Itáliában. Ez volt az a pont, amelyen túl egyetlen hadsereg sem mehetett. A folyó jelölte a határt északon Ciszalpin-Gallia, délen pedig Itália között. A Rubicon átlépése polgárháborút okozott. Pompeius, a törvényes konzul és barátai elmenekültek Rómából, amikor Caesar serege közeledett.

Pompeiusnak sikerült megszöknie, mielőtt Caesar elfoghatta volna. Caesar úgy döntött, hogy Spanyolország felé veszi az irányt, Itáliát pedig Marcus Antonius ellenőrzése alatt hagyja. Caesar elképesztő, 27 napos meneteléssel jutott el Spanyolországba, ahol legyőzte Pompeius hadnagyait. Ezután visszatért keletre, hogy kihívja Pompeius-t Görögországban. Ott, Kr. e. 48 júliusában, Dyrrhachiumnál Caesar épphogy elkerülte a katasztrofális vereséget. Ezután még ugyanabban az évben döntő vereséget mért Pompeiusra a pharsalusi csatában.

Végre diktátor

Rómában Caesart nevezték ki diktátornak, és Marcus Antonius volt a lovasmestere (második embere). Caesar elnökölt saját maga második konzuli tisztségére, majd tizenegy nap után lemondott erről a diktátori tisztségről.

Kr. e. 48 végén ismét diktátorrá nevezték ki, egyéves időtartamra. Caesar ezután Egyiptomba üldözte Pompeius-t, ahol Pompeius-t hamarosan meggyilkolták. Caesar ezután belekeveredett az egyiptomi polgárháborúba, amely a gyermek fáraó és nővére, felesége és társuralkodó királynője, Kleopátra között zajlott. Talán a fáraó Pompeius meggyilkolásában játszott szerepe miatt Caesar Kleopátra pártjára állt. A beszámolók szerint sírt Pompeius fejének láttán, amelyet a fáraó ajándékba ajánlott neki. Mindenesetre Caesar i. e. 47-ben legyőzte a fáraó seregeit, és Kleopátrát tette meg uralkodónak.

Caesar és Kleopátra i. e. 47 tavaszán diadalmenetben ünnepelték győzelmüket a Níluson. A királyi uszályt további 400 hajó kísérte, és Caesar megismerkedett az egyiptomi fáraók fényűző életmódjával. Caesar és Kleopátra soha nem házasodott meg; a római törvények csak két római állampolgár közötti házasságot ismertek el. Caesar az utolsó, 14 évig tartó házassága alatt is folytatta kapcsolatát Kleopátrával - a rómaiak szemében ez nem számított házasságtörésnek -, és talán egy Caesarion nevű fiút nemzett. Kleopátra többször is ellátogatott Rómába, és Caesar villájában lakott, amely Rómán kívül, a Tiberis folyó túlpartján található.

Kr. e. 46-ban Caesar Afrikában legyőzte Catót és Pompeius támogatóinak maradványait. Ezután tíz évre diktátornak nevezték ki. Két év alatt számos változtatást hajtott végre a római közigazgatásban, hogy javítsa a köztársaságot. E változtatások közül soknak az volt a célja, hogy javítsa az egyszerű emberek életét. Az egyik ilyen, máig ható példa volt a naptárnak a mai formára való reformja, amely négyévente egy szökőnapot tartalmazott. Kr. e. 44 februárjában, egy hónappal a meggyilkolása előtt, életfogytiglani diktátorrá nevezték ki.

Merénylet

Kr. e. 44 március idusán (március 15-én; lásd a római naptárat) Caesarnak meg kellett jelennie a szenátus ülésén. Marcus Antonius a legrosszabbtól tartva elment, hogy megelőzze Caesart. Az összeesküvők számítottak erre, és elintézték, hogy valaki feltartóztassa őt.

Eutropius szerint a merényletben mintegy hatvan vagy annál is több ember vett részt. Huszonháromszor szúrták meg. Suetonius szerint egy orvos később megállapította, hogy csak egy seb, a mellkasán ejtett második volt halálos. A diktátor utolsó szavai nem ismertek teljes bizonyossággal, és a tudósok és a történészek között egyaránt vitatott téma. Az angol nyelvterületen legismertebb változat a latin Et tu, Brute? ("Te is, Brutus?"). Shakespeare Julius Caesarjában ez a sor első fele: "Et tu, Brute? Akkor bukj el, Caesar". Plutarkhosz szerint a merénylet után Brutus előrelépett, mintha mondani akart volna valamit szenátortársainak; ők azonban elmenekültek az épületből. Brutus és társai ezután a Capitolium felé vonultak, miközben szeretett városuknak kiáltoztak: "Róma népe, ismét szabadok vagyunk!". Csend fogadta őket, mivel Róma polgárai bezárkóztak házaikba, amint a történtekről szóló hír elterjedt.

A fórumon Caesar viaszszobrot állítottak, amelyen a 23 szúrt seb látható. Az ott összegyűlt tömeg tüzet gyújtott, amely súlyosan megrongálta a fórumot és a szomszédos épületeket. Az ezt követő káoszban Marcus Antonius, Octavianus (később Augustus Caesar) és mások öt polgárháborút vívtak, amelyek a Római Birodalom megalakulásával végződtek.

A római birodalom és császárai olyan fontos szerepet játszottak a történelemben, hogy a császár szót egyes európai országokban még jóval a római birodalom megszűnése után is császárként használták. Például Németország császárát egészen Kr. u. 1919-ig császárnak, Oroszország császárát pedig egészen Kr. u. 1917-ig cárnak hívták.

Caesar mint szerző

Caesar jelentős szerző volt.

• A Commentarii de Bello Gallico (Kommentárok a gall háborúról), Galliában és Britanniában folytatott hadjáratai a prokonzuli hivatali ideje alatt; és
• A Commentarii de Bello Civili (Polgárháborús kommentárok), a polgárháború eseményei közvetlenül Pompeius egyiptomi haláláig.

További művek, amelyeket történelmileg Caesarnak tulajdonítanak, de amelyek szerzőségét kétségbe vonják, a következők:

• De Bello Alexandrino (Az alexandriai háborúról), alexandriai hadjárat;
• De Bello Africo (Az afrikai háborúról), észak-afrikai hadjáratok; és
• De Bello Hispaniensi (A hispániai háborúról), hadjáratok az Ibériai-félszigeten.

Ezeket az elbeszéléseket a tényleges hadjáratok alatt vagy közvetlenül utána írták és tették közzé évente, egyfajta "haditudósításként a frontról". Látszólag egyszerű és közvetlen stílusúak - olyannyira, hogy a Caesar Commentarii-t általában az első és másodéves latin hallgatók tanulják -, valójában azonban meglehetősen kifinomultak, és a római, itáliai és provinciai kisebb arisztokraták középosztálybeli olvasóközönségének szólnak.

C. Julii Cæsaris quæ extant, 1678

Epilepszia

Plutarkhosz megjegyzései alapján Caesarról néha azt gondolják, hogy epilepsziában szenvedett. A modern tudomány megoszlik a témában. Az biztosabb, hogy malária gyötörte, különösen a 80-as évek szullani tilalma idején.

Caesarnak négy dokumentált epizódja volt, amelyek valószínűleg komplex parciális rohamok voltak. Fiatalkorában emellett hiányrohamai (petit mal) is lehettek. A legkorábbi beszámolót ezekről a rohamokról Suetonius életrajzíró készítette, aki Caesar halála után született. Az epilepsziára vonatkozó állítással szemben egyes orvostörténészek hipoglikémiára hivatkoznak. Ez okozhat rohamokat, amelyek egy kicsit hasonlítanak az epilepsziára.

2003-ban Harbour F. Hodder pszichiáter közzétette az általa "Caesar-komplexus"-nak nevezett elméletet, amely szerint Caesar halántéklebenyi epilepsziában szenvedett, és a tünetek szerepet játszottak abban, hogy Caesar a gyilkossága előtti napokban lemondott a személyes biztonságáról.

Kapcsolódó oldalak

• Augustus Caesar
• Alea iacta est