Ardenneki offenzíva

Háttér

Miután 1944. július végén megindultak Normandiából, és 1944. augusztus 15-én partra szálltak Dél-Franciaországban, a szövetségesek a vártnál gyorsabban haladtak előre Németország felé.

A szövetséges csapatok fáradtak voltak a hetek óta tartó folyamatos harcoktól, és az utánpótlás is nagyon fogytán volt. Bár az ellátási helyzet októberben javult, a csapathiány még mindig komoly problémát jelentett.

Eisenhower tábornok és vezérkara az Egyesült Államok első hadserege által tartott Ardennek térségét választotta, mint olyan területet, amelyet a lehető legkevesebb csapattal lehet tartani. Az Ardenneket azért választották, mert a terep jó védelmet nyújtott, és nem volt sok út.

A szövetségesek előrenyomulásának sebessége és a mélyvízi kikötők hiánya megnehezítette a szövetségesek számára a csapatok ellátását. A normandiai partraszállási területeket használó part menti ellátási műveletek nem tudtak elegendő ellátmányt biztosítani. Az egyetlen kikötő, amelyet a szövetségesek elfoglaltak, Cherbourg volt, az eredeti partraszállási partok közelében, de a németek tönkretették és aláaknázták.

A szövetségeseknek sok hónapba telt, mire felépítették teherszállítási képességüket. A szövetségesek szeptember első napjaiban teljesen épségben elfoglalták a belgiumi Antwerpen kikötőjét, de november 28-ig nem működött. A Schelde folyót mind a német csapatoktól, mind a tengeri aknáktól meg kellett tisztítani.

A korlátozások miatt Dwight D. Eisenhower tábornok és Bernard Montgomery tábornagy között nézeteltérések alakultak ki arról, hogy Montgomery vagy a délen állomásozó Omar Bradley amerikai tábornok kapjon-e ellátmányt.

A német erők 1945 májusáig a La Manche-csatorna partvidékének több jelentős kikötőjét is ellenőrzésük alatt tartották. A francia vasúti rendszer D-nap előtti megsemmisítése megnehezítette a németek számára, hogy reagáljanak az invázióra. A szövetségesek számára is problémát jelentett, mivel a sínek és hidak helyreállítása időbe telt.

Egy teherautó-rendszer szállította az ellátmányt a frontvonalban lévő csapatoknak, de a szállításhoz hatalmas mennyiségű üzemanyagra volt szükség, hogy eljussanak a belga határ közelében lévő frontvonalhoz. Október elejére a szövetségesek leállították a nagyobb támadásokat, hogy javítsák az ellátási vonalaikat.

Montgomery és Bradley egyaránt kérte, hogy hadseregeiknek szállítsanak utánpótlást, hogy folytathassák a németek elleni támadást. Eisenhower tábornok azt akarta, hogy Montgomery északi erői nyissák meg Antwerpen kikötőjét és foglalják el a Ruhr-vidéket, Németország ipari részét.

Mivel a szövetségesek szünetet tartottak, Gerd von Rundstedt német tábornagy képes volt a német hadseregeket szervezett védelembe szervezni.

Montgomery tábornagy Market Garden hadművelete csak egyes céljait érte el. A területnyereségek miatt a szövetségesek ellátási helyzete rosszabb lett, mint korábban. Októberben a kanadai Első Hadsereg megvívta a scheldei csatát, megnyitva Antwerpen kikötőjét a hajózás előtt. Ennek eredményeként október végére az ellátási helyzet javult.

A scheldei csaták utáni harci szünet ellenére a németeknek komoly gondjaik voltak. Míg ősszel folytatódtak a hadműveletek, nevezetesen a lotaringiai hadjárat, az aacheni csata és a Hürtgeni erdőben folytatott harcok, nyugaton a helyzet alig változott.

A szövetségesek lassan nyomultak Németország felé, de nem jutottak el oda. A nyugati szövetségeseknek már 96 hadosztályuk volt a fronton vagy annak közelében, és további tíz hadosztály érkezett az Egyesült Királyságból. További szövetséges légi egységek maradtak Angliában. A németek összesen 55 hadosztállyal rendelkeztek.

Adolf Hitler 18 gyalogos és 12 páncélos vagy gépesített hadosztályt ígért tábornokainak. A terv szerint 13 gyalogoshadosztályt, két ejtőernyős hadosztályt és hat páncéloshadosztályt kellett volna tartalékból bevetni. A keleti fronton a szovjetek nyári Bagration hadművelete a németországi Hadseregcsoport Központ nagy részét megsemmisítette.

A hadművelet csak akkor ért véget, amikor az előrenyomuló Vörös Hadsereg erői kifogytak az utánpótlásból. Novemberre a szovjet erők téli támadásra készültek.

Eközben a szövetségesek 1944 eleji légitámadásai a német légierőt repülésképtelenné tették. Ez azt jelentette, hogy a német hadseregnek alig volt harctéri felderítése, és nem tudta megállítani a szövetségesek utánpótlását. A német erők nappali mozgását könnyen észrevették, és az utánpótlás megállítása a román olajmezők bombázásával együtt azt jelentette, hogy Németországnak nem volt olaja és benzinje.

1944 novemberében a német erők egyik kevés előnye az volt, hogy már nem egész Nyugat-Európát védték. A nyugati frontvonalakat lerövidítették, és sokkal közelebb voltak a német határokhoz. Ez a szövetségesek légi ellenőrzése ellenére csökkentette az utánpótlási problémáikat.

Emellett telefon- és távíróhálózatuk azt jelentette, hogy a kommunikációhoz már nem volt szükség rádiókra, ami csökkentette a szövetséges ultrakódtörés hatékonyságát. Ennek ellenére az ULTRA naponta mintegy 40-50 kódolt üzenetet küldött. Rögzítették a német vadászerők négyszeresére növekedését, és észrevették, hogy támadást terveznek. Az ULTRA a térségben zajló számos vasúti és közúti mozgásokról is információt fogott.

A támadó tervezése

Adolf Hitler német vezető úgy érezte, hogy mozgó tartalékai lehetővé teszik számára, hogy egy nagy támadást hajtson végre. Bár belátta, hogy a keleti fronton semmit sem lehet elérni, mégis úgy vélte, hogy a nyugati szövetségesek elleni offenzíva sikeres lehet.

Hitler úgy vélte, hogy meg tudja osztani a szövetséges erőket, és ráveheti az amerikaiakat és a briteket, hogy egy külön, a Szovjetuniótól független békét kössenek.

A nyugaton elért siker időt adna a németeknek, hogy fejlettebb fegyvereket (például sugárhajtású repülőgépeket, új U-boot-konstrukciókat és szupernehéz harckocsikat) tervezzenek és gyártsanak, és lehetővé tenné a keleti erők felállítását.

Tekintettel szárazföldi erőik csökkentett létszámára, a németek úgy vélték, hogy jobb nyugaton támadni a kisebb szövetséges erők ellen, mint a hatalmas szovjet hadseregek ellen. Még egész szovjet hadseregek megsemmisítése esetén is több katonája maradt volna a szovjeteknek.

Több magas rangú német katonatiszt, például Walter Model tábornagy nem gondolta, hogy a támadás sikerülni fog. Más terveket ajánlottak, de Hitler nem hallgatott rájuk. A tervhez rossz időjárásra volt szükség, beleértve a sűrű ködöt és az alacsonyan szálló felhőket, amelyek megnehezítették volna a szövetséges repülőgépek repülését. Hitler eredetileg november végére, az orosz téli offenzíva kezdete előttre tűzte ki a támadást.

Nyugaton az ellátási problémák kezdték lassítani a szövetségesek műveleteit, bár Antwerpen kikötőjének november végi megnyitása javított a helyzeten. A szövetséges hadseregek állásai Dél-Franciaországtól egészen északra, Hollandiáig húzódtak. A németek a szövetséges erők vékony vonalát akarták megtámadni. Úgy gondolták, hogy ezzel megállíthatják a szövetségesek előrenyomulását a nyugati fronton.

Több terv is készült nagyobb nyugati támadásokra. Az első terv az Aachen körüli amerikai erők elleni támadásra vonatkozott, az amerikai kilencedik hadsereg bekerítésére. A második terv egy villámháborús támadásra irányult a gyengén védett Ardenneken keresztül. Ennek célja az amerikai-brit vonalak mentén a hadseregek szétválasztása és Antwerpen elfoglalása volt.

Hitler a második tervet választotta. Tetszett neki az angol-amerikai hadseregek szétválasztásának gondolata. Montgomery és Patton között sok vita volt. Hitler azt remélte, hogy ezeket a nézeteltéréseket ki tudja használni. Ha a támadás során elfoglalják Antwerpent, négy teljes hadsereg rekedne utánpótlás nélkül a német vonalak mögött.

Mindkét terv az amerikai erők elleni támadásokat célozta. Hitler úgy vélte, hogy az amerikaiak nem képesek jól harcolni. Úgy gondolta, hogy az amerikai nép elveszítené a reményt, ha hallana egy amerikai vereségről.

A támadások vezetésére Walther Model tábornagyot (Generalfeldmarschall) és Gerd von Rundstedt tábornagyot rendelték ki.

Model és von Rundstedt egyaránt úgy vélte, hogy Antwerpen megcélzása túlságosan nehéz, tekintettel Németország 1944 végi forráshiányára. Ugyanakkor úgy érezték, hogy a védekezés csak késleltetné a vereséget. Olyan terveket dolgoztak ki, amelyek nem a Maas folyón való átkelést célozták; Model terve az Unternehmen Herbstnebel (Őszi köd hadművelet), von Rundstedté pedig a Fall Martin ("Martin-terv") volt.

A két tábornagy megmutatta terveiket Hitlernek, aki a "nagy megoldás" javára elutasította azokat.

Műveletnevek

A "Battle of the Bulge" kifejezést a korabeli sajtó találta ki, hogy leírja, ahogyan a szövetségesek frontvonala a háborús hírekben szereplő térképeken befelé domborodott.

A háború befejezése után az amerikai hadsereg kiadta az Ardennek és Elzász kitüntetést azoknak az egységeknek, amelyek részt vettek az északnyugat-európai hadműveletekben. A kitüntetés az ardenneki szektorra vonatkozott, ahol a csatára került sor, valamint a délebbre, az elzászi szektorban lévő egységekre.

Tervezés

Az OKW szeptember közepén Hitler parancsára úgy döntött, hogy a támadást az Ardennekben kezdik meg, ahogy 1940-ben is tették. Sok német tábornok ellenezte, de a támadást megtervezték és végrehajtották. 1940-ben a német erők három nap alatt haladtak át az Ardenneken, mielőtt megtámadták volna az ellenséget, de az 1944-es terv szerint az erdőben kellett volna csatázni. A főerőknek nyugat felé kellett volna előrenyomulniuk a Maas folyóig, majd északnyugat felé kellett volna fordulniuk Antwerpen és Brüsszel felé.

Az Ardennek sűrű erdei megnehezítenék a mozgást. A Maason túl nyílt terep volt, ahol a németek gyorsan a tengerpartra tudtak vonulni.

A hadművelethez négy hadsereget választottak ki. Az első a Hatodik Páncéloshadsereg volt, Sepp Dietrich SS-tábornok vezetésével - az 1944. október 26-án újonnan létrehozott hadsereg a Waffen-SS legidősebb és legtapasztaltabb tagjait vetette be: az 1. SS páncéloshadosztályt Leibstandarte Adolf Hitler, valamint a 12. SS páncéloshadosztályt Hitlerjugend. A 6. páncéloshadsereg volt a legészakibb támadó erő. Antwerpen elfoglalására kapott parancsot.

Az V. páncéloshadsereg Hasso von Manteuffel tábornok vezetésével parancsot kapott Brüsszel elfoglalására.

A hetedik hadsereget Erich Brandenberger tábornok vezetésével a legdélebbi támadásra vezényelték. Ez a hadsereg mindössze négy gyalogoshadosztályból állt, páncélos csoportok nélkül. Ennek eredményeként a csata során alig haladtak előre.

Másodlagos szerepben részt vett a Gustav-Adolf von Zangen tábornok vezette tizenötödik hadsereg is. Ez az ardenneki csatamező legészakibb részén helyezkedett el. Az amerikai erők feltartóztatására kapott parancsot. Megfelelő körülmények esetén támadhatott is.

A támadás sikeréhez négy elemre volt szükség: a támadásnak teljesen meglepetésszerűnek kellett lennie; az időjárási körülményeknek rossznak kellett lenniük, hogy a szövetségesek légi fölénye megálljon; a támadásnak gyorsnak kellett lennie. A szövetségesek üzemanyagkészleteit el kellett foglalni, mert a Wehrmachtnak kevés volt az üzemanyag. A vezérkar becslése szerint csak annyi üzemanyaguk volt, hogy az Antwerpenig tartó út egyharmadát-felét le tudják fedezni.

A terv eredetileg valamivel kevesebb mint 45 hadosztályt irányzott elő, köztük egy tucat páncélos és páncélos-gránátos hadosztályt, amelyek a páncélosok élvonalát alkották, valamint különböző gyalogsági egységeket, amelyek a védelmi vonalat alkották. Ekkorra azonban a német hadsereg létszámhiányban szenvedett, és a haderő körülbelül 30 hadosztályra csökkent.

Bár páncélosai nagy részét megtartotta, a keleti védelmi igények miatt nem volt elég gyalogos egység. Ez a 30 újjáépített hadosztály a német hadsereg utolsó tartalékainak egy részét használta fel. Ezek között voltak Volksgrenadier egységek, amelyeket a veteránok és a korábban túl fiatalnak vagy túl öregnek tartott újoncok keverékéből alakítottak. A felkészülés során a kiképzési idő, a felszerelés és az ellátás nem volt megfelelő. A német üzemanyag-ellátás nem volt megfelelő. Azokat az anyagokat és készleteket, amelyeket nem lehetett vasúton szállítani, lóvontatással kellett szállítani az üzemanyag megtakarítása érdekében. A gépesített és páncélos hadosztályok nagymértékben függtek volna a zsákmányolt üzemanyagtól. Ennek következtében a támadás megkezdését november 27-ről december 16-ra halasztották. ^[]

Az offenzíva előtt a szövetségesek nem voltak tisztában a német csapatmozgásokkal. Franciaország felszabadítása során a francia ellenállás szolgáltatott információkat a német mozgásokról. Miután elérték a német határt, ezek az információk nem álltak rendelkezésre. Franciaországban a parancsokat a német hadseregen belül az Enigma-gép által kódolt rádióüzenetek segítségével továbbították. Ezeket a szövetséges kódfejtők a Bletchley Parkban fel tudták venni és dekódolni, és így az ULTRA néven ismert hírszerzési adatokat kapták.

Németországban az ilyen parancsokat jellemzően telefonon és távíró segítségével továbbították, és a támadással kapcsolatos minden kommunikációra külön rádiócsend-parancsot adtak ki. A Hitler megölésére irányuló július 20-i összeesküvés után a Wehrmachtban végrehajtott nagyszabású szigorítás sokkal szigorúbb biztonsági intézkedéseket és kevesebb információ kiszivárgását eredményezte. A ködös őszi időjárás azt is megakadályozta, hogy a szövetséges felderítő repülőgépek a földön lévő németeket észrevegyék.

A térségben lévő német egységek a főzőtüzekhez fa helyett szenet kaptak, hogy csökkentsék a füstöt és csökkentsék annak esélyét, hogy a szövetséges megfigyelők észrevegyék, hogy csapatösszevonás van folyamatban.

A szövetséges főparancsnokság az Ardenneket nyugodt szektornak tekintette. A szövetséges hírszerző szolgálatok szerint a németek a háború ilyen késői szakaszában nem voltak képesek nagyobb támadásokat indítani. A szövetségesek úgy vélték, hogy a németek felkészültek a védekezésre. A szövetségesek úgy vélték, hogy Düsseldorf körül, a Rajna északi részén új védelmi hadsereget alakítanak ki. A németek becsapták a szövetségeseket azzal, hogy megnövelték a térségben lévő flakktámadások számát, és több rádióadást indítottak a térségben.

A támadás, amikor bekövetkezett, teljesen meglepte a szövetséges erőket. Az amerikai harmadik hadsereg hírszerzési főnöke, Oscar Koch ezredes, az amerikai első hadsereg hírszerzési főnöke és a SHAEF hírszerzési tisztje figyelmeztette, hogy a németek megtámadhatják az amerikai VIII. hadtest területét. Ezeket a figyelmeztetéseket az amerikai 12. hadseregcsoport figyelmen kívül hagyta.

Mivel az Ardennek nyugodt területnek számított, a szövetségesek az új egységek gyakorlóterepeként és pihenőhelyként használták. Az Ardennekben bevetett amerikai egységek így a tapasztalatlan csapatok (mint például az amerikai 99. és 106. "Arany Oroszlánok" hadosztály), valamint a pihenésre küldött veterán csapatok (a 28. gyalogoshadosztály) keverékei voltak.

A támadáshoz két nagyszabású különleges műveletet terveztek. Októberre eldőlt, hogy Otto Skorzeny, a német kommandós fogja vezetni az angolul beszélő német katonákból álló különítményt. Ezeket a katonákat amerikai és brit egyenruhába öltöztették volna. Az amerikai vonalak mögé mentek volna, és megváltoztatták volna a jelzőtáblákat, félreirányították volna a forgalmat, zavart okoztak volna, és elfoglalták volna a Meuse folyón átívelő hidakat Liège és Namur között.

November végén egy újabb különleges művelet következett: Friedrich August von der Heydte ezredesnek kellett vezetnie egy Fallschirmjäger (ejtőernyős) Kampfgruppe-t a Stösser hadműveletben, amely egy éjszakai ejtőernyős ledobás volt a szövetséges vonalak mögött, amelynek célja egy fontos út elfoglalása volt Malmedy közelében.

A német hírszerzés december 20-át jelölte meg a közelgő szovjet támadás várható időpontjaként.

A Hitler életére törő július 20-i összeesküvési kísérlet és a Vörös Hadsereg előrenyomulása után Hitler és stábja elhagyta a kelet-poroszországi Wolfsschanze főhadiszállását. Rövid berlini látogatás után Hitler december 11-én Führersonderzugon (vonaton) Gießenbe utazott, ahol a Kransberg-kastélyban lévő Adlerhorst parancsnoki komplexumban foglalt helyet.

Von Rundstedt Limburg közelében állította fel hadműveleti főhadiszállását, elég közel ahhoz, hogy a támadást vezető tábornokok és páncélos hadtestparancsnokok meglátogathassák Alderhost.

Walther Model és Friedrich von der Heydte, akit a Stösser-művelet irányításával bíztak meg, december 13-án folytatott személyes beszélgetésében von der Heydte a Stösser-művelet sikerének kevesebb mint 10%-os esélyt adott. Model közölte vele, hogy meg kell kísérelni a kísérletet.

Az amerikai 82. légideszant hadosztály a Market Garden hadművelet során a Grave-ra zuhanó csapatok.


A német terv

Kezdeti német támadás

1944. december 16-án, reggel 5:30-kor a németek 90 perces tüzérségi támadással kezdték meg a támadást, 1600 tüzérségi löveggel. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy ez a támadás a szövetségesek nemrég északra, a Wahlerscheid szektorban végrehajtott támadásának következménye.

Az északi szektorban Dietrich 6. páncéloshadseregét csaknem 24 órán át egyetlen szakasz és négy amerikai előretolt tüzérségi megfigyelő tartotta fel. Ezután megtámadták a Losheim-szakadékot és az Elsenborn-hátat, hogy átjussanak Liège és Antwerpen felé.

Az Ardennek térségében heves hóviharok alakultak ki. Ez a szövetséges repülőgépeket a földön tartotta, de a német előrenyomulást is lassította. Hatalmas közlekedési dugók és üzemanyaghiány alakult ki.

von Manteuffel V. páncéloshadserege Bastogne és St. Vith felé támadott. Délen Brandenberger hetedik hadserege Luxemburg felé vonult.

Mindössze egy hónappal korábban a Waffen-SS 250 tagja megpróbálta visszafoglalni Vianden városát a luxemburgi ellenállástól a viandeni csata során. Az SS vesztett.

A nyugati front helyzete 1944. december 15-én

Támadás az északi vállon

Az Elsenborn-hátért vívott csata fontos része volt az ardenneki csatának. A támadást a nyugati front egyik legjobban felszerelt német hadosztálya, az 1. SS páncéloshadosztály (LSSAH) vezette.

A hadosztály az egész német 6. páncéloshadsereg vezető egységét alkotta. Joachim Peiper SS Obersturmbannführer vezette a 4800 emberből és 600 járműből álló Kampfgruppe Peipert.

A 6. páncéloshadsereg gyalogos egységeinek támadásai északon rosszul sikerültek, mert az amerikai 2. és 99. gyalogoshadosztályok erős ellenállást tanúsítottak.

Az első napon egy 500 fős német zászlóaljat 10 órán keresztül feltartóztattak. A 3. Fallschirmjaeger-hadosztály 9. Fallschirmjaeger-ezredének gyalogsága azt a parancsot kapta, hogy először a falut támadja meg.

A 99. gyaloghadosztály egyetlen 18 fős szakasza és négy előretolt légiirányító napnyugtáig feltartóztatta a mintegy 500 fős német ejtőernyős zászlóaljat, ami a németeknél 92 áldozatot követelt.

Ez megállította a német előrenyomulást. A Kampfgruppe Peiper, az SS Oberstgruppenführer Sepp Dietrich vezette 6. páncéloshadsereg élén a Losheim-Losheimergraben út elfoglalására kapott parancsot. Peiper csak közel 16:00 órakor kezdte meg az előrenyomulást, több mint 16 órás késéssel.

A Kampfgruppe Peiper december 17-én kora reggel érte el Bucholz állomást, és elfoglalta a 394. gyalogezred 3. zászlóaljának egy részét. Büllingenben elfoglaltak egy amerikai üzemanyagraktárt, ahol feltankoltak, mielőtt nyugat felé folytatták volna útjukat.

Északon a 277. Volksgrenadier hadosztály megpróbálta áttörni az amerikai 99. gyalogoshadosztály és a 2. gyalogoshadosztály állásait.

A 12. SS-páncéloshadosztály, további gyalogos (Panzergrenadier és Volksgenadier) hadosztályokkal megerősítve, elfoglalta Losheimergraben-t és megtámadta Rocherath és Krinkelt falvakat.

Az volt a szándékuk, hogy ellenőrzésük alá vonják Rocherath-Krinkelt falvakat, ami szabaddá tenné az utat az Elsenborn-hát felé. Ezáltal a németek ellenőrzésük alá vonnák a délre és nyugatra vezető utakat, és biztosítanák a Kampfgruppe Peiper páncélosainak utánpótlását.

Az amerikai védelem megakadályozta, hogy a németek elérjék a belga városok, Liège és Spa közelében lévő utánpótlást. Több mint tíznapos harc után kiszorították az amerikaiakat a falvakból, de a gerincről nem tudták őket elmozdítani. Az első amerikai hadsereg V. hadteste megakadályozta, hogy a német erők elérjék a tőlük nyugatra vezető utakat.

A 99. gyalogoshadosztály túlerőben volt, de sok német halottat és sebesültet okozott. A hadosztály erejének mintegy 20%-át vesztette el, ebből 465 halott és 2524 evakuált sebesülés, sérülés vagy fáradtság miatt. A német veszteségek sokkal magasabbak voltak. Az északi szektorban ez több mint 4000 halottat és hatvan tank és nagyágyú megsemmisülését jelentette. John S. D. Eisenhower történész azt írta: "... a 2. és a 99. hadosztály akciója az északi vállvonalon az ardenneki hadjárat legmeghatározóbb akciójának tekinthető".

A Kampfgruppe Peiper nyugat felé halad

A Kampfgruppe Peiper bevonult Honsfieldbe, a 99. hadosztály egyik pihenőközpontjába. Sokakat megöltek, számos amerikai páncélos egységet és járművet megsemmisítettek, és több tucat foglyot ejtettek, akiket meggyilkoltak. Peiper könnyedén elfoglalta a várost és 50 000 amerikai gallon (190 000 l; 42 000 imp gal) üzemanyagot a járművei számára. Peiper ezután északnyugat felé, Büllingen felé nyomult előre. Peiper délre fordult, hogy Hünningen körül kerülőt tegyen.

Malmedy mészárlás

December 17-én 12:30-kor a Kampfgruppe Peiper Baugnez falucska közelében volt, amikor találkozott az amerikai 7. páncélos hadosztály 285. tábori tüzérségi megfigyelő zászlóaljával. Az amerikaiak harc után megadták magukat. Egy mezőn álltak meg. Az SS katonák hirtelen tüzet nyitottak a foglyokra. Néhányan túlélték, és a hadifoglyok meggyilkolásának híre végigsöpört a szövetséges vonalakon. A háború befejezése után a Kampfgruppe Peiper katonái és tisztjei, köztük Joachim Peiper és Sepp Dietrich SS-tábornok, a malmedy-i mészárlás perében bíróság elé kerültek.

Chenogne-i mészárlás

A malmedy-i mészárlást követően, 1945 újév napján, miután előzőleg parancsot kaptak, hogy ne ejtsenek foglyokat, amerikai katonák hatvan német hadifoglyot lőttek le a belga Chenogne falu közelében (8 km-re Bastogne-tól).

A németek nyugat felé nyomulnak

Estére a németek északra nyomultak, hogy felvegyék a harcot az amerikai 99. gyalogoshadosztállyal. Peiper erői az amerikai ellenállás miatt késve érkeztek, és mert amikor az amerikaiak visszavonultak, hidakat robbantottak fel és üzemanyagraktárakat ürítettek ki.

Peiper egysége késett, és a járműveinek üzemanyagra volt szükségük. Eifelből Stavelotig 36 óra alatt jutottak el. ^[]

A Kampfgruppe Peiper december 18-án megtámadta Stavelot-t, de nem tudta elfoglalni a várost, mielőtt az amerikaiak kiürítettek volna egy nagy üzemanyagraktárt. Három harckocsi megpróbálta elfoglalni a hidat, de a vezető harckocsit egy akna hatástalanította. A 60 gránátos előrenyomult, de az amerikaiak tüze megállította őket. Másnap egy tankcsatát követően a németek bevonultak a faluba, amikor az amerikai mérnökök nem robbantották fel a hidat.

Peiper a Trois-Ponts-i híd felé sietett, erőinek nagy részét Stavelot-ban hagyta. Amikor december 18-án 1130-kor odaértek, a visszavonuló amerikai mérnökök felrobbantották.

Peiper északra ment. Cheneux-nél amerikai vadászbombázók támadták meg, két tankot és öt félpáncélost megsemmisítve. A csoport szürkületkor, 1600-kor indult el. A Kampfgruppe Peiper és a Meuse között most még megmaradt két híd közül a Lienne feletti hidat az amerikaiak felrobbantották, amikor a németek közeledtek.

Peiper északra fordult, és a La Gleize és Stoumont közötti erdőben megállította erőit. Megtudta, hogy Stoumontot erősen tartják, és hogy az amerikaiak új csapatokat hoznak fel Spa-ból.

Peipertől délre a Kampfgruppe Hansen előrenyomulása megállt. SS Sturmbannführer Knittel átkelt a Stavelot-i hídon, de az amerikaiak visszafoglalták Stavelot-ot. Peipert és Knittelt is az elzárás veszélye fenyegette.

A német előrenyomulás megállt

December 19-én hajnalban Peiper megtámadta Stoumont amerikai védőit. Támadásba küldte a 2. SS Panzergrenadier ezred gyalogságát és egy század Fallschirmjägert. Ezt páncélos támadás követte, amellyel a város keleti szélét szerezte meg.

Egy amerikai harckocsizászlóalj érkezett, de Peiper végül 1030-kor elfoglalta Stoumontot. Knittel csatlakozott Peiperhez, és jelentette, hogy az amerikaiak visszafoglalták a tőlük keletre fekvő Stavelot-t. Peiper utasította Knittel-t, hogy foglalja vissza Stavelot-t.

Úgy vélte, hogy a Kampfgruppe-nak nincs elég üzemanyaga ahhoz, hogy átkelhessen a Stoumont-tól nyugatra lévő hídon. Ugyanezen az estén az amerikai 82. légideszant hadosztály James Gavin vezérőrnagy vezetésével megérkezett La Gleize-be.

A Kampfgruppe Sandig, amely Stavelot elfoglalására kapott parancsot, újabb támadást indított, de sikertelenül. A hatodik páncéloshadsereg parancsnoka, Sepp Dietrich SS-Oberstgruppenführer Hermann Prieß, az I. SS páncélos hadtest parancsnoka utasította, hogy segítsen Peiper Kampfgruppe-jának, de Prieß nem tudott áttörni.

A 119. ezred amerikai 2. zászlóaljának kisebb egységei december 21-én reggel megtámadták a Kampfgruppe Peipert. Visszaszorították őket, és néhányukat elfogták, köztük zászlóaljparancsnokukat, Hal McCown őrnagyot.

A Cheneux-ből való visszavonulásra tett kísérlet során a 82. légideszant hadosztály amerikai ejtőernyősei heves harcokba keveredtek a németekkel. Az amerikaiak december 22-én bombázták a Kampfgruppe Peipert.

Bár a németek kifogytak az élelmiszerből és nem volt üzemanyaguk, folytatták a harcot. A Luftwaffe egyik utánpótlási küldetése rosszul sikerült, ejtőernyővel juttattak ellátmányt a Stoumontban állomásozó amerikai csapatoknak.

La Gleize-ben Peiper védelmet állított fel. December 23-án úgy döntött, hogy visszatör a német vonalakhoz. A Kampfgruppe emberei elhagyták járműveiket és nehéz felszerelésüket.

Stösser-művelet

A Stösser-művelet egy ejtőernyős csapatszállást jelentett az amerikai hátországba a Magas Fenn (franciaul: Hautes Fagnes; németül: Hohes Venn; hollandul: Hoge Venen) térségében. A cél a "Baraque Michel" kereszteződés volt.

Ez volt a német ejtőernyősök egyetlen éjszakai ledobása a második világháború alatt. A II. ejtőernyős hadtest minden ezredéből 100 embert küldött. Kevés idejük volt a közös kiképzésre.

Az ejtőernyős ejtőernyőzés kudarcot vallott. Von der Heydte körülbelül 300 katonával végezte. Az erejük túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljanak a szövetségesekkel. Visszavonultak Németország felé, és az amerikai vonalak hátulját támadták. Fáradt emberei közül végül csak mintegy 100-an érték el a német hátországot.

Wereth 11

Egy másik, sokkal kisebb mészárlásra 1944. december 17-én került sor a belgiumi Werethben. Tizenegy fekete bőrű amerikai katonát, miután megadták magukat, megkínoztak, majd a Kampfgruppe Knittelhez tartozó 1. SS-Páncéloshadosztály emberei lelőtték őket. A felderítő zászlóalj harmadik századának emberei voltak a felelősek.

Sepp Dietrich a hatodik páncéloshadsereget vezette a legészakibb támadási útvonalon.


Német csapatok előrenyomulnak elhagyott amerikai felszerelés mellett


A malmedy-i mészárlás helyszíne


Az amerikai 119. gyalogezred 3. zászlóaljának amerikai katonái a Kampfgruppe Peiper tagjai fogságába esnek a belgiumi Stoumontban 1944. december 19-én.

Támadás középen

A németek jobban jártak, amikor az V. páncéloshadsereg megtámadta az amerikai 28. és 106. gyalogoshadosztály által tartott állásokat. A németek nem rendelkeztek olyan erővel, mint északon, de még mindig több csapatuk és fegyverük volt, mint a 28. és 106. hadosztályoknak. Bekerítették a 106. hadosztály két ezredét (422. és 423.) és megadásra kényszerítették őket.

Az amerikai hadsereg hivatalos története szerint: "A szám valószínűleg közelebb van a nyolc- vagy kilencezerhez."

Csata St. Vithért

St. Vithben von Manteuffel és Dietrich erőinek nehéz dolga volt. A védők ellenálltak a német támadásoknak. Ez lelassította a német előrenyomulást.

Montgomery december 21-én elrendelte St. Vith kiürítését. Az amerikai csapatok lövészárkokba kerültek, ami megnehezítette a német előrenyomulást. December 23-ra az amerikai csapatoknak parancsot adtak a Salm folyótól nyugatra történő visszavonulásra. Mivel a német terv szerint december 17-én 18:00 óráig kellett volna elfoglalni St. Vith-et, ezért elmaradtak a tervezettől.

A Maas folyó hídjai

A Maas folyón való átkelés védelmére Montgomery december 19-én a hidak megtartására adott parancsot.

A németek előrenyomulása a központban volt a legsikeresebb. Az V. páncéloshadsereget a 2. páncéloshadosztály vezette, míg a Panzer Lehr hadosztály délről érkezett. December 21-én Ourtheville-nél átkeltek az Ourthe folyón.

Az üzemanyaghiány egy napig feltartotta az előrenyomulást, de december 23-án a támadás Hargimont és Marche városai felé folytatódott.

Hargimontot még aznap elfoglalták, de Marche-t az amerikai 84. hadosztály védte. Lüttwitz tábornok, a XXXXVII. páncélos hadtest parancsnoka elrendelte, hogy a hadosztály forduljon nyugatra, Dinant és a Maas felé. A 2. páncéloshadosztály még mindig gyorsan haladt előre.

December 22/23-án elérték a Dinant melletti Foy-Notre-Dame erdőt. December 24-én elérték a legtávolabbi pontot. A Panzer Lehr hadosztály elfoglalta Celles városát. Északabbra a 2. páncéloshadosztály részei a Maas közelében voltak.

Egy szövetséges erő megakadályozta, hogy a német erők megközelítsék a Dinant-hidat. Karácsony késő estéjére a szövetséges erők megállították az előrenyomulást ebben a szektorban.

Greif-művelet és Währung-művelet

A Greif hadművelethez Otto Skorzeny amerikai egyenruhába öltöztetett angolul beszélő németeket juttatott a szövetséges vonalak mögé. Bár nem sikerült elfoglalniuk a Maas fölötti hidakat, zavart okoztak, és a pletykák gyorsan elterjedtek. Még George Patton tábornok is aggódott, és leírta a helyzetet Dwight Eisenhower tábornoknak.

Az egész szövetséges hátországban ellenőrzőpontokat állítottak fel, amelyek jelentősen lelassították a katonák és a felszerelés mozgását. Ezeken az ellenőrzőpontokon az amerikai katonai rendőrök olyan dolgokról kérdezték a katonákat, amelyeket minden amerikainak tudnia kellett.

A szigorított biztonsági intézkedések nagyon megnehezítették a német katonák mozgását, és sokukat elfogták. Még a kihallgatás során is hazugságokat terjesztettek. amikor a küldetésükről kérdezték őket, néhányan azt állították, hogy azt a parancsot kapták, hogy menjenek Párizsba, hogy vagy megöljék, vagy elfogják Dwight Eisenhower tábornokot.

A tábornok körül jelentősen megnövelték a biztonságot, és Eisenhowert a főhadiszállásán tartották.

Mivel Skorzeny embereit amerikai egyenruhában fogták el, kémként kivégezték őket. Ez akkoriban minden hadseregnél bevett gyakorlat volt. Skorzeny elmondta, hogy német jogi szakértők azt mondták neki, hogy amíg nem parancsolja meg az embereinek, hogy amerikai egyenruhában harcoljanak a harcban, addig az ilyen taktika törvényes trükk.

Skorzeny és emberei elfogásuk esetére az amerikai egyenruha alatt viselték a német egyenruhát. Skorzenyt 1947-ben a dachaui perben amerikai katonai bíróság elé állították a Greif hadművelet vezetése során elkövetett háborús törvénysértés miatt, de felmentették.

A Währung hadművelet során néhány német ügynök amerikai egyenruhában a szövetségesek vonalai mögé vonult. Megpróbálták megvesztegetni a vasúti és kikötői munkásokat, hogy gondot okozzanak a szövetségesek ellátási műveleteiben. Ez a művelet azonban kudarcot vallott. ^[]

Hasso von Manteuffel vezette az V. páncéloshadsereget a középső támadási útvonalon


Brit Sherman "Firefly" harckocsi Namurban, a Maas folyónál, 1944 decembere

Támadás délen

Délebbre a támadó hadosztályok átkeltek az Our folyón. A 112. gyalogezred két napig megakadályozta, hogy a német csapatok az Our folyó hídjait használják az Ouren körül, mielőtt visszavonultak volna.

A 28. hadosztály 109. és 110. ezrede rosszul teljesített. Olyan kevés csapatuk volt, hogy a németek megkerülték az állásaikat. Mindkettő ellenállt és több nappal lassította a német menetrendet. A páncélos csoportok négy nap alatt falvakat foglaltak el és Bastogne közelében előrenyomultak.

A falvakért és az amerikai erődpontokért folytatott harcok, valamint a német oldalon uralkodó közlekedési zűrzavar lelassította a támadást. Ez tette lehetővé, hogy a 101. légideszant hadosztály december 19-én elérje Bastogne-t. Bastogne védelme lehetetlenné tette a németek számára a város bevételét. A páncélosok mindkét oldalon elhaladtak, és december 20-án elvágták Bastogne-t.

Délen Brandenberger három gyalogoshadosztályát az amerikai VIII. hadtest hadosztályai állították meg. Csak Brandenberger parancsnokságának 5. ejtőernyős hadosztálya tudott előrehaladni.

Eisenhower és parancsnokai december 17-re felismerték, hogy az ardenneki harcok egy nagy offenzíva és nem egy kisebb támadás, és sok új csapatot vezényeltek a térségbe.

Egy héten belül 250 000 katonát küldtek. Gavin tábornok a 82. légideszant hadosztálytól a 101. hadosztálynak parancsot adott Bastogne megtartására. A 82. hadosztálynak az SS páncélos hadosztályokkal kellett megküzdenie. ^[]

Bastogne ostroma

Mire a szövetséges parancsnokok december 19-én összeültek, Bastogne városát és a hozzá tartozó 11 utat már több napja a németek tartották.

Két különálló, nyugat felé tartó német hadoszlopot a várostól tíz mérföldre lévő védelmi állások állítottak meg. ^[]

Eisenhower tábornok felismerte, hogy a szövetségesek sokkal könnyebben megsemmisíthetik a német erőket, ha azok nyílt terepen vannak. Patton utasította a vezérkarát, hogy készítsen három tervet az észak felé forduláshoz.

December 20-án Eisenhower kivonta az Első és a Kilencedik amerikai hadsereget Bradley tábornok 12. hadseregcsoportjából, és Montgomery 21. hadseregcsoportja alá helyezte őket.

December 21-re a németek bekerítették Bastogne-t, amelyet a 101. légideszant hadosztály és a 10. páncélos hadosztály B harcparancsnoksága védett. A városon belül kemény körülmények uralkodtak. Kevés volt az élelem, és december 22-én a tüzérségi lőszert napi 10 lövésre korlátozták lövegenként.

Másnap azonban kitisztult az időjárás, és a következő öt napból négy napon át szállítottak utánpótlást (lőszert).

A német támadások ellenére a város kitartott. A német parancsnok, Heinrich Freiherr von Lüttwitz altábornagy Bastogne megadására szólította fel. Amikor Anthony McAuliffe dandártábornokot tájékoztatták a nácik megadásra vonatkozó követeléséről, visszautasította azt.

A 2. Panzer és a Panzer Lehr december 21. után egyaránt előrenyomult Bastogne-ból. A 26. VG szenteste kapott egy páncélos-gránátos ezredet a másnapi támadáshoz. Mivel nem volt elegendő csapata, és a 26. VG hadosztály katonái is fáradtak voltak, a XLVII. páncélos hadtest a nyugati oldal több pontjára összpontosította támadását.

A támadást visszaverték, és az összes tankot megsemmisítették. Másnap, december 26-án Patton tábornok 4. páncélos hadosztálya áttört és átjárót nyitott Bastogne felé.

Erich Brandenberger vezette a hetedik hadsereget a legdélebbi támadási útvonalon


Az SS-egységek által az offenzíva során megölt belga civilek


Az Ardennekben harcoló német csapatok. Az előtérben lévő katona kezében a Heer új StG-44-ese, a világ első támadó puskája.


Egy német géppuskás menetel az Ardennekben 1944 decemberében.


Amerikai hadifoglyok 1944. december 22-én

Szövetséges ellentámadás

December 23-án az időjárási körülmények javulni kezdtek, ami lehetővé tette a szövetséges légi erők számára a támadást. Bombázták a német utánpótlási pontokat a hátuk mögött. A P-47 Thunderbolts az utakon lévő német csapatokat kezdték támadni.

A szövetséges légi erők is segítették Bastogne védőit, gyógyszereket, élelmiszert, takarókat és lőszert dobtak le. Egy önkéntes sebészekből álló csapat katonai vitorlázórepülőgépen érkezett, és megkezdte a műtéteket.

December 24-re a német előrenyomulást a Maas közelében megállították. A brit XXX hadtest egységei tartották a hidakat Dinantnál, Givetnél és Namurnál, és az amerikai egységek hamarosan átvették a hidakat.

A németek nem rendelkeztek utánpótlással, és az üzemanyag- és lőszerhiány kezdett komolyan jelentkezni. Eddig a pontig a német veszteségek csekélyek voltak, különösen a páncélosoknál, amelyek Peiper veszteségeit leszámítva szinte sértetlenek maradtak.

December 24-én este Hasso von Manteuffel tábornok Hitlernek a hadműveletek leállítását és a visszavonulást javasolta. Hitler nemet mondott.

A szövetséges parancsnokságon uralkodó zűrzavar azonban megakadályozta a határozott válaszlépéseket. Középen, karácsony este a 2. páncéloshadosztály megkísérelte megtámadni a 2. páncéloshadosztályt a Meuse-nál.

A 4. lovassági csoport Marche-nál megtámadta a 9. páncéloshadosztályt. Ennek eredményeként a 2. páncéloshadosztály egy részét elvágták. December 26-án és 27-én a 2. páncéloshadosztály csapdába esett egységei két kitörési kísérletet tettek.

A szövetségesek további támadásai Marche közelében a németek tudtára adták, hogy a Maas felé már nem lehet tovább lépni.

Délen Patton harmadik hadserege azért küzdött, hogy segítse az amerikai csapatokat Bastogne-ban. December 26-án 16 óra 50 perckor a 4. páncéloshadosztály 37. harckocsizászlóaljának D. százada elérte Bastogne-t, véget vetve az ostromnak.

Az eredeti célkitűzéseket piros szaggatott vonalakkal jelöljük. A narancssárga vonal jelzi a legtávolabbi előretörésüket.

Német ellentámadás

Január 1-jén a németek az offenzíva folytatására tett kísérletként két új hadműveletet indítottak. 09:15-kor a Luftwaffe elindította az Unternehmen Bodenplatte (Baseplate hadműveletet), egy nagyszabású akciót a szövetségesek alacsonyföldi repülőterei ellen. Több száz repülőgép támadta a szövetséges repülőtereket, mintegy 465 repülőgépet megsemmisítve vagy súlyosan megrongálva. A Luftwaffe azonban 277 gépet veszített, 62-t a szövetséges vadászgépek, 172-t pedig főként a német V-1-es repülőbombatámadások elleni védelemre felállított, közelharci lövedékeket használó szövetséges flak-ágyúk váratlanul nagy száma miatt, de a német flak-ágyúk baráti tüze miatt is, amelyek nem voltak tájékoztatva a készülő nagyszabású német légi hadműveletről. A németek súlyos veszteségeket szenvedtek az Y-29 nevű repülőtéren, 24 saját gépüket vesztették el, miközben csak egy amerikai gépet lőttek le. Míg a szövetségesek napok alatt kiheverték veszteségeiket, a hadművelet a Luftwaffe-t gyengévé és hatástalanná tette a háború hátralévő részére.

Ugyanezen a napon a német G hadseregcsoport (Heeresgruppe G) és a Felső-Rajna hadseregcsoport (Heeresgruppe Oberrhein) nagyszabású offenzívát indított a hetedik amerikai hadsereg vékony, 70 mérföldes (110 km) vonala ellen. Ez az Unternehmen Nordwind (Északi-szél hadművelet) néven ismert offenzíva volt a háború utolsó nagy német offenzívája a nyugati fronton. A meggyengült Hetedik Hadsereg Eisenhower parancsára csapatokat, felszerelést és utánpótlást küldött északra, hogy megerősítse az Ardennekben állomásozó amerikai hadseregeket, és az offenzíva miatt szorult helyzetbe került.

Január 15-én a hetedik hadsereg VI. hadtestének három oldalán harcoltak Elzászban. A veszteségek növekedése, valamint az utánpótlás, a tankok, a lőszer és az utánpótlás hiánya miatt a hetedik hadsereg január 21-én arra kényszerült, hogy a Moder folyó déli partján lévő védelmi állásokba vonuljon vissza. A német offenzíva január 25-én ért véget. A Nordwind hadművelet elkeseredett, kétségbeesett harcai során a VI. hadtest, amely a harcok fő erejét viselte, összesen 14 716 veszteséget szenvedett. A Hetedik Hadsereg januári összlétszáma 11 609 volt. A teljes veszteségek között legalább 9000 sebesült volt. Az Első, a Harmadik és a Hetedik Hadsereg összesen 17 000 kórházi áldozatot szenvedett a hideg miatt.

A szövetségesek győzedelmeskednek

Bár a német offenzíva megállt, még mindig egy veszélyes salientet tartottak ellenőrzésük alatt a szövetségesek vonalában. Patton harmadik hadserege délen, Bastogne körül összpontosítva észak felé támadna, Montgomery erői északon dél felé csapnának le, és a két haderő Houffalize-nál tervezte a találkozást.

A hőmérséklet 1945 januárjában rendkívül alacsony volt. A fegyvereket karbantartani kellett, és a teherautók motorjait félóránként kellett járatni, hogy az olaj ne fagyjon el. Az offenzíva ettől függetlenül folyt.

Eisenhower azt akarta, hogy Montgomery január 1-jén ellentámadásba lendüljön, azzal a céllal, hogy találkozzon Patton előrenyomuló Harmadik Hadseregével, és a támadó németek nagy részét elvágja, csapdába ejtve őket. Montgomery azonban, mivel nem volt hajlandó megkockáztatni, hogy a hóviharban egy stratégiailag jelentéktelen területért alulfelkészített gyalogság induljon, csak január 3-án indította meg a támadást, amikorra a német csapatok jelentős része már sikeresen visszavonult, de nehéz felszerelésük nagy részének elvesztése árán.

Az offenzíva kezdetén az Első és a Harmadik amerikai hadsereget mintegy 40 km (25 mérföld) választotta el egymástól. Az amerikaiak előrehaladása délen szintén napi körülbelül egy kilométerre korlátozódott. A német haderő nagy része sikeres harci visszavonulást hajtott végre, és elhagyta a harcteret, bár az üzemanyaghelyzet annyira elkeserítővé vált, hogy a német páncélosok nagy részét fel kellett hagyni. 1945. január 7-én Hitler beleegyezett abba, hogy az összes erőt kivonják az Ardennekből, beleértve az SS páncéloshadosztályokat is, és ezzel minden támadó hadműveletet befejeztek. A jelentős harcok azonban még 3 hétig folytatódtak; St. Vith-et január 23-án foglalták vissza az amerikaiak, és az offenzívában részt vevő utolsó német egységek csak január 25-én tértek vissza kiindulási vonalukhoz.

Winston Churchill az alsóházban az ardenneki csatát követően a következőket mondta: "Ez kétségtelenül a háború legnagyobb amerikai csatája, és úgy vélem, hogy örökké híres amerikai győzelemnek fog számítani".

Amerikai gyalogság tüzel az ellenségre Bastogne közelében, 1944 decembere


A dombvidék felszámolása - A szövetségesek ellentámadása, december 26. - január 25.

Ellentmondás a főparancsnokságon

Az ardenneki csaták kezdetén Montgomery az amerikai első és kilencedik hadsereg parancsnoka volt. Ezt Eisenhower hagyta jóvá, mivel az északi hadseregek minden kapcsolatot elvesztettek a Luxemburgban állomásozó Bradley-vel. Az északi oldal elvesztette minden kommunikációját az amerikai parancsnoksággal és a közeli egységekkel. Rádió- és telefonos kommunikáció nélkül Montgomery-nek sikerült rögtönöznie a parancsok közlésének módját.

Ez a vezetőváltás csak akkor vált ismertté, amikor egy üzenetet tettek közzé. Montgomery megkérdezte Churchillt, hogy meg tudja-e magyarázni a helyzetet.

Hitler visszavonulási parancsának napján, január 7-én Montgomery sajtótájékoztatót tartott. Montgomery dicsérte az amerikaiak "bátorságát és jó harcmodorát". Eisenhowert is dicsérte.

Ezután Montgomery fél órán keresztül ismertette a csatát. Beszéde végére érve azt mondta, hogy a brit hadseregcsoport teljes erejét felhasználta. A csatát "a legérdekesebb, azt hiszem, talán az egyik legérdekesebb és legtrükkösebb csatának nevezte, amelyet valaha vezettem".

Az amerikai katonákról tett pozitív megjegyzései ellenére az amerikaiak úgy vélték, hogy a hadjárat sikeréért ő kapta a babérokat. Úgy gondolták, hogy úgy hangzott, mintha ő mentette volna meg az amerikaiakat.

Patton és Eisenhower is úgy érezte, hogy nem írta le, hogy a britek és az amerikaiak milyen szerepet játszottak az ardenneki harcokban. Úgy vélték, hogy nem beszélt Bradley, Patton és más amerikai parancsnokok szerepéről. Montgomery Eisenhoweren kívül egyetlen amerikai tábornokról sem tett említést. Ezt sértőnek tartották.

Montgomery belátta hibáját, és később ezt írta: "Most már úgy gondolom, hogy nem kellett volna megtartanom azt a sajtótájékoztatót".

Bradley és Patton egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy lemond, ha Montgomery parancsnokságát nem változtatják meg. Eisenhower úgy döntött, hogy kirúgja Montgomeryt. Eisenhower megengedte Montgomerynek, hogy bocsánatot kérjen.

Montgomery tábornagy


Eisenhower tábornok

Aftermath

A csata áldozatait illetően a becslések széles skálán mozognak. A hivatalos amerikai beszámoló 80 987 amerikai áldozatot említ, míg más becslések 70 000 és 108 000 között mozognak. Az amerikai védelmi minisztérium szerint az amerikai erők 89 500 áldozatot szenvedtek, köztük 19 000 halottat, 47 500 sebesültet és 23 000 eltűntet.

Az Egyesült Államok hadügyminisztériumának hivatalos jelentése 108 347 áldozatot sorol fel, köztük 19 246 halottat, 62 489 sebesültet, 26 612 foglyot és eltűntet. Az ardenneki csata volt a leghevesebb ütközet, amelyet az amerikai erők a második világháborúban átéltek; a 19 000 amerikai halottat egyetlen más ütközet sem tudta felülmúlni. A brit veszteségek összesen 1400-at tettek ki.

A német főparancsnokság hivatalos adatai szerint a hadjárat 84 834 áldozatot követelt, más becslések 60 000 és 100 000 között mozognak.

A szövetségesek tovább nyomultak a csatában. Február elején a szövetségesek támadást indítottak az egész nyugati fronton: északon Montgomery vezetésével Aachen felé, középen Courtney Hodges vezetésével, délen pedig Patton vezetésével.

A német veszteségek a csatában több szempontból is súlyosak voltak. Az utolsó német tartalékok is eltűntek, a Luftwaffe megsemmisült, és a nyugaton megmaradt német erőket visszaszorították a Siegfried-vonal védelmére.

Hitler 1944. december 16-án indított ardenneki offenzívájának kezdeti sikere arra késztette Churchillt, hogy 1945. január 6-án Sztálintól szovjet segítséget kérjen egy szovjet támadás megindításával. Január 12-én, pénteken a szovjetek megkezdték a január 20-ra tervezett Visztula-Oder offenzívát.

A második világháború alatt a legtöbb amerikai fekete katona még mindig csak teherautó-sofőrként és rakodómunkásként szolgált. Az ardenneki csata közepén Eisenhower tábornok hiányt szenvedett az utánpótlásból, ezért engedélyezte, hogy afroamerikai katonák csatlakozzanak a fehér katonai egységekhez, hogy először harcolhassanak harcban. Több mint 2000 fekete katona jelentkezett önként a frontra.

Ez fontos lépés volt az Egyesült Államok fajilag integrált hadserege felé. A második világháborúban összesen 708 afroamerikai halt meg harcban.

A Mardasson-emlékmű Bastogne-ban, Belgiumban