Jane Austen recepciótörténete

Háttér:

Jane Austen egész életét egy nagy és szoros család tagjaként élte le. Családja az angol nemesség alsó rétegéhez tartozott. Családja állandó támogatása nagyon fontos volt Austen írói fejlődéséhez. Austen például minden könyvének első vázlatát felolvasta a családjának. Ily módon bátorítást és segítséget kapott. Valójában az apja volt az, aki először próbálta meg nyomtatásban megjelentetni a könyvét. Austen írói képzése tizenéves korától körülbelül 35 éves koráig tartott. Ez idő alatt különböző irodalmi formákkal kísérletezett. Ezek közé tartozott a levélregény (levélregény), amelyet kipróbált, de nem tetszett neki. Három fontos regényt írt és átdolgozott, és egy negyedikbe is belekezdett. Amikor az Értelem és érzékenység (1811), a Büszkeség és balítélet (1813), a Mansfield Park (1814) és az Emma (1815) megjelent nyomtatásban, sikeres írónő lett.

A regényírás azonban nem volt könnyű a nők számára a tizenkilencedik század elején. Ez azért volt így, mert híressé tette őket. Az emberek emellett nőietlennek is tartották őket. Ezért, mint sok más női írónő, Austen is titokban adta ki a könyveit. Idővel azonban írói munkássága nyílt titokká vált az arisztokrácia körében. Egyik londoni látogatásakor a régens herceg meghívta őt a házába. Könyvtárosa körbevezette, és elmondta, hogy a régensnek nagyon tetszenek a könyvei. A könyvtáros hozzátette, hogy "ha Miss Austennek még valami regénye készül, nyugodtan dedikálhatja a hercegnek". Austen nem kedvelte a herceget, aki rengeteg pénzt költött. Nem akarta követni ezt a javaslatot. A barátai azonban rábeszélték, hogy kövesse. Ezért az Emmát neki ajánlotta. Austen ezek után visszautasította a könyvtáros javaslatát, hogy írjon egy történelmi románcot a herceg lányának házasságára.

Élete utolsó évében Austen átdolgozta a Northanger Abbey-t (1817) és megírta a Persuasiont (1817). Egy másik regényt is elkezdett, amelynek később a Sanditon címet adta. Halála előtt nem tudta befejezni. Austennek nem volt ideje arra, hogy a Northanger Abbey-t vagy a Persuasiont sajtó alá rendezze. Családja azonban halála után egy könyvként adta ki őket. Bátyja, Henry "A szerző életrajzi jegyzetét" is mellékelte. Ez a rövid életrajz miatt az emberek úgy gondoltak Austenre, mint egy csendes nagynénire, aki szabadidejében írt. "Sem a hírnév, sem a haszon reménye nem keveredett korai indítékaival (céljaival) ... [S]o much did she shrud by notoriety, that no accumulation of fame would have induced (made) her, if she lives, to affix (put) her name to any productions of her pen ... in public she turned away from any allusion to the character of an authoress." (A nyilvánosság előtt elzárkózott minden utalástól, amely az írónő jellemére utalt. Austen azonban izgatottságot mutat leveleiben, hogy könyvei nyomtatásba kerüljenek. Az is érdekelte, hogy mennyi pénzt fognak keresni a könyvek. Austen hivatásos író volt.

Austen művei realizmusukról, csípős társadalmi kommentárjaikról és a szabad, közvetett beszéd okos alkalmazásáról ismertek. Figyelemre méltóak burleszk és irónia jellemzi őket. Kritizálják a tizennyolcadik század második felének érzékeny regényeit. Részei a tizenkilencedik századi realizmusra való áttérésnek. Ahogy Susan Gubar és Sandra Gilbert kifejtik, Austen kineveti "a szerelmet első látásra, a szenvedély elsőbbségét (első fontosságát) minden más érzelemmel és/vagy kötelességgel szemben, a hős lovagias hőstetteit, a hősnő sebezhető érzékenységét, a szerelmesek kinyilvánított (deklarált) közömbösségét az anyagi megfontolások iránt, és a szülők kegyetlen nyerseségét". Austen történetei, bár komikusak, arra összpontosítanak, hogy a nők a társadalmi rang és a gazdasági biztonság biztosítása érdekében hogyan függenek a házasságtól. Őt is foglalkoztatták az erkölcsi problémák, akárcsak Samuel Johnsont, aki nagy hatással volt rá.

Austen első nyomtatásban megjelent könyvét "Egy hölgy által" aláírással látta el.

1812-1821: Egyéni reakciók és korabeli kritikák

Austen könyvei gyorsan divatba jöttek. Az arisztokraták, akik szerették meghatározni a kor divatját és ízlését, különösen kedvelték őket. Henrietta Ponsonby, Bessborough grófnője az Értelem és érzékenységről írt egy barátjának írt levelében. Így fogalmazott: "Az érzékeny és érzékeny érzelmek és az érzelmek..: "Ez egy okos regény.  ... bár ostobán végződik, engem nagyon szórakoztatott". A régensherceg 15 éves lánya, Charlotte Augusta hercegnő Marianne Dashwoodhoz hasonlította magát. Megjegyezte: "Azt hiszem, Marianne és én nagyon hasonlítunk egymásra, hogy bizonyára nem vagyok olyan jó, ugyanolyan meggondolatlan, stb.". A Büszkeség és balítéletet a színdarabokat író Richard Sheridan élvezte. Egy barátjának azt mondta, hogy "azonnal olvassa el", mert ez "az egyik legokosabb dolog", amit valaha olvasott. Anne Milbanke, Lord Byron későbbi felesége azt írta, hogy "befejeztem a Büszkeség és balítélet című regényt, amelyet nagyon kiváló (jó) műnek tartok". Hozzátette, hogy "a legvalószínűbb regény, amit valaha olvastam", és "jelenleg a divatos regény" lett. Az özvegy Lady Vernon azt mondta egy barátjának, hogy a Mansfield Park "[n]em egy regény, inkább egy vidéki családi parti története, nagyon természetes". Lady Anne Romilly azt mondta barátnőjének, az írónő Maria Edgeworthnak, hogy "[a Mansfield Parkot] itt eléggé általános csodálat övezi". Edgeworth később azt mondta, hogy "nagyon jól szórakoztunk a Mansfield Parkkal".

A felső tízezer kedvelte és helyeselte Austen regényeit. Életében azonban kevés kritikát kaptak. Az Értelem és érzékenységről kettő is született. A Büszkeség és balítélet három. A Mansfield Parkról egy sem. Az Emmára hét kritika érkezett. A legtöbb kritika rövid, óvatos és elismerő volt. Többnyire a könyvek erkölcsi tanulságaira összpontosítottak. Brian Southam ír ezekről a kritikusokról: "feladatuk csupán az volt, hogy rövid (rövid), idézetekkel bővített közléseket adjanak a könyvtári listájukat összeállító olvasónők javára (javára), akiket csak az érdekelt, hogy tudják, tetszene-e nekik egy könyv a története, a szereplői és az erkölcse miatt".

A leghosszabb és legmélyebb kritikát a híres író, Walter Scott írta. A kiadó, John Murray kérte fel az Emma recenziójára. Az Emma a Quarterly Review 1816. márciusi számában jelent meg nyomtatásban (anélkül, hogy közölte volna, ki az író). A recenzióval Scott a regényt felhasználva Austen műveit méltatta. Dicsérte azt a képességét, hogy "a természetről, ahogyan az valóban létezik a hétköznapi életben, és az olvasónak ... helyes és szemléletes ábrázolását nyújtja annak, ami naponta (minden nap) körülötte történik". A modern Austen-kutató William Galperin megjegyezte, hogy "ellentétben Austen néhány laikus olvasójával, akik felismerték a realista gyakorlattól való eltérését (másságát), ahogy azt akkoriban előírták és definiálták, Walter Scott lehetett az első, aki Austen-t mint par excellence realistát installálta". Scott 1826-ban magánnaplójában írt Austenről. Ez később széles körben idézett összehasonlítássá vált:

Ismét elolvasta, legalább harmadszorra Miss Austen nagyon finoman megírt regényét, a Büszkeség és balítéletet. Ez a fiatal hölgy olyan tehetséggel rendelkezett a hétköznapi élet érintettségének, érzéseinek és szereplőinek leírásához, amely számomra a legcsodálatosabb, amivel valaha is találkoztam. A Nagy íj-húúú-törzset én magam is tudom úgy csinálni, mint bármelyik mostani, de az a finom tapintás, amely a hétköznapi, hétköznapi dolgokat és jellemeket a leírás és az érzelmek igazságától érdekessé teszi (teszi), nekem nem adatott meg. Milyen kár, hogy egy ilyen tehetséges teremtés ilyen korán meghalt!

A Northanger Abbey és a Persuasion együtt jelent meg 1817 decemberében. A British Critic 1818 márciusában, az Edinburgh Review and Literary Miscellany pedig 1818 májusában közölte kritikáikat. A British Critic recenzense úgy vélte, hogy Austen nagyfokú realizmusa a korlátozott képzelőerő bizonyítéka. Az Edinburgh Review kritikusa másként gondolta. Dicsérte Austent "kimeríthetetlen találékonyságáért". Azért is elégedett volt Austen történeteivel, mert azokban ismerős jelenetek keveredtek meglepő fordulatokkal. Austen-kutatók rámutattak, hogy ezek a korai recenzensek nem tudták, mit is kezdjenek műveivel. Például rosszul értelmezték az irónia használatát. A kritikusok úgy gondolták, hogy az Értelem és érzelem és a Büszkeség és balítélet az erénynek a bűn legyőzéséről szóló történetek.

A Quarterly Review-ban 1821-ben egy másik recenzió jelent meg. Richard Whately angol író és teológus volt. Ő publikálta Austen művének legkomolyabb korai recenzióját. Whately jóindulattal hasonlította össze Austent és olyan nagy írókat, mint Homérosz és Shakespeare. Dicsérte történeteinek drámaiságát. Azt is mondta, hogy a regény valódi, tiszteletre méltó irodalmi műfaj. Úgy érvelt, hogy a képzeletbeli irodalom, különösen az elbeszélő irodalom nagyon értékes. Még azt is mondta, hogy fontosabbak, mint a történelem vagy az életrajz. Ha jól van megcsinálva, mint Austen művei, Whately szerint a regények olyan emberi tapasztalatokról írnak, amelyekből az olvasó tanulhat. Más szóval úgy vélte, hogy erkölcsös. Whately kitért Austen női íróként elfoglalt helyzetére is. Azt írta: "gyanítjuk, hogy Miss Austin [sic] egyik nagy érdeme a mi szemünkben az, hogy betekintést nyújt a női karakterek sajátosságaiba. ... Hősnői olyanok, amilyennek az ember tudja, hogy a nőknek lenniük kell, bár soha nem lehet rávenni őket, hogy ezt elismerjék (beismerjék)". Ennél jobb Austen-kritika egészen a XIX. század végéig nem került nyomtatásba. Whately és Scott kezdte meg a viktoriánus korszak Austenről alkotott véleményét.

1816-ban a The New Monthly Magazine szerkesztői megjegyezték Emma kiadását. Azonban nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy recenzióba foglalja.


Walter Scott regényíró dicsérte Austen "finom érzékét, amely a hétköznapi dolgokat ... érdekessé teszi".

1821–1870: Kulturált kevesek

Austent a tizenkilencedik században nagyon sok olvasó szerette és tisztelte. Ian Watt kritikus szerint tetszett nekik "lelkiismeretes ... hűsége a hétköznapi (szokásos) társadalmi tapasztalatokhoz". Austen művei azonban nem éppen olyanok voltak, mint amilyeneket romantikus és viktoriánus brit közönsége szeretett. Ők azt kívánták, hogy "az erőteljes érzelmeket az írás hangok és színek kirívó megjelenítésével hitelesítsék". A viktoriánus kritikusok és közönség olyan írók munkáit kedvelte, mint Charles Dickens és George Eliot. Hozzájuk képest Austen művei szűkszavúnak és csendesnek tűntek. Austen művei 1832 végétől vagy 1833 elejétől kezdve kerültek ismét nyomtatásba. Richard Bentley a Standard Novels sorozatban nyomtatta ki őket, és ezután még sokáig nyomtatásban maradtak. Nem voltak azonban bestsellerek. Southam úgy írja le "1821 és 1870 közötti olvasóközönségét", hogy "a Dickens és kortársai ismert közönsége mellett a legkisebb".

Azok az emberek, akik Austen-t olvasták, okos olvasóknak tekintették magukat. Ők voltak a művelt kevesek. Ez a tizenkilencedik és a huszadik század elején az Austen-kritika egyik jól ismert témája lett. George Henry Lewes filozófus és irodalomkritikus volt. Az 1840-es és 1850-es években egy sor cikkében beszélt erről a témáról. "The Novels of Jane Austen" című írása 1859-ben jelent meg nyomtatásban a Blackwood's Magazine-ban. Ebben Lewes dicsérte Austen könyveit "a művészet gazdaságosságáért ... az eszközök könnyű alkalmazkodásáért a célokhoz, felesleges elemek segítsége (segítsége) nélkül". Shakespeare-hez is hasonlította őt. Azt állította, hogy Austen nem volt jó a cselekmények kitalálásában. Ennek ellenére élvezte műveinek drámai minőségét. Azt mondta: "Az olvasó pulzusa sohasem lüktet, kíváncsisága sohasem intenzív (nagyon erős); de érdeklődése egy pillanatra sem lankad (szünetel). A cselekmény elkezdődik; az emberek beszélnek, éreznek és cselekszenek; minden, amit mondanak, éreznek vagy tesznek, a cselekmény összefonódása vagy kibogozása felé tendál; és mi szinte szereplőivé és nézőivé (nézőivé) is válunk a kis drámának".

Charlotte Brontë írónőnek azért tetszettek Austen írásai, mert igazak voltak a mindennapi életről. Brontë azonban "csak ravasznak (okosnak) és figyelmesnek" nevezte őt. Szerinte nem volt elég szenvedély a műveiben. Brontë számára Austen művei formálisnak és szűkszavúnak tűntek. Egy 1848-ban G. H. Lewes-nak írt levelében Brontë azt írta, hogy nem tetszett neki a Büszkeség és balítélet. Azt írta: "Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem!

Miért kedveli annyira Miss Austent? Ez a kérdés engem is zavarba ejt... Elolvastam ezt a mondatodat, és aztán megszereztem a könyvet. És mit találtam? Egy hétköznapi (hétköznapi) arc pontos dagerrotípiás portréját; gondosan bekerített, magasan művelt kertet, takaros szegélyekkel és finom virágokkal; de semmi ragyogó, élénk fiziognómia, semmi nyílt vidék, semmi friss levegő, semmi kék domb, semmi szépséges patak. Aligha szeretnék az ő hölgyeivel és uraival élni, elegáns, de szűkös házaikban.

- Charlotte Brontë

George Henry Lewes, George Eliot partnere, Austen-t Shakespeare-hez hasonlította.

Tizenkilencedik századi európai fordítások

Nem sokkal azután, hogy Austen műveit Nagy-Britanniában kinyomtatták, néhány európai országban is megjelentek. Megjelenésük 1813-ban kezdődött a Büszkeség és balítélet francia fordításával. Ezt gyorsan követték a német, holland és svéd kiadások. Európában nem mindig volt könnyű hozzájutni. Austen nem volt ismert Oroszországban. Az első orosz Austen-regényfordítás csak 1967-ben jelent meg. Austen műveit számos európai nyelvre lefordították. Az európaiak azonban nem tekintették műveit az angol regényhagyomány részének. Ez részben a fordítók által eszközölt változtatások miatt volt így. Ők szentimentalizmust tettek Austen műveibe. Nem tették bele a humorát és az iróniáját sem. Ezért az európai olvasók inkább Walter Scott stílusát tartották az angol regénynek.

A fordítók által végrehajtott nagy változtatások miatt a kontinensen másképp fogadták Austent, mint Nagy-Britanniában. Isabelle de Montolieu francia írónő például Austen több regényét is lefordította francia szentimentális regényre. Montolieu Büszkeség és balítélet című művében az Elizabeth és Darcy közötti élénk beszélgetéseket (társalgásokat) felváltották a nyugodt, illedelmes beszélgetések. Jane Austen művében Elizabeth azt mondta, hogy "mindig is nagy hasonlóságot látott [az] elméjük fordulatában" (az övében és Darcyéban). Szerinte ez azért van, mert "nem hajlandóak beszélni, hacsak [nem] számítanak arra, hogy olyasmit mondanak, ami az egész szobát meghökkenti (meglepi)". Ebből azonban ez lesz: "Moi, je garde le silence, parce que je ne sais que dire, et vous, parce que vous aiguisez vos traits pour parler avec effet". ("Én, én hallgatok, mert nem tudom, mit mondjak, és te, mert a hatás kedvéért izgatod a vonásaidat, amikor beszélsz"). Cossy és Saglia kifejtette, hogy "az Erzsébet által természetesnek tartott lelki egyenlőséget megtagadják (nem adják), és nemi megkülönböztetést vezetnek be". Austen műveit Franciaországban egy szentimentális hagyomány részének tekintették. Emiatt az emberek jobban érdeklődtek az olyan francia realisták művei iránt, mint Stendhal, Balzac és Flaubert. Austent Németországban is romantikus íróként kezelték.

Isabelle de Montolieu lefordította Austen műveit franciára.

1870–1930: A népszerűség robbanásszerű növekedése

Családi életrajzok

Az emberek évekig ugyanazt gondolták Austenről, mint Scottról és Whatelyről. Csak kevesen olvasták a regényeit. 1870-ben Jane Austen unokaöccse, James Edward Austen-Leigh megírta és kinyomtatta az első jelentős Austen-életrajzot, az A Memoir of Jane Austen címűt. Ez megváltoztatta az emberek Austenről alkotott képét. Amikor nyomtatásban megjelent, Austen népszerűsége és kritikai megítélése nagymértékben megnőtt. Az Emlékiratok miatt az emberek egy képzetlen íróról gondoltak, aki remekműveket írt. Az emberek azt hitték, hogy Austen egy csendes, középkorú, hajadon nagynéni. Ez azt az érzést keltette bennük, hogy műveit a tiszteletreméltó viktoriánus családok nyugodtan olvashatják. Az Emlékiratok hatására Austen könyveit ismét nagy példányszámban nyomtatták ki. Az első népszerű kiadások 1883-ban jelentek meg. Ezek a Routledge által nyomtatott olcsó sorozat voltak. Ezt követték a képekkel ellátott kiadások, a gyűjtői sorozatok és a tudományos kiadások. A kritikusok azonban továbbra is azt mondták, hogy csak azok olvassák Austen könyveit, akik valóban képesek megérteni azok mély értelmét. Az Emlékiratok megjelenése után azonban sokkal több kritika jelent meg Austenről. Két év alatt több jelent meg, mint az elmúlt 50 évben.

1913-ban William Austen-Leigh és Richard Arthur Austen-Leigh családi életrajzot jelentetett meg. A könyv címe: "Austen Austen családja" volt: Jane Austen: Élet és levelek - Családi feljegyzés. William és Arthur is az Austen család tagja volt. A könyv főként családi iratokon és leveleken alapult. Park Honan, Austen életrajzírója úgy jellemzi, hogy "pontos, állhatatos (stabil), megbízható, és időnként élénk és szuggesztív". A szerzők eltávolodtak az Emlékiratok szentimentális hangvételétől. Ugyanakkor nem mentek túl sokat a családi feljegyzéseken és hagyományokon, amelyek mindig is megvoltak. Ezért könyvük csak tényeket kínál. Nem sok értelmezést kínál.

Kritika

A tizenkilencedik század utolsó felében jelentek meg az első kritikai könyvek Austen műveiről. Godwin Smith 1890-ben nyomtatta ki Jane Austen élete című művét. Ezzel "a kritikai örökség új szakasza" kezdődött. Ezzel kezdődött a "hivatalos (hivatalos) kritika". Az emberek elkezdtek Austenre mint íróra összpontosítani, és elemezni azokat a módokat, amelyek különlegessé tették az írását. Southam szerint 1780 körül sokkal több Austen-kritika jelent meg. Azt is mondta, hogy a kritikák jobbak lettek. Ugyanakkor nyugtalanította a bennük lévő "bizonyos egyformaság":

A regényeket dicsérik formai eleganciájukért és felszíni "kidolgozásukért"; fiktív világuk realizmusáért, szereplőik változatosságáért és életerejéért (erejéért); átható humorukért; valamint szelíd és ésogmatikus erkölcsiségükért és annak prédikáció nélküli előadásmódjáért. A regényeket "tökéletességük" miatt értékelik. Ez azonban szűk tökéletességnek tekinthető, amelyet a hazai komédia keretein belül értek el.

Richard Simpson, Margaret Oliphant és Leslie Stephen voltak a legjobb kritikusok. Az Emlékiratokról írt kritikájában Simpson azt írta, hogy Austen az angol társadalom komoly, de ironikus kritikusa. Két értelmezési témát kezdett: a humor felhasználását a társadalom kritikájára és az iróniát mint az erkölcsi tanulmányozás eszközét. Folytatta Lewes Shakespeare-hez való hasonlítását, és azt írta, hogy Austen:

ironikus kritikával kezdte; ítélőképességét ... nem közvetlen bírálattal, hanem közvetett módon, modelljei hibáinak utánzásával és eltúlzásával nyilvánította ki. ... A kritika, a humor, az irónia, az ítélkezés nem az ítélkező, hanem a mimikusé, aki gúnyolódás közben kérdez, ezek jellemzik őt.

Simpson esszéje nem volt közismert. Nem volt nagy hatása, amíg Lionel Trilling 1957-ben nem idézte. Margaret Oliphant egy másik fontos író volt, akinek Austenről szóló kritikája nem gyakorolt nagy hatást. Úgy jellemezte Austent, mint aki "a női cinizmus "finom vénájával" van felfegyverkezve, "tele finom erővel, élességgel, finomsággal és önuralommal (kontrollal)", "finom érzékkel" a "nevetségeshez", "finom szúrós, mégis halk hangú megvetéssel", akinek művei nagyon "nyugodtak, hidegek és élesek"". Ez a fajta kritika csak az 1970-es években fejlődött ki teljesen. Ekkor kezdődött a feminista irodalomkritika.

Austen műveit 1832-től nyomtatásban is megjelentették az Egyesült Államokban. Az amerikaiak azonban csak 1870 után kezdtek komolyan foglalkozni Austen műveivel. Ahogy Southam mondja, "az amerikai irodalmi nacionalisták számára Jane Austen művelt színtere túlságosan sápadt, túlságosan korlátolt, túlságosan kifinomult, túlságosan egyenesen hősietlen volt". Austen nem volt elég demokratikus az amerikaiak számára. Emellett a könyveiben nem szerepeltek azok a határvidéki témák, amelyek az amerikai irodalomban gyakran előkerültek. Azt, ahogyan az amerikaiak Austenről gondolkodtak, William Dean Howells és Mark Twain vitája mutatta be. Howells esszéi révén segített abban, hogy Austen sokkal népszerűbbé váljon. Twain viszont Austen segítségével érvelt az amerikai anglofil hagyomány ellen. Az Egyenlítő nyomában című könyvében Twain leírta a hajóján lévő könyvtárat: "Jane Austen könyvei ... hiányoznak ebből a könyvtárból. Már csak ez az egy kihagyás is elég jó könyvtárat csinálna egy olyan könyvtárból, amelyben egy könyv sincs".

Janeites

"Nem lehetne-e ... Miss Austen életrajzírójától kölcsönvenni azt a címet, amelyet egy unokaöccs ragaszkodása ad (ad) neki, és hivatalosan "kedves Jane néni"-ként elismerni őt?"."

- Richard Simpson

Az Encyclopædia Britannica megváltoztatta Austen leírását, ahogy egyre népszerűbbé vált. A nyolcadik kiadás (1854) "elegáns regényírónak" nevezte. A kilencedik kiadás (1875) "az egyik legkiválóbb (figyelemre méltó) modern brit regényíróként" méltatta. Austen regényeit kezdték tanulmányozni az egyetemeken. Művei az angol regény történeteiben is megjelentek. A legtöbben még mindig úgy gondoltak rá, mint "kedves Jane nénire", ahogyan az Emlékiratokban először bemutatták. Howells a Harper's Magazine-ban megjelent esszéi révén tette híressé ezt az Austen-képet. Leslie Stephen író és kritikus az 1880-as években kialakult Austen-mániát "Austenolátiának" nevezte. Az olvasók csak az Emlékiratok nyomtatása után kezdték megkedvelni Austent mint személyt. Addig az irodalmi elit azt mondta, hogy Austen élvezete azt mutatja, mennyire okosak. Az 1990-es évek táján azonban egyre inkább zavarta őket, hogy Austen művei mennyire népszerűek lettek. Janeiteseknek kezdték magukat nevezni. Meg akarták mutatni, hogy különböznek azoktól az emberektől, akik szerintük nem értik Austen-t megfelelően.

Henry James amerikai író kedvelte Austent. Egyszer azt mondta róla, hogy olyan nagyszerű, mint Shakespeare, Cervantes és Henry Fielding - "az élet szép festői". James azonban úgy vélte, hogy Austen "öntudatlan" művész volt, aki "ösztönös és elbűvölő". 1905-ben James azt mondta, hogy nem tetszik neki az Austen iránti közérdeklődés. Szerinte ez több volt, mint amennyit Austen "belső érdeme (értéke) és érdeklődése" megérdemelt volna. James szerint ez leginkább a "kereskedelmi, ... a különleges könyvkereskedői szellem merev szellője" miatt volt így. ... a kiadók, szerkesztők, illusztrátorok, a magazinok kellemes csevegéseinek előállítói; akik a "kedvesüket", a mi kedvesünket, mindenki kedvesét, Jane-t ... anyagi céljaikra találták, ... a szép reprodukcióra mindenféle ízlésesnek mondott, és látszólag eladhatónak bizonyuló formában".

Reginald Farrer brit utazási írónak nem tetszett "Jane néni" szentimentális képe. Ehelyett új módon akarta tanulmányozni Austen regényeit. 1917-ben hosszú esszét publikált a Quarterly Review című folyóiratban. A. Walton Litz, a Jane Austen-kutató A. Walton Litz ezt nevezte a műveinek legjobb egyetlen bevezetőjének. Southam "Janeite" műnek nevezi, istenítés nélkül. Farrer azt állította, hogy Jane Austen nem volt öntudatlan (nem értett egyet Jamesszel). Azt mondta, hogy nagy koncentrációval író és társadalmának éles kritikusa volt. "Sugárzónak és könyörtelennek", "szenvtelen, mégis könyörtelennek" nevezte, "ítélőképességének acélos minőségével, gyógyíthatatlan szigorával". Farrer egyike volt az első kritikusoknak, akik Austenben felforgató írót láttak.

Mark Twain Austen egyik amerikai kritikusa volt (1907 körül).


James Edward Austen-Leigh az Emlékiratokhoz festetett egy képet Austenről. Lágyította a róla alkotott képet. Azt akarta elérni, hogy a viktoriánus közönség megkedvelje és elfogadja őt.