Lincoln 75 000 önkéntese — 1861 és az amerikai polgárháború kezdete

Lincoln maga írta a proklamációt, amiben megmutatta ügyvédi stílusát:

James Buchanan elnöksége (1857-61) alatt nagy feszültséget okozott a rabszolgaság kérdése a nyugati területeken. Az emberek úgy álltak a kérdésben, mint még soha korábban. Amikor a kansasi területen nyílt háború tört ki (az úgynevezett Bleeding Kansas), a déli rabszolgatartók, az északi abolicionisták és a szabadelvűek elözönlötték Kansast. Mindegyikük megpróbálta befolyásolni a szavazást, hogy Kansas rabszolgaállamként vagy szabad államként csatlakozzon-e az Unióhoz. Buchanan elnök a reguláris hadsereg egy részét küldte az erőszak megállítására, de túl kevesen és túl szétszórtan voltak ahhoz, hogy megállítsák a harcokat.

Az abolicionista John Brown, aki szerepet játszott a Kansas kivéreztetésében, 1859-ben elfoglalta a Harpers Ferry fegyverraktárat. A fegyverekkel rabszolgafelkelést akart kirobbantani délen. A szövetségi csapatokat hívták ki a felkelés leverésére és Brown elfogására.

1860. november 6-án, amikor Abraham Lincolnt megválasztották az Egyesült Államok elnökévé. Dél-Karolina elszakadt az Uniótól. Ezt követte további hat déli állam, és 1861. február 18-án az alabamai Montgomeryben megalakították az Amerikai Konföderációs Államokat. Megválasztott elnökük, Jefferson Davis 100 000 önkéntest hívott össze egyéves szolgálatra. Kevesebb mint hat héten belül más déli államok is elszakadtak. A konföderációsok lefoglalták a déli szövetségi tulajdont, köztük számos katonai állást. Kivételt képezett a dél-karolinai Charlestonban lévő Fort Sumter és a floridai Pensacola közelében lévő Fort Pickens.

Amikor ez a hét állam elszakadt, ez az amerikai hadsereg felbomlását okozta. Sokan déliek voltak, és úgy érezték, hogy kötelességük kilépni az amerikai hadseregből, és csatlakozni a konföderációs hadsereghez. 1861 áprilisában az Egyesült Államok hadseregének mindössze 16 000 embere volt, kevesebb mint 200 századba szervezve. Legtöbbjük a Mississippi folyótól nyugatra lévő állásokban volt. Bár a hadsereg kiképzett hivatásos katonákból állt, Lincoln rájött, hogy a rendelkezésére álló hadsereggel nem tudna egy ekkora lázadást leveretni.

Az észak-amerikai gyarmati időszakban minden gyarmatnak joga volt minden munkaképes fehér férfit behívni, hogy gondoskodjon a gyarmat védelméről. A gyarmatoknak milíciatörvényeik voltak, amelyek minden munkaképes férfit köteleztek arra, hogy álljon rendelkezésre a milícia szolgálatára, és gondoskodjon saját fegyveréről. 1774-ben és 1775-ben a brit kormány, amely immár nagyobb jelenléttel rendelkezett, megpróbálta lefegyverezni az amerikai gyarmatosítókat. Ez arra késztette a telepeseket, hogy magánmilíciákat alakítsanak, amelyek függetlenek voltak a brit kormány által kinevezett kormányzók ellenőrzésétől. A minutemenek, akik a lexingtoni és a concordi csatában harcoltak a brit hadsereg ellen, független milícia volt. Az amerikai gyarmatok az állandó hadseregeket egy önkényuralmi uralkodó eszközének tekintették.

Az Egyesült Államok megalakulása után az alapító atyák az állami milíciákban látták az új ország védelmének fő erejét. Ezeket az egyes államok irányították, nem pedig a központi kormányzat. Amikor az Egyesült Államok alkotmányát ratifikálták, a szövetségi kormánynak jogot adott arra, hogy állandó hadsereget állítson fel, de az akkori vélekedés szerint egy ilyen hadseregnek kis létszámúnak kellett lennie. Ez volt az uralkodó gondolat egészen a 20. századig. Az Egyesült Államok alkotmányának második kiegészítése és más 1792-es törvények felhatalmazást adtak az elnöknek arra, hogy az államok milíciáit a lázadás leverésére és az esetleges külföldi betolakodók elleni harcra hívja össze. A milícia összehívását azonban az állami törvényhozásnak kellett engedélyeznie, maguk a milíciák egy adott évben csak három hónapig szolgálhattak, és az elnök által összehívható milícia létszáma 75 000 főben volt korlátozva.

Az 1812-es háború alatt a milícia egységei rosszul képzett és fegyelmezetlen egységek hírében álltak. Massachusetts és Connecticut ebben az időszakban nem volt hajlandó behívni a milíciát. Vermont nem engedte, hogy a milíciája az államhatáron kívül szolgáljon. 1815-től 1845-ig számos északi állam nem követelte meg polgáraitól a milícia szolgálatát. A mexikói-amerikai háborút főként a reguláris hadsereg vívta, az önkéntesek pedig egyéves szolgálati időre teljesítettek szolgálatot. Nagyon kevés állami milícia vett részt. Az 1840-es évekre, mivel számos államban nem volt olyan állami törvény, amely előírta volna a milícia szolgálatát, a milíciákat önkéntes csoportok váltották fel, amelyek hétvégenként teljesítettek szolgálatot, és saját fegyverükről gondoskodtak. Az állam által biztosított fegyverekért és egyenruhákért cserébe sokan beleegyeztek abba, hogy a saját államuk milíciájának tagjai legyenek, különösen az északi államokban.

Az állami milíciáknak számos hiányosságuk volt. A függetlenségi háború és az 1812-es háború alatt rossz harcosok és gyakori dezertőrök hírében álltak.

Amikor Lincoln 75 000 embert kért szövetségi szolgálatra, kabinetjének tagjai azt tanácsolták neki, hogy akár 200 000 embert is kérjen. Lincoln azonban tudta, hogy törvényt szegne, ha ennyi embert próbálna behívni, és gyakorlatiasabb szempontból valószínűleg azt is felismerte, hogy a hadseregnek nincs elég fegyvere vagy felszerelése ennél nagyobb létszám felszereléséhez, ezért megelégedett a 75 000 fős törvényes határral. Ez még mindig négyszerese volt a reguláris hadsereg létszámának. Minden állam kapott egy kvótát, amelyet lakossága alapján kellett teljesítenie. New York kvótája 17 ezred (13 280 férfi) volt. Pennsylvaniának 16 ezredet kellett küldenie. A többi állam is megkapta a maga kvótáját. A rabszolga államok nem voltak hajlandóak katonákat küldeni, négy közülük inkább a Konföderációhoz csatlakozott. A szabad államok gyorsan kitöltötték kvótáikat. Egyes államok nem küldtek többet, mint amennyit a kvótájuk megkövetelt, míg más államok többet küldtek, így Lincoln még mindig megkapta a kért 75 000 embert. Rhode Island a kvótájának négyszeresét küldte. Connecticut és Missouri a kvótájuk háromszorosát küldte. Massachusetts a kvótájának két és félszeresét küldte.

Minden új tisztnek és katonának katonai kiképzésen kellett részt vennie. A tisztek esténként taktikát és egyéb katonai kérdéseket tanultak könyvekből és terepismereti kézikönyvekből. A katonák a napokat azzal töltötték, hogy megtanulták a gyakorlatokat és a fegyverrel való lövöldözést. Sokan hamar rájöttek, hogy a katonai élet nem olyan romantikus, mint amilyennek elképzelték. Egyikük sem jött rá, hogy a kiképzés élet és halál között jelenthet különbséget a csatatéren. A kiképzés tehát szenvedett, de a konföderációs hadseregnek ugyanezekkel a problémákkal kellett szembenéznie a milícia egységeivel is. Amikor a háború elkezdődött, mindkét félnek a milíciáira kellett támaszkodnia.

A kongresszus hamarosan megváltoztatta a milíciatörvényt, hogy az elnök több embert hívhasson be hosszabb időre.