Amerikai polgárháborús veszteségek

Háttér

1860-ban senki sem számított arra, hogy a déli államoknak az Unióból való kiválásából fegyveres konfliktus lesz. Vagy ha mégis, akkor az csak rövid ideig tartana, és többnyire csak a látszat kedvéért történne. A déliek nem hitték, hogy az északiak hadsereget mozgósítanának ellenük. A dél-karolinai amerikai szenátor azt a kijelentést tette, hogy minden vért megiszik, ami azért folyik, mert a Dél kikiáltja függetlenségét az Uniótól. Aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy katonai összecsapássá válik, mindkét fél úgy vélte, hogy ez nem fog sokáig tartani. Amikor 1861-ben az uniós hadsereg belépett az első Bull Run-i csatába, úgy gondolták, hogy egy gyors győzelemmel véget vethetnek a háborúnak. Az Unió Bull Runnál elszenvedett veresége után a Konföderációsok azt hitték, hogy az Unió egyszerűen feladja az Észak és Dél újraegyesítésének gondolatát. Mindketten tévedtek.

Az 1850-es években számos fejlesztés történt a fegyverek, különösen a puskák terén. A polgárháború alatt mindkét hadsereg olyan puskákkal volt felszerelve, amelyek messzebbre tudtak lőni, gyorsabban tudtak újratölteni és sokkal pontosabbak voltak, mint a mexikói-amerikai háborúban használt muskéták. Mégis ugyanazt a katonai taktikát alkalmazták, mint a korábbi háborúban; a férfiak szoros alakzatban, sortüzekben tüzelve. Az új puskák és az elavult taktika együttesen a csatában elszenvedett halálesetek akár 90%-áért is felelősek voltak.

A halál csak az egyik módja volt annak, hogy egy katona veszteségként szerepeljen. A polgárháború alatt a veszteség minden olyan katona volt, aki nem tudta teljesíteni a kötelességét. Ennek bármilyen oka lehetett, beleértve a betegséget, sebesülést, fogságba esést, eltűnést vagy halált. Egy katona a háború során többször is szerepelhetett veszteségként.

A jó halál

A tizenkilencedik század közepén a halálhoz és a nemes célért való meghaláshoz való hozzáállás jelentősen különbözött a mai gondolkodásmódtól. A férfiak úgy tekintettek a háborúba vonulásra, mint a dicsőség és a becsület lehetőségére. Úgy gondolták, hogy a hazáért vagy az ügyért való életfeláldozás a legmagasabb rendű hivatás. A betegségben való meghalást azonban szörnyű halálnemnek tartották, és a legtöbben jobban féltek tőle, mint a csatában való haláltól. A háborút úgy mutatták be a katonáknak, hogy "Istenért és a hazáért" lehet meghalni. A háborúba vonulás keresztény és nacionalista indokait egyaránt képviselte. Mivel a legtöbben keresztények voltak, sokkal jobban felkészültek a halálra, mint az ölésre. Az amerikai társadalom általában, és különösen a katonák hittek az ars moriendi-ben (a meghalás művészetében) vagy a "jó halálban". Ezek a hozzáállások hagyták a katonákat abban a hitben, hogy a jó halál dicsőséges és egyben a megváltás utolsó aktusa. Azzal is, hogy valaki jól hal meg, megmutatta másoknak, hogyan kell jól meghalni.

Polgárháborús orvostudomány

A másik tényező, amely hozzájárult a magas halálozási arányokhoz, az orvosi ellátás helyzete volt a polgárháború elején. 1861-ben az orvosi ismeretek, a diagnosztikai eljárások, a felszerelések és a kezelési protokollok a modern szabványokhoz képest nagyon kezdetlegesek voltak. Mivel az orvosok gyakran nem voltak tisztában azzal, hogy mi okozta a betegségeket, amelyekkel találkoztak, és mivel az orvosi higiéniai gyakorlat a maihoz képest szegényes volt, az orvosok gyakran nagyon keveset tudtak tenni betegeik kezeléséért; sok esetben még a katonák halálát is siettették azzal, hogy nem mostak kezet és eszközöket, mielőtt egyik betegtől a másikhoz mentek - ezek az egyszerű protokollok csak a háború későbbi szakaszában kezdtek érvényesülni William A. Hammond és Jonathan Letterman úttörő katonai egészségügyi irányítási erőfeszítései révén. Ennek eredményeképpen az orvosok a sebek, fertőzések és betegségek kezelésével időnként többet ártottak, mint használtak.

Ráadásul a tábori higiénia rendkívül rossz volt. A nem megfelelő higiéniai létesítmények, a fedél, a ruházat, a cipő és az élelmiszer hiánya, valamint a szennyezett víz hozzájárult a magas halálozási arányhoz a táborokban. A hasmenés és a vérhas vált a vezető halálokokká, és az áldozati adatok azt mutatják, hogy nagyjából kétszer annyi katona halt meg betegségben, mint a leggyakoribb harci sérülésben, a lőtt sebben (a katonai orvosi feljegyzésekben latin nyelven Vulnus Sclopet néven szerepel).

A polgárháborús katonákat érintő egyéb betegségek közé tartoztak:

• agyi, szív-, vese- és légzőszervi betegségek (asztma, Bright-kór, hörghurut, szív- és szívbetegség, hőguta/napszúrás, nefritisz, mellhártyagyulladás).
• bőrgyógyászati állapotok (viszketés, bőrgyulladás, bőrpelas, rovarcsípés és -csípés)
• emésztési panaszok és egyéb, a rossz minőségű táplálékból vagy vízből eredő betegségek (székrekedés, skorbut).
• fertőző betegségek (tályogok, kolera, kötőhártya-gyulladás, fogyasztás/tuberkulózis, diftéria, malária/intermittáló láz, kanyaró, tüdőgyulladás, skarlát, himlő/variola, szifilisz és egyéb nemi betegségek, tetanusz, tífusz, tífusz, tífusz, azonosítatlan vírusfertőzések, sárgaláz).
• mozgásszervi sérülések (csonttörések, ficamok, reuma, ficamok)
• paraziták.

Az ellenség fogságába esett és hadifogolyként (POW) tartott katonák az esetek jelentős részében olyan nyomorúságos körülmények között voltak elhelyezve, hogy nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy a fent bemutatott betegségek valamelyikében megbetegedjenek és elszenvedjék azokat; az éhezés is problémává vált a hadifogolytáborokban, mivel egyre több katona esett hadifogságba a csatákban, és az élelmiszerhiány egyre nagyobb lett.

Még az egészségügyi dolgozók sem voltak immunisak; az ápolónők különösen ki voltak téve annak a veszélynek, hogy az általuk ápolt katonáktól elkapják a betegségeket.

Rossz nyilvántartás

A csatában elesett férfiak felét nem azonosították, amikor eltemették őket. Az egyes századok által vezetett nyilvántartások célja az volt, hogy számon tartsák, hány ember volt az egyes egységekben, nem pedig az egyes katonák nyomon követése. A konföderációs katonai nyilvántartások sokkal kevesebbek, mint az uniós nyilvántartások. Amikor Richmond 1865-ben elesett, a feljegyzéseket megsemmisítették, délre szállították vagy hátrahagyták. A feljegyzések egy részét az uniós hadsereg megőrizte, és elküldte a washingtoni hadügyminisztériumba. A főadjutáns 1865 júliusában irodát hozott létre "a lázadók levéltárainak összegyűjtésére, megőrzésére és közzétételére". 1903-ban a hadügyminiszter felhívást intézett a déli kormányzókhoz, hogy adjanak kölcsön a hadügyminisztériumnak minden birtokukban lévő konföderációs hadsereg iratot, hogy azokat lemásolhassák.

Korai halálozási becslések

Körülbelül 1900 óta a történészek a Thomas L. Livermore által készített számokat idézik, amelyek szerint a háború során 618 222 konföderációs és uniós halott halt meg. Livermore száma hiányos csatajelentéseken alapult. Emellett durva becslést tett arra vonatkozóan, hogy hányan haltak meg betegségekben és egyéb okok miatt. Könyve a Számok és veszteségek a polgárháborúban Amerikában, 1861-65 címet viselte.

Livermore előtt egy másik polgárháborús veterán, William F. Fox a nehéz úton állította össze becslését. Átnézett minden egyes listát, harctéri feljegyzést és nyugdíjalapot, amit csak talált. 1889-ben megírta a Regimental Losses in the American Civil War, 1861-1865 című művét. Fox kerekítve 94 000 halottat állapított meg. A szám mellett Fox az átlagos uniós katonákról is szolgáltatott információkat. Például, hogy átlagosan 5 láb 8 ¼ hüvelyk magas volt, és 143 ½ fontot nyomott.

Érdekes, hogy Fox vagy Livermore előtt az 1870-es amerikai népszámlálás felügyelője, Francis A. Walker "nem kevesebb mint 850 000-re" becsülte a férfi halálozások számát. Ezt azonban nem fogadták el olyan széles körben, mint az alacsonyabb számokat. Ennek valószínűleg az volt a fő oka, hogy abban az évben maga a népszámlálás is tévedésgyanús volt. Walker becslése a XIX. században következetesen végbement tipikus népességnövekedés kiszámításán alapult, levonva a népszámlálásból hiányzó férfiak számát.

Modern halálozási becslés

Sok történész kezdi elfogadni, hogy a korábbi halálozási becslések valószínűleg túl alacsonyak voltak. A New York-i Binghamton Egyetem demográfiatörténésze, J. David Hacker új számításokat végzett a polgárháborús halálesetekről, amelyek mintegy 20%-kal magasabbak. Az új becslés 750 000 halálesetre vonatkozik, és a XIX. századi népszámlálási adatok digitalizálásán alapul. Az Egyesült Államok lakossága 1860-ban valamivel kevesebb mint 31,5 millió volt. Körülbelül 2 000 000 férfi szolgált az uniós erőkben, míg körülbelül 750 000 férfi a Konföderációban. A katonák mintegy 75%-a Amerikában született. A fennmaradó 25%-ból, akik külföldön születtek, sokan a polgárháború előtt nem szerepeltek semmilyen népszámlálási nyilvántartásban.

Sebesült harcosok

A polgárháborúban messze az amputáció volt a leggyakoribb műtét. A háború alatt a becslések szerint mintegy 60 000 műtétet végeztek. Ezek közel 75%-a amputáció volt. Több oka is volt annak, hogy az amputáció volt a fő beavatkozás. A lassan mozgó Minié-golyó által okozott lőtt sebek nagy károkat okoztak. Gyakran helyrehozhatatlanul összetörték a csontokat. Egy másik ok az üszkösödés és más szövődmények megelőzése volt. A férfiak gyakran egy vagy több napig feküdtek ellátatlanul, mielőtt sebészhez vitték volna őket. Talán a legfontosabb ok az volt, hogy az orvosoknak túl sok sebesültjük volt, és nagyon kevés idejük a sérült testrészek helyreállítására. Végül, ha egy férfi a fején, a gyomrán vagy a mellkasán sebesült meg, ritkán élt elég sokáig ahhoz, hogy tábori kórházba szállítsák.

A háborúig a legtöbb amerikai orvos soha nem látott ilyen sebeket. A legtöbbjüknek csak kelések felszúrásában vagy foghúzásban volt tapasztalata. Az orvosok nagyon keveset tudtak a baktériumokról és a kórokozókról. A kötéseket újra és újra használták különböző embereken anélkül, hogy előbb lemosták vagy fertőtlenítették volna őket. Modern mércével mérve a műtétek durvák, sőt brutálisak voltak. A katonák "mészárosoknak" nevezték az orvosokat, és mindennél jobban féltek az amputációtól. Hogy elkerüljék egy végtag elvesztését és a fájdalmas műtétet, egyes katonák és tisztek odáig mentek, hogy megpróbálták maguk ellátni a sebeiket.

Az, hogy a seb hol helyezkedett el a végtagon, befolyásolta a katona túlélési képességét a műtét után. Minél közelebb volt a seb a testhez, annál magasabb volt a halálozási arány. John Bell Hood konföderációs tábornok például a chickamaugai csatában a lábán sebesült meg. A lábát a csípőjétől alig több mint 100 mm-re amputálták. Az ilyen típusú csípőműtét 83%-os halálozási arányt mutatott. Szerencsére Hood azon 17% közé tartozott, aki túlélte. A karon szerzett sebek halálozási aránya alacsonyabb, 24% volt. Stonewall Jackson azonban nem sokáig élte túl a karja elvesztését. Maga az amputációs folyamat gyorsan lezajlott. Egy vágást ejtettek a kar vagy a láb körül. Ezután a csontot átfűrészelték. Az idegeket kihúzták, amennyire csak lehetett, majd levágták. A véres csonkot gyakran hagyták magától gyógyulni, vagy egy bőrlebenyt varrtak a csonk fölé. A sebésznek gyorsan kellett cselekednie, hogy a beteg ne veszítsen túl sok vért, és ne kerüljön sokkos állapotba. Egy térdnél amputált lábat három perc alatt el lehetett végezni. A legtöbb esetben érzéstelenítést alkalmaztak.

Az amputációt túlélő férfiaknak a háború után vissza kellett térniük a munkájukhoz. A hiányzó kar vagy láb pótlására protézisre volt szükségük. Észak-Karolina volt az első az egykori konföderációs államok közül, amely műlábat biztosított a rászoruló veteránoknak. 1866-ban törvényt fogadtak el, amely műlábakat biztosított veteránjaik számára. Azok számára, akik nem tudták használni a műlábat, a veterán amputált lábúak 70 dollárt kaptak. Észak-Karolina 1550 veteránról gondoskodott, akik segítséget kértek.

Sebész amputációs készlet