Equal Pay Act of 1963

Történelem

1868-ban a Knights of Labor egyik fő célkitűzése a férfiak és nők egyenlő bérezése volt. Az első és a második világháború alatt a National War Labor Board (Nemzeti Háborús Munkaügyi Tanács) volt jogosult az amerikai vállalatok munkaügyi normáinak meghatározására. A koreai háború alatt a Bérstabilizációs Tanács határozta meg ezeket a normákat. Mindhárom esetben egyenlő bérpolitikát határoztak meg mindkét nem számára a háborús időkben. A háború alatt Rosie the Riveter ugyanazt a bért kapta, mint az ugyanolyan munkát végző férfiak. 1919-ben két állam, Michigan és Montana törvényt fogadott el az egyenlő bérezésről. De csak a második világháború után követte példájukat más államok is. Az Egyesült Államok Női Irodáját, amely az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának része volt, 1920-ban hozták létre. Megalakulásuk óta szorgalmazták az egyenlő bérezést. 1952-ben több női, munkaügyi, üzleti és polgári csoport|csoport koalíciójaként megalakult a National Committee for Equal Pay (Nemzeti Bizottság az egyenlő bérezésért). Kampányt indítottak az egyenlő bérezést előíró új törvényekért. 1945-ben a 79. kongresszus beterjesztett egy egyenlő bérezésről szóló törvényjavaslatot, amely nem ment át. Csak 18 évvel később, a 88. kongresszus fogadta el ezt a törvényt. Ezt az 1963-as egyenlő bérezésről szóló törvénynek nevezték el.

A Fair Labor Standards Act módosításaként az 1963. évi Equal Pay Act a szövetségi törvényekbe ütközött a munkavállalók nemi alapon történő megkülönböztetése. Erről akkor van szó, ha "a feladatok hasonló munkakörülmények között azonos készségeket, erőfeszítést és felelősséget igényelnek". John F. Kennedy elnök 1963. június 10-én írta alá ezt a törvényt. A Fehér Ház Ovális Irodájában tartott ünnepségen Kennedy elnök külön elismerésben részesített több olyan csoportot és személyt, akik ennek a törvénynek az érdekében dolgoztak. A kitüntetettek között voltak Edna Kelly és Edith Green kongresszusi képviselőnők, Esther Peterson munkaügyi miniszterhelyettes, Dr. Dorothy Height, a Néger Nők Nemzeti Tanácsának elnöke és Dr. Minnie Miles, az Üzleti és Szakmai Női Alapítvány elnöke.

A törvényt nagyrészt azért fogadták el, mert a kongresszus felismerte az Egyesült Államokban változó munkaerőt. A férfiak által fenntartott háztartások elavulttá váltak, mivel egyre több nő lépett be a munkaerőpiacra. A magasabb válási arányok több női háztartást jelentettek. Az 1960-as években azonban a nők csak 60 centet kerestek minden egyes dollár után, amelyet a férfi munkavállalóknak fizettek. Az egyenlő bérezésről szóló törvényt az egyenlőtlen bérezés megoldásának részeként szánták. Az 1964-es Polgárjogi törvény, a VII. cím még többet tett hozzá az egyenlő bérezésről szóló törvényhez azzal, hogy törvénytelenné tette a faji vagy nemi alapon történő megkülönböztetést. A VII. cím a fehérgalléros munkavállalókat is hozzáadta a törvényhez.

Eredmények

Az 1970-es évekre a nők 75 centet kerestek egy férfi által megkeresett dolláronként. Az amerikai munkaügyi minisztérium statisztikái szerint 2007-ben ez az arány még mindig 75 cent körül volt. A főiskolai végzettségű nők és a főiskolai végzettségű férfiak közötti különbség valójában kissé nőtt. A Fortune 500 vállalatnál (az USA legnagyobb vállalatai) a nők még mindig csak a vezető pozíciók 17%-át töltik be. 2010-ben a Munkaügyi Statisztikai Hivatal jelentése szerint a teljes munkaidőben dolgozó nők minden egyes (teljes munkaidőben dolgozó) férfi által megkeresett dollárra körülbelül 81 cent jutott.