A zenében a Tierce de Picardie (azaz a Picardie harmad) egy dúr akkord egy moll hangnemben játszott zenemű végén. Lényegében ez azt jelenti, hogy a darab záróakkordjának harmadik fokát egy félhanggal megemelik, így a várt moll terc (kicsi terc) helyett nagy terc (dúr) ad végzetszerű, világos befejezést.

A 16-17. században ez egy nagyon gyakori módja volt egy moll hangnemben játszott darab befejezésének. Ennek oka, hogy a mollban játszott zene a dúrhoz képest melankolikusan vagy zaklatottan hangzik, mivel a skála harmadik hangja ellaposodik (egy félhanggal lejjebb kerül). A harmonikus sorozatban ez a moll harmad a 7. harmónia, amely az alaphanggal (a skála első hangjával) szemben disszonánsan hangzik. Ez azt jelenti, hogy a dúrban való befejezés megkönnyebbülést ad a moll feszültségét követően. Például egy a-moll darabnál, ahol a skála harmadik hangja a c természetes, a Tierce de Picardie-ban a záróakkordban egy cisz lesz, ami az akkordot a-mollról A-dúrra változtatja.

Hogyan és miért használják

A Tierce de Picardie gyakorlati megvalósítása egyszerű: az utolsó akkord harmadik fokát (a tercet) egy előjegyzéssel vagy megszólaláskor megemelik. Gyakran csak a záró szoprán- és althangon jelenik meg ez az előjegyzés, miközben a darab többi része változatlan marad. Zeneelméletileg ez a lépés erős kontrasztot teremt: a moll hangulatból hirtelen fényes, záró, gyakran ünnepélyes dúr hangzásba vált át.

A gyakorlatnak szimbolikus jelentése is lehetett: vallási daraboknál például a bánatból vagy a szenvedésből feloldódó örömöt, feltámadást jelképezte a dúr végzés. Emellett egyszerűen esztétikai szempontból is vonzó megoldás volt, mert növelte a lezárás hatását.

Megjegyzések a zenei összefüggésekről

Fontos megkülönböztetni a valódi Tierce de Picardie-t attól az esetektől, amikor az egész darab vagy több tétel átvált a dúr hangnemre. Például Beethoven "Ötödik szimfóniája" c-mollban szól, de az utolsó tétel dúrban van. Ilyen esetben nem beszélünk Tierce de Picardie-ról, mert itt a hangnemváltás kiterjedtebb: nem csak az utolsó akkord harmadikja változik, hanem maga a tétel (vagy darab) hangneme és tematikája is átalakul.

A kifejezést 1767-ben Rousseau vezette be "Dictionnaire de musique" (Zenei szótár) című művében. A "Tierce" jelentése "harmad", de senki sem tudja, miért nevezte el "Picardie"-nak (Picardia egy észak-franciaországi terület). A név eredetére szólnak elméletek: lehet, hogy a régióban gyakoribb volt ez a befejezési mód, vagy egyszerű népi elnevezés ragadt rá, de pontos eredetét nem ismerjük.

Előfordulások és ismert példák

Bach elég gyakran használta zenéjében. A "Concerto két hegedűre és zenekarra" első tétele jó példa erre. A "Fantázia és fúga g-moll BWV542" című művében a fúga a Tierce de Picardie-val végződik, és egyes kiadásokban a Fantasie is. Lehetséges, hogy Bach a Fantasie-t csak akkor fejezte volna be dúr akkorddal, ha önmagában (a fúga nélkül) játszotta volna, de ebben nem lehetünk biztosak. A Tierce de Picardie másik jó példája a 82. kantáta "Ich Habe Genug" című, rendkívül hatásos befejezése. Egy másik híres darab, amely Tierce de Picardie-val végződik, a Greensleeves.

Hasonló megoldást találunk reneszánsz és barokk szerzőknél általánosságban: például Monteverdi, Purcell és számos liturgikus és népi dallam gyakran alkalmazta a Picardy-tercet. A 19. század romantikusai közül egyesek ritkábban, de még mindig előforduló eszközként használták. A 20. századi zene egy része szintén idézheti ezt a hagyományt, akár stíluseszközként, akár szimbolikus céllal.

Technikai megjegyzések és variációk

  • Jegyzetelés: a megemelt tercet általában előjegyzéssel vagy helyben tett keresztelő előjegyzéssel jelzik a kottában.
  • Hasonlóság és különbség más skálákkal: a Tierce de Picardie nem ugyanaz, mint a moll skála egyes változatainak (pl. harmonikus vagy melodikus moll) használata; itt kizárólag a záróakkord tercét emelik meg, míg a szakasz többi része maradhat természetes moll.
  • Variánsok: előfordulhat, hogy csak a felső szólamokban emelik meg a tercet, vagy a teljes akkord kerül átalakításra; mindkét megoldás elfogadott és különböző hangszínt eredményez.

Összességében a Tierce de Picardie egyszerre egyszerű és kifejező eszköz: kevés beavatkozással erőteljes kontrasztot hoz létre, ezért különösen kedvelt volt a barokk gyakorlatban, de a későbbi korok műveiben is felbukkanhat, ha a zeneszerző a mollból dúrba való rövid, fénnyel záró elmozdulást kívánja elérni.