Torkolattöltő lőfegyver (muzzleloader) – definíció, típusok és története

A legkorábbi torkolattöltők némelyike gyufacső volt. A matchlock, amely a gyújtószerkezetéről kapta a nevét, volt az első olyan találmány, amely lehetővé tette, hogy a lövész mindkét kezét a fegyveren tartsa, és ugyanakkor a célt figyelje. A konstrukció lehetővé tette, hogy egy lánggal a végén lévő rongyot vagy botot - az úgynevezett "gyufát" - leeresszék a lőporral töltött "villanóedénybe", amely meggyújtotta a főtöltetet, és ezzel elsütötte a fegyvert. A gyufacsövek 1400 körül jelentek meg Európában. A gyufaszerű zárszerkezetet muskéták gyártására használták. A pisztolycsövek belül simaak voltak, és kerek golyós lőszert használtak. Azokat, akik muskétát használtak, "muskétásoknak" nevezték. Nagyon kevés pisztoly használta ezt a konstrukciót, de néhány puska ebben az időszakban matchlock volt.

Körülbelül 1509-ben a wheellock volt a következő előrelépés a torkolattöltő technológiában. Nem kellett gyufát gyújtani, és a szikrát mechanikusan, egy kerékmechanizmus segítségével hozta létre. Előállítása azonban drága volt, és olcsóbb (felére), így a gyufalakat továbbra is használatban maradt.

További 200 évbe telt, amíg a matchlockot továbbfejlesztették. Marin le Bourgeoys, egy francia férfi találta fel a flintlock mechanizmust valamikor az 1620-as években. Többféleképpen volt művész, nyílpuskakészítő és fegyverkovács (harquebuzier). A flintlock torkolattöltő puskákat és pisztolyokat 1660-tól 1840-ig minden európai és amerikai hadsereg használta. A szikra úgy keletkezett, hogy a kovakő az acélra ütközött, ami szikrát hozott létre, és meggyújtotta a gyújtópuskaport. Azáltal, hogy a gyújtóport a fegyver elsütéséig letakarták, általában még szeles vagy nedves időben is működött. A brit hadsereg 1722-ben a torkolattöltős kovás muskéták szabványos mintáját írta elő. Az így létrejött modellt és változatait Brown Bessnek nevezték el. Az 1830-as évekig maradt szolgálatban.

A következő nagy előrelépés a lőfegyverek terén az ütőszerkezet volt. Ezt kupakzárnak is nevezték. Az ütőszerkezet a higany fulminát felfedezésén alapult 1800 körül. Éles ütés hatására a higany fulminát felrobban. 1816-ban Joshua Shaw, egy Philadelphiában élő művész a rézkupakok belsejére higanyfullminátot festett. Ezt egy kis bimbóra illesztette a cső fölötti gyújtónyíláson. Amikor a kalapács az ütősapkára csapott, a fegyver elsült. 1826-ra széles körben elterjedt, és felváltotta a kovás puskát.

Az ütősapka megszüntette a villanófazekat, a kovakövet és a frizurát. Hozzáadódott a kupaknak a bimbókúpra való felhelyezésének lépése, de ez valódi előnyt jelentett a csapatok számára a csatában. Az ütős kupakokat gyorsan lehetett tölteni, és szinte minden időjárási körülmények között működtek.

1869-ben feltalálták a középlövedékes töltényt. Ez csak zárótöltős fegyverekben működött, és együttesen gyorsan felváltották az általánosan használt torkolattöltő fegyvert.

A modern aknavetők olyan lövedéket használnak, amelyeknek a lövedékhez a lövedéktöltetet és a gyújtószerkezetet az alján rögzítik. A régebbi torkolattöltős aknavetőkkel ellentétben, amelyeket ugyanúgy töltöttek meg, mint a torkolattöltős ágyúkat, a modern aknavetőt a lövedék csövön való leejtésével lövik ki. Az alján lévő csap beindítja a gyújtószerkezetet, amely aztán begyújtja a fő hajtótöltetet. Mind a modern aknavetőt, mind a régebbi aknavetőt nagy szögben történő tüzelésre használták. Mivel azonban az aknavető nem külön lépésekben töltődik, az aknavető torkolattöltőként való meghatározása nézőpont kérdése. A legegyszerűbben fogalmazva azonban a torkolat végéről töltődik.

Kínában körülbelül a 12. századtól, de lehet, hogy már korábban is léteztek nyers torkolattöltő ágyúk. Az Európában használt egyik első fegyver a bombard volt. Ezek különböző átmérőjű csövekből épített torkolattöltők voltak, amelyekkel a kis kődaraboktól kezdve a 20 hüvelykes (510 mm) öntöttvas golyóig bármit ki lehetett lőni. A 16. századra a torkolattöltős ágyúk kezdték felváltani a bombardákat. Az öntés nagymértékben fejlődött Európában körülbelül 1570 után. Az 1500-as évek elején a francia ágyúkat az itáliai hadjárataik során embertömegek szétverésére használták. A németek rendelkeztek Európa legjobb tüzéreivel, és olyan ágyúkat fejlesztettek ki, amelyek akár 1500 yard (1400 m) távolságból is képesek voltak célpontokat eltalálni. Ezután a svédek Gusztáv Adolf vezetésével könnyű ágyúkat fejlesztettek ki, amelyek könnyen mozgathatók voltak a csatatéren. Ő egy öntött 4-poundert használt, amely körülbelül 4 fontot (1,8 kg) nyomott, és mindössze két ló tudta húzni.

1742-ben az angol Benjamin Robins megírta a New Principles of Gunnery című művét, amelyben a ballisztika tudományát bővítette. Kifejlesztette a carronade-okat, amelyek rövid, könnyű, torkolattöltő simacsövű ágyúk voltak, amelyeket a hajók fedélzetén lehetett használni. Az amerikai függetlenségi háború idején a britek számos különböző ágyúval, valamint aknavetőkkel rendelkeztek. Az amerikai fegyverek közül sok volt zsákmányolt brit ágyú.

1853-ban Franciaország bevezette a Canon-obusier de 12-t, a "Napóleon" néven is emlegetett 12 ágyút, amely lövedék és lövedék kilövésére is alkalmas volt. Az amerikai hadsereg 1857-ben vette át a Napoleon 12-poundert, mint a Model 1857 12-Pounder Napoleon Field Gun. Az amerikai polgárháborúban mindkét oldalon a legnépszerűbb tábori löveggé vált. A polgárháború után végül áttörő töltésű ágyúk váltották fel.